Július 27-én a Nagydobronyi Magyar Ház kertjében Dobronyi rózsát Zsazsának, avagy Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza címmel Fedák Sári életének fontos pillanatait bemutató új előadást vitt színre Szűcs Nelli. A Kárpátaljai KultúrKaraván programsorozat részeként a Munkácsy Mihály Magyar Házban is megtekinthető volt az előadás, mely ott is nagy sikert aratott. Szűcs Nelli Jászai Mari-díjas színművésznő a darabról, Fedák Sárihoz fűződő viszonyáról és terveiről mesélt.
– Hogyan jött létre a mostani Fedák Sári témájú előadás? Mennyiben más a korábbihoz képest?
– Fedák Sári a naplójában, írásaiban sokszor utal népdalokra, nótákra, és amikor az első róla szóló előadást csináltam, már akkor megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne egyszer egy nótás Fedák-estet is készítenem.
Tehát ez a terv már régóta bolyongott a fejemben, amikor a Kárpátaljai Népfőiskolai Egyesület felkért, személyesen Molnár Eleonóra, hogy a Hrivnák Tünde divattervező által megalkotott, a nagydobronyi keresztszemes mintákat felhasználó divatkollekciót jó lenne bemutatni egy műsor keretében. Mivel kárpátaljai néprajzi értékek bemutatásáról van szó, úgy gondoltam, ezt nagyon jól össze lehet kapcsolni a népdalokkal és nótákkal, amelyek ugyancsak fontos értékei magyar nemzetünknek. És mivel nagy kincsünk van nekünk Fedák Sári személyében, hát itt az alkalom! Nem hiszek a véletlenekben. Ha az ember magában elültet egy magot, előbb-utóbb eljön a pillanat, és az szárba szökken, végül a gyümölcsét is leszedhetjük majd.
Miután Eleonórával megállapodtunk, újra elővettem Fedák Sári naplóit…
– A honvágyról, a szülőföldről szól az előadás. Mit jelentett mindez Fedák Sárinak?
– Fedák Sári híres volt a hazaszeretetéről. A műsor összeállításakor azokat a gondolatokat választottam ki ismét, amelyek neki és nekem is fontosak, ilyen a hazaszeretet, a szülőföld szeretete, a honvágy – ezek nagyon egyformán lüktetnek bennünk. Hozzánk hasonlóan ő is elment Beregszászból, Kárpátaljáról, bár mi fél lábbal még mindig a beregszászi színházhoz tartozunk. Járunk haza, amikor csak tehetjük. Örülök annak, hogy a gyerekeim is vágynak ide. Azt mondják, hogy otthonról hazajönnek, annak ellenére, hogy ők nem itt nevelkedtek. A lányunk hatéves volt, amikor Debrecenbe költöztünk, a fiunk pedig másfél. Akárcsak nekünk, Fedák Sárinak is fontos maradt a szülőföld.
Eredetileg a Sodró együttessel képzeltem el ezt az előadást, de a koronavírus-világjárvány közbeszólt. Tavaly októberben lett volna a bemutató, Zsazsa születésnapjára terveztem. A határ lezárása miatt találnunk kellett ott egy zenekart, akikkel tudunk próbálni. Így is nehéz volt, mert nem volt termünk. Nálunk, odahaza próbáltunk, meg a harmonikásnál, Herédi Zsomboréknál. Számomra az volt a legfontosabb, hogy végre létrejöhessen ez az előadás, amely a tegnapi, nagydobronyi premierrel megszületett. Ott, akkor volt a főpróba, a ruhapróba, minden egyszerre, mert a nézőkön keresztül tudjuk lemérni, hogy mi működik, mi nem, hova lehet ezt vinni, miből kell faragni…Nem utolsósorban pedig létrejött a Zsazsa bandája elnevezésű népzenei együttes.
– Fedák Sári is, ha tehette, mindig hazajött Beregszászba. Mit jelent az önnek, hogy Kárpátalján született?
– Számomra mindent, a gyökereket. Ha a gyökereket elvágod, akkor meghalsz; ugyanúgy van ez, mint egy fánál. Nagyon csodálkozom azokon az embereken, akik elfelejtik, hogy honnan jöttek. Nem akarom őket megszólni, de számomra az a mentalitás értelmezhetetlen. Nekünk itt élnek a családtagjaink, a rokonaink, mi ide tartozunk. Ahogy az előadásunk alcíme mutatja, vagy ahogy a nóta is szól: „Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza!”
– Fedák Sárival ez a gondolkodás köti össze önöket? Ő is egy folyton átalakuló világban élt…
– Ha belegondolok, hogy az ő generációjához tartozó emberek mi mindenen mentek keresztül… Mi most nyavalygunk, pedig az őseinknek sokkal szörnyűbb világot is át kellett élniük, mint a koronavírus! Fedák Sári 1879-ben született, akkor konzervatív, korabeli, régies ruhákat hordtak még a nők, de amikor meghalt, 1955-ben már majdnem miniszoknyában is jártak. Csak a divat mennyit változott az élete során, a világról már nem is beszélve! Felfogni is nehéz, hogy mekkora veszteséget hozott az akkoriaknak az első világháború… A Trianon okozta sokkba bele lehetett halni. Megdöbbenek, amikor egyesek még ma sem értik, hogy mit jelentett a magyarság számára Trianon. „Mit kell itt nyavalyogni?” – kérdezik. Persze élnünk kell tovább. Itt, Munkácson is kevés magyar maradt. Amennyiben az ember ép ésszel gondolkodik, belátja, már nem lehet Magyarországhoz csatolni ezt a várost. Bár a szívem azt szeretné, muszáj a realitást is figyelembe venni. Aztán eltelt húsz év, megtörtént a visszacsatolás, és jött öt olyan év… El sem tudjuk képzelni azt a boldogságot, amit megéltek az akkori emberek, és megélt maga Fedák Sári is, amikor Kárpátalja visszakerült az anyaországhoz. Majd jött a második világháború, utána a kommunizmus. Fedák Sárira is nagy terheket rakott a Jóisten. Nem is tudom, hogy tudta mindet elviselni. Úgy tűnik, hogy ebben az elkényelmesedett világban kicsit gyengébbek vagyunk lelkileg. Azért csinálom ezeket az előadásokat, mert erősödöm az ilyen emberek példája által. A munkásságomra is hatással van Fedák Sári, mert úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül a világban. Az az ember időben korábban, de épp úgy érzett, mint én most. Neki is fontos volt, ahogy nekem is az Isten, a haza, a hivatás.
