A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektora, a KMKSZ Ungvári Járási Szervezetének elnöke, történész, példás apa és segítőkész kolléga. Talán így lehetne röviden jellemezni a 15 éve elhunyt dr. Soós Kálmánt, aki a kárpátaljai magyarság egyik meghatározó alakja volt. Ezt jelzi az is, hogy a közösség nem felejtette el. Tíz éve a Rákóczi Egyetemen szobrot, halálának 15. évfordulója alkalmából szalókai szülőházán emléktáblát avattak a tiszteletére.
Halálának tizenötödik évfordulóján emlékeztek meg Szalókán dr. Soós Kálmánról, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem alapító rektoráról, történészről, egyetemi tanárról, valamint a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Ungvári Középszintű Szervezetének egykori elnökéről. Az emlékező ünnepségen kollégái, harcostársai, barátai, tanítványai és tisztelői rótták le kegyeletüket a kárpátaljai magyar közélet meghatározó személyisége előtt. Az alkalomhoz kapcsolódva emléktáblát avattak a családi háza falán, tisztelegve dr. Soós Kálmán munkássága és öröksége előtt. Az emléktáblát a KMKSZ Szalókai Alapszervezete és a Rákóczi Egyetem közösen helyezte el.
A negyvenkilenc éves korában elhunyt Soós Kálmán, akinek élete és munkássága szorosan összekapcsolódott a kárpátaljai magyarság oktatásának, megmaradásának és jövőépítésének ügyével, a Tisza-parti Szalókán született, ottani családi házában élt, mindennap onnan indult dolgozni, és minden este oda ment haza. A helyi KMKSZ-alapszervezet alapító elnökeként, majd a KMKSZ ungvári járási szervezetének elnökeként az Ung-vidék magyarságának és a helyi közösségnek az életében is fontos szerepet játszott.
A július 5-i megemlékezésre nagyon sok tisztelője ellátogatott Szalókára, ahol elsőként a helyi református templomban ünnepi istentiszteleten idézték fel a község nagy szülöttének emlékét. Az igét Soós Zsolt református lelkész hirdette.
Az istentiszteletet követően a helyi temetőkertben nemzeti imánk eléneklése után családtagjai, felesége és lánya jelenlétében megkoszorúzták dr. Soós Kálmán sírját.
Egykori lakóházánál hivatali utóda, tanítványa, barátja, dr. Csernicskó István professzor, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem rektora emlékezett Soós Kálmánra, aki elmondta: „Egy szülőház előtt állva egészen másként emlékezünk. Itt elsősorban nem az egykori rektorra gondolunk, hanem arra az emberre, aki ebben a házban nőtt fel, innen indult el az életbe, ide tért haza a munkából minden este, és aki innen indult utolsó útjára, mindössze negyvenkilenc évesen. Tizenöt év telt el azóta, s az idő sok mindent megváltoztat, de vannak hiányok, amelyekhez nem lehet hozzászokni. Vannak emberek, akiknek a jelentőségét az idő nem halványítja, hanem egyre világosabban mutatja meg. Soós Kálmán ilyen ember volt. […] Olyan főnök, olyan rektor volt, aki a döntő pillanatokban irányt mutatott, aki lehetőséget adott, aki felelősséget bízott ránk, és akitől én személy szerint sokat tanulhattam nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Sokan emlékeznek Soós Kálmánra. Vannak, akik kutatóként, mások politikusként, egykori diákjai oktatóként, ismét mások intézményvezetőként tisztelték. Politikusként mindig a közös nevezőt kereste, nem a megosztást. Oktatóként egyszerre volt szórakozott és szórakoztató, de nagy tudású professzor. Rektorként a megfontolt, biztos építkezés híve volt. Történészként pedig a szülőföld múltjának szenvedélyes kutatója. Hogy mindemellett hogyan jutott ideje galambászkodásra, vadászatra, a családjára, azt soha nem tudtam megfejteni. Mi, akik együtt dolgozhattunk vele, mindenekelőtt az embert őrizzük az emlékezetünkben, azt az embert, aki hitt abban, hogy Kárpátalján lehet és kell magyar felsőoktatást építeni, és azt a tudóst, aki a kárpátaljai tudományosság emblematikus alakja volt” – fogalmazott Csernicskó István, aki Soós Kálmán gyakori szófordulatait idézve a következőképen folytatta emlékező gondolatait: „Kedves Kálmán! »Eszméletlen!« – mondanád ma, ha itt állnál közöttünk. Azt viszont még nem merjük mondani, egyik kedvenc fordulatodat idézve, hogy »Kész, győztünk!«, de dolgozunk rajta. Azon vagyunk, hogy az általad lerakott biztos alapokra újabb és újabb emeleteket építsünk. Ez lesz a mi legméltóbb emlékművünk…”
