A Budapesten élő ukránok és a magyar fővárosba menekültek közösen emlékeztek meg a háború kitörésének vagyis, az agresszor Oroszország által indított teljes körű katonai invázió 1000. napjáról. A megemlékezők 1000 másodperc néma csenddel emlékeztek a háború 1000. napjára. A Deák téri gyertyás megemlékezést a Nova Hvylja ukrán egyesület szervezte. Emellett az Egység egyesület szervezésében egy emlékmenetet is tartottak a háború 1000. napja alkalmából. Kedd este a Lánchíd is kék-sárga fénybe borult Ukrajna mellett való kiállásként.
Nyolcvan éve, 1944. november 12-én írták alá azt szigorúan titkos hadi parancsot, amely a német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek hadifogolytáborba, kényszermunkára való elhurcolásáról rendelkezett. A Kárpátalja etnikai megtisztítására irányuló kegyetlen hadiparancsot a szovjet biztonsági szolgálat speciális egységei érvényesítették: 18-tól ötven éves korig több mint 30 ezer kárpátaljai magyar és német férfit deportáltak a szovjet hatóságok málenykij robotra, azaz a 3 napos munkára. Közülük mintegy 12 ezren soha nem tértek haza. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet, a Beregszászi Polgármesteri Hivatal és a történelmi egyházak közösen emlékeztek meg az sztálini rezsim áldozatairól, valamint megkoszorúzták Matl Péter 2021-ben, a főiskola udvarán felállított Gúzsban című alkotását.
Nagyszabású megemlékezést tartottak Beregszászon a teljes körű háború ezredik napján. A tiszteletadáson megemlékeztek arról a 28 beregszászi katonáról, akik a háborúban vesztették életüket. Nevüket és rövid életrajzukat Babják Zoltán, a Beregszászi kistérség polgármestere olvasta fel, ezt követően a helyi iskolások elhelyezték mécseseiket az emlékobeliszknél azt hangsúlyozva, hogy a fiatalok nem feledkeznek meg az elesett honvédekről és arról az áldozatról, amit szeretteikért és az országért hoztak. A magyar kormány támogatásával felújított Hősök terén, az obeliszk talapzatán nem csupán a város, de a környékbeli elesett katonák nevei is felkerültek a márványtáblára. Az ezer napja tartó háború hőseit méltató megemlékezés nem csak a gyászról, a köszönetnyilvánításról is szólt. A város polgármestere háláját fejezte ki a helyi lakosoknak, vállalkozóknak, a civil és karitatív szervezeteknek, valamint a testvértelepüléseknek, akik támogatják a közösség megmaradását és a menekültek ellátását. Az alkalom az elesett katonák hozzátartozóinak megemlékezésével zárult. A megemlékezéshez csatlakoztak a város különböző felekezetű templomai: imát mondtak az elesettek lelki üdvéért, a közösség megmaradásáért és kitartásáért.
2024. november 19-én, kedden volt 1000 napja, hogy az országban kitört a teljes körű orosz invázió.
Ungváron ezen alkalomból megemlékezést tartottak, melyen részt vett a város és a megye vezetősége, a rendészeti és ellenőrző struktúrák vezetői, a katonaság képviselői és a régió lakossága. A koszorúzást követően a jelenlévők egyperces néma csenddel tisztelegtek az elesett hősök előtt, majd felcsendült Ukrajna himnusza.
Ma van az 1000. napja a teljes körű inváziónak. 1000 nap fájdalom, vér, könnyek és kitartás, bátorság és államegyesítés, öröm az elért eredményekből. Ezt az életet éltük, de senki sem hitte el. Mert mindannyian emlékszünk arra, hogy különböző szakértők azt mondták, hogy pár napig tart majd. Megváltoztattuk a világ véleményét
– hangsúlyozta Miroszlav Bileckij, a megyei OVA vezetője.
Roman Szarah, a Kárpátaljai Megyei Tanács vezetője megjegyezte, hogy ezer nappal a teljes körű orosz invázió kezdete után Ukrajna példás ellenálló képességről tett tanúbizonyságot, visszaverve a világ egyik legnagyobb hadseregét.