– A mai, munkácsi előadást követően több kárpátaljai előadásra is sor kerül…
– Legközelebb augusztus 24-én látható az előadás Tiszaújlakon. Nagy dolog lesz számomra, hogy augusztusban a szülőfalumban, az én községemben létrejöhet egy előadás. Nagyon régen nem léptem már ott színpadra, ha jól emlékszem, 1995-ben játszottunk Újlakon.
Gyerekként annyit szerepeltem a fafeldolgozó vállalat vagy a cipőgyár hatalmas művelődési házaiban. A településen volt még egy harmadik kultúrház is, de ez mind tönkrement, így azóta nem volt hová menni, nem volt hol játszani. A mostani azért is különleges alkalom, mert abban az épületben lépünk fel, ahová én iskolába jártam.
Nagyon szép emlékek fűznek Tiszaújlakhoz, nagyon boldog gyerekkorom volt. Odahaza a szüleim megtanítottak mindenféle munkára, amire a házban, a ház körül szükség lehet, felkészítettek az életre. Akkor mehettem játszani, ha előtte elvégeztem az anyám által kijelölt feladatot. Attól még készen volt a leckém is, játszani is maradt időm, egyszersmind megtanultam tisztelni a munkát is.
– Október 26-án Beregszászban is látható az előadás az első Fedák Sári-díj-átadó keretében. Mit kell tudni a most alapított Fedák Sári-díjról?
– A történelmi Magyarország területén élő és alkotó színész vagy színésznő kapja majd a díjat. Jó lenne, ha a díjazott be is tudna majd másnap mutatkozni a beregszászi közönség előtt. Persze ez nem lesz feltétel, mert nincs mindenkinek magánestje vagy -előadása. A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Jótékonysági Alapítványa által létrehozott és gondozott díj lesz ez, amit persze, mint mindent, a magyar államnak köszönhetünk. Az alapítványi kuratórium a színművész addigi munkáját, hazájához való viszonyát és számos más, Sári – becenevén Zsazsa – számára is fontos szempontot vizsgálva ítéli oda a díjat, melyet mindig Kárpátalján, a beregszászi színházban adnak majd át. Ezt is megálmodtam, mint a beregszászi Fedák Sári-szobrot, és mellém, pontosabban a gondolat mellé álltak, személy szerint dr. Grezsa István miniszteri biztos végül a színházi alapítvány szárnyai alá került az elképzelés. Ennek köszönhetően remélhetőleg több vendég és vendégelőadás is jöhet majd Beregszászba.
– Mennyiben változtatta meg mindennapjaikat az elmúlt másfél év, a világjárvány?
– Ahogy a férjem, Trill Zsolt mondja: „Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy élveztük is ezt az időszakot.” Mert tudtunk töltekezni. Sok, korábban idő hiányában elhanyagolt dolgot be tudtunk pótolni, lelki felzárkózásra is lehetőséget adott ez a bezártság. Számunkra leginkább az volt benne a rossz, hogy nem tudtunk hazajönni. Édesapám egyedül él, és az a tudat, hogy nem tudok jönni, szörnyű volt. Legkevésbé azzal nem tudok megbékélni most, a XXI. században, hogy mi Kárpátalján még mindig el vagyunk zárva Európától. A Budapest és Beregszász közötti 320 kilométer a mai világban nem távolság, autópályán 2,5 óra alatt elérjük a határt, de amikor hazajövünk ünnepekre, és nyolc órát kell várnunk az átkelőn, azt nem tudom hová rakni. Ha ez nem lenne, sokkal többet jöhetnénk és jönnénk haza, még többet lehetne itthon játszani.
– Megvannak hozzá itthon a megfelelő körülmények?
– Igen! A magyar állam támogatásával jelentős technikai felújítás történt nemcsak a beregszászi színház, hanem a Kárpátaljai Megyei Ukrán Zenei-Drámai Színház épületében is Ungváron, aminek fejében évi akár húsz magyar rendezvényt fogad majd az intézmény. Nagyon szeretném, ha a Körhintát, amelyben játszom, elhozhatnánk Ungvárra. A nagyszínpad méretei ezt lehetővé tennék. Sok olyan nagyszerű előadást lehetne bemutatni a kárpátaljai közönségnek, amelyek eddig nem juthattak el ide. Nagyon örülök a Déryné Színház megalakulásának, amelynek Tarpai Viktória kolléganőnk is a tagja lett. Nekik köszönhetően is több produkciót lehet majd itthon bemutatni.
Több művelődési házat is rendbe hoztak Kárpátalján a magyarlakta településeken. A mai napig nem zárkózom el attól, hogy a Nemzeti Színházzal utazzunk valahová előadni. Itt Vidnyánszky Attila főrendező által hozzászoktunk ahhoz, hogy fellépjünk szinte bárhol, nem ismertünk lehetetlen helyszínt. Játszottunk focipályától kezdve templomig szinte mindenütt. Az a lényeg, hogy tudjam, mit akarok mondani a kedves kis közönségemnek. Vagy a „kedves barátomnak”, ahogy Fedák Sári nevezte a közönségét. A színházat oda kell vinni, ahol igénylik, ahol szükség van rá. Nem szabad kényeskedni, „nagyvárosi” művésszé válni! Amit létrehozol, azt oda kell adni a nézőknek. Ilyenkor sokat kap vissza az ember. Például a nagydobronyi és a munkácsi előadás után lelkileg feltöltekezve távoztam.
– A terveiről megtudhatunk valamit? Vannak kiemelt témák, amelyekkel szeretne foglalkozni?
– Téma mindig akad, ha van, ami zaklatja a művész lelkét. Van a tarsolyomban egy megírt anyag a színházszeretetről, amit zongorakíséret mellett szeretnék bemutatni. Ennek a történetét egy kulisszák mögötti kisember, egy „mindenes” szemszögéből láttatná a darab.
Másrészt mostanában azon is gondolkodtam, hogy szeretnék egyszer a színpadon oroszul vagy akár ukránul is megszólalni, mert az orosz is az anyanyelvem, hisz anyám orosz volt, iskolásként pedig jól megtanultam az ukrán nyelvet is. Úgy vélem, hogy ha más nyelven beszélnék, talán megnyílnának más zsilipek is bennem. Továbbá ezzel is lehetne békíteni, mert az ukránnak épp úgy fáj, mint a magyarnak, ha a hazájára gondol, az anyjára, a gyermekére. Ezeket a pontokat kell mindig megtalálnia a színháznak, hogy mi az, ami közös bennünk.