Halász-Kovács Mária, a KMKSZ Szalókai Alapszervezetének elnöke személyes emlékeket idézett Soós Kálmánról, az alapszervezet alapító, első elnökéről, ahogy rendszeresen gyalogolt hazafelé az eszenyi vonatállomásról, mert mindig, mindenhonnan hazajött, Ungvárról is és később Beregszászból is. Felidézte az elnök asszony, milyen lelkesen beszélt az Ungvári Hungarológiai Központban végzett munkájáról, ahogyan – mint fogalmazott – csak kevesen tudnak beszélni, csak olyan emberek, akiknek a munkájuk a hivatásuk, sőt a küldetésük. „Igenis, nagy hatást tud gyakorolni a világra egy ember is, ha komolyan veszi és vállalja a küldetést, amely neki adatott. Ő vállalta. Mindenkivel közvetlenül és őszintén beszélt. Bárhová is ment, számára Szalóka maradt a világ közepe. Szerette a szülőföldjét és az itt élő embereket” – emelte ki Halász-Kovács Mária és elmondta, hogy a helyi alapszervezet kezdeményezte az emléktábla elhelyezését a családi házon, hogy a kő akkor is őrizze a község nagy szülöttének emlékét, amikor már azok az emberek nem lesznek, akik gondolataikban és szívükben őrzik őt. Köszönetet mondott továbbá dr. Soós Kálmán özvegyének és gyermekeinek, hogy megengedték családi házuk homlokzatán az emléktábla elhelyezését, és a Rákóczi Egyetemnek, hogy partnerek voltak a megvalósításban.
Az emléktáblát Soós Kálmán özvegye, Soós Katalin, Orosz Ildikó, a Rákóczi Egyetem elnöke, Csernicskó István rektor és Halász-Kovács Mária alapszervezeti elnök leplezték le, majd Soós Zsolt református lelkész Isten áldását kérte a táblára és a megjelentekre. Végül a KMKSZ Szalókai Alapszervezetének tagjai a helyi kultúrházban frissítővel várták a megemlékezés résztvevőit.
A KMKSZ Szalókai Alapszervezetének kezdeményezésére és a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem támogatásával szalókai szülőházán avattak emléktáblát Dr. Soós Kálmánnak, a korábban főiskolaként működő intézmény egykori rektorának. Sokan emlékeznek Soós Kálmánra. Vannak, akik kutatóként, mások politikusként, egykori diákjai oktatóként, ismét mások intézményvezetőként tisztelték. Mi, akik együtt dolgozhattunk vele, mindenekelőtt az embert őrizzük az emlékezetünkben – fogalmazott beszédében Csernicskó István, a Rákóczi- egyetem rektora.
A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem tisztelettel meghívja Önt Dr. Soós Kálmán, a kárpátaljai magyar felsőoktatás meghatározó személyisége, egyetemünk jogelődje, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola egykori rektora halálának 15. évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésre, mely a Rákóczi Egyetem és a KMKSZ Szalókai Alapszervezete közös szervezésében valósul meg.
A megemlékezésre 2026. július 5-én, 10.00 órai kezdettel kerül sor Szalókán.
Program:
10.00 – Istentisztelet a Szalókai Református Templomban
– Koszorúzás Dr. Soós Kálmán síremlékénél a szalókai temetőben
– Dr. Soós Kálmán emléktáblájának ünnepélyes leleplezése szülőházának falán
Dr. Soós Kálmán életével, tudományos és intézményépítő munkásságával maradandó értéket teremtett a kárpátaljai magyarság, az anyanyelvű oktatás és a magyar felsőoktatás szolgálatában. Személye és öröksége méltó arra, hogy közösen, tiszteletteljes főhajtással emlékezzünk rá szülőfalujában, Szalókán.
