Majnek Antal: „…abban a munkában fogom megtalálni az örömömet, amelyet más nem szívesen végez”

Huszonöt évvel ezelőtt vízkereszt ünnepén a római Szent Péter-székesegyházban a hagyományoknak megfelelően maga a pápa, II. János Pál szentelte fel a missziós püspököket, köztük Majnek Antal ferences szerzetest is, aki a Kárpátaljai Apostoli Kormányzóságból létrehozott Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye első megyés püspöke lett 2002-ben.

– Milyen út vezet a pilisszentlászlói családi otthontól a munkácsi püspökségig?

– Szüleim, nagyszüleim háza az 1825-ben épített kápolna szomszédságában van. Nagyapám volt a Hangya Szövetkezet boltjának a vezetője, a bolt is a házunkban működött. Néhány évig még a háború után is ott volt a falu boltja, amíg nem államosították. A ministráns egyik reggel nem jött el a templomba. A sekrestyés kért meg, hogy menjek helyette ministrálni, és ez a feladat nagyon megtetszett, nyolcadikos koromig iskola előtt szinte minden reggel misére mentem. Bár községünk plébánosai gyerekkoromban nem mindig álltak a helyzet magaslatán, mégis kedvet éreztem magamban arra, hogy én is pap legyek. A szüleim viszont olyannyira nem támogatták ezt a gondolatot, hogy azt sem engedték meg, a szentendrei Ferences Gimnáziumba jelentkezzek. Kamaszkoromban a papság iránti érdeklődésem megkopott. Érettségi után a műszaki egyetemre jelentkeztem, villamosmérnök szakra, közben egy év katonaság. Egy ismerősöm hívott Csanád Béla professzor hittanos csoportjába, aki valamit megérezhetett abból, hogy milyen utat szán nekem a Jóisten. Egyszer egy életrajzot adott olvasmányul, Bonaventura Szent Ferenc könyvét. Amikor végigolvastam, szinte biztos lettem abban, hogy szerzetes szeretnék lenni. Nem okvetlenül pap, inkább laikus testvér. 1977 szeptemberében lettem novícius, majd 1982-ben szenteltek, az első misémet Pilisszentlászlón tartottam.

Barátok a Borkanyuk utcában

– Ebben az időben az állam és az egyház közötti megállapodás még érvényben volt, amely előírta, hogy csak tanári végzettséggel lehet valaki szerzetes.

– Ezért először a mérnök-tanári szakot végeztem el, majd befejeztem a technika szakot is. A szentendrei Ferences Gimnáziumban lettem tanár, ahol Soós Ányos atya volt az „igazi” technikatanár, a gimnázium ezermestere. Én csak könyvből tanítottam, ő viszont szinte minden munkát el tudott végezni. 1985-től többedmagunkkal a Margit körúti rendházból jártunk ki Szentendrére tanítani.

– A nyolcvanas évek végén, közvetlenül a rendszerváltás előtt jutott ki Paskai László bíboros Kárpátaljára, és ez a látogatás nagy fordulatot hozott az ottani katolicizmus megmaradása szempontjából is, de a rendtartomány is komoly feladatot vett magára.

– Nagyszőlősön szerzetesi közösség alakult, először három ferences mehetett ki: Zatykó László, Radics Dávid és én. Ez volt a Kárpátaljai Ferences Misszió. A barokk ferences kolostort államosították, megfelelő ingatlant kellett keresnünk, ahol kolostori életet lehet élni. Nagyszőlősön közel tíz eladó ingatlant néztem meg, és végül a most is meglévő Borkanyuk utcai családi házat választottam.

– Később a katolikus egyház apránként visszakérte az államosított ingatlanokat Kárpátalján. Mindent visszakaptak?

– Sokat, de nem mindent, például az ungvári régi plébániát és a nagyszőlősi középkori kolostort, amely korábban a Perényiek vára volt, nem sikerült visszaszerezni. Ma már csak romok vannak a hajdani erődítmény helyén. Főként a műemlék megóvása lenne fontos, hogy ne épüljenek házak a területén, ne hordják el a köveket, hiszen ez középkori vár, és valószínűleg ezen a helyen őrizték Kapisztrán Szent János földi maradványait. Sajnos az elmúlt harmincegy évben egyre több követ loptak el. A visszatérésünk után a kápolnában még lehetett misézni, de azóta ebek harmincadjára került ez a fontos műemléki terület.

– A hol több, hol kevesebb szerzetessel működő ferences közösség hatalmas területet és számtalan szociális, karitatív és kulturális intézmény mellett legalább hét plébániát látott és lát el mind a mai napig. Nem csoda, hogy a Szentszék is felfigyelt a munkájukra. 2002-ben hirdették ki ünnepélyesen a Munkácsi Egyházmegye megalapítását. Egy olyan egyházmegye első püspöke lett, amelynek a plébániáin 1989-ben mindössze nyolc idős pap élt. Most a legfiatalabb egyházmegye a térségben.

