Az Uránia Nemzeti Filmszínház adott otthont a Déryné Program Déryné ifjasszony című előadásából készült tévéjáték premierjének. Herczeg Ferenc művének színpadi és mozgóképes változatát is a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Vidnyánszky Attila rendezte, a producer a Déryné Program igazgatója, a Jászai Mari-díjas Kis Domonkos Márk volt. Az alkotók a premiert megelőzően sajtótájékoztatót tartottak. Vidnyánszky Attila elmondta: a filmmel tisztelegni akartak Déryné és a magyar nyelvű színjátszás kezdeteinek nagy alakjai előtt. A Déryné ifjasszony című tévéjátéka vándorszínészet hőskorába, a magyar nyelvű színjátszás születésének reményekkel és sikerekkel, nélkülözéssel és küzdelmekkel teli világába kalauzol. A tévéjátékot 2021 áprilisában kezdték el olyan különleges helyszíneken rögzíteni, mint a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpada, vagy a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert. A közel száz fős stáb káprázatos látvány- és fantáziavilágot teremtett, melynek hatását tovább fokozza a kiváló színészi játék. A tévéjátékban a színpadi adaptációhoz hasonlóan a Jászai Mari-díjas Tarpai Viktória alakítja a címszerepet. A Déryné ifjasszony című tévéjáték havonta legalább két alkalommal vetítik majd közönségtalálkozókkal egybekötve. A Déryné program 2023-tól Kárpát-medenceivé válik: a Ferenczy István-alprogram Erdélyt és Kárpátalját célozza majd, a Kaszás Attila-alprogram Felvidék és Ausztria településeit fedi le, míg a Soltis Lajos-alprogram a Délvidék, Horvátország és a Muraköz régióiba juttatja el a színházi élményeket.
Kiemelkedő színészi munkássága elismeréseképpen Jászai Mari-díjjal tüntették ki Tarpai Viktóriát, a beregszászi színház művésznőjét a március 15-ei nemzeti ünnep alkalmából.
Kásler Miklós, Magyarország emberi erőforrások minisztere a nemzeti ünnep, március 15. alkalmából miniszteri művészeti kitüntetéseket ítélt oda. Tarpai ViktóriaJászai Mari-díjban, Nagy Zoltán Mihály pedig Márai Sándor-díjban részesült.
A mozgókép területén kifejtett kiemelkedő alkotótevékenysége elismeréseként Balázs Béla-díjban részesíti:
HÁBERMANN JENŐ KÁLMÁN filmproducert,
HARGITTAI LÁSZLÓ vágót,
VÉCSY VERA filmgyártásvezetőt,
SÁRA BALÁZS operatőrt.
Kiemelkedő fotóművészeti, fotóriporteri tevékenysége elismeréseként Balogh Rudolf-díjban részesíti:
SZATMÁRI GERGELY DLA fotográfust,
EIFERT JÁNOS fotóművészt.
Kiemelkedő bábművészeti tevékenysége elismeréseként megosztva Blattner Géza-díjban részesíti:
FABÓK MARIANN színművész, bábművész, a Fabók Mancsi Bábszínháza megalapítóját,
OROSZ KLAUDIA látványtervezőt.
Kiemelkedő zeneszerzői, zenei szerkesztői, zenei rendezői, hangmérnöki tevékenysége elismeréseként Erkel Ferenc-díjban részesíti:
SZIRTES EDINA hegedűművészt,
BARTA GERGELY zeneszerzőt.
Kiemelkedő iparművészeti, ipari tervezőművészeti tevékenysége elismeréseként Ferenczy Noémi-díjban részesíti:
YASAR MERAL grafikus, tervezőművészt,
SZŐCS ÉVA ANDREA DLA vizuális- és keramikusművészt,
MASCHER RÓBERT DLA formatervező iparművészt,
SZÉKELY ORSOLYA iparművészt,
BORBÁS DORKA üvegművészt.
A táncművészet terén kiemelkedő alkotói, előadói tevékenysége elismeréseként Harangozó Gyula-díjban részesíti:
ZACHÁR LÓRÁND táncművészt, koreográfust,
IFJ. ZSURÁFSZKY ZOLTÁN táncművészt,
CSERMELY GYÖRGY táncművészt, táncpedagógust, producert, a Váci Jeszenszky Balett alapító igazgatóját.
Herczeg Ferenc szellemi és irodalmi örökségét méltóképpen képviselő kiemelkedő fikciós vagy dokumentarista jellegű történeti irodalmi – történetírói, történelmi regény vagy történelmi dráma írói – teljesítménye elismeréseként Herczeg Ferenc-díjban részesíti:
HAVASI JÁNOS újságírót, szerkesztőt,
ORBÁN JÁNOS DÉNES költőt, írót, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia elnökét, a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagját.
