Nagypapa a bőröndben – Kárpátalján lesz az ősbemutató

„Nagy gazembernek nagy protokoll jár” – mondja Palika, a falu félnótása Lezsák Sándor Nagypapa a bőröndben című groteszk színművének vége felé. Az ősbemutató Kárpátalján lesz, a rendező Vidnyánszky Attila. Legutóbb 2017-ben jelent meg színpadi műve Lezsák Sándornak. Az Atilla fia, Csaba királyfi népszínmű műfaját megtartotta, ezúttal azonban groteszkbe hajlik a történet. Lezsák Sándor az MDF alapítója, a Nemzeti Fórum Egyesület elnöke, a magyar Országgyűlés egyik fideszes alelnöke. Most a József Attila-díjas költőt, drámaírót kérdezte Oláh Zsolt, az Origó újságírója.

Máté, a fiatal népművelő, és Kiskató, a frissen végzett tanítónő kiteljesedő szerelmén keresztül a darab keserű humorral vizsgálja mások mellett a szülőfölddel való kapcsolatot, a magyar identitás határon túli fölvállalásának következményeit, és az elvándorlás jelenségét. A szerzővel a színmű sorai közé fogalmazott személyes élményeiről, a külhoni magyar nyelven játszó színházak és a kortárs színdarabok közösségépítő erejéről, és arról is beszélgettem, hogy el tudja-e fogadni, ha egy előadásban Bánk bán Harley-Davidsonon dübörög a színpadon.

– Legújabb darabjának műfaja groteszk népszínmű, s ha már ez a meghatározás olvasható a kötet elején, induljunk el a történet végéről. Kiskató és Máté, a két szerelmes fiatal egymásé lesznek, és szülőföldjükön, külhonban raknak családi fészket. Látunk ilyen happy endet ma, határon túl?

– Bizonyosan, és ezt a leghatározottabban állítom. Hasonló történet az anyaországon belül sem ritka. Választókerületemben nemrég egy fiatal házaspár fölújított egy tanyát, mert ott álmodták meg a jövőjüket, és már meg is érkezett hozzájuk a kisbaba. S hogy a döntésükben jelentős szerepet játszik a magyar állam támogatása, az természetes. Nem véletlenül mondom sokszor, hogy településmegtartó népességhez népességmegtartó képesség kell. Ez azt jelenti, hogy ha akár itthon, vagy külhonban munkát adunk a helyi magyar vállalkozásoknak, akkor a kistelepüléseink fejlődése biztosított.

– Ezek szerint személyes tapasztalatai nem állnak messze a darab cselekményétől?

– Több korábbi élményemet belefogalmaztam a dialógusokba. Élénken él bennem néhai Lányi Zsolttal folytatott beszélgetésünk, aki a Honvédelmi Bizottság ülésén azon bánkódott, hogy egy székely faluban, a domboldalon, a temető melletti területet fel akarták duzzasztani vízzel, de amikor bőséges eső esett, a víz már akkor is bemosta a sírokat a házakhoz, a kutyák pedig széthordták a csontokat az utcán. Egy idő után az anyaországba átköltözött emberek megelégelték ezt, és megpróbálták kimenekíteni a halottaikat, hogy máshol, méltón temessék el őket. A maradványokat áthozták, ki zsákokba csavarva, ki táskákba csomagolva. Amikor megkérdezték a határon, hogy mi van a bőröndben, csak annyit mondtak: „A nagypapa.” Mire a határőr megveregette a vállukat, hogy milyen tréfás kedvükben vannak, és átengedte őket. A szülőföld iránt érzett kötődés azonban sokszor megindítóbb történéseket is előidézett. A hetvenes években, székelyföldi barangolásaim során éppen egy unitárius lelkésszel beszélgettem, amikor hirtelen megállt a diskurzusban, mert bekapcsolta a rádiót, mondván: nemsokára bemondják a vízállás-jelentést. Ma már talán hihetetlen, hogy ez akkor mennyi mindent jelentett a hallgatóknak, legfőképpen mákszemnyi kapcsolatot az elszakított területekkel. A paranoiás kommunista hatalom számára persze minden és mindenki gyanús volt. Valaki szerette a régi rádiókat, és a padláson szerelgette a masinákat, már megfigyelték. Valutát kerestek a tanyasi házakban, kutattak a könyvek között, föltúrták a kredenceket, a fiókokat, az ágyneműt, és ezek a megszenvedett élethelyzetek is hozzájárultak ahhoz, hogy egyre többen átszöktek a zöldhatáron. Munkát vállaltak, és családot alapítottak az anyaországban, amiből egyenesen következett a gyermekáldás. Viszont a nagyszülők kinn maradtak, és amikor a teendők megsokszorozódtak, áthívták őket segíteni. A ház pedig ott maradt, üresen.

– Hogyan emlékszik vissza a nagypapájára?