Elmarasztalta a BBC brit közszolgálati televíziót az a vizsgálat, amely azt volt hivatva feltárni, hogy milyen körülmények között jött létre a Diana hercegnővel több mint negyedszázaddal ezelőtt készült, világszerte hatalmas feltűnést keltő interjú.
A BBC egyik akkori sztárriportere, Martin Bashir által készített interjúban Diana részletesen szólt arról, hogy milyen megaláztatásokat volt kénytelen kiállni az udvar és személyesen férje, Károly trónörökös részéről.
Az 1995. november 20-án sugárzott interjú, amelyet 30 millióan néztek, minden idők legnézettebb tévéműsora volt Nagy-Britanniában és ezt a rekordot azóta is tartja.
Diana az interjúban nyíltan megkérdőjelezte az akkor tőle már külön élő férje alkalmasságát a királyi tisztséggel járó feszültségek elviselésére.
Tudatta a közvéleménnyel azt is, hogy tudomása volt Károly herceg házasságtörő kapcsolatáról. Híressé vált, keserű mosollyal odavetett mondata – „kicsit zsúfolt ez a házasság, hiszen hárman vagyunk benne” – azóta is szállóige a brit sajtóban.
A hercegnő – aki két évvel az interjú után egy párizsi autószerencsétlenségben életét vesztette – Károly ifjúkori barátnőjére, Camilla Parker Bowles-ra utalt. Bizalmas körökben Diana csak úgy emlegette férje szeretőjét, hogy „az a rottweiler”.
Azóta köztudomásúvá vált, hogy a kapcsolat fennmaradt Károly és Diana házasságkötése után is. A trónörökös 2005 áprilisában feleségül is vette kedvesét, aki azóta a Cornwall hercegnője címet viseli.
Az interjú ügye az utóbbi időben ismét a felszínre került, miután Diana öccse, Charles Spencer tavaly bejelentette: bizonyítékokat talált arra, hogy a riporter annak idején csalárd módon vette rá a hercegnőt az interjúra.
Spencer gróf közölte: Martin Bashir hamisított bankszámlákat mutatott neki, amelyek arra vallottak – mint kiderült, valótlanul –, hogy az udvar két magas rangú tisztviselője a brit titkosszolgálatoknak szolgáltatott ki bennfentes információkat Dianáról, fizetség fejében.
Charles Spencer szerint Bashir a vele tartott egyik találkozón emellett számos hamis, lejárató állítást is megfogalmazott a királyi család magas rangú tagjairól, így próbálva elnyerni bizalmát és elérni az interjú megszervezését Dianával.
A BBC-riporter állításai között szerepelt Spencer szerint, hogy Diana magánlevelezését udvari illetékesek felbontják, a hercegnő kocsijának mozgását nyomon követik, telefonját lehallgatják.
A BBC tavaly novemberben, a műsor sugárzásának 25. évfordulóján bejelentette: feltárja az igazságot arról, hogy miként jött létre a híres-hírhedt interjú Dianával.
A médiatársaság ennek érdekében független vizsgálatot kezdeményezett, és ennek vezetésére Lord John Dysont, az angol-walesi fellebbviteli bíróság volt elnökét, a brit legfelsőbb bíróság nyugalmazott bíráját kérte fel.
A Dyson-bizottság csütörtökön közzétett 127 oldalas vizsgálati jelentése gyakorlatilag szóról szóra megerősítette a néhai hercegnő öccse által megfogalmazott vádakat.
A jelentés legsúlyosabb megállapításai közé tartozik, hogy Martin Bashir valóban hamis bankszámlakivonatokat mutatott Charles Spencernek. E hamis bizonylatok között voltak olyanok, amelyek azt mutatták, hogy Patrick Jephson, Diana egykori személyi titkára és Richard Aylard, Károly trónörökös volt személyi titkára jelentős pénzösszegeket kapott bankszámlájára.
A vizsgálati jelentés megállapítja azt is, hogy – jóllehet Diana valószínűleg Bashir megtévesztő manőverei nélkül is ráállt volna az interjúra – a BBC-riporter csalárd módon vette rá a hercegnő öccsét arra, hogy segítse elő az interjú elkészítését.
Lord Dyson a BBC által egy évvel az interjú műsorra tűzése után elvégzett saját belső vizsgálatot „siralmasan eredménytelennek” minősítette, és a csütörtökön ismertetett dokumentumban leszögezi: a BBC ezzel az eljárással a rá jellemző magas szintű átláthatósági és integritási normáknak sem tett eleget.
Csütörtök este a BBC közleményben kért elnézést, és elismerte, hogy a vizsgálati jelentés egyértelmű hibákat tárt fel.
A médiatársaság külön levelet is küldött Diana hercegnő két fiának, Vilmos cambridge-i hercegnek – az Egyesült Királyság majdani uralkodójának –, Vilmos öccsének, Harry sussexi hercegnek, valamint Károly trónörökösnek és Charles Spencernek, mindegyiküket személyesen is megkövetve a történtekért.
A BBC egyben bejelentette azt is, hogy visszaadja az összes olyan szakmai díjat, amelyet a Diana-interjúval nyert, köztük a Brit Film- és Tévéművészeti Akadémia (BAFTA) által a produkcióért 1996-ban odaítélt különdíjat.
Tim Davie, a BBC vezérigazgatója csütörtök este külön nyilatkozatot adott ki, amelyben személyesen is elnézést kért. Davie szerint az a mód, ahogy az interjút a riporter annak idején megszervezte, messze elmaradt azoktól a normáktól, amelyeket a BBC közönsége joggal elvár.
Tim Davie nyilatkozatában úgy fogalmaz: jóllehet a BBC negyedszázad elmúltával már nem tudja visszaforgatni az idő kerekét, annyit megtehet, hogy maradéktalanul és fenntartások nélkül elnézést kér, és ezt most meg is teszi.
(MTI)
[type] => post
[excerpt] => Elmarasztalta a BBC brit közszolgálati televíziót az a vizsgálat, amely azt volt hivatva feltárni, hogy milyen körülmények között jött létre a Diana hercegnővel több mint negyedszázaddal ezelőtt készült, világszerte hatalmas feltűnést keltő interjú.
