Tóth László: Akárhogyan is fejeződik be a háború, a kárpátaljai magyarokra nézve nem lesz jó vége

A magyar Nemzeti Színház nemrég mutatta be Lukácsy György: Hazatérés című misztériumjátékát, amely Esterházy János életének fontos pillanatait eleveníti meg. Esterházy szerepét Tóth László alakítja – csodálatosan, pátosz nélkül, egyenesen, tisztán jeleníti meg a kiváló színész a politikust a színpadon. A néző pedig nem feltétlenül a történelemkönyvek részletességével ismeri meg Esterházy életét, de erős érzelmi hatással távozik a Nemzeti Színházból. Tóth László kárpátaljai születésű színész az Origónak adott interjút.

– Esterházy János nevéről sokan hallottak, de életét, tetteit kevesen ismerik kellő alapossággal. Ön mikor találkozott először a politikus történetével?

– Tavaly nyáron felkértek minket, hogy Alsóbodokon az Esterházy János Zarándokközpontban készítsünk egy előadást az Esterházy-emlékév alkalmából. Szeptember 18-án adtuk elő a misztériumjátékot az Istentisztelet után. Korábban is hallottam Esterházy nevét, de alaposabban nem ismertem az életét. A darab próbái közben, illetve Alsóbodokon tudtam meg többet róla. Két napot töltöttünk ott, találkoztunk Molnár Imre történésszel, akinek több könyve is megjelent a politikusról. Akkor szerettem bele Esterházy János történetébe.

– Színészként a legtöbb esetben kitalált személyt alakít a színpadon. Esterházy valós személy volt. Másként készült erre a feladatra?

– Egészen másként, természetesen. Nem szerepként fogtam fel, hiszen valóban, nem egy karaktert kell eljátszanom. Pátosz nélkül, minél egyszerűbben, egyenesen akartam megformálni Esterházyt. Próbálom nem úgy mondani a szövegemet a színpadon, mintha egy színész mondaná. Nem tipikus színházi előadást készítettünk, hanem inkább valamiféle misztériumjátékot. Nem is lehet előadást készíteni egy ilyen formátumú emberről, mert nehéz kiemelni, hogy mit mondjunk el róla. Rubold Ödön rendezte az előadást, és jól döntött, hogy Esterházy fontosabb pillanatait, mondatait, gondolatait, és főleg döntéseit mutatta meg. Megpróbálunk valamit átadni belőle. Megismertetni a nézővel a szellemét. Sokan hasonlítják az ő életművét Morus Tamáséhoz. Úgy gondolom, hogy ő a modern Morus Tamás. Én is határon túli magyar vagyok. Nem felvidéki, hanem kárpátaljai. De Esterházy akár Kárpátalján is születhetett volna. Persze, hozzáteszem, hogy húsz éven keresztül Kárpátalja Csehszlovákia része volt – éppen akkor, amikor Esterházy az első politikusi lépéseit tette, és amikor kiállt a magyar érdekekért.

– Aki megnézi az előadást, alapos történelmi ismereteket is kap?

– Fontosak a tények, a megtörtént események a színpadi játékban, de nem helyettesíti az előadás a történelemkönyveket. Nem tudunk rekonstruálni minden egykor megtörtént eseményt, és nem is akarunk. Hitelesnek kell lennünk, de színházban vagyunk. Az eddigi visszajelzések alapján erős érzelmi hatás éri a nézőket. Ha jól belegondolunk, lényegében Esterházy története akár most is játszódhatna. Jó lenne, ha egy Esterházyhoz hasonló ember élne most, aki végigmenne a magyarlakta területeken, és az asztalra csapna… A színház egyébként létrehozott egy kiállítást, ami hosszabb ideig látható, és ha valaki nem ismeri részletesen Esterházy történetét, a kiállításon szinte mindent megtudhat róla.

– Jelenleg zajlik Esterházy boldoggá avatása…

– Igen. A krakkói egyházmegye kezdeményezte a boldoggá avatást, mivel az édesanyja lengyel származású volt, és a lengyelek is nagyon tisztelik őt. Esterházy a mai Szlovákia területén lévő Nyitraújlakon született. A végsőkig ragaszkodott a hazájához – de nem a birtokaihoz, a vagyonához, és még csak nem is a grófi rangjához. Hanem valóban a szülőföldjéhez, az országához, és elsősorban az ott élő emberekért dolgozott, és küzdött. Mentette a zsidókat, támogatta a rászorulókat, szerették a szlovákok is, és mindent megtett az ott élő magyarokért. Csodálatos ember volt. De abban egészen biztos vagyok, hogy nem arra készült, hogy majd egyszer boldoggá avatják.

