Új lemezzel, Power Up című albummal jelentkezik az AC/DC. Az ausztrál zenekar olyan, menthetetlennek látszó helyzetből tért most vissza ezzel az új lemezzel, amelyből, úgy tűnt, nem fog tudni.
Az AC/DC reménytelen helyzetekben és nagy újrakezdésekben mindig is erős volt. Az együttes 1977-ben Let There Be Rock című nagylemezével betört a nemzetközi piacra, az 1979-es Highway to Hell-lel pedig fokozta a sikert, az album aranylemez lett az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is nagyot ment.
A lendületben lévő zenekar azt tervezte, hogy letudja aktuális turnéját, aztán 1980-ban elkészít egy újabb albumot. Azonban 1980. február 19-én Londonban az alapító énekest, Bon Scottot öntudatlanul találták a Renault-ja hátsó ülésén, és hiába vitték be a kórházba, már nem tudtak rajta segíteni. Halálra itta magát.
A zenészek producerük, Robert John „Mutt” Lange tanácsára többek közt Brian Johnson énekest is elhívták meghallgatásra, aztán vissza is hívták egy második alkalomra, végül mellette döntöttek. Helyes döntés volt. Johnson március végén lett az AC/DC tagja, májusban pedig már a Bahamákon, a híres nassaui Compass Point stúdióban dolgoztak az új nagylemezen. Scott minden, a tervezett lemezhez készített szövegét és jegyzetét félretették, mert úgy gondolták, úgy tűnne, mintha a halálából akarnának profitálni. Az album, a Back In Black, amelynek a munkálatait egy másik legendás helyen, a New York-i Electric Lady stúdióban fejezték be, a zenekar egyik leghíresebb és legsikeresebb nagylemeze lett, 50 millió példány kelt el belőle világszerte.
A zenekar 2014-ben dolgozott utoljára abban a felállásban, amelyben a most megjelent Power Up című lemez készült. Már akkor sem volt az együttes tagja az AC/DC hangzását alapvetően meghatározó Malcolm Young gitáros, aki ugyanebben az évben vonult vissza a zenéléstől, azok után, hogy bejelentették, demenciában szenved. És akkor itt, ha már szó esett a hangzásról, álljunk meg egy szóra.
Az AC/DC-vel kicsit úgy van a világ jelentős része, mint amikor elmegy egy absztrakt expresszionista kiállítására, mondjuk egy Rothkóra, vagy a Nemzeti Galériában épp most kiállító Sean Scullyéra és a vásznakra festett foltok láttán azt mondja: ilyet én is tudok.
Az AC/DC zenéje ugyanis látszólag nem nagy megfejtés: dob, gitár, basszus, egy rhythm and blues-alapú rockzenekar, feszes ritmusszekció, riffek, szólók, smirgliszerű ének. De hogy a zenekar egyik kedvenc rock and roll-toposzát citáljuk: az ördög a részletekben lakik. Az AC/DC a maga egyszerűségében különös és különleges rockzenekar, ha csak pár potmétert egy egész picit eltekergetnénk, unalmas kocsmai rockbanda lenne.
„Számos eltérő megfejtés szól arról, hol az AC/DC szíve. Talán Phil Rudd dobolása az, az az egyenletes, könnyed lüktetés, ami helyet hagy a többieknek. Talán Cliff Williams basszusgitárjátéka, ami a dalok kőkemény központja. Esetleg Brian Johnson vad üvöltése, ami lasszókat dob Angus Young villámgyors gitárjáréka köré. De vannak rajongók, nem is kevesen, akik számára a zenekar igazi velejét az alapító, Malcom Young jelenti. Angus bátyja, akinek a feszes és éles ritmusgitárjátéka a dobbal és a basszussal olyan húzást ad a zenekarnak, amivel más együttesek nem rendelkeznek” – ezt a Clash nevű zenei lap kritikusa írta az AC/DC-ről, és valószínűleg az a helyzet, hogy minden, amit felvetett, egyszerre adja ki azt az egyszerű, de nagyszerű világot, amitől az ausztrál kvintett semmi máshoz nem hasonlítható.
Az idézetben emlegetett Malcolm Young sajnos nem csak visszavonult, hanem 2017-ben meg is halt, a 2008-as Black Ice volt az utolsó lemez, amelyen zenélt. A helyére az unokaöccse, Stevie Young került – csak, hogy a meló a családban maradjon. De nem ez volt az egyetlen olyan zűr vagy tragédia, amely csodaszerű feltámadássá teszi az új AC/DC-lemezt.
