Interjú Vidnyánszky Attilával, a SZFE kuratóriumi elnökével

 „Hihetetlen politikai játszma ez az első pillanattól kezdve. Az az elképesztő, hogy az irányítói nem veszik figyelembe a diákok jövőjét. Nem számít nekik, hogy a fiatalokkal mi lesz. Döbbenetes, hogyan használják a hallgatókat, mennyire manipulálják őket” – mondta Vidnyánszky Attila, a magyar Színház- és Filmművészeti Egyetemen (SZFE) újonnan kinevezett kuratóriumi elnöke, a Nemzeti Színház igazgatója. Arról is beszélt az Origónak, hogy nagyon sokan támogatják, buzdítják, de a legtöbben nem merik a nyilvánosság előtt vállalni a véleményüket. „Látjuk, hogy mi történik velem. Ki szeretne ilyen össztüzet magára, hogy szétszedjék, megsemmisítsék? De még mindig hiszek abban, hogy egyszer átszakad a gát, és azok a történetek, amelyeket most nem mondanak el, nyilvánosságra kerülnek” – mondta Vidnyánszky Attila.

– Nem kezdődött el a tanítás a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és úgy tűnik, a tárgyalások is lényegében eredménytelenek. Ön hogyan látja, mi várható a tanévkezdéssel kapcsolatban?

– Úgy tudjuk, hogy jövő hétfőn sem akarják elkezdeni a tanévet – a tegnapi sztrájkhirdetéssel kiderült, hogy végig őszintétlenek voltak. A tanárok úgy tettek, mintha el akarnák kezdeni a szemesztert.

Elképesztő, hogy nem veszik figyelembe a diákok jövőjét. Döbbenetes, hogyan használják a hallgatókat, mennyire manipulálják őket. Hihetetlen politikai játszma ez az első pillanattól kezdve.

Olyan híreket kaptunk, hogy az Amnesty International segíti a tiltakozókat a szervezésben, és már nyáron egy táborban felkészítették a diákok egy részét arra, ami most történik. A fiataloknak most tanulniuk kellene – az egyetemisták túlnyomó többsége aktiválta is a félévét, tehát hivatalosan is megkezdhetné a tanulást, de ez nem számít azoknak, akik ezt az egészet irányítják. Nem számít, hogy a hallgatók buknak-e félévet, vagy nem. Ez szomorú és fájdalmas. Több ismert rendező és színész, aki most az ellenállás élén látható, évekkel ezelőtt egészen mást nyilatkozott az egyetemről. Korábban például Hajdu Szabolcs és Bodó Viktor is a változtatást sürgette – utóbbi azt is hozzátette lemondóan, ötven év múlva is maradni fog minden a régiben. Schilling Árpád pedig azt mondta: ha valaki rendet akarna tenni a Színművészeti Egyetemen, akkor a nulláról kellene kezdenie, mert a bűn beleivódott a falakba. Most ők is a változtatás ellen szónokolnak. Amikor nem politikai dimenziókból beszélnek, hanem a szakmát nézik és őszinték, elmondják a valóságot, és azt, hogy alapvető átalakításokra van szükség az egyetemen.

– Meddig tarthat ez az egész?

– Nem tudom. De azt érzem, hogy ha a diákok részéről ez az eufórikus hangulat véget ér, szembesülnek a valósággal. Ezt követi majd a fájdalmas kijózanodás és felismerés, hogy eszközként használta őket a politika. Egyszerűen azért, mert az ellenzék nem tud fogást találni a kormányon, nem tud esélyessé válni a 2022-es választásokon, ezért mindent bevet – akár a diákok jövőjét is feláldozva. Döbbenetes. Sajnálom, és őszintén fáj, hogy így manipulálják és használják a hallgatókat. A fiatalok között terjed a tűz, egyfajta szenvedély, és a józan ész már nem számít. Ugyanakkor egyre többen jelzik az egyetemről a hallgatók közül, hogy tanulni szeretnének. Egyre erősebb jelzések jutnak el hozzánk, hogy vannak és nem kevesen, akik félnek megszólalni. Én azt üzenem nekik, hogy ne féljenek, mert ők csak azzal szeretnének foglalkozni, amiért az egyetemre mentek: tanulni akarnak. A szakma egy része pedig nem a tanulni akarókat biztatja, hanem táplálja a tüzet. Az egészen groteszk, hogy a gyűlöletem milyen szinten hozza össze az embereket. Összeálltak, hogy közösen, együtt gyűlölhessenek engem. Olyan emberek, akik egyébként nem álltak szóba egymással. Vagy épp az irodámban könyörögtek, hogy ne játsszanak a másikkal – mert nem tudnak még egy színpadon sem lenni a másikkal. Ők most együtt vannak, egy csoportban. Végül is, a gyűlölet is össze tudja hozni az embereket.