– A börtöntársai csodás gyógyításról is beszámoltak…

– Sokat imádkozott a cellatársaiért, és rengeteget beszélgetett velük. Később, akik túlélték a börtönéveket és megkérdezték őket, mindenki azt mondta, hogy ha Esterházy közöttük volt, velük beszélt, az olyan volt, mintha Jézus követe jött volna el közéjük. Alsóbodokon is ez volt az érzésem, hogy az emberek, akikkel együtt voltunk, hisznek, bíznak Esterházyban. Ott a saját bőrömön tapasztaltam a hit erejét, hatását.

– Néhány hete mutatták be az előadást. Milyen volt a premier?

– Azt mondják, jól sikerült. De igazából másnap volt a katarzis, amikor a nézők fele Felvidékről érkezett. Eljött az asszonykórus, akikkel akkor Alsóbodokon felléptünk, és a fazekasok, akik anno előadás közben agyagból kiégettek egy a Krisztus fejszobrot, és megnézte az előadást az alsóbodoki zarándokhelyet létrehozó Paulisz Boldizsár is. Volt pityergés, együtt énekeltünk, az előadás utáni közönségtalálkozón pedig hosszan beszélgettünk. Számomra igazán megható élmény a harmadik előadás is, amikor az első sorban ott ült egy Holokauszt-túlélő, akit Eszterházy János mentett meg.

– Kárpátaljai magyarként emlékszik arra, hogy gyerekkorában beszélgettek-e a magyar kisebbség helyzetéről?

– Egészen biztosan volt erről szó, de mi egy hatalmas országban éltünk, a Szovjetunióban, ahol vigyázni kellett, hogy hol és miről beszél az ember. Annyira kisebbségben éltünk, hogy nem ez volt a legnagyobb gond. Bátyúban, ahol én felnőttem, akkor még magyar családok éltek, gyerekként nem érzékeltem különösebben a kisebbségi létet. Ráadásul akkor még nem volt kérdés a nyelvhasználat, mint például most.

[…]

– A családja Kárpátalján él – mikor volt utoljára otthon?

– Nekem még sikerült tavaly karácsonykor hazalátogatnom.

– A szülei ott vannak még?

– Amikor kitört a háború, abban a pillanatban eldőlt, hogy Magyarországon kell egyesítenünk a családunkat. Néhány hete jöttek Magyarországra. […] Természetesen sokszor voltak látogatóban ezelőtt is, de most úgy döntöttek, hogy kicsit hosszabb ideig maradnak. Rábízták a még ott lévő szomszédokra, rokonokra a kárpátaljai házat és a hat tyúkot, ami még maradt. Nehéz döntés volt, hiszen nyugdíjasok, nehezen hagyják el az otthonukat. Két héttel ezelőtt azonban elkezdődött Kárpátalján a tizenkét órás áramkimaradás. Aztán megtudtuk, hogy a gázszolgáltatással is lesznek novembertől problémák. Ekkor mondták a szüleim, hogy elegük van.

– A háború kirobbanásának napján játszották a Tótékat Tiszakécskén, ami döbbenetes volt. Önök hogyan élték meg azt az előadást?

– Azon a február 24-i napon éppen Magyarországra utazott a beregszászi társulat, hogy Tiszakécskén a Tótékat előadjuk. Az autóbuszuk már elhagyta Ukrajnát, de még nem léptek be Magyarországra. Ott, a senki földjén tudták meg, hogy kitört a háború. El kellett dönteniük, hogy visszamennek, vagy folytatják az utat Magyarországra. Félelmetes helyzet lehetett. Én az itteni kollégákkal Budapestről mentem Tiszakécskére, ahol várt bennünket a közönség. A meghirdetett Tóték-előadást megtartottuk. Teljesen más volt, mint azelőtt bármikor. Másként is játszottuk, mert magunk sem hittük el, ami történt… De a közönség is egészen másként reagált. Ahol nevetni kellett, senki nem nevetett – és nem is akartuk, hogy nevessenek. Soha nem felejtem el azt az előadást.

– A kárpátaljai magyarokra nézve milyen hatással lehet, ha a háború befejeződik?

– A mai napig nem hiszem el, hogy a XXI. században ez megtörténhet. 2014-ben még azt gondoltam, hogy ez valami mély, politikai ügy, majd lecserélik ezt vagy azt az a politikust, és rendeződik minden. Nem ez történt. Döbbenetes. Akárhogyan is fejeződik be a háború, az ott élő magyarokra nézve semmiképp sem lesz jó vége.

(origo.hu)