Megvan az újabb magyar Nobel-díj

Krasznahorkai László kapta az idei irodalmi Nobel-díjat. Krasznahorkai Lászlót már hosszú évek óta az esélyesek között tartják számon.

Bejelentette a Nobel-bizottság, hogy a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat a magyar író, Krasznahorkai László kapta „apokaliptikus rémület közepette is a művészet erejét megerősítő, lenyűgöző és látomásos életművéért.”

Ahogy az Origo is beszámolt róla, Krasznahorkait már egy évtizede a Nobel-díj esélyesei között említik a Sátántangó íróját.

A 71 éves Krasznahorkai László 2015-ben elnyerte a rangos Nemzetközi Man Booker-díjat, azóta a fogadóirodák minden évben az irodalmi Nobel-díjak várományosai között tartották számon.

Krasznahorkai László élete

Krasznahorkai László 1954. január 5-én született Gyulán, ahol gyerekkorát is töltötte. Már fiatalon erős érdeklődést mutatott az irodalom iránt, és korán megmutatkozott kivételes nyelvi érzéke. Tanulmányait Szegeden kezdte, majd Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen fejezte be, ahol a humán tudományok felé fordult. Az egyetemi évek során bontakozott ki benne az a sajátos világlátás, amely későbbi műveit is áthatja – a világ rendezetlenségének, az emberi létezés szorongásainak és az értelem utáni kutatásnak a kérdései.

Első regénye, a Sátántangó 1985-ben jelent meg, és rövid idő alatt kultikus státuszt vívott ki magának a magyar irodalomban. A könyv zárt falusi közegben játszódik, de univerzális kérdéseket vet fel: mi történik, ha a közösség elveszíti hitét a rendben és az erkölcsben. A szöveg sűrű, a mondatok szinte végtelenül hömpölyögnek – ez a stílus vált Krasznahorkai védjegyévé. A Sátántangó után olyan művekkel folytatta pályáját, mint Az ellenállás melankóliája vagy a Háború és háború, amelyekben a világ széthullásának tapasztalata mindig együtt jár az újrateremtés vágyával.

Az 1990-es évektől neve egyre ismertebbé vált nemzetközi szinten is.

Műveit számos nyelvre lefordították, és különösen az angolszász és német nyelvterületen alakult ki körülötte hűséges olvasótábor.

 Szoros alkotói kapcsolat fűzte Tarr Bélához, akivel több filmadaptáción dolgozott együtt – közülük a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák különösen emlékezetesek. Krasznahorkai prózája a filmekhez hasonlóan lassú, meditatív és vizuálisan erős, mégis mélyen filozofikus.

Írásmódját gyakran nevezik „apokaliptikusnak”, de ez nem pusztán a pusztulásról szól: a káosz mögött mindig ott rejlik valami transzcendens rend iránti vágy. A remény, ha meg is törik, sosem tűnik el teljesen. Nyelvezete hipnotikus, mondatai szinte belső zsoltárként hömpölyögnek, miközben a civilizáció végpontjait kutatja. Műveiben az emberi lét határhelyzetei – őrület, magány, megváltás – újra és újra visszatérnek.

(24.hu)