Esterházy János születésének 125. évfordulója alkalmából Molnár Imre tartott előadást „Gróf Esterházy János, a keresztény szeretet vértanúja – tragikus élete, ungvári vonatkozások” címmel április 26-án Ungvár városában. A megemlékezést követően emléktáblát is avattak a mártír politikus tiszteletére. Az eseményt a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye és Magyarország Ungvári Főkonzulátusa szervezte, helyszínéül pedig az ungvári Szent György Római Katolikus Templom és annak udvara szolgált vasárnap délután.
Petenko Miron ungvári plébános üdvözölte a megjelent egyházi és világi méltóságokat, a helyi magyar közösség tagjait, a mártír politikus életműve iránt érdeklődőket, majd egy közös imával kezdődött a rendezvény.
Bacskai József ungvári főkonzul megköszönte a szoros együttműködést és elmondta: nagy öröm számára, hogy az ungvári római katolikus templom ilyen lelki központja az itt élő és hívő magyarságnak.
– A beregszászi előadás keltette fel az érdeklődésemet az iránt, hogy Esterházy János mennyi szállal kötődött Kárpátaljához és ezen belül Ungvárhoz is. Képviselővé választásakor első útja Ungvárra vezetett, majd később a Gulágról való visszaszállításakor a közeli börtönben raboskodott. Lelkisége, magyarságáért kifejtett tevékenysége és az emberiségért való áldozatvállalás okán magától értetődő számomra, hogy emlékét Ungváron is őrizni kell. Ezért kezdeményeztem, hogy állítsunk emléktáblát a tiszteletére.
A második világháború alatt védelmezte az üldözött zsidókat, lengyeleket, és más nemzetiségű szenvedőket, amiért a nácik likvidálni akarták. 1945-ben a kommunisták letartóztatták, elhurcolták, majd Moszkvában 10 év kényszermunkára ítélték. A csehszlovák népbíróság halálra ítélte, amit a kommunista hatóságok a Gulágról való visszatérése után életfogytiglani börtönre változtattak. Súlyos betegségekben 1957. március 8-án halt meg. Boldoggá avatási eljárását 2019-ben indították el.
Felvidéki mártír politikusként mindent megtett a népek közötti béke és megértés előmozdításáért. Ez az életút a háború idején Kárpátalján és Ukrajnában, magyarok és ukránok számára is példamutató kell hogy legyen – fogalmazott a főkonzul.
Ezt követően dr. Molnár Imre történész, volt diplomata, az Esterházy Bizottság elnöke, Esterházy-kutató tartott előadást, bemutatta a gróf politikai pályáját és szenvedéstörténetét. Érdekességként említette, hogy Esterházy első útja prágai képviselőként Ruszinszkóba, Ungvárra vezetett, köszönetet mondott a magyar nők kitartásáért és arra buzdította őket, hogy neveljék jó magyaroknak a gyermekeiket, mert csak így lehet olyan generációt nevelni, amely hű marad hitéhez és nemzeti hagyományaihoz.
Az élet három kísértése (karrier, szabadság és élet) során 1938-ban nem fogadta el, hogy a budapesti parlamenti képviselője legyen, 1945-ben az egész család nyugatra menekítését, s volt lehetősége kegyelmi kérvényt beadni, megszökni a börtönből – ő a maradást választotta mindig.
– Ez a második emléktábla-avatás. Esterházy János segítő kezet akar nyújtani most is a kárpátaljai magyaroknak, ahogyan tette ezt a ’33-as nagy árvíz idején is, amikor az ő gyűjtése alapján épült újjá Tiszaújlak és más árvíz sújtotta község. Nagy öröm, hogy Esterházy Jánost a kárpátaljai magyarság is újra felfedezi, visszafogadja. S hogy épp most tér vissza, ezekben a nehéz időkben, ennek megvan a maga indoka. Ő a legnagyobb szenvedések között sem adta fel a hitét, a magyar meggyőződését, és ezzel akar üzenni nekünk, hogy nincs a világnak az a pokla, szenvedése, ahol mi az Istenbe való kapaszkodásunkból ne tudnánk erőt meríteni. Ez az üzenete a legfontosabb az itt élők számára – emelte ki dr. Molnár Imre.
