„Annyi év után ... hirtelen kiszakadt belőlünk a fájdalom és a keserűség”

Az ORIGO készített interjút Tarpai Viktóriával, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színművészével a külhoni lét rendkívüli erőt követelő élethelyzeteiről, a kegyelmi állapotok személyességéről.

Kárpátalján, Nagymuzsalyon született. Tizenévesen lett gyerekszínész, amikor a Vidnyánszky Attila rendezte Gyilkosság a székesegyházban című előadás betlehemes keretjátékában Vidnyánszky Éva kiválasztotta Mária szerepére. Már tinédzser fejjel anyaországi, ukrajnai, lengyelországi és oroszországi színházi fesztiválokra vitték magukkal a beregszászi társulat tagjai. A középiskola elvégzése után sikertelenül felvételizett a Színművészeti Főiskolára, a Pesti Magyar Színiakadémián azonban felfigyeltek tehetségére. Játszott Csehov, Csokonai, Goldoni, Hobo, Madách, Molnár, Móricz, Osztrovszkij, Shakespeare, Tamási, Tersánszky, Viripajev darabjaiban, együtt dolgozott többek között Árkosi Árpáddal, Szergej Maszlobojscsikovval, Valerij Fokinnal, Viktor Rizsakovval, természetesen Vidnyánszky Attilával, és szerepeket kapott a Nemzeti Színházban. A nagyközönség nemrég a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban is láthatta, ahol Sütő András Advent a Hargitán című előadásában Árvai Réka szerepalakját formálta meg. Életének meghatározó állomása Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című regényéből készült monodrámája, majd a Zsigmond Dezső rendezte azonos című film főszerepe, amellyel bejárta Európát és Amerikát, a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon pedig elnyerte a legjobb női színésznőnek járó díjat. Tarpai Viktóriával, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színművészével a külhoni lét rendkívüli erőt követelő élethelyzeteiről, a kegyelmi állapotok személyességéről, és arról is beszélgettem, hogy mit tehet az ember, ha huszonévesen átgondolatlan döntést hoz.

– A salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház, a Váci Dunakanyar Színház és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház koprodukciójában 2019 decemberében mutatták be Sütő András Advent a Hargitán című színdarabját. Milyen többlet jelentéstartalmat nyújtott Önnek az, hogy Árvai Réka szerepét határon túlról származó színésznőként játszotta el?

– A próbafolyamat közben éppen azon gondolkodtam, hogy bár Sütő András több mint harminc éve írta az Adventet, mégis, a sok évtizede papírra vetett sorok mintha csak tegnap fogalmazódtak volna meg. Amikor egy-egy próbafolyamat, vagy bemutató elteltével ismét visszatérek a szülőfalumba, Nagymuzsalyba, és elmegyek a templomba, akkor látom igazán, hogy a generációm mennyire hiányzik az istentiszteletekről. Évekkel ezelőtt, ha a férfiak rövidebb-hosszabb időre még útra is keltek a faluból munkát vállalni, a nagyobb ünnepekre mindig megérkeztek. Manapság egyre kevesebben látogatják a kárpátaljai rokonokat. A lélekszám folyamatosan csökken, mert a huszonéves, külföldön dolgozó házaspárok, főként, ha már pici babájuk is született, nehezen kelnek útra, a faluban maradt idősebbek pedig az élet törvényei szerint lassacskán itt hagynak bennünket. Bár korábban is tapasztaltam az elöregedés jelenségét, a születésszám csökkenését a faluban, de amikor nem is olyan régen elkezdődtek az értelmetlen harcok, nemcsak a kárpátaljai magyarok menekültek el, hanem az ukránok közül is rengetegen. A határon egy-egy karácsony környékén mindig hosszabb kocsisorok húzódtak, de olyan méretű népvándorlást, mint ami a háború kitörése után vette kezdetét, soha nem láttam. Éppen ezért számos párhuzam fölfedezhető Sütő drámája és a mai, határon túli, rendkívüli erőt követelő és erős hittel túlélhető élethelyzetek között: a családok akaratlanul szétszakadnak, az ott maradtak sokszor elidegenednek egymástól, de ezt eddig fölülírta az előbbieken túlmutató lelki összekapaszkodás és a Kárpátalja iránt érzett ragaszkodásunk. Mindehhez társul a szinte genetikailag belénk kódolt szorongás érzése is, többek között attól, hogy a határon vajon miért nem engednek majd át, vagy a szülőföldünkön hogyan korlátozzák a létünket, az életterünket az újabb intézkedésekkel. Bele sem merek gondolni, milyen csonka lesz egy magyar gyerek élete, ha nem tanulhat az anyanyelvén.