– Az egyházmegye papjai valóban fiatalabbak a környező egyházmegyék papságánál. Többségük helyi hivatás. Van két német papunk, ők régóta dolgoznak Kárpátalján. Mindketten jól beszélnek ukránul, maguk jelentkeztek az egyházmegyébe. Ukrán származású papjaink viszont nagyon szépen megtanultak magyarul. A munkácsi káplán még a szomszédos pósaházi cigánytáborba is kijár szombat este misézni – magyarul.

Akadálytalan beolvadás

– Egy kárpátaljai magyar plébánosnak mostanában hány miséje van?

– A mi időnkben, amikor a misszió elindult, még négy-öt volt. Most már csak három plébánosnak van négy miséje.

– Milyen mértékű a magyar népesség elvándorlása?

– Amikor 1989 körül megnyílt a Csap–Záhony határátkelő, elkezdődött a kiköltözés. Eleinte nem mentek el sokan, de 2000 után felgyorsultak a folyamatok. Egyre több diák vándorolt Magyarországra tanulni, és közülük kevesen jöttek vissza. Majd elindultak a férfiak dolgozni, később a nők is Magyarországon kerestek munkát. De nemcsak Magyarország a kedvelt célpont, hanem Csehország is és távolabbi országok. A járvány idején azt reméltük, megáll az elvándorlás, de sajnos nem így történt. Részben megijedtek a feltámadt magyarellenességtől, részben a határok lezárásától. Emiatt sokan idejekorán döntési helyzetbe kerültek: vagy itt, vagy ott élnek, hiszen a határátlépés korlátozottá vált. Sokan választották a kitelepülést, különösen a diákok és a munkások.

– A nyelvtörvénynek milyen belátható következményei lesznek? Valóban felgyorsítja az asszimilációt?

– Egész biztos. Ez már korábban is elkezdődött, hiszen sok magyar és vegyes család adta a gyerekeit ukrán nyelvű iskolába. Ennek egyébként van jó következménye is: az ilyen tanintézményben végzettek általában Ukrajnában maradnak. Viszont meggyengül a magyar identitásuk, nem ismerik a magyar kultúrát, az irodalmat, történelmet, és a gyermekeik így már teljesen akadálytalanul olvadnak be a többségi társadalomba.

– Igaz az a hazai, elsősorban ellenzéki vélelem, hogy a nyelvtörvény nem is a magyarok, hanem az oroszok ellen irányul?

– Kezdetben talán valóban így volt, mostanában viszont nemigen lehet hallani oroszok elleni támadásokról. Valójában talán nem egészen a kárpátaljai magyarok elleni offenzíváról van szó, és az atrocitásokat nem kárpátaljai ukránok követik el. Azt olvastuk, hogy a KGB helyi utódszervezete provokál.

– És miért irányul a magyarok ellen az ukrán politikusok indulata?

– Ezt tőlük kell megkérdezni. Talán úgy érezhetik, hogy nagyon elhanyagolták Kárpátalját, ahová gyakrabban érkezik országosan ismert magyar politikus, mint ukrán. Ráadásul Magyarország igen komoly összegekkel támogatja Kárpátalját, és nem csak a magyar kisebbséget. Ami miatt sok ukrán is egyre inkább a magyarokkal rokonszenvez. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek nagyobb a támogatottsága, mint ahány magyar a térségben él. Ezt a tendenciát akarják talán megtörni.

Bombariadó a misén

– A híreket nézve ez a szándék nem is sikertelen.

– Amikor augusztus 20-án Aknaszlatinán lett volna ünnepi misém, bombariadó miatt szakították félbe a liturgiát. Persze mindannyian tudtuk, és a rendőrök metakommunikációján is látszott, hogy tudják: nem valós veszélyről van szó, csupán fenyegetésről.

– Ha száz év múlva néznénk a Munkácsi Egyházmegyére, vajon mit látnánk? Gyarapodást vagy csökkenést?

– Pillanatnyilag csak a roma közösségek gyarapodnak. És ahol segítik a felzárkózást, szépen integrálódnak is a társadalomba. Ahol nem kapnak evangéliumi tartást, ott legföljebb a kereskedéssel, üzleteléssel tudnak bekapcsolódni. De a kereszténységgel, nem kizárólag a katolikus tanítással, az emberi méltóságukat is felismerik.

– És ha nem tíz, hanem csak hat év múlva látjuk a mai munkácsi püspököt, hol fog élni hivatali ideje után?

– Nekem eszembe sem jutott elmenni Kárpátaljáról. Itt szeretnék élni, és abban a munkában fogom megtalálni az örömömet, amelyet más nem szívesen végez.

(magyarnemzet.hu)