Ünnepi beszélgetés Milován Sándorral

Ünnepi beszélgetés Milován Sándorral

14:36 Április 14, 2021

Közélet 1351 21 хвилина

Українська

Milován Sándor, aki jelenleg is nagyszőlősi otthonában él feleségével, a napokban töltötte be 80. születésnapját. Ennek apropóján beszélgettünk vele Nagyszőlősről, életéről, a KMKSZ szerepéről és magyar közösségünk jelenlegi helyzetéről. Egy olyan ember méltatunk, aki mindössze 15 éves volt 1956-ban, amikor iskolatársaival a magyar forradalmat támogató plakátokat készítettek és ragasztottak ki szülővárosában, Nagyszőlősön. A szovjetellenes tevékenység miatt a 9. osztály elvégzése után négy év szabadságvesztésre ítélték, majd rendszerváltást követően magas kitüntetésekkel ismerték el ’56-os helytállását. Egyetemre nem járhatott, kereskedelmi technikumot végzett, és különböző cégeknél dolgozott. Alapító tagként korábban két évtizeden át volt a Szövetség alelnöke, most a KMKSZ tiszteletbeli elnöke, aki a Kárpátalja hetilapban 2001-től éveken át, heti rendszerességgel közölte jegyzeteit Tithli néven. Milován Sándornak két lánya és négy unokája van, akikkel a koronavírus-járvány miatt már egy ideje nem találkozhattak.

A 80 éves Milován Sándor

– Nagyszőlősön született. Mennyiben változott meg a város az ön gyermekkorának időszakához képest?

– Az a Nagyszőlős, ahol én felnőttem, már a múltba süllyedt, a lakosság megduplázódott, a város nagy területen kibővült. Sokan elköltöztek Magyarországra, mások ki a temetőbe, a temető is megváltozott, eltűntek a régi sírok.

Szülővárosom egy érdekes kisváros. Azért mondom, hogy érdekes, mert azt nem mondhatom, hogy szép. Egy három kilométeres utcára van felfűzve a település. Most jelent meg egy hatszáz oldalas könyv Nagyszőlős – az én városom címmel, tiszteletre méltó nagy munka, rengeteg érdekes adattal. A szerző, Ivan Bilancsuk is inkább a város csodálatos fekvéséről ír, mert az tényleg csodálatos: a Fekete-hegy szoknyája alatt, az északi szelektől védve húzódik a város. Vannak szép és kevésbé szép épületei, de nincs városmag, míg Munkácsnak vagy Beregszásznak van központja, Nagyszőlősnek nincs. Vagy ha nagyon akarjuk, van három is. Az épületek nagyon különbözők, a régi Magyarország ránk hagyta a Kankó-vár romjait, a Perényi-kastélyt, a régi templomokat, egy szép iskolaépületet és a vármegyeházát. A csehek építettek egy modern kórházépületet, igaz, az oldalt van, és egy városházát, amely jól mutatna akár egy Prága melletti kisvárosban vagy valahol Németországban.

A szovjetek egy poliklinikát húztak fel, valódi szovjet épület, jellegtelen, szürke. Az ukrán harminc év alatt két nagyobb templom is épült, egy szép, modern görögkatolikus és egy ortodox. Az utóbbi jól mutatna mint műemlék Novgorodban, Pszkovban vagy valahol Oroszországban, hirdetné a régi mesterek tudását, itt vasbetonból öntötték ki, olyan értékes, mint egy műanyag hegedű.

Maradjunk annyiban, hogy szeretem Nagyszőlőst, és az a véleményem, hogy a világ megértéséhez egy kisváros sokkal jobban hozzásegíti az embert, mint egy nagyváros vagy egy falu. A kisvárosban a kertek alatt még ott a mezőgazdaság, van néhány nagyüzem munkásokkal, mérnökökkel, kórház orvosi karral, különböző felekezetek, minden rétegből árad az információ. Majdnem mindenki ismerős civil változatban, ismerjük az orvosokat, a gyárigazgatót, a rendőrfőnököt, és tudjuk, hol húzza meg magát a koldus. A falu egysíkú, a nagyvárosban minden megvan, de az átlagembertől távol.

– 1956-ban kilencedikes volt a nagyszőlősi magyar középiskolában. Röplapokat nyomtattak társaival, majd vizsgálati fogság és fiatalkorúak javító-nevelő tábora következett…

– 1957. június 24-én tartóztattak le. Nem volt nehéz a KGB-nek nyomunkra bukkanni, a két elsőrendű vádlott, Illés József és Varga János az első röplapot a nagyszőlősi magyar iskola udvarán függesztették ki. Ők indították be a röplap- vagy inkább plakátakciót. Mindnyájan ennek az iskolának a tanulói voltunk.