Mikola Pavlov főtörzsőrmester, aki jelenleg az ungvári toborzóközpontnál teljesít szolgálatot, elmondta, 1000 nap egy nehéz időszak, hiszen sokak az életüket adták értünk.
November 19-én a Pro Cultura Subcarpathica (PCS) civil szervezet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (II. RF KMF), a Beregszászi Polgármesteri Hivatal, valamint a történelmi egyházak a hagyományt követve idén is közösen emlékeztek meg a 80 évvel ezelőtt történt szörnyűségek sorozatáról, azokról az emberekről, akiknek életét a sztálinizmus totális diktatúrája oltotta ki, azokról, akiket igazságtalanul hurcoltak el és tettek ki felfoghatatlan borzalmaknak a málenkij robot néven álcázott szovjet haláltáborokban.
Kárpátalja történelmében az egyik legnagyobb tragédia a málenkij robot, melynek ürügyén a rendelkezésre álló adatok alapján vidékünkről mintegy negyvenezer személyt deportáltak szovjet munkatáborokba, akiket később kínoztak, börtönbe zártak, vallattak, üldöztek, megbélyegeztek. A kommunista elnyomás áldozatait megfosztották a szabad cselekvés és választás lehetőségétől, s megnyomorították őket testileg és lelkileg egyaránt.
A magyar és német nemzetiségű férfiak 1944. november 18-án indultak el a szolyvai gyűjtőtábor felé, amely körülményeiben már önmagában is megfelelt egy haláltábornak. Akik túlélték az ottani rendkívüli megpróbáltatásokat, azokat Sztarij Szamborig vezették, ahonnan marhaszállító vagonokban szállították őket a céltáborokba. A málenkij robotra elhurcolt emberek közül több mint tízezren soha nem tértek haza szeretteikhez, a kényszermunka alatti embertelen körülmények, az éhezés és a betegségek jelentős számú áldozatokat követeltek.
Ezek az események fontos részét képezik történelmünknek. A tragédia emlékezete ma is él a helyi közösségben, melynek tagjai fontosnak tartják az odaveszettek emlékének őrzését, hiszen a múlt tragédiáiból való tanulás hozzájárulhat ahhoz, hogy elkerülhessük azok megismétlődését a jövőben.
A málenkij robot áldozataira való emlékezés a Rákóczi-főiskola udvarán vette kezdetét, ahol a jelenlévők megkoszorúzták Matl Péter Gúzsban című háromalakos szoborkompozícióját, melyet 2021. február 25-én, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján avattak fel.
Ezt követően az emlékezők a Vérke-parti város református templomában gyűltek össze ökumenikus istentiszteletre, melyen Molnár János római katolikus püspöki helynök, Marosi István görögkatolikus áldozópap és Margitics János református lelkipásztor hirdette Isten igéjét, s a jelenlévőkkel együtt emlékeztek meg azokról, akik a legnehezebb időkben sem tagadták meg keresztény hitüket és büszkén vállalták nemzetiségüket.
„A málenkij robot áldozatai nemcsak a harcok során elvesztett katonákat jelentik, hanem mindazokat, akik a háború következményeként szenvedtek, akiket elhurcoltak, megkínoztak, és akik a legnagyobb méltóságot, az emberi élet tiszteletét nélkülözve, kényszerítve dolgoztak idegen földeken, hogy teljesítsék egy gyarló és kegyetlen diktatúra szándékait. Az ő történetük nemcsak fájdalmas, hanem tanulságos is. Tanulságos abban az értelemben, hogy fel kell hívnunk a figyelmet a háborús áldozatok szenvedésére, és meg kell értenünk, hogy soha többé nem engedhetjük meg, hogy az emberi jogok semmibe vétele bárhol is előforduljon a világban” – emelte ki beszédében Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ideiglenes ügyvivője. „Ma, miközben itt emlékezünk és tisztelgünk a málenkij robot áldozatai előtt, nemcsak a múlt árnyait hívjuk életre, hanem elköteleződünk egy olyan jövő mellett is, ahol az ilyen borzalmak soha nem ismétlődhetnek meg. Ahogyan a túlélők történetei, úgy az ő áldozatuk is segít abban, hogy a jövő generációi tisztán lássák, milyen súlyos következményekkel járhat a háború, és milyen értékek mentén kell élniük ahhoz, hogy a világ egy jobb, békésebb hely legyen” – húzta alá a diplomata.