Kiemelkedő színészi, rendezői tevékenysége elismeréseként Jászai Mari-díjban részesíti:
HOMONNAY ZSOLT színművészt,
SEREGI ZOLTÁN rendezőt, színházigazgatót,
ZÖLD CSABA színművészt,
TARPAI VIKTÓRIA színművészt,
MIRA JÁNOS díszlettervezőt,
JÁSZAI LÁSZLÓ színművészt,
NAGY SÁNDOR színművészt,
SZABÓ K. ISTVÁN színházi rendezőt.
Kiemelkedő színvonalú irodalmi tevékenysége elismeréseként József Attila-díjban részesíti:
MAGYARY ÁGNES írót,
FARKAS WELLMANN ÉVA költőt, szerkesztőt,
MUSZKA SÁNDOR költőt, írót,
VARGA MELINDA költőt, szerkesztőt,
MADÁR JÁNOS költőt, kritikust, könyvkiadót, a népi és nemzeti irodalom értékeinek őrzőjét,
MEDVIGY ENDRE irodalomkutatót, szerkesztőt,
BATA JÁNOS költőt, műfordítót, folyóirat-szerkesztőt, a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagját,
ARDAY GÉZA irodalomtörténészt, írót.
Kiemelkedő zenei előadóművészi tevékenysége elismeréseként Liszt Ferenc-díjban részesíti:
HARAZDY MIKLÓS zongorakísérőt, korrepetitort, a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagját,
DÉNES ISTVÁN karmestert, zeneszerzőt, zongoraművészt,
NAVRATIL ANDREA énekesnőt, előadóművészt,
BARÁTH EMŐKE operaénekest,
valamint a díjat megosztva a TALAMBA ÜTŐEGYÜTTES TAGJAIT: Zombor Leventét, V. Nagy Tamást, Szitha Miklóst, Grünvald Lászlót.
Könnyűzenei előadó-művészi tevékenysége elismeréseként Máté-Péter díjban részesíti:
PATKÓ BÉLA KIKI énekest, előadóművészt, az Emelet zenekar frontemberét;
MENYHÁRT JÁNOS előadóművészt, zeneszerzőt;
valamint, a díjat megosztva a KARTHAGO EGYÜTTES TAGJAIT: Szigeti Ferencet, Kiss Zoltán Zérót, Takáts Tamást, Gidófalvy Attilát, Kocsándi Miklóst.
Kiemelkedő írói életművének elismeréseként Márai Sándor-díjban részesíti:
NAGY ZOLTÁN MIHÁLY írót, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagját.
Kiemelkedő képzőművészeti tevékenysége elismeréseként Munkácsy Mihály-díjban részesíti:
BUDAHÁZI TIBOR festőművészt, a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagját,
NÉMETH ÁGNES képzőművészt,
PÁLFY GUSZTÁV szobrászművészt,
VARGA PATRICIA MINERVA festőművészt,
TÓTH BÉLA szobrászművészt,
VESZELY FERENC festőművészt,
GÁL ANDRÁS festőművészt.
A nemzeti identitás erősödését elősegítő kiemelkedő teljesítménye elismeréseként Sára Sándor-díjban részesíti:
RÉV MARCELL operatőrt,
CSOMA SÁNDOR filmrendezőt.
Kiemelkedő újságírói tevékenysége elismeréseként Táncsics Mihály-díjban részesíti:
FARKAS ADRIENNE újságírót,
STEFKA ISTVÁN JÁNOS újságírót, címzetes egyetemi docenst,
BERSZÁN GYÖRGY rovatvezetőt.
A magyar kultúra értékeinek külhoni megismertetésében és terjesztésében, valamint a magyar nemzet és más nemzetek kulturális kapcsolatainak gazdagításában való tevékenysége elismeréseként Pro Cultura Hungarica-díjban részesíti:
A nagy sikerű Déryné Programba indulása óta több, mint 400 befogadóhely regisztrált, jelenleg 288 vendégjátékra készülnek, 48 utaztatás pedig már megvalósult, amelyeket összesen közel 12 000 néző láthatott Magyarországon a programnak köszönhetően ingyenesen vagy jelképes jegyáron. Most újabb darabot mutattak be Százhalombattán. De ez az első olyan előadás, amit a saját társulat hozott létre és nem korábbi előadások befogadása. A rendező Vidnyánszky Attila. Herczeg Ferenc Déryné ifjasszony című vígjátéka után a közönség hosszan ünnepelte a színészeket és az alkotókat.