[autID] => 12
[date] => Array
(
[created] => 1621624380
[modified] => 1621592631
)
[title] => Kínos részletek derültek ki a BBC Diana-interjújáról
[url] => https://life.karpat.in.ua/?p=57255&lang=hu
[status] => publish
[translations] => Array
(
[hu] => 57255
)
[aut] => totinviktoria
[lang] => hu
[image_id] => 57256
[image] => Array
(
[id] => 57256
[original] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/05/diana.jpg
[original_lng] => 35336
[original_w] => 1024
[original_h] => 450
[sizes] => Array
(
[thumbnail] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/05/diana-150x150.jpg
[width] => 150
[height] => 150
)
[medium] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/05/diana-300x132.jpg
[width] => 300
[height] => 132
)
[medium_large] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/05/diana-768x338.jpg
[width] => 768
[height] => 338
)
[large] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/05/diana.jpg
[width] => 1024
[height] => 450
)
[1536x1536] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/05/diana.jpg
[width] => 1024
[height] => 450
)
[2048x2048] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/05/diana.jpg
[width] => 1024
[height] => 450
)
[full] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/05/diana.jpg
[width] => 1024
[height] => 450
)
)
)
[video] =>
[comments_count] => 0
[domain] => Array
(
[hid] => life
[color] => red
[title] => Життя
)
[_edit_lock] => 1621581831:12
[_thumbnail_id] => 57256
[_edit_last] => 12
[views_count] => 3139
[_oembed_ada034287933e7ff30b12142e896b1de] =>
[_oembed_time_ada034287933e7ff30b12142e896b1de] => 1621581603
[_oembed_e27855e4073d04b81e262064ca0f3b6b] =>
The review: “This app forced me to give it a good rating before I could use it.”
Nemrég Michael D. Higgins ír elnök interjút adott a helyi közmédiának, amelyben a nemrég elhunyt színészről, Tom Hickey-ről emlékezett meg. Az elnök berni pásztora, Misneach viszont nem nagyon érezte a dolog súlyát, ugyanis mindent megtett annak érdekében, hogy a gazdája ne az interjúra figyeljen, hanem inkább vele játsszon egy kicsit.
Az erről szóló felvételt Higgins Instagramján tették közzé: Az elnököt egyébként egyetlen pillanat erejéig sem sikerült kizökkenteni, a helyzet komolyságának megfelelően a végére ért annak, amit mondani szeretett volna, és közben arra is jutott energiája, hogy foglalkozzon a kutyájával.
Asked by @GStephanopoulos how a real bullet got on the "Rust" set, Alec Baldwin says: “I have no idea. Someone put a live bullet in a gun. A bullet that wasn’t even supposed to be on the property.”
A lot has changed since the last time Meghan, The Duchess of Sussex, was on the Warner Brothers lot. Don’t miss the rest of our interview tomorrow. pic.twitter.com/pBihJLf0um
Prof. dr. Csernicskó Istvánt, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektorát Áder János köztársasági elnök még március 15-én Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntette ki, ám a magas magyar állami kitüntetést a pandémia miatt csak a napokban vehette át a rektor úr. Csernicskó Istvánnal életéről, munkájáról beszélgettünk.
– Gyermekkora Csapon zajlott. Öccsével, Gyulával ketten testvérek, és mindketten magyar iskolába jártak…
– Így igaz. Van a családi legendáriumban egy történet, mely szerint édesapámat behívatták iskolába történő beíratásom előtt, mert az óvónők úgy ítélték meg, hogy magyar gyerek létemre nagyon jól beszélek oroszul. Arra akarták rábeszélni, hogy orosz iskolába írasson. Akkoriban orosz nyelvű óvoda volt Csapon, ahol a dadák magyarok voltak, az óvónők viszont oroszul beszéltek velünk. Volt két középiskola a szülővárosomban: egy orosz és egy magyar tannyelvű. A behívatást családi kupaktanács követte, amikor is állítólag végső érvként azt mondta az apám: „Egy magyar gyerek miért járna orosz iskolába?” Ezzel végül eldőlt a kérdés, amely az öcsém esetében már fel sem vetődött. Annak ellenére, hogy mindketten magyar iskolába jártunk, beszélünk oroszul, ukránul, és ha nagyon muszáj, még angolul is meg tudunk szólalni. Tehát most, utólag úgy gondolom, hogy a magyar iskola számunkra nem jelentett semmilyen hátrányt, inkább előnyt. A szüleim is mindketten magyar iskolát végeztek, és utána sikeresen boldogultak.
– Érettségit követően miért döntött az Ungvári Állami Egyetem és a magyar szak mellett?
– Elég jó tanuló voltam. Sok tantárgy érdekelt: magyar, történelem, földrajz, az orosszal sem voltam rossz viszonyban, orosz irodalmat eredeti nyelven is olvastam akkoriban. Végül, amikor választanom kellett, a magyar és a történelem volt a két favorit. Az egyetemen meghirdetett felvételi-előkészítőket megnézve döntöttem végül. A magyar előkészítő sokkal érdekesebb volt. Nem gondolom, hogy rossz döntést hoztam volna, utólag úgy látom, hogy jó helyre kerültem, ahol hagytak a magam feje után menni és kibontakozni.
– Tehát az ungvári egyetem megfelelő alapképzést adott?
– Igen. Második évfolyamon egy félévet a Debreceni Egyetemen tölthettünk részképzésen, megtapasztalhattuk, hogy milyen a magyar felsőoktatás. Később Budapesten is tölthettünk két hetet egy részképzéses tanulmányút keretében. Nem voltunk mi bezárva Ungvárra, illetőleg akkoriban jöttek Magyarországról oktatók. Az én időmben leghosszabb ideig Balogh Lajos, az ELTE oktatója, az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa volt a vendégoktatónk, neki nagyon sokat köszönhetek. Ő volt az első, aki órákon kívül ellátott szakirodalommal. „Ez biztosan érdekelni fogja magát. Olvassa el!” – mondta. Észre sem vettem, ahogy „behálózott”. Eleinte egy kicsit sem érdekelt a nyelvészet, irodalommal akartam foglalkozni. Közben a legaktuálisabb nyelvészeti szakirodalmat olvasgattam úgy, hogy egy periferikus fekvésű kisváros egyetemén tanultam. Ami nyilván később előnyömre vált.