Szamborovszkyné dr. Nagy Ibolya, a II. RF KMF Történelem- és Társadalomtudományi Tanszékének docense, az Apáczai Csere János Könyvtár igazgatója felszólalásában a nyolcvan évvel ezelőtt Beregszászban lezajlott eseményeket elevenítette fel: felidézte a szovjet megszállás körülményeit, az emberek nemzetiség alapján történt szétválogatásának folyamatát, a magukat magyar nemzetiségűnek valló fogva tartott férfiak tragikus élethelyzeteit, az 1944. november 18-a reggelén elindult deportálás szörnyű körülményeit. A statisztikák, a fennmaradt egyéni és családtörténetek alapján elmondható, hogy „a deportálás a beregszászi magyarság egyik legmeghatározóbb, máig ható egyéni és közösségi traumája volt” – jelentette ki a történész.
„Miután nincs olyan kárpátaljai magyar, német, sváb család, akinek a családjában ne lett volna érintett, ezért az utánuk jövő generációnak, így a mi nemzedékünknek és az utánunk következőknek is emlékezniük kell ezekre a tragikus eseményekre, az elhurcoltakra, és emlékeztetni, hogy még egyszer ilyen elő ne forduljon” – fogalmazott dr. Orosz Ildikó, a Rákóczi-főiskola elnöke.
Ezután az esemény résztvevői felolvasták a beregszászi elhurcolt áldozatok neveit, majd megkoszorúzták a templom bejáratánál található emléktáblát. Ezt követően az emlékezők gyertyával a kezükben vonultak a Kossuth térről az elhurcoltak Széna téri emlékművéhez, s útközben a Tarasz Sevcsenko-líceum falán lévő emléktáblánál is elhelyezték az emlékezés koszorúit.
A hírt Babják Zoltán polgármester közölte Facebook-oldalán.
„Ma van az ezredik napja a kitartásnak és állhatatosságnak, az erőnek és az egységnek.
Ezer napja zajlik a háború, amelyet Ukrajna a függetlenségéért vív. E szimbolikus dátum alkalmából gyűlt össze kistérségünk a Hősök terén, ahol megemlékezést tartottunk.
A kárpátaljaiak ismét megmutatták egységüket és rendíthetetlenségüket. 2014-ben és most sem maradtak tétlenek. Bátorságuk közösségünk erejének és egységének alapját képezi.
Az esemény a Beregszászi Kodály Zoltán Művészeti Iskola kamarakórusának megható előadásával kezdődött, a kórus Ukrajna Állami Himnuszát adta elő.
A jelenlévők csendben, fejet hajtva, egyperces néma főhajtással tisztelgett a hősök emléke előtt.
Ezt követően felcsendült a harctéren elesett 28 hősünk neve, büszkeséget és fájdalmat ébresztve a megjelentek szívében.
Diákjaink minden egyes emléktáblánál gyertyát helyeztek el. E megható pillanat azt szimbolizálja, hogy a jövő generációja sem feled el egyetlen védőt sem.
Köszönetet mondtam mindazoknak, akik jelenleg védik szülőföldünket, valamint az adófizetőknek, akik nehéz körülmények között dolgoznak.
Az esemény virágok elhelyezésével zárult. Minden elhelyezett virág a háborúban életüket áldozó hősök iránti hála, gyász és örök emlékezet jelképe. A rendezvényen részt vettek a Kárpátaljai Megyei Tanács, a Beregszászi Járási Állami Adminisztráció, a helyi önkormányzatok, a rendvédelmi szervek és a biztonsági erők képviselői, valamint a szomszédos kistérségek vezetői, a civil, vallási és önkéntes szervezetek képviselői, pedagógusok, fiatalok és diákok, kistérségünk tagjai és a sajtó képviselői.
Az esemény bizonyítja, hogy Beregszász mindig is az erő, az egység és a remény közössége lesz.
Ma a közösség különböző vallási felekezetű templomaiban imákat tartanak mindazokért, akik életüket áldozták a hazáért” – olvashatjuk a bejegyzésben.