Fantasztikus dolognak tartom, hogy ilyen nagy az igény a program és az általunk szervezett előadások iránt! Számos megindító visszajelzést kapunk, ami még inkább megerősít minket abban, hogy hiánypótló küldetés, amit végzünk. A munkánkkal a magyar színházművészet értékeinek széleskörű társadalmi megismertetése felett kívánunk őrködni, nagy megtiszteltetés, hogy egy ilyen nemes ügy élére állhatok – mondta Kis Domonkos Márk a Déryné Program igazgatója.
A Déryné Program társulata, a nagy sikert aratott János vitéz után, Herczeg Ferenc: Déryné ifjasszony című népszínművéből készült produkciójával tisztelgett a Program névadója előtt. A darabot Vidnyánszky Attila rendezésében mutatták be szeptember 18-án, a százhalombattai Barátság Kulturális Központban. A produkció fővárosi bemutatójára 2020. október 8-án a Nemzeti Színházban kerül sor.
Az előadás főhajtás a magyar színjátszás hőskora előtt, ahol romantikus szerelmek, nagy fellángolások, szenvedélyes viszonyok szövevényében hol küszködnek, hol csatát nyernek hivatásuk, a magyar nyelvű színjátszás ügyéért folytatott küzdelemben. A színpadon megelevenedő miliőt átszövi a színház erejébe vetett hit, ezért a láthatatlan bizonyosságért zajló folytonos törekvés, melyben ki-ki a maga tehetségével, leleményességével vagy éppen fondorlatával próbál érvényesülni. Herczeg Ferenc kalandokkal, tréfákkal, felfokozott érzelmekkel kikövezett színművét a színészek hangszeres játéka teszi még virtuózabbá.
A címszereplő Tarpai Viktória, a többi, szintén fontos szerepet Vas Judit Gigi, Ivaskovics Viktor, Széplaky Géza, Fabók Mariann, Janka Barnabás, Szemerédi Bernadett, Dányi Krisztián, Horváth Márk, Dánielfy Gergely, Havasi Péter, Turi Bálint, Losonczi Kata, Habodász István, Kárpáti Barnabás, Gulyás Gabriella, Bácsi Bernadett, és két kisfiú, Turi Csongor, illetve Dányi Bence játssza.
– Pont ők vallják magukat liberálisnak, elfogadónak, nemzetközinek, akik ilyenkor nem riadnak vissza attól, hogy egy nekik nem tetsző embert a származása miatt szidalmazzanak. Hol van itt a szakmaiság? – mondta Tarpai Viktória kárpátaljai származású színésznő, a Déryné Társulat tagja, A sátán fattya című film főszereplője a színművészeti egyetem körüli vitákról, az isten háta mögötti fellépésekről, Dérynéről, a férfi- és női szerepekről beszélt a Magyar Nemzet interjújában, s arról hogy a liberálisok miért néznek ferde szemmel egyes kollégáikra. A Déryné Társulat első saját darabja, Herczeg Ferenc Déryné ifjasszonya Százhalombattán debütál pénteken, a színésznő főszereplésével.
– Ön kárpátaljai, ott is kezdte pályáját, otthon és a fővárosban is játszik. A járvány idején is működik ez a kétlakiság?
– Most szembesülök először azzal, hogy nem mehetek haza Kárpátaljára, pedig a családom fele ott van. A beregszászi színház tagjaként boldog voltam, amikor anyaországi felkéréseket kaptam, örömmel álltam a kihívás elé, ezért igent mondtam Kis Domonkos Márknak, a Déryné Társulat igazgatójának felkérésére is, de azt kértem, hogy a beregszászi színház is megmaradhasson az életemben. Egyik napról a másikra élünk, az utóbbi időben több előadásunkat is elhalasztották azért, mert a befogadóhely tart az új vírushelyzettől. Minden nap úgy kelek fel és úgy fekszem le, hogy nem tudom, mi lesz holnap.
Fotó: Havran Zoltán
– Eddig hogyan zajlik a Déryné-program, melynek a fő célja, hogy olyan vidéki kistelepülésekre vigyen színházat, ahol alig vagy sosem volt eddig?
– Színház mindenkinek – ez a fő üzenete a Déryné-missziónak. Programnak hívják, de én missziónak nevezem. Olyan csodálatos kis településekre is eljutottunk, melyekről eddig nem is hallottam: Géberjénben, Mátraballán vagy Mátraderecskén léptünk fel. Megható élményekben volt részem, hisz nagyon pozitív benyomásokat szereztünk, sokan eljöttek a darabokra, és csillogó szemmel nézték az előadást.
