Valószínűleg a legnehezebb és egyben a legfelelősségteljesebb dolog a világon „szülőnek lenni”, mert életünk legfontosabb küldetése – gyermek születése és azt követően „helyes” nevelése. Tudatosan tesszük idézőjelbe a „helyes” szót, mert mindenki a maga módján értelmezi a szó jelentését.
És valójában ez a „helyes” nevelés nagyon nehéz, sok ismeretlenes feladat. Mert nagyon nehéz előre megjósolni, hogy a gyermek hogyan fog reagálni azokra a „jó tanácsokra”, amelyek megpróbálunk velük megértetni. Még a nagyon jó és türelmes szülőknek is vannak rossz szokásaik (avagy a „káros nevelés” elemei), amelyek nem hogy segítik, hanem éppen ellenkezőleg, tönkreteszik a gyermekkel való kapcsolatot.
Valójában a „káros nevelés” egy olyan kifejezés, amelyet gyakran emlegetnek az elmúlt években, ugyanakkor gyakran nehéz meghatározni, hogy mi tekinthető rossz, káros szülői magatartásnak, és mi nem. Csak szélsőséges esetekben, amikor a felnőttek és a gyermekek kapcsolatát az egyetértés teljes hiánya jellemzi és a szeretetet manipuláció váltja fel, lehet egyértelműen felismerni a „káros nevelés” elemeit. Szerencsére a leggyakrabban ezek az elemek a szülők viselkedésében – csupán csak rossz szokások. Ezért annak érdekében, hogy ez ne forduljon elő, négy azon példáját vizsgáljuk meg a szülői viselkedésnek, amely tönkreteheti a gyermekkel való kapcsolatukat.
Az állandó kiabálás, mint a nevelés eleme
Talán egyetlen szülő sem dicsekedhet azzal, hogy sohasem emelte fel a hangját gyermekével szemben, bár a legtöbben tudják: ennek nincs értelme. És próbáljon visszaemlékezni önmagára és saját viselkedésére, amikor szobafogságra volt ítélve vagy a világjárvány idején kötelezően otthon kellett maradnia.
Vannak szülők, akik kiabálással próbálják fegyelmezni gyermekeiket. A hangoskodás azonban csak bizonyos helyzetekben lehet hatékony eszköz, például amikor a gyermek valami veszélyes dolgot csinál, amit azonnal meg kell állítani. A kiabálás hatástalan a gyermekek viselkedésének megváltoztatására, és nagyon negatív hatással van az önbecsülésükre, és növeli annak valószínűségét, hogy a jövőben viselkedésükben az agresszív viselkedésmód fejlődik ki. Mit lehet tenni ez ellen? Szó szerint mindent, amit akar! Tegye azt, amit tennie kell, hogy enyhítse a felgyülemlett feszültséget, mondja el, amit el akar mondani a gyermekének, de mindezt nyugodt hangnemben, kiabálás nélkül. És még ha ez a folyamat eltart egy ideig, nincs abban semmi rossz.
Ne hasonlítsa össze a gyerekeket (különösen a testvéreket)
Ha egynél több gyermek van a családban, nagyon nehéz elkerülni az összehasonlításokat és vélemény kinyilvánítását a köztük lévő hasonlóságokról és különbségekről, és ez természetes. A gyermekek szóbeli összehasonlítása azonban káros lehet számukra, még akár kis mértékekben is. Ezért fontos, hogy minden erőfeszítést megtegyünk annak érdekében, hogy ezt sem kritika, sem bátorítás céljával ne tegyük.
Ne feledjék, már az 5-7 éves gyerekek is megértik, amit szüleik róluk mondanak, és megjegyzik. Ezért soha ne hasonlítsák össze saját gyermekeit, kihangsúlyozva, hogy „a nővére mindig kiválóan tanult” vagy „a bátyád a te korodban bajnok volt”. Az ilyen megjegyzések, még ha akarva-akaratlanul is hangzottak el, nagy kárt okozhatnak annak a gyermek, még nem teljesen kialakult pszichéjére.
A „jó” és a „rossz”
Akárcsak az összehasonlítás esetében, a gyermek „jó és rossz”-nak való minősítése, még ha pozitív értelemben is, káros hatással van a gyermekek számára. Ha a gyermeket „jónak” vagy „rossznak” nevezzük, az ugyanolyan hatás vált ki, mintha már jó előre meghatároznánk életét. A szakértők arra figyelmeztetnek, hogy még a pozitív „címkézés” is káros hatással lehet. Például, ha állandóan azt mondjuk a lányunknak, hogy „okos vagy”, akkor valójában azt tudatosítjuk benne, sikereit valamilyen veleszületett adottságának köszönheti, nem pedig kiérdemelte. Az effajta bókok tönkreteszik, nem pedig erősítik az önbecsülését.
Fontos, hogy a dicsérjük gyermekünket, akkor az konkrét legyen és a cselekvésre összpontosítson. Meg kell vizsgálni, a meghatározott cél elérése érdekében elkövetett cselekedetei szándékosan voltak-e, ezt követően szóbelileg kellő módon kell elismerni azokat. Például: „Észrevettem, hogy ma sokat segítettél az öcsédnek – ez annak a jele, hogy kedves, gondoskodó és felelősségteljes vagy”, vagy „Láttam, milyen komolyan készültél a holnapi vizsgádra, ügyes vagy. Büszke vagyok rád!”. Az ilyenfajta dicséretek erősítik a gyermekek önbecsülését és pozitív viselkedésre ösztönzi őket.
Érzelmi intelligencia kialakítása
A szülő egyik legfontosabb szerepe, hogy segítse gyermeke érzelmi intelligenciájának fejlesztését – azonosítani és megnevezni saját és mások érzéseit. Erre mindenképpen káros hatással van, ha a gyermek azt hallja a szüleitől, hogy ne bizonyos módon érezzen át dolgokat. Vagy például valami nincs rendben az érzéseivel.
A leggyakoribb hiba – a gyermekhisztéria. Az apa felháborodik, ha a gyermek heves érzelmi reakciót fejez ki, amit a felnőtt nem a helyzethez illő reakciónak talál. Ugyanakkor azt mondani a gyermeknek, hogy „úgy viselkedik, mint egy gyerek”, amikor sír, vagy hangosan mutatja ki érzelmeit – egyszerűen helytelen és kegyetlen!
Egy ilyen megjegyzés nem állítja meg az érzelmek áramlását, vagy arra kényszeríti a gyermeket, hogy elnyomja azokat. A szülőknek ehelyett személyes példa alapján kell nevelniük a gyermeket, hogyan tanulják meg megfelelően kezelni érzéseiket. Például: „Ó, nagyon ideges vagyok, mivel elfelejtettem megtenni valami fontosat. De nem fogok annyira aggódni emiatt (mert ez visszafordíthatatlan), mély lélegzetet veszek és pihenek pár percet, mert ez segíteni szokott. És ezt követően elgondolkodom azon, hogyan tudnám megoldani ezt a problémát”.
És ha erős kapcsolatot szeretne kialakítani, ne felejtsen el minél gyakrabban beszélgetni gyermekeivel!