Balogh Lajos mellett fontos megemlítenem, hogy Debrecenben 1993-ban először és – tudomásom szerint – utoljára egy magyar nyelvészeti szabadegyetemet szerveztek a Magyarországgal szomszédos országok magyar szakos egyetemistái számára. Oda meghívtak akkor a pozsonyi, ungvári, kolozsvári, újvidéki egyetemekről néhány magyar szakos diákot. A magyar nyelvészetben akkor a legmeghatározóbb szakemberek adtak elő nekünk abban az intenzív két hétben. A nyelvészet legmodernebb irányzatairól tartottak nekünk rendkívül érdekes csoportfoglalkozásokat. Számunkra nagyon új volt, hogy csoportmunkában dolgoztunk. Hazaindulva kaptunk egy kisebb könyvtárnyi szakirodalmat. Így mi hazaérve olyan kutatási eredményekről, új szemléletű megközelítésekről olvashattunk, amelyekről akkor még magyarországi egyetemeken vagy főiskolákon sem biztos, hogy hallottak a diákok. Véglegesen akkor dőlt el, hogy én ebbe belevonódtam. Ott volt velünk például Beregszászi Anikó, akivel mindketten nyelvészkutatók lettünk, később úgy alakult, hogy össze is házasodtunk. Az akkor ott lévő 18 hallgatóból öten lettünk nyelvészdoktorok, ami szerintem nem rossz arány.
– A vázolt előzmények után a nyelvészeti kutatómunkát már egyetemistaként elkezdte?
– Még 1993-ban indult egy kutatási program Kontra Miklós vezetésével, amelynek az volt a címe: A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén. Kerestek hozzá minden szomszédos országból kutatásvezetőt. Az akkor teljesen modernnek számító szociolingvisztikai kutatásba, amely a nyelv és a társadalom kölcsönhatásait vizsgálja, vonakodtak az ungvári egyetem oktatói bekapcsolódni. Ők inkább nyelvjáráskutatással foglalkoztak. A kutatásvezető ismert engem az említett nyári akadémiáról, és negyedik évfolyamos hallgatóként meghívtak Budapestre egy kéthetes, kutatással kapcsolatos megbeszélésre. Ott olyan professzorokkal ülhettem egy asztalnál, akiknek addig csak az egyetemi tankönyveken láthattam a nevét. Nemcsak magyarországiak, Kolozsvárról, Pozsonyból, Újvidékről is ott voltak a legnevesebb professzorok. Ezek a kapcsolatok máig élnek, nagyon jó viszonyban vagyunk. Akkor indult el ez a kutatási program, amelynek az eredménye, hogy létrejött egy könyvsorozat, nagy monografikus munkák foglalkoznak a magyar nyelv helyzetével a határon túli területeken. Közöttük elsőként megjelent A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján) című kötet.
Ebből a közös munkából kinőtt mára egy Termini Kutatóhálózat, a Magyarországgal szomszédos országokban működnek kis nyelvészeti kutatóműhelyek, már húsz éve indítunk közös kutatási programokat. Ugyanazt vizsgáljuk meg, ugyanolyan szempontok alapján minden régióban. Ez nemzetközi szempontból is figyelemre méltó együttműködést és publikációkat eredményezett.
– Az egyetem befejezése után a Szernyei Általános Iskola tanára lett, illetve folytatta tanulmányait az ELTE Nyelvtudományi Doktori Iskolájában. Természetes volt, hogy Kárpátalján marad?
– Meggyőződésem, hogy az ember életében sok fontos dolog véletleneken múlik. Nem akartam itthonról elmenni. Sokak számára ma is természetes, de bennem akkor fel sem merült, hogy doktorandusz hallgatóként ne dolgozzam valahol. Egy félévben négy alkalommal voltak csak óráink Budapesten, igaz, akkor reggeltől estig. Tehát sok elfoglaltságot a doktori képzés nem adott, ezért tanítottam. Nagyon jó élettapasztalat volt a számomra. A szernyei iskolában 1995–98 között dolgoztam. Közben délután tanítottam a Bátyúi Középiskola esti iskolájában is.
– Azt követően feleségével a beregszászi főiskolán kezdtek dolgozni…
– 1997 nyarán felkeresett minket Orosz Ildikó és Soós Kálmán. Ismertük már egymást, Kálmán tanárom volt az egyetemen. Felkértek, hogy szeptembertől vállaljak a kihelyezett tagozatból önállóvá vált főiskolán órákat, illetve mindenekelőtt állítsam össze magyarból a felvételi vizsgára a feladatsorokat. Így indult, aztán ittragadtam. Akkor kellett lerakni a most ismert főiskola alapjait, kialakítani a képzési programot. Nagyon izgalmas időszaknak lehettem a részese. 2000 decemberében a vezetői struktúraváltással lettem az intézmény oktatási ügyeket felügyelő főigazgató-helyettese, ami 14 évig tartott, 2014 szeptemberéig.
– Rektorként viszont 2020 májusától felel a Rákóczi-főiskolán a szakmai, oktatási és tudományos munkáért…
– Kezdetben még megbízott rektorként dolgoztam, majd október 27-én választottak a pályázatom alapján az intézmény rektorává.
– Mit gondol a Rákóczi-főiskola szerepéről és jövőjéről?
– Kicsit fura intézmény ez. Nevében főiskola, de nemcsak alapképzéseink vannak, hanem mesterképzéseink is, ami azt jelenti, hogy a legmagasabb egyetemi szinten is nyújtunk képzést. Másrészt van egy szakgimnáziuma is a főiskolának, ahol szakképzés folyik. A főiskola olyan képzési centrumokat is létrehozott, ahol szakmákat lehet tanulni. Illetve a főiskola által létrehozott P. Frangepán Katalin Oktatási Központ alapított óvodákat is. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy ma már az óvodától a mesterképzésig folytatunk képzéseket. Ez amiatt alakult így, mert az ukrán állam a kárpátaljai magyar oktatási struktúra korlátozásával, visszanyesésével van elfoglalva az utóbbi néhány évben. A magyarság politikai, érdekvédelmi küzdelmének eredménye az, hogy a magánfenntartású oktatási intézményeket kivonták az ukránosító intézkedések hatálya alól. Meggyőződésünk, hogy a következő generációk számára is meg kell őriznünk az anyanyelven tanulás lehetőségét. Hisz ez a lehetőség eddig minden politikai rendszerben biztosított volt a Kárpátalján élők számára.
Ugyanakkor a főiskola mára komoly tudományos központja is lett a kárpátaljai magyar tudományosságnak. Épp a minap számoltuk össze, hogy 33 olyan nálunk végzett kutató van, akik azóta tudományos fokozatot szereztek. Mindezt annak ellenére, hogy nálunk nincs doktori iskola. Közülük 21-en ma nálunk is dolgoznak. Sok pozitív dolgot generál maga a főiskolánk Kárpátalján és Beregszászban, sokak számára biztosít karrierutat, ráadásul a Beregszászi kistérségben mi vagyunk a legnagyobb adófizetők. Gondoljanak bele, hogy a főiskolánknak csaknem ezer hallgatója és 168 oktatója van.