2015-ben Phil Rudd dobosnak kellett bíróság elé állnia drogbirtoklás és halálos fenyegetés vádjával, amiért a bíróság pénzbüntetésre és házi őrizetben letöltendő büntetésre ítélte. Rudd – aki 2017-ben saját zenekarával koncertezett Budapesten – és a zenekar kapcsolata korábban is hektikus volt, hiszen 1983-ban, a Flick Of The Switch című nagylemez felvételei után kirúgták az együttesből, és csak jó tíz év múlva, 1994-ben tért vissza. Most pedig megint.
Majd az utolsó csapás: Brian Johnson énekest 2016-ban eltanácsolták az AC/DC turnéjáról, mivel hallása olyan súlyosan megromlott, hogy – ezt mondták neki az orvosok – ha nem hagy fel azonnal a színpadi énekléssel, örökre megsüketülhet. Helyére Axl Rose ugrott be, aki minden képes és hangos dokumentum és beszámoló szerint alázattal és megfelelően helyettesítette Johnsont.
Az persze minden bizonnyal nem volt opció, hogy az AC/DC úgy, abban a formában készítsen új nagylemezt. De úgy látszik 2020-ban minden megtörténhet – nem csak minden rossz, néha valami jó is. Phil Rudd 2018-ban visszatért a bandába, Brian Johnson hallását pedig egy két és fél év alatt kialakított hallásjavító eszközzel és folyamatos számítógépes vizsgálatokkal varázsolták vissza.
Rudd és Johnston visszatérése még annak a Cliff Williamsnek is visszahozta a kedvét, aki 2016-ban azt mondta, ha letudják az aktuális turnét, ő bizony visszavonul, mert öreg is, meg az az AC/DC már nem is az a zenekar, amit ő AC/DC-nek tart. Hát most megint az lett.
A most megjelent új lemezt 2018 késő nyarán-őszén kezdték felvenni, és 2019 tavaszára készültek el vele. A Power Up, amely jelentős részben az elhunyt alapító, Malcom Young ötletein alapul (Angus Young neki is ajánlja a lemezt), a zenekar elmúlt 30 évének egyik legjobb munkája, de az egyik legjobb album, amit Brian Johnsonnal vettek fel, valahol a Back In Black és az 1990-es The Razors Edge mögött.
De mit is jelent az valójában, hogy egy AC/DC-lemez jobb, mint a másik? Hiszen még maguk a zenészek is azt mondják, hogy évtizedek óta „ugyanazt a számot írják”. Egy bon mot szerint maga Angus Young is megsértődött azon, hogy valaki azt mondta, 11 lemezük pontosan ugyanúgy szól. „Nem igaz, 12”, hangzott állítólag a gitáros kiigazítása.
A Power Up-on természetesen semmi olyat nem hallunk, amit AC/DC-lemezen ne hallottunk volna (kifejezetten kétségbe is esnénk, ha ez volna a helyzet), azt azonban mégis hallani, amikor azok az elemek, amelyeket néhány bekezdéssel ezelőtt felidéztünk, a szokásosnál is jobban pattannak össze, és, hogy sporthasonlattal éljünk, a fiúk – oké: a bácsik – láthatóan nagy kedvvel vetették magukat az alkotásba. Nyilvánvalóan a lelkesedés is felfelé kerekíti a pontszámot, mármint az öröm, hogy az AC/DC visszatért – de nem csak az.
A Realize, Rejection, Shot In The Dark-hármas klasszikus nyitás, helyre raknak mindent, de aztán a Through The Mist Of Time már nem klasszikus AC/DC-s szögelés, néha még a dobos, Rudd is veszi a bátorságot, hogy kilépjen a megszokott menetelésből. Szinte avantgarde kísérletezés. A Kick You When You’re Down és a Demon Fire olyan riffekkel kényeztet, hogy a hallgatóban felsír az egyszeri blues-rocker.
A lustán hömpölygő No Man’s Land-et hallgatva azonnal bevágódnánk egy régi kabrióba és behajtanánk egy végtelen amerikai sivatag közepébe. A Money Shot-ot a nyitó, felelgetős gitártéma teszi érdekesebbé, a záró Code Red pedig olyan, amilyennek egy lemezbefejező számnak lennie kell – magaslati ponton fejezi be az albumot, nem örülünk, hogy vége van, hanem még kérünk belőle.
Hogy hamarosan, egy megint normális életben esetleg élőben lássuk őket – na, az lenne az igazi desszert.