Az emléktáblát Matl Péter szobrászművész alkotta, s megtudtuk: az anyaga bronz és világos homokkő, amivel dolgozik, nagy köztéri szobrokat is készít, s Vinnica megyéből érkezett. A világos szín a tisztaságot, a szentséget jelöli, a bronz az sötétebb, a gyarló emberi arcot.
– Amikor készítettem ezt a domborművet, végiggondoltam a munkásságomon. Az egyik legelső szobrom a Julianus barát volt, Kodolányi János regénye alapján. Az egy kis méretű faszobor és az egyik legjobb művem. Felnéz az égre – és ugyanezt próbáltam Esteházy Jánosban is megjeleníteni, amikor már mindent elveszített, semmije nincs, és csak egyetlen dolog maradt az életében, az Istenbe vetett hite. A mű szimbolikája is ezt jelzi, mert a keresztbe van beillesztve a fej és mögötte a rácsos felület egy kicsit a börtön rácsaira utal, de a rácsok megnyílnak, és egy glóriát ábrázolnak, ez átmenet a szentségbe – mondta a művész.
Az előadást követően a templom udvarán leleplezték az emléktáblát, és Majnek Antal OFM, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye nyugalmazott püspöke felszentelte a táblát, majd imát mondott Esterházy János lelki üdvéért. Az eseményen a templom gitáros énekkara szolgált.
Egykor elfeledett, ám kiemelkedő tehetségű alkotó, Zahoray János előtt rótták le tiszteletüket Beregszászban, ahol az Európa–Magyar Ház udvarán ünnepélyesen leplezték le emléktábláját. A festő nem pusztán színeket vitt vásznaira, hanem érzéseket, történeteket és lelket is, amelyek máig jelen vannak otthonok falain, kiállítótermekben és a közös emlékezetben.
Zahoray János 1835-ben született Máramarosszigeten, és már gyermekfejjel honvédtüzérként vett részt a szabadságharcban. Művészi pályája szülővárosában és Aradon indult, ahol hivatásos festővé vált. Rajztanárként dolgozott Budán, majd Munkácson, mígnem 1901-ben Beregszászba költözött, ahol élete utolsó éveit élte. 1909-ben bekövetkezett haláláig a város művészeti életének meghatározó alakjává vált. Sírját a Beregszászi Keresztény Értelmiségiek Szövetsége gondozza.
Nevét főként arcképei tették ismertté: Erzsébet királyné, Thököly Imre, báró Perényi Zsigmond és Kossuth Lajos portréja is az ő alkotása. Képeiben azonban nem csupán a láthatót rögzítette, hanem érzéseket, gondolatokat és történelmi emlékeket is felidézett. Ahogy Zubánics László történész, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elnöke fogalmazott: a huszadik század viharai sok jelentős személy emlékét eltörölték, ám Zahoray művészete a közösség kulturális örökségének része maradt.
Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ügyvivője kiemelte: Zahoray a bécsi világkiállításon is bemutatkozott, stílusa és karakterábrázolása egyedivé és könnyen felismerhetővé tette alkotásait. „Zahorai János életműve érték, amely összeköt múltat és jelent, s méltán tarthat számot közösségünk tiszteletére. Az emléktábla avatásával hozzájárulunk ahhoz, hogy neve és művészete ne merüljön feledésbe, hanem helyet kapjon városunk és egész Kárpátalja kulturális emlékezetében” – hangsúlyozta.
Zubánics László az eseményen felolvasta Dalmay Árpád, az emléktáblát ajándékozó Beregszászért Alapítvány kuratóriuma elnökének az avatóünnepség részvevőihez írott levelét.
„Zahoray János nem csupán festő volt, hanem a világ érzékeny szemlélője, a mindennapi élet lírai tolmácsolója, az emberi lélek rezdüléseinek finom megjelenítője is. Művészete túlmutatott a képi ábrázoláson – filozófiát, emberi sorsokat, korszakok hangulatát idézte meg, oly módon, ahogyan csak a valóban nagy alkotók képesek erre.