A házunk előtt megállt egy Pobeda, kiszállt két civil, házkutatás tanúk bevonásával, utána beültettek az autóba, és elindultunk a helyi KGB-irodába. Sok év után értettem meg, miért érezték magukat kényelmetlenül az urak az utazás alatt. Én akkor ültem először életemben személyautóban, nagy érdeklődést mutattam az autó iránt, kérdeztem dolgokat, tágra nyílt szemekkel élveztem a járgányt, tizenhat éves voltam, még gyerek. Ez nem hasonlított egy államellenes bűnöző elfogásához.

Milován Sándor a fiatalkorúak javító-nevelő intézetében (1958–1959)

– Mi történt utána?

– Másnap Ungvárra vittek, de már rabszállítóval. A kihallgatások két hónapig tartottak, fizikai bántalmazást nem alkalmaztak, ez már a hruscsovi enyhülés időszaka volt. A tárgyaláson leosztották az éveket: Illés József hat, Varga János öt, Kovács Zoltán és én négy-négy évet, Dudás István hármat kapott. Átvittek az ungvári nagybörtönbe. Mert addig a KGB börtönének vendégei voltunk.

A nagybörtönben öt hónapot raboskodtunk. Az építmény modern volt, de az emeletes ágyak fából készültek, és mi sok felírást fedeztünk fel budapesti, szolnoki, miskolci nevekkel. Rég tovább szállítottak volna, ha nem a börtönparancsnok jóakarata, ő már tudta, hogy az 1917-es forradalom negyvenéves évfordulójára amnesztia lesz, és mi hazamegyünk. Ki is hirdették a kegyelmet, de a politikai foglyok kimaradtak ebből. Nagy volt a csalódás. Továbbvittek a lembergi börtönbe, de most már vasúton.

– Nagy csapás lehetett ez az édesanyja számára…

– Édesapám ottmaradt a szibériai lágerben, csak a halálhíre jött haza. Egyetlen gyerek voltam, anyámat valóban nagyon megviselte ez a szörnyűség, annál is inkább, mert 1947-ben hazajött a lágerből János unokabátyám tüdővésszel, és a család szeme láttára három hónap alatt sorvadt el.

– Mennyire volt kegyetlen egy 16 éves fiú számára a szovjet kolónia?

– Kis sovány, sápadt gyerek voltam… Illés és a többi bajtársak a tizennyolcadik évük betöltése után továbbkerültek a lágerekbe, bennük talán ezért is hagyott mélyebb nyomot a fogság. Én a kiskorú közbűntényesek részére fenntartott kolóniából jöhettem haza, szerencsém volt, mert ez az intézet a leghumánusabb volt a többtucatnyi közül. Már csak azért is, mert a nevelők a kremli őrség tisztjei voltak, őket az új vezetőség a váltás után Dubnóba, ebbe a kis ukrán városba helyezte át, a lakás megmaradt Moszkvában, a család is ott lakott, ők meg utaztak oda-vissza. Ezek a katonatisztek úgy néztek ki, mint akiket skatulyából húztak ki. Inkább hasonlítottak a cári tisztekre, mint egy szovjet katonatisztre. Jól állt az antantszíj rajtuk.

– Milyen volt a viszonya a többi elítélt kiskorúval?

– Találkoztam ukrán politikai elítélt kiskorúakkal is, vitatkoztunk, melyik nép szenvedett többet a kommunizmustól, az ukrán vagy a magyar, és álmodoztunk, hogy majd a Szovjetunió megszűnése után milyen szabadon fognak élni a népek. Álmomban sem gondoltam, hogy egyszer ez lesz, ami most van.

– Nem törte meg a fogság?

– Úgy érzem, nem viseltek meg nagyon a történtek, különben is pozitív gondolkodású, humorral megáldott, optimista ember vagyok.

– A dubnói tábor után megnehezítették a szovjet hatóságok a társadalomba történő visszailleszkedését?

– Hazatértem után kétszer próbálkozott a KGB beszervezni, nem álltam kötélnek, aztán békén hagytak. Nem volt megtorlás, csak az egyetemi felvételimet durván, a látszatra sem adva elgáncsolták. Később sem éreztem hátrányát a rovott múltamnak, kivéve ezt az egy esetet, pedig a hruscsovi enyhülés ellenére az Unió olyan állam volt, ahol a törvénykönyv szerint egy kézifegyver engedély nélküli birtoklásáért négy év járt, egy írógépért hat.