November 16-án a Szolyvai Emlékparkban a kárpátaljai magyarság történetének legnagyobb tragédiájára emlékeztek. A 80 évvel ezelőtti események máig mélyen élnek a közösség kollektív emlékezetében. Az elhurcolások és kegyetlenségek szinte minden kárpátaljai magyar családot érintettek; alig akadt olyan család, amelynek valamely hozzátartozóját ne hurcolták volna el az úgynevezett „háromnapos munkára.” Ez azonban gyakran évekké nyúlt, és sokan sohasem tértek haza.
A II. világháború után zajló tömeges, etnikai alapon való elhurcolásokra Kárpátalja-szerte minden éven emlékezik magyar közösségünk. A jelenlegi kutatások alapján közel 40 000 férfit hurcoltak el háromnapos munkára, azaz málenkij robotra a szovjetek. Az idei megemlékezésre az egykori szolyvai gyűjtőláger területén létrehozott emlékparkba most is Kárpátalja több szegletéből érkeztek tiszteletadók.
Tóth Mihály, a Szolyvai Emlékparkbizottság elnöke köszöntve a megjelenteket kiemelte, a kegyeleti megemlékezés immáron harmadik éve zajlik Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja árnyékában: „A magyar és német férfilakosság elhurcolásának 80. kerek évfordulóján szívünk és lelkünk fájdalmával kell gondolnunk arra is, hogy immáron 1000 napja országunkban újra háború dúl. Azonban a háborús helyzet ellenére az emlékparkbizottság sikeresen folytatta tovább kutatásait a málenkij robot áldozatainak feltárását illetően.” Megjegyezte: féléves kényszerszünet után újra látogatható a munkácsi vármúzeumban a sztálinizmus kárpátaljai áldozatainak állandó emlékkiállítása. Köszönetet mondott a kárpátaljai és anyaországi kutatóknak, hogy folytatják ezt a nem egyszerű kutatási munkát, valamint a magyar kormánynak, amely lehetővé teszi a munkát és az emlékhelyek, publikációk megjelentetését, fenntartását. Majd egyperces csendes emlékezésre szólította fel a jelenlévőket.
Az esemény kiemelt vendége volt Pánczél Károly, a Magyar Országgyűlés képviselője. A politikus emlékező beszédében kiemelte: „»Po pjáty«. Kárpátaljai emberek, magyarok, ruszinok, németek sorakoztak vezényszóra ötösével, akiket titkos parancs szerint vittek kényszermunkára. A II. világháború földi pokla után, mikor mindenki békére és nyugalomra vágyott, megkezdődött a közösség etnikai alapú tisztogatása.” A szovjet birodalom nagy gyakorlattal és tapasztalattal, megfontolt tudatossággal pusztította a magyar nemzetet. Sztálin szerint a „magyar kérdés vagonkérdés” volt. Kiemelte: Szolyva neve fájdalmas emléket idéz, egy olyan sebet, amely talán teljesen soha nem gyógyulhat be. Az itt felállított emlékpark emlékeztet minket arra, hogy soha nem felejthetjük el a múlt sötét napjait, mert azok figyelmeztetnek minket a béke és az emberi méltóság értékére. Az elhurcolt áldozatok példát mutatnak bátorságból, kitartásból és emberségből. Ők nem akartak hősökké válni, de azzá lettek. Történetük erőt ad ahhoz, hogy soha ne engedjük megismételni az igazságtalanságot és az embertelenséget – szögezte le a politikus, hozzátéve: sajnos a múlt borzalmaiból máig nem tanult Európa. Hiszen újra háború dúl Ukrajna területén. Több százezer halálos áldozat, szétvert családok, több millió menekült, szétvert ország, gazdaságilag hanyatló Európa. Ez a háború mérlege. A politikus kiemelte: a magyar kormány számára kiemelten fontos, hogy Ukrajnában újra béke legyen, s ez nemcsak politikai ok, hanem nemzeti ügy is, hiszen számos kárpátaljai magyar is részese a háborúnak. Hozzátette, hogy bízik benne, hogy a kárpátaljai magyarság kisebbségi jogai is hamarosan rendeződnek az európai uniós csatlakozási folyamatok során.