– Csillogó szemmel?
– Igen, úgy, mert ezek az emberek professzionális színielőadást vagy nagyon régen, vagy soha nem láttak. Amikor az ötéves gyermek odajön hozzád a János vitéz végén és azt kérdezi, „ugye jöttök még?”, vagy amikor egy tizenegy éves kisfiú megnézi a próbát, majd visszajön az előadásra, és a végén közli, hogy „erre csak azt lehet mondani, csodálatos volt, és köszönöm”, akkor duplán megdobban a szívem.
– Ebből a két visszajelzésből már úgy tűnik, hogy megérte. Pedig sokan kifogásolták a programra szánt támogatást, főleg a fővárosi újságírók, ahol több mint kilencven színház működik.
– Senki nem akadályozott meg senkit abban, hogy ezt megálmodja és megvalósítsa. Én boldog vagyok, hogy ennek a megvalósult álomnak a részese lehetek a Déryné Társulat tagjaként. Iszonyatos súlya, felelőssége és üzenete van ennek a programnak, ráadásul olyan lendületet kapok általa, mint a beregszászi színház után, mert az is hasonló küldetés, lényegében vándorszínház.
– És most Déryné Széppataki Rózát játssza a társulat új darabjában, melyet Vidnyánszky Attila rendez. Mit üzen ma a magyar színészet hőskoráról szóló színdarab?
– Amikor megtudtam, hogy ezt visszük színre, elmentem egy antikváriumba, és megvettem Herczeg Ferenc könyvét. Az antikvárius felsóhajtott: na végre valaki elviszi, harminc év óta itt áll ez a kötet, nem tudom, most miért veszik elő újra Herczeg Ferencet. Ezt nem értettem, a karanténban elolvastam a darabot, és akkor sokkal jobban körvonalazódott, hogy mit is akar üzenni és mennyire időszerű.
– Milyen Déryné bőrébe bújni? Milyennek látja az alakját?
– Szerintem Déryné iszonyatosan erős nő volt, aki véghez vitt egy nagy csodát: sikerre vitte a magyar színjátszás ügyét, sok más kortársával karöltve. Erő, kitartás és céltudatosság volt benne. Hisz ma már ki kapná fel a batyut, és mondaná azt, hogy gyerekek, indulunk Miskolcra, szedjétek elő a holmit, pakoljatok fel a szekérre?
– Azt mondta, hogy erős nő volt. Mit szól ahhoz, hogy a Berlinalén ezentúl nem díjazzák külön a férfi és a női szereplőket?
– Azt, hogy nem jó irányba haladunk. Értetlenül állok a döntésük előtt, amiből több hasonló következhet. A kettő nem ugyanaz, hisz én másként nyilvánulok meg, nőként másként kommunikálok és másként létezem. Egy női lélek másként ábrázol, közöl, egy férfilélek szintén, a kettőt nem lehet összehasonlítani. Ennél sokkal fontosabbnak tartom azt, amit Déryné története üzen: tud németül játszani, de nem akar, viszont kiáll egy ügy mellett, és tűzön-vízen át, gerincesen képviseli azt. Ezért is örülök, hogy elővettük Herczeg Ferencet, mert a maga klasszikusságában – lett légyen az beszéd, jelmez vagy díszlet – férfi- és női szerepeket lát majd a néző.
– Tehát nem zakóban vagy melegítőben látjuk majd Dérynét.
– Egyáltalán nem. Nehéz megszokni ugyan, de nagyon jó érzés egy hatalmas krinolinban lenni a színpadon, és arról már kevesebbet beszélünk, hogy az ilyen ruhák micsoda tartást adtak a nőknek.
– Beregszászból indult, most Vidnyánszky Attila darabjában lép fel. Mit gondol a személye körüli vitákról?
– Értetlenül és döbbenten nézem a körülöttünk zajló eseményeket. A tiltakozók önkényességről pedig annyit, hogy ha én annak idején bemegyek a Pesti Magyar Színiakadémiára, és azt mondom, hogy márpedig nekem ez vagy az legyen az igazgatóm, akkor páros lábbal rúgtak volna ki. A tiltakozást kísérő egyéb megnyilvánulások közül is többet felháborítónak találtam.
– Ott volt például Sodró Eliza levele vagy Sándor Erzsi posztja. Mindkettőben volt egy-egy laza ukránozás („Vidnyánszky Attilának egy kicsit az orosz is az anyanyelve” stb.), de azt is pedzegették, hogy egy határon túli magyar nem ért a fővárosi kultúrához, bármit is jelentsen az.