– Kikben csalódott az elmúlt hetekben? Érezte-e azt, hogy elárulták?

– Nem így élem meg a történéseket. Ezek inkább szembesülések, kijózanító pofonok. Azt gondolom, hogy nem lehetett elkerülni ezt a forgatókönyvet. Ha egy sokszínűbb, gazdagabb, minőségibb, igazságosabb korszakot szeretnénk elindítani a színművészeti egyetemen, akkor ezt meg kellett lépni. Kétségkívül többféle lehetőségre gondoltunk, hogy mi történik majd, ha valóban változtatni akarunk. Számítottunk erre, de volt bennem némi halvány remény, hátha nem lesz annyira gyűlöletes az a felállás a számukra, hogy együtt, közösen gondolkozzunk az intézmény és a szakma jövőjéről. Rengetegen támadnak és gyaláznak. Gigantikus erővel mocskolnak engem és a Nemzeti Színházat is, amit vezetek. Természetesen mindez fájó, de bizonyos értelemben véve talán jobb így, mert most a maga teljességében megmutatkozik az az erő, amelyik Magyarországon – és a világ több országában – ezt a fajta ideológiát képviselve mindenre hajlandó. Hazugságra, fenyegetésre és gyalázkodásra. Ez a magyarázat arra is, hogy miért félnek még mindig megszólalni az emberek, akik az SZFE változása mellett állnak. Naponta hallom a Színművészeti múltjából az elkeserítő történeteket. Ha ezek nyilvánosan elhangozhatnának, nagyon más megvilágításba helyezné a mai eseményeket. De nem áll ki egyelőre senki, hogy elmondja, mert ugyanezt a géppuskatüzet kapná, mint amit én.

– Gyurcsány Ferenc ezt írta: „Vidnyánszky és társai addig maradnak, amíg Orbán. Utána buknak. Sőt, minden értelemben földönfutók lesznek.” Amikor először olvasta ezeket a sorokat, mit gondolt?

– Nincs semmi új a Nap alatt. Ez a bolsevik mentalitás. Ha a magát demokratikusnak mondó oldal vezetője ilyet mond, az nem sok jót ígér…

– A fenyegetések, hazugságok és gyalázkodások után felmerült-e önben, hogy lemond?

– Ha azt látnám, hogy tényleg én vagyok az akadálya a megegyezésnek, ha az én személyem gátolná, hogy elinduljon egy konszolidációs folyamat, akkor felállnék. De nem így látom. A másik oldalról semmilyen szándék nincs a tárgyalásra, egyeztetésre. A tanárokról inkább nem mondanék semmit. De a diákok most kezdik az életüket, és már ennyire párbeszédképtelenek, és ultimátumok szintjén kommunikálnak. Már igazodnak, már eszközként használják őket, és meg akarnak felelni. Micsoda perspektíva ez? A megfelelni akarás a legborzasztóbb dolog, ami megbénítja az alkotó embert. Egyebek mellett azért nem tud a szakma jobban teljesíteni, mert nem lélekből alkotnak a művészek, hanem meg akarnak felelni.

– Véleménye szerint önök hibáztak-e valahol?

– Biztosan. Nyilván elkövettünk hibákat, lehetett volna ügyesebben, lendületesebben csinálni, elhangoztak rossz mondatok is. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy most az egyetem egy bunker, ahová bezárkóztak a hallgatók és a tanárok. Onnan nem akarnak kinézni, és nem akarnak oda befogadni más gondolatot, elképzelést. Ez így van évtizedek óta. Az újdonság csupán az, hogy most valóságosan, fizikailag is barikádok állják el a bejutási lehetőséget. És külön fájdalmas, hogy ezt már a hallgatók építették.

– Milyen konkrét változtatásokat szeretnének az egyetemen?