Ljah Sándor, a megyei nemzetiségi és vallásügyi főosztály vezetője elmondta: végzettsége szerint történész, de a málenkij robotról először nem történelemkönyvekből hallott, hanem nagyapjától, aki egyszerű nagydobronyi magyar ember volt. Ő volt az, aki beszélt a sztálini rezsim szörnyűségeiről. Mint mondta, ez a megemlékezés számára is nagyon személyes, ahogyan számtalan kárpátaljai család számára is. „Ez a megemlékezés a mai napon is aktuális, hiszen országunkban háború zajlik, az orosz agresszor ismét támadja országunkat és népünket, azért, mert szabadon, békében szeretnének élni egy fejlődő országban, egy európai úton” – jegyezte meg. Köszönetet mondott a szervezőknek, hogy minden évben lehetővé teszik, hogy erre a tragédiára emlékezni lehessen, és a fiatalok is megismerhessék az egykori szörnyű történelmi eseményeket, az itt élő kárpátaljaiak közös történelmi fájdalmát.
Sin József, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) alelnöke emlékező beszédében kiemelte: szívszorongva, félelemmel teli lélekkel várták a kárpátaljai magyarok az Erzsébet-estét 1944-ben, hiszen a kisbíró kidobolta november 14-én: jelentkezni kell minden férfinak háromnapos munkára. Sajnos az összeparancsolt embereket először Szolyvára vitték, ahol embertelen körülmények között tartották őket, már itt rengetegen elhaláloztak, a többieket pedig marhavagonokba pakolták és a sztálini lágerekbe küldték. 1989-ben, a KMKSZ megalakulásával elindult az elhurcoltak névsorainak összegyűjtése, és megszólaltak az ártatlan áldozatok is, akiket a mai napig nem rehabilitáltak. „Veszteségeinket kőbe, fába véstük. Minden magyarlakta településen és városban emlékművet állítottunk az elhurcoltaknak – jegyezte meg. – Akik ma itt vagyunk, ismerjük a háború igazságtalanságát, könyörtelenségét. Sok ezer ukrán katona, köztük magyar származású harcos védi az országunkat ma hősiesen. Sokan vágynak a békés időszak után, mi pedig koporsók helyett sok-sok bölcsőt, iskolát, óvodát szeretnénk látni. Az agresszor háborúja csak szenvedést, rombolást, pusztítást hozott Ukrajnának.” Babits Mihály szavait idézve úgy fogalmazott: „Legyen béke már!”
Zubánics László, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) elnöke beszédében visszaemlékezett arra az időszakra, amikor először találkozott túlélőkkel: „1997-ben, amikor Magyarország meghirdette a kárpótlási folyamatot, tanúja lehettem több száz olyan életnek, amely dokumentumba foglalta az 1944-es eseményeket. Sajnálatos, hogy akkor nem volt lehetőségünk rögzíteni azokat a történeteket, élethelyzeteket. Megrendítő történeteket hallhattam, amelyek mindenképpen megráztak, bár történészként arra tanítottak minket, hogy az ember mindig objektíven, külső szemlélőként kutassa és tárja fel a dolgokat. A kárpátaljai magyarok tragédiájáról és úgy általában a nemzeti kisebbségek tragédiájáról egyetlen ukrán nyelvű kiadvány sem jelent meg. Ekkor született meg a gondolat, hogy ezeket az embereket újra meg kell szólaltatni. S fel kell tárni a titkos vagy nem titkos levéltári adatokat is. Hogy az emberek ne csak hallomásból értesüljenek ezen szörnyűségekről. A napokban ezeket a köteteket lapozgatva azt kell mondjam, hogy a történészek közül már senki nem tud távolságtartóan hozzáállni a kárpátaljai magyarság sorstragédiájához. Mi is történhetett volna, ha ennek a 40 ezer embernek lehetősége lett volna arra, hogy utódokat nemzzen; a kárpátaljai magyarság valószínűleg egészen másképp állna” – fejtette ki Zubánics László.