– Mint szálfaegyenes ember él bennem. Csendőrtiszt-helyettesként szolgált, és talán hetedikes lehettem az általános iskolában, amikor a történelem tanárnő azt mondta, hogy minden csendőr gazember volt. Fölpattantam, hogy lehet, hogy mindegyik az volt, de az én nagyapám kivétel! Családlátogatás lett a dologból, de megúsztam komolyabb következmények nélkül. Bár nyaranta nagyapánál töltöttem a szünidőt, de abban az évben, amikor vége lett az iskolának, elmentem kerékpárral oda, ahol korábban szolgált, Tokaj mellé, mert szerettem volna megtudni, hogyan látták őt az ott élők. Gyönyörűen beszéltek róla. Emlékezetére alapítottam a Magyar József tanulmányi ösztöndíjat, amit nemrég adtak át egy tehetséges kislánynak.

– Talán nem véletlen, hogy éppen tanulmányi ösztöndíj megalapításával élteti tovább a nevét, mint ahogyan az sem, hogy évtizedek óta folyamatosan fejlődik a Lakitelek Népfőiskola. A megszerzett tudás átadására azonban már a kezdetektől kiemelt figyelmet szentelt, hiszen tanítóként, tanárként működött, színjátszó csoportot vezetett. Ebből fakadóan érezhető némi analógia pályájának indulása, és színművének egyik főszereplője, a huszonnyolc éves Máté között, aki népművelő.

– Fölfedezhető a kettőnk közötti párhuzam. Már csak azért is, mert amikor a lakitelki színjátszó csoportot vezettem, többször is megrendeztem Tamási Áron Énekes madár című székely népi játékát, Máté és Kiskató kapcsolatában pedig megjelenik a darab egyik motívuma. Mindemellett, a szereplők jellemének megalkotásakor kortársaim is inspiráltak. A színműben Imre atya megemlíti, hogy találkozott egy pappal, aki kocsival érkezett: a színpadon láthatatlan karakter mögött egyik nagyon is látható barátom, Böjte Csaba atya személyisége húzódik meg.

– Említette az Énekes madarat, ami talán többet is jelent a színművében „csupán” személyes élménynél. Már csak új darabjának szerkezete okán is, mert egyrészt megjelennek benne néprajzi motívumok, irodalmi idézetek és hitbéli utalások is. Ezzel mintha visszanyúlna a Sütő András-i gazdag strukturáltsághoz, és a Tamási Áron-i értékrendhez, csak kortársabb nyelvezettel.

– Nem véletlenül. A tőlük kapott örökség és értékrend nem szokványos hőforrás, nem pusztán meleget ad, hanem perzsel.

– Szakolczay Lajos egy helyen úgy fogalmazott, hogy a Nagypapa a bőröndben Kárpát-medencei látlelet. Mit gondol erről?

– Szándékosan nem határoztam meg a kort, amelyben játszódik, noha némely díszletelemből talán kiderülhet, hogy melyik korszakra utalok. Több motívumból jelen idejű, groteszk asszociációk is fölsejlenek. Gondolok itt arra, amikor szeretnék betiltani a harangozást, mert zavarja mások érzékenységét, sértő rájuk nézve, és a megfogalmazott határozattervezet szerint, aki ezután mégis hallani akarja a templom harangjait, fülhallgatón keresztül teheti majd meg, hogy „ne diszkriminálja” a többieket. A helyszínt illetően pedig Magyarország mellett játszódhat Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és Délvidéken is, minden tájegységen érvényes jelentéstartalommal bír, mert a sorsunk közös.

– Véleménye szerint a külhoni, magyar nyelven játszó színházak és a kortárs színdarabok mennyiben bírnak közösségépítő erővel?

– Betölthetnék ezt a funkciójukat helyben és országhatárokon átívelve is, de szánalmasan kevés határon túli előadást látni a televízióban, éppen most, amikor annyi lehetősége adódna a közmédiának… Nem is értem… Az előadás elkészül, föl kell venni, le kell adni, és fizessenek annak a kis színháznak, amelyik értéket hozott létre. Felvidéken nem tudják, hogy milyen előadások kerülnek színpadra Erdélyben, pedig a bennünket foglalkoztató kérdések közel azonosak. Annak érdekében, hogy ez megváltozzon, a Nemzeti Művelődési Intézettel és Vidnyánszky Attilával több programot is elindítottunk, a Pajtaszínházon kívül is.

– Vidnyánszky Attila rendezésében a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház nemsokára bemutatja a színművet. Melyik jelenet lehet az előadás legizgalmasabb része?

– A vége. Palika, a falu bolondja (papírja is van róla) ugyanis azt csinál, amit csak akar, bárkinek bármilyen kellemetlen mondatot a fejéhez vághat, ráhagyják, hiszen bolond. Viszont egy ponton megállítja a cselekményt, és mintha hirtelen pszichiátriai gondozóban lenne, orvosként kezd el beszélni, a körülötte lévőket, mint ápolókat és betegeket instruálja.

– Mintha Szabó Lőrinc egyik ikonikus versében találná magát a néző… Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt, vagy…?

– Pontosan.

– Miként fogadja a rendezői elképzeléseket egy színdarabjából készülő előadás és a szövegkönyv kapcsán?

– Nyitott vagyok egy bizonyos határig, de a jelenetek a helyükön maradnak. Egyébként, soha nem értettem, hogy a harmincas években készült filmeket minek felújítani? Miért nem írnak másikat? Idegen lenne tőlem, ha például Bánk bán Harley-Davidsonon dübörögne. De ha valakinek ez a katarzis, ám legyen. Van, aki a töltött káposztát szereti, és van, aki a krémest.

(origo.hu)