– Mindkét állítás felháborító, ráadásul azt írta Sodró Eliza: fáj neki, hogy a sváb dédapját elhurcolták az oroszok, ezért sem nézi jó szemmel Vidnyánszkyékat. Minden düh és arrogancia nélkül üzenem neki, hogy szívesen elviszem Kárpátaljára, és megmutatom neki a málenkij robot emlékműveit vagy megismertetem vele a történelmi múlt ezen részét. Vajon tudja, hogy Nagymuzsaly, ahonnan Vidnyánszky Attila származik, hol van és ott mi történt? Csonka-Beregből hurcolták el a legtöbb magyar férfit a II. világháború után. Én nem érzem magam kevesebbnek azért, mert Kárpátaljáról jöttem. Szomorú vagyok, hogy a szakmát ennyire megosztja ez az ügy, és emiatt páran pályát készülnek elhagyni, merthogy „diktatúra van”. Diktatúra? Gondoljuk meg ezt a szót, mert én is tudnék miről mesélni.
– Érzékelt emiatt valaha rosszindulatot más kollégák részéről?
– Érzékenyen odafigyelek arra, hogy maximális tisztelettel legyek a kollégák iránt, ha fellépünk a deszkákra, próbán és előadáson egyaránt. Ha más a világnézete, én abszolút tiszteletben tartom, és nem kezdem el bántani, mocskolni vagy cinikus mondatokkal hergelni. Sajnos nekem volt ilyenben részem, de azt gondoltam, hogy semmi baj, megyünk tovább, csináljuk tovább, hisz a színdarab és a közös ügy a lényeg. És azért megjegyezném, hogy pont ők vallják magukat liberálisnak, elfogadónak, nemzetközinek, akik ilyenkor nem riadnak vissza attól, hogy egy nekik nem tetsző embert a származása miatt szidalmazzanak. Hol van itt a szakmaiság? De eljutottam odáig, hogy ha még egyszer ilyen előfordul, akkor azt mondom, ebből elég volt.
– Mi történt?
– Amikor Vidnyánszkyt Attilát szidják körülöttem, az rossz érzést kelt bennem, de amikor Trianonról viccelődnek, az már fáj. Szerintem ezt nem engedhetnék meg maguknak. Sajnálom, hogy évek óta egyes kollégák változatlanul ferde szemmel néznek rám, ha kiderül, hogy másként gondolkodom, nemzeti érzelmű vagyok.
Videováltozat készült Tolcsvay László és Bródy János szerzőpáros Jöjj, Kedvesem című dalából magyarországi és határon túli színházak vezetői, színművészei közreműködésével. Az összetartozásról szóló költemény első hallásra szerelmes dalnak tűnik – mert az is. A határon túli, erdélyi koncertek során azonban a külhoni nemzettársak az énekből – annak refrénje miatt – az összetartozást hallották ki. A rövid, alig 4 perces költeményt így a határon túli közönség a rendszerváltozás előtti években az összetartozás dalává avatta, ami nem csoda, hisz a refrénje: „Ne legyél bánatos, én komolyan gondolom, hogy hozzám tartozol, és én hozzád tartozom. Meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink.” A Fonográf Együttes minden határon túli koncertjén előadta ezt az éneket.
A mostani video-összeállítás előadói között van Tolcsvay László Erkel Ferenc-díjas zeneművész, énekművész (Budapest), Éder Enikő színművésznő (Aradi Kamaraszínház), Wischer Johann színművész (aki egyben a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatója), Homonnay Zsolt színművész, énekes (Budapest), Sáfár Mónika, Jászai Mari-díjas színművész, énekes (Budapest), Puskás Peti énekes, színész (Győr), Petneházy Attila színművész (Nyíregyháza), Dér Heni énekes (Csantavér, Vajdaság), Tóth Tibor színművész, a Komáromi Jókai Színház igazgatója, Méhes Kati színművész, a Szatmárnémeti Harag György Társulat tagja, továbbá a Dévai Szent Ferenc Alapítvány színjátszó csoportja, a Kolostori Kölyökszínház. Külön öröm számunkra, hogy szülőföldünket Tarpai Viktória beregszászi színművész, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház tagja képviseli.
A videoklipet a készítők ajándéknak szánják a Kárpát-medence magyarjainak, a színházak munkatársainak és természetesen a legtágabb értelemben vett színházkedvelő közönségnek. Emellett a dal pozitív, bizakodást keltő gondolatai napjainkban, a járvány idején rendkívül aktuálisak.