Dupka György Gulág-kutató, a Szolyvai Emlékparkbizottság titkára az esemény zárásaként arról beszélt, hogy 1989. november 18-án, amikor a Kárpát-medencében először szervezték meg a sztálinizmus áldozatainak emlékkonferenciáját a beregszászi kultúrházban, több mint kétszáz túlélőt hívtak meg. Szerinte az elmúlt 35 év alatt teljesítették a túlélők kérését, az akkor megfogalmazott hat pontot sikerült megvalósítani. Az első pont az volt, hogy minden éven megemlékeznek. Második pedig, hogy gyűjtsék össze azok nevét, akik nem tértek haza. Mindebből 12 000 ezer nevet sikerült a Szolyvai Emlékpark tábláira felírni eddig. Azonban a magyar kormány a Covid-járvány előtt 700 000 kartont kivásárolt a moszkvai levéltárból. Ennek folyamatosan zajlik a feltárása, Kárpát-medencei szinten több történész dolgozik rajta. A jövő évtől kezdve már olvasható lesz az interneten – különösen Kárpátalja esetében – azok neve is, akik hazatértek. Ez nagyon nagy munka volt, ennek a feltárása hatalmas mérföldkő. A napokban Lemberg megyében sikerült felszentelni a Szolyvai Emlékpark mintájára a Sztarij Szambor-i parkot. „Azt is igyekeztünk teljesíteni, hogy összegyűjtöttük, kik voltak azok, akik bűnösök voltak, és elrendelték ezeket a pereket, történéseket. Jelenleg 80 százalékos szinten áll a kutatási feldolgozottság. Úgy gondolom, hogy a 35 évvel ezelőtt a kétszáz túlélőnek megígért munkát sikerült teljesíteni, a továbbiakban a fiatalokon múlik, hogy milyen mélyfúrásokat végeznek majd ezeken a kutatásokon” – jegyezte meg.
Az eseményen a nagydobronyi Zöldág Kórus szolgálatát hallgathatták meg az egybegyűltek, majd a történelmi egyházak képviselői által elmondott imádságokat követően a megjelentek elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Ungváron idén is a hagyományok szerint emlékeztek meg az 1944-ben málenkij robotra elhurcolt férfiakról. A helyi magyarság a Kálvária temetőben gyűlt össze, ahol a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) által emelt emlékműnél rótta le tiszteletét.
Kulin Judit, a KMKSZ Ungvári Alapszervezetének elnöke, az Ungvári Dayka Gábor Líceum igazgatónője kiemelte:
– Nincs olyan magyar család Kárpátalján, amelyet ez a tragédia ne érintett volna, itt mindenki, aki magyar volt, és magyarnak vallotta magát, az ennek a tragédiának a részese. Ezért egyértelmű, hogy a rendszerváltás után az első emlékművek, amelyeket a KMKSZ állíttatott megyeszerte, azok a sztálinizmus áldozatairól szóltak. Valamikor egy történésztől hallottam azt a kijelentést, hogy 100 év után elfelejtődnek az emlékek, szebben fogalmazva 100 év után hunynak el az utolsó olyan élő szemtanúk, akik még tudnak erről beszélni. Ez a 80 év ezért is nagyon fontos. Tehát 80 év hosszú idő, viszont még élnek olyan emberek, akik tudnak nekünk arról mesélni, hogy milyen is volt az a „három nap” előtti időszak és az, amikor esetleg hazajöttek, mert van, aki hazajött, de nagyon sokan haza sem jöttek. Így minden családot érint ez a mai megemlékezés – fogalmazott az elnök asszony.
Vasárnap délben Csizmár Diana, a líceum nevelési igazgatóhelyettese nyitotta meg a megemlékezést. A meghívott vendégek – Csizmadia Alexandra, ungvári magyar konzul, Kulin Ágnes, a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának elnöke, Kulin Zoltán, a TV21 Ungvár igazgatója – bemutatását követően köszöntötte a megjelenteket. Majd Csizmár Gábor és Katkó Rebeka, az Ungvári Dayka Gábor Líceum 11. osztályos tanulói, a diákönkormányzat, valamit a Rákóczi Szövetség líceumi szervezetének tagjai a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja alkalmából röviden emlékeztetettek a 80 évvel ezelőtti tragikus eseményekre, és egy ismeretlen szerzőtől idézve szemléltették a hazatérési vágy erősségét.