– Először is azt hangsúlyoznám, hogy a diákok, akik a harcukat vívják, pontosan tudják: azok a tanárok tanítják majd őket tovább, akikhez felvételiztek, akik eddig tanították őket. Náluk diplomázhatnak. Ezen a téren nem lesz változás. Emellett az elkövetkező években kiépül egy másikfajta képzési rendszer, így nem egy-, hanem többféle képzési metodika szerint, különböző oktatókkal valósul majd meg a képzés. Elodázhatatlan az infrastrukturális fejlesztés – amelynek szükségességéről már a ’80-as években is mindenki tudott. Nagy kérdés, hogy ez miért nem történt meg az elmúlt negyven évben. Kinek a felelőssége ez? Az új campusra komoly ígéretet kaptunk a kormánytól. Ennek a tervezése is közös gondolkodást igényelne. Sokkal intenzívebb nemzetközi életet szeretnénk kialakítani – vendégtanárokkal, nemzetközi fesztiválokon való részvétellel –, illetve mi is szerveznénk nemzetközi fesztiválokat.  Ez érvényes a film- és a színházi részre egyaránt. A változások irányáról szerintem találkozásokat, konferenciákat kellene szerveznünk, ahol az egész szakma képviseltethetné magát. Legyenek ott a színházigazgatók, a Színművészeti Egyetem tanári kara, a filmesek, és mindenki mondja el a véleményét, min és hogyan változtatna. Amúgy sokkal intenzívebbé tennénk az egyetem és a szakma közötti kapcsolattartást. A képzés tartalmi részét tekintve azt sem titkolom, hogy olyan fogalmaknak is előtérbe kell majd kerülniük, mint például a szolgálat. Hogy a hallgatók tudják, hogy azt a közösséget, amely lehetőséget biztosít majd a művészetük kibontakoztatására, most pedig arra, hogy tanulhassanak, szolgálniuk kell – nagy alázattal és tisztelettel, vidéken és a fővárosban. Tudniuk kell, hogy azt a csodálatos kincset, ami felhalmozódott, gazdagítaniuk és továbbadniuk kell. Büszkén arra, hogy magyarok, művésznövendékként ennek a kultúrának a gyermekei.

– Lényegében, amiket felsorolt, azok arról szólnak, hogy a hallgatók lehetőségei bővülnek. Mit mondanak önnek a diákok, mi a gond ezekkel a célokkal?

– Az a működési modell, amelyet éppen ezekben a hónapokban a magyar felsőoktatásban egy sor más egyetemen is bevezettek, minden tekintetben rugalmasabb, szabadabb, anyagi vonatkozásban is kedvezőbb működési módot kínál. Erről kellene beszélgetnünk. Az a gond, hogy elzárkóznak ettől. Nyáron volt egy találkozóm úgy hatvan egykori és mai SZFE-s és kaposvári diákkal. Éreztem, hogy van, aki meghallgatja a terveinket, mások lehúzzák a redőnyt, bezárják az ajtókat, és nem engedik, hogy elgondolkodjanak az érveimen. De mégis volt valami dialógus. Most ettől is elzárkóznak.

Csak ultimátumok mentén kommunikálnak. Pedig érdemes volna szót váltanunk arról, milyen jövőt képzelnek el ők, és milyen lehetőségeket kínálunk mi.

A HÖOK vezetője is arra hívta fel a figyelmet, hogy tárgyalni kell.

– Hogyan bírja ezt az időszakot, amikor hetek óta támadják, többek között „ukránozzák”? Máté Gábor pedig az egyik televíziós interjúban azt mondta: kicsi ország kicsi szakmája ez, ahol mindenki ismeri egymást. Vidnyánszky Attila később érkezett az országba, nem itt nevelődött, ezért bizonyos szavakról – amelyeket használ – nem tudja, hogy mit jelentenek Magyarországon. Mit gondol ezekről a megnyilvánulásokról?

– Ezek fájdalmasan sértő szavak. Ha jobban belegondolunk ennek a gondolatnak a mélyébe, olyan megbélyegzés ez – vagy mondjam azt, hogy kirekesztő? –, ami felett nehezen lehet napirendre térni. Huszonöt éve járom Magyarországot, alig van szeglete, ahol ne lépett volna fel a beregszászi színház valamelyik rendezésemmel, az első tizenöt esztendőben minden előadáson ott voltam én magam is. Egy évadon keresztül voltam az Operaház főrendezője. Hét évig vezettem az ország második városának a színházát, a Csokonait. Két évig dolgoztam az Újszínházban. Rendeztem több mint egy tucat magyar színházban. És eltöltöttem három szemesztert a színművészeti egyetemen is. A Vas utcában laktam egy évig, és most azt mondják, nem is ismerem az egyetemet. Ez a nyolcadik évadom a Nemzetiben. Igenis itthon érezhetem magam a hazámban. Az előfordulhat, hogy az SZFE tiltakozó tanárainak félszavait nem értem. Azt hiszem, nem is akarom megérteni azt a nyelvet, amely létrehozta a szakmánkban ezt a félelemre és igazodásra építő mentalitást. De nem ez most a lényeg. Bizonyítási kényszerben vagyunk – nekünk a szakmai érveinknek kell hitelt és érvényt szerezni, nekik azt kell bizonyítaniuk, hogy valóban nyitott, párbeszédképes és toleráns közösséget alkotnak. Abban igaza van Máté Gábornak, hogy kis ország, kis szakma a miénk. Ezt a „kicsit” kellene jól csinálnunk.

(origo.hu)