Több évtizedes munkássága során saját hangot, saját kézjegyet alakított ki: csendes, olykor melankolikus, máskor derűs képei mögött mindig ott húzódott egy mélyebb réteg – a keresésé, a megértésé, az emberi lét értelmezéséé. Legyen szó tájképekről, portrékról vagy enteriőrökről, Zahoray János képei nem pusztán látható dolgokat ábrázoltak, hanem érzéseket, gondolatokat és múltba vesző emlékeket is megidéztek.
Zahoray Jánost »feltámasztottuk«, visszaadtuk a köztudatnak” – hangzott el.
Az alapítvány idén, a festő születésének 190. évfordulóján három városban – Máramarosszigeten, Beregszászban és Nyíregyházán – állít emléktáblát a művész tiszteletére, ugyanazzal a Sándor Attila által készített bronz domborművel.
Az emléktáblát Gyebnár István és Vári Fábián László Kossuth- és József Attila-díjas költő leplezte le. A megemlékezés koszorúzással fejeződött be, ezzel kifejezve, hogy Zahoray János neve és munkássága ismét méltó helyet kap Beregszász kulturális emlékezetében.
Az Európa Magyar Ház falán felavatták Zahoray János festőművész emléktábláját, aki 1901-től élt és alkotott Beregszászon 1909-ben bekövetkezett haláláig, Sírját Dalmay Árpádnak, az emléktáblát ajándékozó Beregszászért Alapítvány kuratóriuma elnökének köszönhetően felújítottak, azóta pedig a Beregszászi Keresztény Értelmiségiek Szövetsége gondozza. A vérzivataros huszadik század során vidékünkön bekövetkezett számos hatalom- és rendszerváltás irányítói sok jelentős személy emlékét törölték, hangsúlyozta Zubánics László történész, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke.
Augusztus 26-án az Európa–Magyar Ház udvarán tartott ünnepségen emléktáblát avattak Schober Ottó, író, rendező és közéleti személyiség tiszteletére. A beregszászi magyar közösség tagjai, barátok és tisztelők gyűltek össze, hogy közösen idézzék fel annak az embernek az emlékét, aki hosszú évtizedeken át meghatározó szerepet játszott a város kulturális életében.
Az eseményt a Beregszászért Alapítvány kezdeményezte, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet (KMMI) szervezésében. A jelenlévőket Zubánics László, a KMMI és az UMDSZ elnöke köszöntötte, aki felidézte Schober Ottó életútját. Mint mondta, már a szovjet korszakban is bátran kiállt a magyar kultúra és anyanyelv megőrzése mellett, és munkássága példa lehet a mai nemzedékek számára is. Beszédében felidézett részleteket a Hogyan lettem íróember című írásából, amelyből világosan kirajzolódott az alkotó sokoldalúsága és közösség iránti elkötelezettsége.
Az ünnepségen Gyebnár István, Magyarország beregszászi konzulátusának ügyvivő konzulja is méltatta a város díszpolgárát. Beszédében Schober Ottót a kárpátaljai magyar színjátszás és színházi élet meghatározó alakjaként méltatta, aki egész életét a közösség szolgálatába állította.
Felidézte gazdag életútját: Schober a beregszászi járási kultúrház, majd a Népszínház vezetője volt, aki kilenc darabot fordított oroszból és ukránból, több műsorgyűjteményt állított össze, és olyan jelentős művet vitt színre, mint Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című kisregénye. Szerepet vállalt a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház megalapításában is, s élete végéig támogatta a fiatal színésznövendékeket.
A konzul szavai szerint munkássága azért is maradandó, mert olyan időkben „vigyázott a magyar szóra”, amikor a szovjet viszonyok között ez korántsem volt magától értetődő.
Bár Schober Ottó családja nem tudott Beregszászba utazni, üzenetben fejezték ki hálájukat és meghatottságukat az emléktábla avatása kapcsán. A család nevében elhangzott üzenetben a hozzátartozók úgy fogalmaztak: számukra a legmeghatóbb pillanat, hogy édesapjuknak éppen Beregszászban állítanak emléktáblát, hiszen életének több mint négy évtizede kötődött a városhoz. Itt élt a családjával, itt végezte odaadó munkáját a Művelődési Házban és a számára oly fontos Népszínház vezetésében. Bár később Budapestre költözött, haláláig szeretettel gondolt beregszászi barátaira, kollégáira, ismerőseire.
