Miért megyünk ki az utcára, ha elvileg nem szabad?

Sokan akkor is elhagyják otthonuk, ha látszólag nincs rá különös okuk. Vajon mi ennek az oka?

Az életben felmerülő kockázatok kezelése évtizedekig mindenkinek a magánügye volt, így most sokaknak nehezére esik átállni arra, hogy közösen csökkentsük a járvány okozta károkat azáltal, hogy közösen csökkentjük az egészségügyi ellátás túlterhelésének a kockázatát.

Mi a feladat?

Az emberek mozgásának a korlátozása nagyívű társadalmi kísérletnek is felfogható, hiszen anélkül, hogy bekövetkezett volna a katasztrófa, máris állami szintű katasztrófakezelés történik. Az intézkedések mindenkire vonatkoznak és a legtöbbünk számára eddig ismeretlen mértékben változott meg az életünk. Annak, hogy ne legyen vészhelyzet a kórházi ellátásban is, ára van: a személyes szabadságunk egy részét kell feladnunk, méghozzá a közös érdekért. Ez egyeseknek nagyon nehezére esik.

Miért nem teszi mindenki?

Az egyénre és annak önmegvalósítására fókuszált társadalom mintha nem lenne képes egységesen azt cselekedni, ami a közös érdeke. Ennek oka Andreas Reckwitz, szociológus szerint az, hogy hatalmas a váltás az önmegvalósításból a kötelesség irányába.

Az emberek nincsenek hozzászokva, hogy a saját igényeiket önként korlátozzák.

Kik lehetnek azok, akik nehezen alkalmazkodnak?

A krízishelyzet persze mindenkit érint, de vannak, akiket sokkal súlyosabban, mint másokat. Akik például olyan szakmát gyakorolnak, ahol nem lehetséges a home office, azok közül most sokan teljes létbizonytalanságba kerültek. Ők, ha bemennek dolgozni, nem azért teszik, mert nem értik a szabályokat, hanem mert létfontosságú, hogy kint mozogjanak. Ők valószínűleg egyébként sem azok, akik tapasztalnák, hogy a közösség segíti őket, így kevésbé elvárható, hogy annak érdekei mentén gondolkodjanak.

Az idősek

Sokan felháborodtak az idős korosztály értetlenségén is, hogy miért hagyják el otthonaikat. Ennek is lehet oka a kényszer, de az is lehetséges, hogy az idősek, ellentétben a fiatalokkal, már nehezen alkalmazkodnak új szabályokhoz, hiszen évtizedeken keresztül ők diktálták az egyéni felelősség szabályait. Abból a generációból, aki a háborút is átélte, kevesebben vannak közöttünk, nem ők róják az utcákat renitensen. De persze az is igaz, hogy ha ki vagyunk hegyezve arra, hogy az időseket figyeljük, akkor hirtelen sokkal láthatóbbakká válnak, hiszen általában nem számoljuk őket.

A tinédzserek

A másik korosztály, aki kevésbé tartja tiszteletben a társas érintkezés korlátozásait, a tinédzserek és a huszonévesek. Az előbbiekre amúgy is jellemző, hogy nem jól mérik fel a kockázatokat, hiszen az agyuk még fejlődik, hiába vannak értelmi képességeik csúcsán.
A nehezen alkalmazkodó csoportokat persze lehet informálni a kockázatokról és finoman noszogatni, de ha ellenük fordulunk, az kontraproduktív lesz.

Forrás: nosalty