– A mostani ukrán oktatáspolitikai reformok veszélyeztetik-e a főiskola létét?
– Ha egy szóval kell válaszolnom – igen. Folyamatosan dolgozunk azon, hogy minden vonatkozó ukrajnai jogszabályt betartsunk, a képzéseink akkreditáltak legyenek. Megfeleljünk a szakindítási, minőségbiztosítási és akkreditációs feltételeknek. Ugyanakkor egy egyszerű mozdulattal is el lehet a főiskola elől a levegőt venni. A felsőoktatási törvényt 2019-ben hozzáigazították a nyelvtörvényhez, ez a törvénykezési folyamat veszélyt jelenthet az intézmény jövőjére.
– Az államnyelv oktatásának ügyében már sikerült kisebb eredményeket elérni a kijevi szakminisztériummal folytatott küzdelemben, hisz a független vizsgaközpontokban eltérő szintet határoztak meg a nemzetiségi iskolák végzősei számára. Ezek pozitív jelekként értelmezhetőek?
– A külföldi gyakorlatok vizsgálata során találtuk meg azokat a módszereket, amelyek ideálisak lennének az ukrán nyelv hatékony oktatására a mi magyar iskoláinkban. Egyelőre csak pici eredményeink vannak, de valóban vannak eredmények. Úgy tűnik, hogy nagyon lassan, makacs, kitartó munkával talán elérhetünk valamit, de hihetetlen türelem és rengeteg idő kell hozzá. Nyílnak időnként esélyek, azokat kell megragadnunk.
– Tudományos és érdekvédelmi munkája elismeréseként magas magyar állami kitüntetést vehetett át a napokban. Mit jelent ez az ön számára?
– Márciusban, amikor értesültem arról, hogy kapok egy ilyen magas kitüntetést, akkor nagyon meglepődtem. Megtisztelőnek éreztem, hogy odafigyelnek arra a munkára, amit nap mint nap csinálok. Most pedig, hogy már eltelt egy kis idő, úgy gondolom, hogy ez nemcsak nekem szól. Elismerés annak a csapatnak, akik velem együtt dolgoznak a főiskoláért és a magyar oktatási rendszerünk ügyéért. Egy visszajelzés, amely erőt, új lendületet adhat, hogy érdemes tizedszer is nekimenni annak a falnak, amely előttünk áll. Előbb-utóbb csak sikerül túljutnunk a problémákon.
2020 márciusától az emberek mindennapjai merőben megváltoztak, a pandémia mindenre hatást gyakorol azóta is. Egyre kevesebben vannak azok, akik nem hisznek a vírus létezésében, és már vannak olyanok is, akik arra várnak, hogy minél hamarabb megkapják a védőoltást. Az egészségügyben dolgozókra még most is hatalmas nyomás nehezedik, naponta megannyi kihívással kell szembenézniük. Számukra is hatalmas segítséget jelentenek az olyan emberek, mint Ozsváth Kálmán, aki elhatározta, segít a járvány elleni harcban. Ozsváth Kálmán, Újpest kormánypárti önkormányzati képviselője az Országos Mentőszolgálat önkéntes gépkocsivezetőjeként beszél a mindennapos küzdelmekről, megpróbáltatásokról.
– Mi motiválta abban, hogy önkéntesként csatlakozzon az Országos Mentőszolgálathoz?
– Négy nagyszülőm közül három az egészségügyben dolgozott, s édesapám is orvos, aki mind a mai napig gyakorolja praxisát. Gyerekkoromban foglalkoztatott engem is a gondolat, hogy ezt a pályát válasszam, aztán rájöttem, ez nem nekem való. Történész vagyok, ugyanakkor a kommunikációban dolgozom már nagyon régóta, mindemellett 2010-től az újpesti önkormányzat képviselőjeként tevékenykedem. 2016-ban Máté Gábor, az Országos Mentőszolgálat főigazgatója felkeresett, s az ő felkérésére töltöttem egy évet a mentőszolgálat kommunikációs osztályán. Akkor is azt éreztem, hogy akkor vagyok hiteles, ha nemcsak beszélek arról, hogy mit tesznek nap mint nap a bajtársak, hanem én is velük együtt csinálom. 2018-ban elvégeztem az új belépők képzését, ami a kezdő ápolók és gépkocsivezetők egy hónapos elméleti és gyakorlati képzése. Ezután lettem az Országos Mentőszolgálat önkéntes gépkocsivezetője, amire egyfajta hivatásként tekintek. A hivatalos munkám és a képviselői feladataim mellett havonta két-három szolgálatot tudok vállalni. Az életmentés, az emberek megsegítése esetemben a Jóistentől kapott ajándék.
– Előfordult olyan eset, hogy valaki furcsának találta, hogy önkéntesként segít a mentősök munkájában?
– Néha még a mentős kollégák is furcsán néznek rám. De látom, hogy a hivatásos egészségügyi dolgozók, mentősök, ápolók, orvosok mekkora emberfeletti munkát végeznek, amiért óriási köszönet jár nekik, és tudom, hogy minden kézre szükség van. Az önkéntesség nagyon jó dolog, én nagyon szeretem csinálni – karitatíve, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül az emberekért, a környezetünkért tenni valamit. Meggyőződésem, hogy én sokkal többet kapok ettől a köszönetek és a hála által.
– Az egészségügyben dolgozók már megkapták a védőoltást, azonban csaknem egy éven át csupán a védőruha nyújtott védelmet a riasztások során. Mit érzett olyankor, amikor hívást kaptak?
– Már több mint egy éve tart ez a rémálom, amiből – őszintén szólva – nem gondoltam, hogy ekkora világjárvány lesz. 2020 márciusát követően, az első riasztások alkalmával kicsit furcsa érzés kerített hatalmába, amikor tetőtől talpig be kellett öltözni ebbe a szkafanderszerű védőruhába. Azt már az indulásnál nagyjából tudja a mentősegység, ha covidos beteghez kell menni, hiszen a telefonos kollégák kikérdezik a tünetekről a bejelentőt. Két-három héttel ezelőtti szolgálatnál volt egy eset, amikor egy ötven év körüli Covid-beteg hölgyhöz mentünk, akinek 80%-os volt a véroxigénszintje – a szervezet 98%-os véroxigén-tartalom mellett képes a megfelelő működésre. Ha nem adunk neki megfelelő mennyiségű oxigént már a lakásban, aztán a mentőautóban, majd nem szállítjuk be a kórházba, akkor szinte biztos, hogy rövid időn belül meghalt volna. Ez a helyzet azért nyomasztó tud lenni. Egyébként biztos vagyok abban, hogy azért nem betegedtem meg, mert nagy figyelmet fordítottam minden előírás betartására, a kézmosásra, a tömegközlekedési eszközök elkerülésére, a maszkviselésre, a fertőtlenítésre.