– Hogyan emlékszik a 60-as, 70-es, 80-as évekre, a Szovjetunióra? Nosztalgiával gondol azokra az időkre? Hisz akkor volt fiatal…

– A szovjet érában jól éltem. Valahol már elmondtam vagy leírtam, hogy szerencsés ember vagyok, az isteni gondviselés két csodálatos emberrel kötötte össze az életem, az egyik az anyám, a másik a feleségem. Mindent nekik köszönhetek, nagyon szerették egymást, és közösen tűrtek el engem. Édesanyám kilencvennégy évesen ment el, Jolikával 57 éve élünk együtt. A szovjet világban szovjet módon éltünk, évente utaztunk a tengerre nyaralni, eleinte repülővel Gagrába, aztán motorbiciklivel beutaztuk a Krímet, később autóval jártunk sátorozni Odessza környékére, a barátainkkal a tengerpartra.

– Milyen volt a viszonya az akkori politikához?

– A szovjet időkben a politikával úgy voltam, mint sokan a sporttal: nem sportolnak, de minden sporteseményt számon tartanak, és a sportrovattal kezdik az újságolvasást. A napilapokon kívül járattam a Valóság című kiadványt és a Magyarország hetilapot. A Valóság a politikai vájt fülűeknek szólt, sok érdekes adattal, a Magyarország a Kádár-rendszer szócsöve volt. A szovjet erjedés sokkal hamarabb indult, mint azt az átlagpolgár érezte volna, ezért nem volt bennem félelem, részt vettem például a Kovács Vilmos-féle beadvány­akcióban is.

– Mikor találkozott először Fodó Sándorral?

– Fodó Sándorral már a hetvenes évek elején kapcsolatban voltam, feleségemmel, Jolikával eljártunk Krüzsely Erzsébet szellemi műhelyébe is, Munkácsra.

– 1989-ben ott volt a KMKSZ megalakulásánál, mindjárt az Ellenőrző Bizottság tagjává választották. 1992-től 2011-ig volt a Szövetség alelnöke. Hogyan látja a KMKSZ szerepét ebben az időszakban? Mit emelne ki a két évtized eredményei közül?

– Fodóról azt tudom mondani, hogy egy zseni volt, annak minden előnyével és hátrányával. A zsenit a műve után ítéljük meg, a szervezet, amelyet létrehozott, kiállt minden próbát. Nem kicsinyítve Kovács Miklós vagy Brenzovics László teljesítményét, a Szövetség kiállta a sokéves ellenszelet és az ütközést is, működik. Ezt akkor értjük meg igazán, ha összehasonlítjuk a másik magyar szervezettel, 12 évig nekik állt a zászló, nem tudtak megerősödni, mert rossz volt az alap, homokra nem lehet építeni. Fodó sziklára, pontosabban az egyszerű magyar emberekre építette a jól megszerkesztett épületet, nem a melldöngető büszke magyarokra.

– Mi volt annyira zseniális a KMKSZ-ben?

– Ha már mindenáron példát akar kicsikarni a konstrukcióval kapcsolatban, mondok egyet – higgye el, van egynéhány. Például az alelnöki tisztséget nem engedte felhígítani, az alapszabály szerint csak két alelnök lehet a KMKSZ-ben, nem úgy, mint ez a politikai pártoknál van, fél tucat alelnök, és elvész a felelősség.

A tizennyolc év, amit a KMKSZ alelnökeként dolgoztam, nem volt nehéz, mert kemény építkezéssel telt. A „haladó” értelmiség elhagyta a Szövetséget még abban az évben, mikor alelnökké választottak, ők elmentek balra, és végül a jobboldalon kötöttek ki. A nacionalisták kerülték a KMKSZ-t – mint ördög a tömjénfüstöt –, ők jobbra mentek, és a baloldalon kötöttek ki. Mi pedig keményen tartottuk a nemzeti elkötelezettek vonalát. Ez igazán nem sikerült volna Gulácsy Géza hathatós munkája nélkül.

– Bátor lépéseket is felvállalt, hisz a 90-es évek elején, amikor a tsz-ek megszűnésével jelentős kapacitások szabadultak fel a magyarországi agrár-felsőoktatásban, ön ki merte mondani, hogy a kárpátaljai magyarságnak elsősorban nem agrárszakemberekre, hanem pedagógusokra van szüksége. Vállalta ennek következményeit…

– Újsütetű alelnök voltam, mikor Orosz Ildikóval meghívtak egy ünnepélyes aláírási ceremóniára. Fodó Sándor akkor szabadságon volt. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem rektora és vezetői mellett ott volt az agrárminisztérium államtitkára, az ungvári magyar főkonzul és Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke is megjelent, rajtuk kívül még néhány potentát. A szerződés elő volt készítve. Antall József miniszterelnök viszont azt kérte, hogy a KMKSZ írja alá a megállapodást, és azonnal utalják a pénzt a kárpátaljai mezőgazdasági képzés megszervezésére. Orosz Ildikóval egyeztetve elmondtam, hogy mi ezt nem írhatjuk alá. Nekünk nem mezőgazdasági szakemberekre van szükségünk, tanító- és tanárképzés kellene. Az arcokról lehervadt a mosoly. Csoóri Sándoron kívül mindenki úgy nézett ránk, mint a gőgös koldusra, akinek adunk valamit, és elutasítja. Keresztülnéztek rajtunk, az eseményt követő ünnepi vacsorára sem hívtak meg minket.