– Mit jelentett Önnek gyermekként Kárpátalja?

– Már a gyermekkorom is szinte összefonódott a színházzal. Kisiskolás voltam, amikor Vidnyánszky Éva magyartanárként beválogatott a végzős osztályával készített előadásba, néhány évvel később pedig Vidnyánszky Attilával is találkoztam, amikor édesanyjával, Évike nénivel meghallgatást tartottak a színház gyermekeknek induló stúdiójába. A beregszászi kultúrházban összegyűltek a gyerekek, köztük rengeteg falumbeli, mind egy-egy verssel készültünk. Később Évike néni készített fel a szavalóversenyekre, ahol rendre dobogós helyezéseket értem el, tizenhárom évesen pedig elért az első nagyobb megmérettetés, az országos Petőfi-szavalóverseny, amelyen csupán Kisvárdáról hatszázan indultunk, és a korosztályomban megnyertem. Ezután elkezdtünk intenzíven foglalkozni a versmondással, a színészettel, és sikeresen felvételiztem a Pesti Magyar Színiakadémiára.

– Mi vitte rá arra, hogy a színitanulmányai befejeztével visszatérjen a szülőföldjére?

– Amikor elvégeztem az Akadémiát, egyértelmű volt, hogy hazamegyek. Áldásos helyzetben voltam, mert hazavártak egy kivételes csapatba, és nem akármilyen színházi alkotó keze alatt folytattam a pályám. Megélhettem a beregszászi aranykort, ami a legfontosabb állomása az életemnek. Mindig azt éreztem, hogy nekem haza kell mennem, és magamba kell szívnom a beregszászi levegőt. Később egy kisebb törés átmenetileg kiszakított a társulatból.

– Mi történt?

– Talán átgondolatlan döntést hoztam huszonegy évesen. Édesapám külföldön dolgozott akkoriban, és arra kért, hogy tanuljak ki egy polgári szakmát. A természetes szülői ösztönökből fakadóan féltettek is, ezért arra biztatott, hogy utazzunk el együtt Londonba munkát vállalni, így elsajátíthatok egy idegen nyelvet is. A tervezett út végül nem sikerült, ehelyett két évig bejárónő voltam egy csillaghegyi családnál; mostam, főztem, és takarítottam. Közben nézőként folyamatosan eljártam az előadásokra, láttam a beregszásziak produkcióit is, és összefacsarodott a szívem, hogy nem lehetek velük.

– Nem is próbálkozott más színháznál, amíg nem játszott a beregszászi társulatban?

– Meg sem fordult a fejemben. Ellenben két év kihagyás után megérett bennem a gondolat, hogy szeretnék visszamenni hozzájuk. Tudtam, hogy nehéz lesz újra bekopogtatni Beregszászba, és fennállt a veszélye annak is, hogy elutasító választ kapok majd Attilától. Végül hosszas vívódás után, minden bátorságomat összeszedve felhívtam őt. Akkor már a Csokonai Színház igazgatója volt, ahol a társulat szárnyalt, és fantasztikus előadások születtek. Debrecenben találkoztunk, beszélgettünk, kért némi gondolkodási időt, majd adott még egy esélyt: úgy döntött, hogy visszamehetek. A távozásomból fakadó és az irányomban táplált csalódottságukon felülemelkedve tárt karokkal vártak. Onnantól kezdve kiegyensúlyozottnak érzem a pályám, elengedtek a Gózon Gyula Kamaraszínházba is vendégszerepelni, és Debrecenben is volt két beugrásom. Később a Nemzeti Színház Ingyenélők című előadásában Irént játszottam, és részt vettem az Álomgyár próbafolyamatában. 2018-ban pedig a Váci Dunakanyar Színház előadásaiban is szerepet kaptam.