Tarpai Viktória lapunknak elmondta: – Petneházy Attilától jött a felkérés, hogy vegyek részt ebben a produkcióban, amely tulajdonképpen kézfogás, ami most nem képileg vagy találkozásban jelenik meg, hanem egy dalon keresztül. Több határon túli alkotó, előadó is részt vesz ebben a kezdeményezésben. Nagyon örültem, hogy megkerestek, s megtisztelő volt számomra, hogy ebben a kézfogásban én is ott lehetek, legfőképpen azért, mert így Kárpátalja is helyet kapott benne. Sajnos nem egy boldog történelmi pillanatra való visszatekintés ez, mégis biztató momentum, hiszen ez a szerelmes dal, ha a sorok mögé nézünk, történelmi összefüggésben nagyon erőteljes jelentést hordoz. Egyfajta biztatást, hogy „lesznek még szép napjaink”, s hogy „hozzám tartozol, és én hozzád tartozom.” Nehézségek vannak, voltak, lesznek, de hiszem, hogy voltunk, vagyunk, leszünk egymással és egymásért. És bár szomorúság tölti el az embert, sorjáznak a miértek, ha a trianoni döntésre gondolunk, mégis boldog pillanat az, amikor megfogjuk egymás kezét határon innen és túl. Ez mindenképpen erőt hordoz – zárta szavait a színművésznő.
Az ORIGO készített interjút Tarpai Viktóriával, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színművészével a külhoni lét rendkívüli erőt követelő élethelyzeteiről, a kegyelmi állapotok személyességéről.
Tarpai Viktória Forrás: Vadócz Dávid
Kárpátalján, Nagymuzsalyon született. Tizenévesen lett gyerekszínész, amikor a Vidnyánszky Attila rendezte Gyilkosság a székesegyházban című előadás betlehemes keretjátékában Vidnyánszky Éva kiválasztotta Mária szerepére. Már tinédzser fejjel anyaországi, ukrajnai, lengyelországi és oroszországi színházi fesztiválokra vitték magukkal a beregszászi társulat tagjai. A középiskola elvégzése után sikertelenül felvételizett a Színművészeti Főiskolára, a Pesti Magyar Színiakadémián azonban felfigyeltek tehetségére. Játszott Csehov, Csokonai, Goldoni, Hobo, Madách, Molnár, Móricz, Osztrovszkij, Shakespeare, Tamási, Tersánszky, Viripajev darabjaiban, együtt dolgozott többek között Árkosi Árpáddal, Szergej Maszlobojscsikovval, Valerij Fokinnal, Viktor Rizsakovval, természetesen Vidnyánszky Attilával, és szerepeket kapott a Nemzeti Színházban. A nagyközönség nemrég a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban is láthatta, ahol Sütő András Advent a Hargitán című előadásában Árvai Réka szerepalakját formálta meg. Életének meghatározó állomása Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című regényéből készült monodrámája, majd a Zsigmond Dezső rendezte azonos című film főszerepe, amellyel bejárta Európát és Amerikát, a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon pedig elnyerte a legjobb női színésznőnek járó díjat. Tarpai Viktóriával, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színművészével a külhoni lét rendkívüli erőt követelő élethelyzeteiről, a kegyelmi állapotok személyességéről, és arról is beszélgettem, hogy mit tehet az ember, ha huszonévesen átgondolatlan döntést hoz.
– A salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház, a Váci Dunakanyar Színház és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház koprodukciójában 2019 decemberében mutatták be Sütő András Advent a Hargitán című színdarabját. Milyen többlet jelentéstartalmat nyújtott Önnek az, hogy Árvai Réka szerepét határon túlról származó színésznőként játszotta el?