A Schober család köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik időt és energiát áldoztak azért, hogy az emléktábla gondolata valóra váljon: a kezdeményező alapítványnak, a művésznek, a kulturális intézményeknek, valamint mindenkinek, aki jelenlétével megtisztelte az eseményt.
Dalmay Árpád, a Beregszászért Alapítvány kuratóriumának elnöke szintén írásban küldte el üzenetét. Mint fogalmazott, Schober Ottó neve minden beregszászi számára ismerősen cseng, hiszen színészként, rendezőként és kultúrház-igazgatóként olyan időkben tartotta életben a magyar szót, amikor ez a templom és az iskola mellett a nemzeti identitás megőrzésének egyik legfontosabb tere volt.
Hangsúlyozta: a szovjet megszállás éveiben az elsők között volt, akik nem hódoltak be, hanem úgy határoztak – nagyon helyesen –, hogy őrizni, védeni kell anyanyelvünket, nemzeti kultúránkat a nehéz körülmények között is.
Beszédében Arany János Széchenyi emlékezete című versét idézte, kiemelve: „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét…” – majd hozzátette, Schober ugyan nem milliókra, hanem „ezrekre, tízezrekre költötte dús élte kincsét”, de emléke örökké él a közösségben.
A kuratóriumi elnök szavai szerint az emléktábla nemcsak Schober Ottó gazdag életpályáját idézi fel, hanem egyben „városunk magyar múltjának tanúja és bizonyítéka” is.
Az emléktáblát Gyebnár István és Nagy Béla, a Beregszászi Népszínház egykori rendezője leplezte le. A bronz domborművet Sándor Attila székelyudvarhelyi művész készítette. A jelenlévők koszorúkkal rótták le tiszteletüket, majd a rendezvény zárásaként felcsendült a Beregszász című vers megzenésített változata.
Tíz éven át szolgálta a beregszászi római katolikus gyülekezetet, kitartó odaadással végezte a hívek lelki gondozását Bohán Béla jezsuita szerzetes, akinek a tiszteletére emléktáblát avattak a Pásztor Ferenc Közösségi és Zarándokház falán.
Zelei Miklós magyar költő, író és újságíró november 8-án töltötte volna be 76. életévét. Az ő neve összeforrt „a kettézárt falu” ügyével, és munkássága nagyban hozzájárult a szelmenci határ megnyitásához. Születésének napján az ő emlékére avatták fel a Szürtei Kistérségi Tanács által állított emlékművet Kisszelmenc főutcáján, amelyet 2022-ben Zelei Miklós utcának neveztek el.
A gránitból készült emlékművön a félbevágott székelykapu és az író időskori portréja látható, valamint magyar és ukrán nyelven a következő felirat: „Zelei Miklós (1948–2021) emlékének adózik Kisszelmenc lakossága, hogy kitartó és lelkiismeretes munkájával hozzájárult a kettézárt falu történetének megismertetéséhez. Fejet hajt és köszönetet mond a falu minden lakója. Emlékét megőrizzük.”
Az avatóünnepségen méltatta Zelei Miklós szerepét Szkoropádszky Péter görögkatolikus parochus, Kovács Attila református lelkész, valamint a Nagyszelmenci Polgármesteri Hivatal képviseletében Matyi Dóra és Puskár Árpád, a Kisszelmencet is magába foglaló Szürtei Kistérségi Tanács polgármestere.
Zelei Miklós 1948. november 8-án született Kiskunhalason. Postamester édesapját gyakran áthelyezték, így gyermekkorában több helyen élt Magyarországon. Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szerzett magyar–orosz szakos tanári diplomát 1973-ban. Alkotói pályáját a hetvenes években kezdte, kiemelkedő újságíró-szerkesztői tevékenysége elsősorban a Magyar Hírlaphoz, a Látóhatárhoz és a Délmagyarországhoz kötötte. Dolgozott a szovjet APN hírügynökségnek is, ahol műfordítói szintre fejlesztette orosz nyelvtudását. Irodalmi munkásságából 17 kötet született. A rendszerváltás idején szerzőtársával, Gazsó L. Ferenccel közös tényfeltáró riportregényben mutatta be az államszocializmus valódi arcát. A politikai pszichiátriáról szóló Őrjítő mandragóra című könyvük máig hivatkozási alapmű.