– Kiemelkedő állomás pályáján a Nagy Zoltán Mihály regényéből, Zsigmond Dezső rendezésében készült A sátán fattya című film, amelyben Tóth Eszter szerepét formálta meg. Már a téma is rendkívül érzékeny: Kárpátalján, 1944-ben a lányok és asszonyok elindulnak, hogy a szolyvai gyűjtőtáborba hurcolt férfi családtagoknak átadják karácsonyi csomagjukat, legalább a drótkerítésen keresztül. Tóth Eszter is útra kel, a részeg orosz katonák azonban megerőszakolják, és teherbe esik. Önmagával és a közösséggel is el kell fogadtatnia születendő gyermekét, a sátán fattyát. A Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon Halász Gábor megkapta a legjobb operatőrnek járó díjat, Önt pedig a legjobb színésznőnek választották. Hogyan gondol vissza a forgatásra?

– Velem akkor, ott csoda történt. Hatalmas ajándékot kaptam a jóistentől, hiszen az esélytelenek nyugalmával érkeztem a válogatásra, mégis megkaptam Tóth Eszter szerepét. Életem jelentős nyolc hónapja volt a forgatási időszak, ami rendkívül személyes hatással bírt a stábra, a színészekre, így rám is, hiszen sokunknak volt olyan családtagja, akit a szovjet kommunisták elvittek málenkij robotra. Tudtuk, hogy miről beszélünk. Annyi év után, ami alatt elhallgatták a kényszermunkára hurcolt magyarok szenvedéstörténetét, egyszer csak kiszakadt belőlünk minden fájdalom és keserűség. A koronavírus-járvány kapcsán újra előtörtek bennem a forgatás alatt megélt élmények, hiszen az ukrán határt teljesen lezárták, a családom és a barátaim egy része az anyaországban, többen pedig Kárpátalján maradtak. Mindamellett, hogy telefonon beszélünk és kamerán keresztül látjuk a másikat, a személyes találkozás hiánya és a kényszerű távollétből fakadó aggodalom érzése felidézi a tragikus sorsú kárpátaljai magyarok kálváriáját.

– Melyek azok az előadások, amelyek a járvány lezajlása után várják?

– Bár nem emiatt történt, de szomorú vagyok, hogy Szerb Antal VII. Olivérjének bemutatója korábban elmaradt a Váci Dunakanyar Színházban, készültem a közös munkára Zakariás Zalán erdélyi rendezővel. Miután a salgótarjáni Tanulmány a nőkről premierje előtt egy héttel kihirdették a veszélyhelyzetet, ez a próbafolyamat is megszakadt, pedig vártam, hogy kipróbáljam magam a zenés vígjáték műfajában is. Beregszászon már elkezdtük az olvasópróbáit Lezsák Sándor Nagypapa a bőröndben című groteszk népszínművének, ami Vidnyánszky Attila rendezésében lesz majd látható, és egy francia kortárs előadást, Oleg Melnyicsuk rendezését is el kellett halasztanunk. Sokszor előfordult, hogy az esti budapesti előadások után beültem a kocsiba és levezettem háromszáz kilométert, mert másnap már Beregszászon volt próbám vagy előadásom. Az akkor néha fárasztónak tűnő utak most mindennél jobban hiányoznak, és ez még inkább átértékeli bennem a szülőföldem iránt érzett kötődésemet. Néhány évvel ezelőtt fölmerült, hogy eladjuk a muzsalyi házunkat és átköltözünk Magyarországra. Természetesen én is sokszor vágyom a nyüzsgőbb, pezsgőbb életre, de nem tudom elképzelni, hogy szinte idegenként végigmenjek a falum utcáján, mint akinek nincs hová ott hazatérnie. Bárhol is voltam a nagyvilágban, mindig úgy álltam ki a kollégáim és a nézők elé, hogy önmagamat, Kárpátalját és a beregszászi társulatot képviseltem. Furcsák az élet törvényszerűségei: vannak, akiknek az van megírva, hogy végleg elmennek. De olyanoknak is kell lenniük, akik időről időre hazatérnek.

(ORIGO)