– Kevesebben ugyan, de vannak, akik a fertőzöttségi és halálozási mutatók ellenére most is kételkednek a vírus létezésében, s így a vakcinát is elutasítják. Mi lehet ennek az oka?
– Ennek két oka lehet. Az egyik az, hogy ki honnan tájékozódik, milyen – akár hazai, akár külföldi – internetes oldalakról, közösségi felületekről, újságokból. Nagyon körültekintően kell olvasni ezeket a felületeket, hinni és bízni kell a szakemberekben, orvosokban, virológusokban, akik a vakcinák kifejlesztésében, tesztelésében és gyártásában dolgoznak, azokban a tudósokban, professzorokban, akik meghatározták a vírus létezését. Mert ők a szakemberek. Magyarok és külföldiek egyaránt. A másik oka Magyarországon az az ellenzék undorító, emberellenes kommunikációja, amit az elmúlt egy–másfél évben csinál: nyissunk ki – ne nyissunk ki, zárjunk be, de csak félig, ne hordjunk maszkot – mégis hordjuk azt, szerezzen be lélegeztetőgépet – de miért szerzett ennyit… Ugyanez van a vakcinákkal is. Ferdítenek, dezinformálnak, kétségeket és félelmet táplálnak az emberekben a megnyilvánulásaikkal. Nagyon sok ember fejében éppen az ellenzéki kommunikáció miatt irdatlan nagy káosz keletkezett. Az viszont tény, hogy vannak olyan egészségügyi állapotok, amikor meghatározzák, hogy valamelyik gyártó vakcináját nem ajánlják beadni, viszont egy egészséges ember esetében teljesen mindegy, hogy az kínai, amerikai, orosz, izraeli, angol vagy bármilyen gyártótól származó oltás.
– Miért fontos a védőoltás beadatása?
– Jelenleg ez az egyedüli lehetőség arra, hogy az emberek egészségét megvédjék, életeket mentsenek meg, hogy a családok együtt maradjanak, s ebből a hatalmas káoszból az egész emberiség ki tudjon jönni. Ez szükséges ahhoz, hogy a világgazdaság mechanizmusa újraindulhasson, hogy a családok asztalán legyen kenyér, s hogy az életünket ismét a megszokott módon éljük.
– Márciusban Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke egy, a Kossuth Rádiónak tett interjúban szót ejtett arról, hogy Magyarország 13 millió embernek elegendő nyugati, illetve 3,5 millió embernek elég keleti vakcinát rendelt, amire azért is lehet szükség, hogy a határon túli magyarok is védőoltáshoz jussanak. Ezek szerint a határon túli magyarok ezúttal is számíthatnak az anyaország támogatására?
– A kormány nemcsak szavakban és gesztusokban tesz nagyon sokat a határon túli magyarokért, hanem tettekben is. A magyar kormány számára nagyon fontosak a határon túli, elszakított területeken élő magyar testvéreink, s amint lehetséges lesz, a kárpátaljai magyar közösség is kapni fog a vakcinákból. Az ellenzék – ahogyan tette azt a 2004. december 5-ei népszavazáson – most is a határon túli magyarok ellen hergelve kampányol.
– Összefoglalva az elhangzottakat, mit üzen az olvasóknak?
– Akinek lehetősége van rá – függetlenül attól, hogy honnan származik az a bizonyos védőoltás –, igényelje és fogadja el az oltóanyagot, mert ez az, ami biztos, hogy megvédi az egészséget, megmenti az életet, és lehetőséget biztosít arra, hogy normális életünk legyen.
Kedves Maszk, goodbye! Megvan az ötmilliomodik beoltott, közterületen nem kell többé maszkot viselni // Dear Mask, goodbye! We have vaccinated 5 million Hungarians. Mask-wearing is no longer obligatory in public spaces
Milován Sándor, aki jelenleg is nagyszőlősi otthonában él feleségével, a napokban töltötte be 80. születésnapját. Ennek apropóján beszélgettünk vele Nagyszőlősről, életéről, a KMKSZ szerepéről és magyar közösségünk jelenlegi helyzetéről. Egy olyan ember méltatunk, aki mindössze 15 éves volt 1956-ban, amikor iskolatársaival a magyar forradalmat támogató plakátokat készítettek és ragasztottak ki szülővárosában, Nagyszőlősön. A szovjetellenes tevékenység miatt a 9. osztály elvégzése után négy év szabadságvesztésre ítélték, majd rendszerváltást követően magas kitüntetésekkel ismerték el ’56-os helytállását. Egyetemre nem járhatott, kereskedelmi technikumot végzett, és különböző cégeknél dolgozott. Alapító tagként korábban két évtizeden át volt a Szövetség alelnöke, most a KMKSZ tiszteletbeli elnöke, aki a Kárpátalja hetilapban 2001-től éveken át, heti rendszerességgel közölte jegyzeteit Tithli néven. Milován Sándornak két lánya és négy unokája van, akikkel a koronavírus-járvány miatt már egy ideje nem találkozhattak.
A 80 éves Milován Sándor
– Nagyszőlősön született. Mennyiben változott meg a város az ön gyermekkorának időszakához képest?
– Az a Nagyszőlős, ahol én felnőttem, már a múltba süllyedt, a lakosság megduplázódott, a város nagy területen kibővült. Sokan elköltöztek Magyarországra, mások ki a temetőbe, a temető is megváltozott, eltűntek a régi sírok.