– Sokat változott a politikai környezet és a társadalom is az elmúlt három évtized alatt…

– Kezdetben a szovjet, orosz sovinizmussal szemben igyekeztünk kiharcolni a bennünket megillető kollektív jogokat, majd eljutottunk az ukrán nacionalizmusig. Az orosz birodalmi, rafinált kisebbségi politika nem akart tudomásul venni minket mint közösséget. A kárpátaljai párt- és állami fejesek szajkózták a szöveget a soknemzetiségű Kárpátaljáról, sorolták is a nemzetiségeket, a lettek és lengyelek után tizennegyediknek megemlítették a magyarokat is. Ma pedig ott tartunk, hogy szeparatizmussal vádolnak bennünket, persze ezt a vádlók sem hiszik komolyan, ez a vád nevetséges lenne, ha nem lenne szomorú és szánalmas. Mindez arra jó, hogy eltereljék a figyelmet a katasztrofális gazdasági helyzetről és a másik nagy bajról. Mert minek lehet nevezni azt, hogy három és fél millió ember elhagyta az országot, és a folyamatnak nincs vége, ezeknek az embereknek nagy része soha nem tér vissza a hazájába. Mi, magyarok 1956-ban 150 ezer embert veszítettünk, ők ma is hiányzanak.

– Mivel magyarázható ön szerint, hogy a jelenlegi Ukrajnában ellenségként kezelik az egyébként gyorsan fogyatkozó kárpátaljai magyarságot?

– Az eggyel korábbi megyei tanácsi választásokon a két magyar párt jól szerepelt, realizáltuk a sikert, Barta József lett a tanácselnök első helyettese, Orosz Ildikó az oktatási bizottság elnöke. A mostani választásokon a két magyar párt útjai elváltak egymástól. Hogy milyen módon sikerült ezt elérni azoknak, akiknek érdekében állt? Nem tudom. A dolgok mégis jól alakultak, a KMKSZ hozta a múltkori eredményt, és részt akart venni a megye politikai életében… A KMKSZ nem túlnyerte magát, csak learatta a több évtizedes munka eredményét. Itt csak az történt, hogy egy jól szervezett közösség megmutatta erejét. Ez kiverte a biztosítékot a választáson gyengén szereplők körében. Magyarázatot kellett találni a kudarcra, így jött a képbe mindaz, ami kéznél volt.

– Van jövőnk ebben az országban?

– A kárpátaljai magyarság jövője szerintem attól függ, hogyan alakul Magyarország és Ukrajna helyzete. Ukrajnával kapcsolatban nem mernék jósolni, féltem ezt a jobb sorsra érdemes országot. Magyarország sorsa pedig 2022-ben dől el.

A politika nem olyan bonyolult mesterség, mint amilyennek látszik, persze csak, aki érti, és akinek van célja, valamint hiteles iránytűje. Jó lenne, ha az ukránok is ezt az egyszerű, világos irányvonalat követnék, amit Winston Churchill úgy fogalmazott meg: „Az Egyesült Királyságnak nincsenek ellenségei és nincsenek barátai, Nagy-Britanniának csak érdekei vannak.” Az orbáni politikának is ez az alapja, és a KMKSZ is eszerint politizál.

– Hogyan telnek a 80 éves Milován Sándor mindennapjai?

– A járvány sokat rontott az életminőségünkön, hiányzanak az unokák, a család. A baráti kapcsolatok le lettek redukálva… A méhészet mint hobbi még megvan, a KMKSZ-ben a tiszteletbeli elnöki cím elnökségi tagsággal jár, részt veszek az elnökségi üléseken.

(Badó Zsolt/Kárpátalja hetilap)

social
Kövessenek bennünket a közösségi oldalakon
subscribe
Szeretnéd olvasni a híreket akkor is, ha nem vagy internetközelben?

Iratkozz fel speciálisan erre a célra kialakított Telegram-csatornánkra, melyen teljes egészében megosztjuk cikkeinket! A telefonod háttérben futó üzemmódban fogja betölteni az aktuális híreket, így nem fogsz lemaradni a legfontosabb eseményekről!

Feliratkozás
subscribe
Feliratkozás
Iratkozzon fel
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a legaktuálisabb hírekről. Mi nem küldünk spam üzeneteket, ugyanis tiszteljük a magánéletét.
A nap hírei