Mint ismeretes, a Magyar Országgyűlés 2012. május 21-én a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította november 25-ét. Az elfogadott határozat célja méltóképpen megemlékezni arról a mintegy 800 ezer magyar honfitársunkról, akiket 1944 őszétől kezdve hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak többéves kényszermunkára, vagy a II. világháborút követően a folyamatosan kiépülő kommunista diktatúrában koholt vádak alapján 5–25 évre száműztek a Gulág rabtelepeire, és akik minden joguktól megfosztva hazájuktól több ezer kilométerre, embertelen körülmények között végeztek kényszermunkát.
– Generációk nőttek fel mindezek ismerete nélkül, ami torzította világképüket, identitásukat. A múltat végképp el akarták törölni, tették ezt tudatosan, mert ahogy Kölcsey Ferenc, nemzeti himnuszunk költője írta: „Egy nép, amely nem tud emlékezni, magát temeti el.” Fontosnak tartom, hogy a fiatalok köréből is sokan eljöjjenek erre a megemlékezésre, hiszen a családunkból is hurcoltak el, üknagyapámat is úgymond háromnapos málenkij robotra vitték. Ismerni kell a történelmet, és emlékezni, hogy soha többé ne forduljon elő ehhez hasonló – jegyezte meg Csizmár Gábor, a líceum 11. osztályos tanulója.
A megemlékezésen a történelmi egyházak nevében Héder János ungvári református lelkész, püspökhelyettes, a Kárpátaljai Református Egyházkerület főjegyzője imádkozott az elhunytak örök nyugodalmáért s az itthon maradottakért. Elmondta: nemcsak könyvekből ismeri a történteket, a nagyapja is ott volt a táborban, majd idézett egy lelkész beszámolójából, valamint utalt Alekszandr Szolzsenicin író A Gulag-szigetcsoport című regényére.
– Ma megállunk azoknak az emléke előtt, akik a Gulág táboraiban, annak szenvedéseiben elpusztultak. A mi kárpátaljai népünk sok mindent megpróbált az elmúlt évszázadban, és a mi magyar népünknek van kollektív tudata, amiben mindig Istenben bízva, ragaszkodva túl tudtak élni mindent: a török hódoltságot, a szabadságharc után újra fel tudtak állni. Különösen mi, magyarok itt, Kárpátalján megtapasztaltuk a jogfosztásokat, azt, hogy szinte megpróbáltak minket eltörölni. De épp a szüleink hite, küzdeni akarása, az, hogy soha nem adták fel, hanem mindig küzdöttek, ma is erőt ad ennek a maroknyi kárpátaljai népnek, amely hasonló helyzetbe kerül újra és újra. Úgy gondolom, most nagyon aktuális az, hogy emlékezzünk rájuk, és erőt nyerjünk az ő hitükből és kitartásukból – hangsúlyozta a lelkész.
Ezt követően a jelenlévők elhelyezték az emlékezés koszorúit, és mécseseket gyújtottak a 80 esztendeje elhunytak emlékére.
Ahogy minden évben, november harmadik vasárnapján, idén is megemlékeztek Badalóban az 1944-es sztálini terror kárpátaljai és badalói áldozatairól. Az eseményt a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) helyi alapszervezete szervezte, és a közösség tagjai együtt rótták le tiszteletüket az elhurcoltak emléke előtt.
A református templomban tartott istentiszteleten Sápi Zsolt lelkipásztor Sámuel első könyve 22. részének 1‒5. verséből tolmácsolta Isten üzenetét a bibliai Saul és Dávid életének történetéből, amelynek az volt a legfőbb üzenete, hogy a mai nehéz időkben is arra kell törekednünk, hogy Isten legyen a mi sziklavárunk, mert igazából csak Ő védhet meg minden veszedelemtől.
Az istentiszteletet követően a templom szomszédságában lévő Mártírok emlékparkba, az ott lévő emlékműhöz vonultak a megemlékezők, ahol elsőként Jakab Lajos, a KMKSZ Badalói Alapszervezetének elnöke köszöntötte az egybegyűlteket.
Megemlékezésében arról beszélt, hogy 80 évvel ezelőtt Badalóból másfél százan kerültek el a különböző lágerekbe, akik közül 88-an soha nem tértek haza szeretett szülőfalujukba. Ők egyedül magyarságukért, hitükért váltak áldozatokká.
Mint mondta, 80 év nagy idő, azóta lassan már három nemzedék nőtt fel, de a történelem valahol mégis ismétli önmagát.