Gazsó L. Ferenc írta róla: „Talán kevesen tudják, hogy Zelei lírikusként kezdte az írói pályafutását, amit három verseskötet igazol. Tizennégy drámája többnyire ledobja magáról a hagyományos dramaturgia kötőfékjét. A cselekmény nála általában egy bizonyos szituációt jár körbe. Példa erre a Situs Inversus. Mi történt volna, ha Ady Endre nem hal meg 1919 januárjában Budapesten, hanem a trianoni határok kijelölése után Romániában ragad? Pazar dramaturgiai ötlet, főként, hogy az összes szerepet egyetlen színész játssza. Bécsben is értették a mondanivalót, nagy sikert aratott. […] Zelei írásművészetét a pontos, adatolt valóságábrázolás és az abszurdba áthajló egyedi humor jellemzi leginkább.”
Nagyszelmencen, majd a határ túloldalán 1994-ben járt először az akkor már Magyarországon jelentős írói és újságírói múlttal rendelkező Zelei Miklós, akit magával ragadott a falu főutcáját kettévágó határkerítés abszurditása. A szelmenciek temetője Szlovákiába, a római katolikus hívek temploma meg Ukrajnában került. Bár egészen közel éltek egymáshoz, de a kerítés két oldalára került falubeliek évtizedekig nem juthattak át a másik oldalra. Mint Pestről jött újságíró az ikerfalu mindkét oldalán házról házra járt, interjúkat készített, lassan a helyiek bizalmukba fogadták és megszerették őt. Évekig tartó kutatómunkája eredményeként Szelmencről 2000-ben jelent meg első szociográfiai dokumentumregénye A kettézárt falu címmel. 2006-ban újabb kötetet adott ki a témában A 342-es határkő – Negyedszázad Kárpátalján címmel. A kettézárt falu történetéből színdarabot is írt Zoltán újratemetve címmel. A darabot Vidnyánszky Attila rendezésében a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata mutatta be 2013-ban Zsámbékon, majd a budapesti Nemzeti Színházban. Nagy sikerrel játszották az anyaországban és Kárpátalján is, a Nemzeti Színház a mai napig műsorán tartja. Neki is köszönhető, hogy 2003. október 18-án felállítottak a határon egy kettévágott székelykaput, egyik felét Szlovákiában, a másikat Ukrajnában, amely azóta Szelmenc jelképévé vált. Zelei Miklós a két Szelmenc polgármesterével együtt ott volt Washingtonban 2004. április 21-én, ahol az USA Kongresszusának Emberi Jogi Frakciója meghallgatást tartott a Nagy- és Kisszelmenc között tervezett gyalogos és biciklis határátkelő ügyében, amelyet végül 2005. december 23-án nyitottak meg. Zelei Miklós a két Szelmenc ügyének megismertetése mellett felvállalta a kezdetben reménytelennek tűnő harcot a határátkelőhely megnyitásáért, közben a kárpátaljai magyar közösség igaz barátjává vált. A múlt század kilencvenes éveinek közepétől ott volt szinte minden, a kárpátaljai magyarság életét befolyásoló, fontos eseményen. Nagyon sok barátra tett szert vidékünkön.
Zelei Miklós életének 73. évében, 2021. október 28-án hunyt el. Halála minden kárpátaljai magyar számára veszteség. Emlékét őrizve Kisszelmec határhoz vezető főutcáját róla nevezték el még 2022-ben, ahol most az emlékművet Puskár Árpád polgármesternek köszönhetően felállították. Egykori budapesti lakóhelyén sem feledkeztek meg róla: az újbudai Őrmezőn, a Költők Parkjában 2023 áprilisában előbb emléktáblával ellátott padot, idén áprilisban pedig ugyanott kőposztamensen Zelei Miklós arcát ábrázoló domborművet avattak tiszteletére.