– A próbafolyamat közben éppen azon gondolkodtam, hogy bár Sütő András több mint harminc éve írta az Adventet, mégis, a sok évtizede papírra vetett sorok mintha csak tegnap fogalmazódtak volna meg. Amikor egy-egy próbafolyamat, vagy bemutató elteltével ismét visszatérek a szülőfalumba, Nagymuzsalyba, és elmegyek a templomba, akkor látom igazán, hogy a generációm mennyire hiányzik az istentiszteletekről. Évekkel ezelőtt, ha a férfiak rövidebb-hosszabb időre még útra is keltek a faluból munkát vállalni, a nagyobb ünnepekre mindig megérkeztek. Manapság egyre kevesebben látogatják a kárpátaljai rokonokat. A lélekszám folyamatosan csökken, mert a huszonéves, külföldön dolgozó házaspárok, főként, ha már pici babájuk is született, nehezen kelnek útra, a faluban maradt idősebbek pedig az élet törvényei szerint lassacskán itt hagynak bennünket. Bár korábban is tapasztaltam az elöregedés jelenségét, a születésszám csökkenését a faluban, de amikor nem is olyan régen elkezdődtek az értelmetlen harcok, nemcsak a kárpátaljai magyarok menekültek el, hanem az ukránok közül is rengetegen. A határon egy-egy karácsony környékén mindig hosszabb kocsisorok húzódtak, de olyan méretű népvándorlást, mint ami a háború kitörése után vette kezdetét, soha nem láttam. Éppen ezért számos párhuzam fölfedezhető Sütő drámája és a mai, határon túli, rendkívüli erőt követelő és erős hittel túlélhető élethelyzetek között: a családok akaratlanul szétszakadnak, az ott maradtak sokszor elidegenednek egymástól, de ezt eddig fölülírta az előbbieken túlmutató lelki összekapaszkodás és a Kárpátalja iránt érzett ragaszkodásunk. Mindehhez társul a szinte genetikailag belénk kódolt szorongás érzése is, többek között attól, hogy a határon vajon miért nem engednek majd át, vagy a szülőföldünkön hogyan korlátozzák a létünket, az életterünket az újabb intézkedésekkel. Bele sem merek gondolni, milyen csonka lesz egy magyar gyerek élete, ha nem tanulhat az anyanyelvén.
– Mit jelentett Önnek gyermekként Kárpátalja?
– Már a gyermekkorom is szinte összefonódott a színházzal. Kisiskolás voltam, amikor Vidnyánszky Éva magyartanárként beválogatott a végzős osztályával készített előadásba, néhány évvel később pedig Vidnyánszky Attilával is találkoztam, amikor édesanyjával, Évike nénivel meghallgatást tartottak a színház gyermekeknek induló stúdiójába. A beregszászi kultúrházban összegyűltek a gyerekek, köztük rengeteg falumbeli, mind egy-egy verssel készültünk. Később Évike néni készített fel a szavalóversenyekre, ahol rendre dobogós helyezéseket értem el, tizenhárom évesen pedig elért az első nagyobb megmérettetés, az országos Petőfi-szavalóverseny, amelyen csupán Kisvárdáról hatszázan indultunk, és a korosztályomban megnyertem. Ezután elkezdtünk intenzíven foglalkozni a versmondással, a színészettel, és sikeresen felvételiztem a Pesti Magyar Színiakadémiára.
Tarpai Viktória és Trill Zsolt a Nemzeti Színház Álomgyár című előadásán Forrás: Eöri Szabó Zsolt
– Mi vitte rá arra, hogy a színitanulmányai befejeztével visszatérjen a szülőföldjére?
– Amikor elvégeztem az Akadémiát, egyértelmű volt, hogy hazamegyek. Áldásos helyzetben voltam, mert hazavártak egy kivételes csapatba, és nem akármilyen színházi alkotó keze alatt folytattam a pályám. Megélhettem a beregszászi aranykort, ami a legfontosabb állomása az életemnek. Mindig azt éreztem, hogy nekem haza kell mennem, és magamba kell szívnom a beregszászi levegőt. Később egy kisebb törés átmenetileg kiszakított a társulatból.
– Mi történt?
– Talán átgondolatlan döntést hoztam huszonegy évesen. Édesapám külföldön dolgozott akkoriban, és arra kért, hogy tanuljak ki egy polgári szakmát. A természetes szülői ösztönökből fakadóan féltettek is, ezért arra biztatott, hogy utazzunk el együtt Londonba munkát vállalni, így elsajátíthatok egy idegen nyelvet is. A tervezett út végül nem sikerült, ehelyett két évig bejárónő voltam egy csillaghegyi családnál; mostam, főztem, és takarítottam. Közben nézőként folyamatosan eljártam az előadásokra, láttam a beregszásziak produkcióit is, és összefacsarodott a szívem, hogy nem lehetek velük.
– Nem is próbálkozott más színháznál, amíg nem játszott a beregszászi társulatban?
– Meg sem fordult a fejemben. Ellenben két év kihagyás után megérett bennem a gondolat, hogy szeretnék visszamenni hozzájuk. Tudtam, hogy nehéz lesz újra bekopogtatni Beregszászba, és fennállt a veszélye annak is, hogy elutasító választ kapok majd Attilától. Végül hosszas vívódás után, minden bátorságomat összeszedve felhívtam őt. Akkor már a Csokonai Színház igazgatója volt, ahol a társulat szárnyalt, és fantasztikus előadások születtek. Debrecenben találkoztunk, beszélgettünk, kért némi gondolkodási időt, majd adott még egy esélyt: úgy döntött, hogy visszamehetek. A távozásomból fakadó és az irányomban táplált csalódottságukon felülemelkedve tárt karokkal vártak. Onnantól kezdve kiegyensúlyozottnak érzem a pályám, elengedtek a Gózon Gyula Kamaraszínházba is vendégszerepelni, és Debrecenben is volt két beugrásom. Később a Nemzeti Színház Ingyenélők című előadásában Irént játszottam, és részt vettem az Álomgyár próbafolyamatában. 2018-ban pedig a Váci Dunakanyar Színház előadásaiban is szerepet kaptam.