2024 novemberét írunk, és ezer nappal a kegyetlen háború kitörése után Kárpátalján most is férfiak ezrei vannak kényszerből távol a szeretteiktől, közösségeiktől.[…] A történelemben minden háború békével ért véget, és a nagypolitika változásai reményt jelentenek számunkra is a normalitás és a béke visszatérésére. Addig is higgyünk Istenben, és imádkozzunk ezért!
– zárta beszédét.
,,Talán nem túlzás azt mondanunk, hogy az 1944. és 1953 közötti időszak a sztálini antiszemitizmus jegyében zajlott, amely során a Tisza menti Badalóból is több mint 150 személyt hurcoltak el különböző szovjet koncentrációs táborokba” – kezdte beszédét Fülöp Andrea beregszászi magyar konzul, aki felidézte a nyolc évtizeddel ezelőtti szörnyűségeket.
Beszéde végén Kosáry Domokos szavait idézte, mely szerint: „Egy nép nem sértődhet meg a világtörténelemre!” Ugyanakkor számot vetni kötelessége, mert erre nemcsak a múlt kötelez, hanem a jelen és a jövő is.
Pápai Zsófia és Botos Olivér, a Badalói Gimnázium tanulói az alkalomhoz illő verseket adtak elő.
Köszöntötte az egybegyűlteket Szalai Imre, Badaló elöljárója is, aki arról beszélt, hogy szent kötelességünk, hogy minden évben megemlékezzünk mártírjainkról, és arra figyelmeztetett, hogy mindent tegyünk meg azért, hogy soha ne ismétlődhessenek meg a 80 évvel ezelőtti borzalmak.
Sápi Zsolt lelkipásztor mondott rövid fohászt az áldozatok emlékére és nemzetünk megmaradásáért imádkozott.
A megemlékezést a Himnusz és a Szózat eléneklése foglalta keretbe, és az emlékmű megkoszorúzásával ért véget.
A beregszászi járási Jánosiban is megemlékeztek a málenkij robot áldozatairól a sztálini lágerekbe elhurcoltak emlékművénél.
Az eseményen részt vett Bakos Erzsébet, a község elöljárója, Nagy Szabolcs református lelkipásztor, Egressy Miklós görögkatolikus parochus, a KMKSZ Jánosi Alapszervezetének képviselői, illetve minden olyan helyi lakos, aki fontosnak érezte, hogy lerója tiszteletét az elhunytak előtt.
A jelenlévőket Bakos Erzsébet köszöntötte. Beszédében kiemelte, hogy Jánosi és Balazsér lakosai minden évben azért gyűlnek össze e novemberi napon, hogy mély főhajtással tisztelegjenek azon honfitársaik emléke előtt, akik a történelem néma, sokáig elfeledett áldozatai voltak. „Ma összegyűltünk, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk: a málenkij robot tragédiája olyan sebet hagyott történelmünk szövetén, amelyet soha nem feledhetünk. Az ártatlanul elhurcoltak és családjaik fájdalmát meg kell őriznünk, hogy emlékeztessenek minket a béke, a méltóság és az emberség törékenységére. Ígéretet teszünk, hogy emlékük tovább él bennünk és a következő nemzedékekben is” – mondta el.
Nagy Szabolcs tiszteletes a 103. zsoltárból olvasott fel az egybegyűlteknek: „Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé. Minden elnyomottal törvényesen és igazságosan bánik az Úr. Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé. Minden elnyomottal törvényesen és igazságosan bánik az Úr”. A lelkipásztor kifejtette, hogy bár furcsának tűnhet e megemlékezésen ez az igeszakasz, azonban, ha mélyebben belegondolunk, rá kell jöjjünk, hogy nagyon is helyénvaló, hiszen mindenkor hálát kell adnunk Istennek, aki megszabadít minket a nyomorúságból.
Egressy Miklós görögkatolikus parochus szerint mindannyiunknak van egy tartozása, mégpedig az, hogy megemlékezzünk őseinkről, akik önhibájukon kívül, szörnyű körülmények között vesztették életüket. „Nem könnyű terhet, nem könnyű keresztet cipeltek magukkal életük során” – szögezte le.
A megemlékezés csendes koszorúzással és közös imával ért véget.