Tarpai Viktória A sátán fattya című filmben Forrás: Halász Gábor
– Kiemelkedő állomás pályáján a Nagy Zoltán Mihály regényéből, Zsigmond Dezső rendezésében készült A sátán fattya című film, amelyben Tóth Eszter szerepét formálta meg. Már a téma is rendkívül érzékeny: Kárpátalján, 1944-ben a lányok és asszonyok elindulnak, hogy a szolyvai gyűjtőtáborba hurcolt férfi családtagoknak átadják karácsonyi csomagjukat, legalább a drótkerítésen keresztül. Tóth Eszter is útra kel, a részeg orosz katonák azonban megerőszakolják, és teherbe esik. Önmagával és a közösséggel is el kell fogadtatnia születendő gyermekét, a sátán fattyát. A Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon Halász Gábor megkapta a legjobb operatőrnek járó díjat, Önt pedig a legjobb színésznőnek választották. Hogyan gondol vissza a forgatásra?
– Velem akkor, ott csoda történt. Hatalmas ajándékot kaptam a jóistentől, hiszen az esélytelenek nyugalmával érkeztem a válogatásra, mégis megkaptam Tóth Eszter szerepét. Életem jelentős nyolc hónapja volt a forgatási időszak, ami rendkívül személyes hatással bírt a stábra, a színészekre, így rám is, hiszen sokunknak volt olyan családtagja, akit a szovjet kommunisták elvittek málenkij robotra. Tudtuk, hogy miről beszélünk. Annyi év után, ami alatt elhallgatták a kényszermunkára hurcolt magyarok szenvedéstörténetét, egyszer csak kiszakadt belőlünk minden fájdalom és keserűség. A koronavírus-járvány kapcsán újra előtörtek bennem a forgatás alatt megélt élmények, hiszen az ukrán határt teljesen lezárták, a családom és a barátaim egy része az anyaországban, többen pedig Kárpátalján maradtak. Mindamellett, hogy telefonon beszélünk és kamerán keresztül látjuk a másikat, a személyes találkozás hiánya és a kényszerű távollétből fakadó aggodalom érzése felidézi a tragikus sorsú kárpátaljai magyarok kálváriáját.
– Melyek azok az előadások, amelyek a járvány lezajlása után várják?
– Bár nem emiatt történt, de szomorú vagyok, hogy Szerb Antal VII. Olivérjének bemutatója korábban elmaradt a Váci Dunakanyar Színházban, készültem a közös munkára Zakariás Zalán erdélyi rendezővel. Miután a salgótarjáni Tanulmány a nőkről premierje előtt egy héttel kihirdették a veszélyhelyzetet, ez a próbafolyamat is megszakadt, pedig vártam, hogy kipróbáljam magam a zenés vígjáték műfajában is. Beregszászon már elkezdtük az olvasópróbáit Lezsák Sándor Nagypapa a bőröndben című groteszk népszínművének, ami Vidnyánszky Attila rendezésében lesz majd látható, és egy francia kortárs előadást, Oleg Melnyicsuk rendezését is el kellett halasztanunk. Sokszor előfordult, hogy az esti budapesti előadások után beültem a kocsiba és levezettem háromszáz kilométert, mert másnap már Beregszászon volt próbám vagy előadásom. Az akkor néha fárasztónak tűnő utak most mindennél jobban hiányoznak, és ez még inkább átértékeli bennem a szülőföldem iránt érzett kötődésemet. Néhány évvel ezelőtt fölmerült, hogy eladjuk a muzsalyi házunkat és átköltözünk Magyarországra. Természetesen én is sokszor vágyom a nyüzsgőbb, pezsgőbb életre, de nem tudom elképzelni, hogy szinte idegenként végigmenjek a falum utcáján, mint akinek nincs hová ott hazatérnie. Bárhol is voltam a nagyvilágban, mindig úgy álltam ki a kollégáim és a nézők elé, hogy önmagamat, Kárpátalját és a beregszászi társulatot képviseltem. Furcsák az élet törvényszerűségei: vannak, akiknek az van megírva, hogy végleg elmennek. De olyanoknak is kell lenniük, akik időről időre hazatérnek.