Szülővárosom egy érdekes kisváros. Azért mondom, hogy érdekes, mert azt nem mondhatom, hogy szép. Egy három kilométeres utcára van felfűzve a település. Most jelent meg egy hatszáz oldalas könyv Nagyszőlős – az én városom címmel, tiszteletre méltó nagy munka, rengeteg érdekes adattal. A szerző, Ivan Bilancsuk is inkább a város csodálatos fekvéséről ír, mert az tényleg csodálatos: a Fekete-hegy szoknyája alatt, az északi szelektől védve húzódik a város. Vannak szép és kevésbé szép épületei, de nincs városmag, míg Munkácsnak vagy Beregszásznak van központja, Nagyszőlősnek nincs. Vagy ha nagyon akarjuk, van három is. Az épületek nagyon különbözők, a régi Magyarország ránk hagyta a Kankó-vár romjait, a Perényi-kastélyt, a régi templomokat, egy szép iskolaépületet és a vármegyeházát. A csehek építettek egy modern kórházépületet, igaz, az oldalt van, és egy városházát, amely jól mutatna akár egy Prága melletti kisvárosban vagy valahol Németországban.
A szovjetek egy poliklinikát húztak fel, valódi szovjet épület, jellegtelen, szürke. Az ukrán harminc év alatt két nagyobb templom is épült, egy szép, modern görögkatolikus és egy ortodox. Az utóbbi jól mutatna mint műemlék Novgorodban, Pszkovban vagy valahol Oroszországban, hirdetné a régi mesterek tudását, itt vasbetonból öntötték ki, olyan értékes, mint egy műanyag hegedű.
Maradjunk annyiban, hogy szeretem Nagyszőlőst, és az a véleményem, hogy a világ megértéséhez egy kisváros sokkal jobban hozzásegíti az embert, mint egy nagyváros vagy egy falu. A kisvárosban a kertek alatt még ott a mezőgazdaság, van néhány nagyüzem munkásokkal, mérnökökkel, kórház orvosi karral, különböző felekezetek, minden rétegből árad az információ. Majdnem mindenki ismerős civil változatban, ismerjük az orvosokat, a gyárigazgatót, a rendőrfőnököt, és tudjuk, hol húzza meg magát a koldus. A falu egysíkú, a nagyvárosban minden megvan, de az átlagembertől távol.
– 1956-ban kilencedikes volt a nagyszőlősi magyar középiskolában. Röplapokat nyomtattak társaival, majd vizsgálati fogság és fiatalkorúak javító-nevelő tábora következett…
– 1957. június 24-én tartóztattak le. Nem volt nehéz a KGB-nek nyomunkra bukkanni, a két elsőrendű vádlott, Illés József és Varga János az első röplapot a nagyszőlősi magyar iskola udvarán függesztették ki. Ők indították be a röplap- vagy inkább plakátakciót. Mindnyájan ennek az iskolának a tanulói voltunk.
A házunk előtt megállt egy Pobeda, kiszállt két civil, házkutatás tanúk bevonásával, utána beültettek az autóba, és elindultunk a helyi KGB-irodába. Sok év után értettem meg, miért érezték magukat kényelmetlenül az urak az utazás alatt. Én akkor ültem először életemben személyautóban, nagy érdeklődést mutattam az autó iránt, kérdeztem dolgokat, tágra nyílt szemekkel élveztem a járgányt, tizenhat éves voltam, még gyerek. Ez nem hasonlított egy államellenes bűnöző elfogásához.
Milován Sándor a fiatalkorúak javító-nevelő intézetében (1958–1959)
– Mi történt utána?
– Másnap Ungvárra vittek, de már rabszállítóval. A kihallgatások két hónapig tartottak, fizikai bántalmazást nem alkalmaztak, ez már a hruscsovi enyhülés időszaka volt. A tárgyaláson leosztották az éveket: Illés József hat, Varga János öt, Kovács Zoltán és én négy-négy évet, Dudás István hármat kapott. Átvittek az ungvári nagybörtönbe. Mert addig a KGB börtönének vendégei voltunk.
A nagybörtönben öt hónapot raboskodtunk. Az építmény modern volt, de az emeletes ágyak fából készültek, és mi sok felírást fedeztünk fel budapesti, szolnoki, miskolci nevekkel. Rég tovább szállítottak volna, ha nem a börtönparancsnok jóakarata, ő már tudta, hogy az 1917-es forradalom negyvenéves évfordulójára amnesztia lesz, és mi hazamegyünk. Ki is hirdették a kegyelmet, de a politikai foglyok kimaradtak ebből. Nagy volt a csalódás. Továbbvittek a lembergi börtönbe, de most már vasúton.
– Nagy csapás lehetett ez az édesanyja számára…
– Édesapám ottmaradt a szibériai lágerben, csak a halálhíre jött haza. Egyetlen gyerek voltam, anyámat valóban nagyon megviselte ez a szörnyűség, annál is inkább, mert 1947-ben hazajött a lágerből János unokabátyám tüdővésszel, és a család szeme láttára három hónap alatt sorvadt el.
– Mennyire volt kegyetlen egy 16 éves fiú számára a szovjet kolónia?
– Kis sovány, sápadt gyerek voltam… Illés és a többi bajtársak a tizennyolcadik évük betöltése után továbbkerültek a lágerekbe, bennük talán ezért is hagyott mélyebb nyomot a fogság. Én a kiskorú közbűntényesek részére fenntartott kolóniából jöhettem haza, szerencsém volt, mert ez az intézet a leghumánusabb volt a többtucatnyi közül. Már csak azért is, mert a nevelők a kremli őrség tisztjei voltak, őket az új vezetőség a váltás után Dubnóba, ebbe a kis ukrán városba helyezte át, a lakás megmaradt Moszkvában, a család is ott lakott, ők meg utaztak oda-vissza. Ezek a katonatisztek úgy néztek ki, mint akiket skatulyából húztak ki. Inkább hasonlítottak a cári tisztekre, mint egy szovjet katonatisztre. Jól állt az antantszíj rajtuk.
– Milyen volt a viszonya a többi elítélt kiskorúval?
– Találkoztam ukrán politikai elítélt kiskorúakkal is, vitatkoztunk, melyik nép szenvedett többet a kommunizmustól, az ukrán vagy a magyar, és álmodoztunk, hogy majd a Szovjetunió megszűnése után milyen szabadon fognak élni a népek. Álmomban sem gondoltam, hogy egyszer ez lesz, ami most van.
– Nem törte meg a fogság?
– Úgy érzem, nem viseltek meg nagyon a történtek, különben is pozitív gondolkodású, humorral megáldott, optimista ember vagyok.
– A dubnói tábor után megnehezítették a szovjet hatóságok a társadalomba történő visszailleszkedését?
– Hazatértem után kétszer próbálkozott a KGB beszervezni, nem álltam kötélnek, aztán békén hagytak. Nem volt megtorlás, csak az egyetemi felvételimet durván, a látszatra sem adva elgáncsolták. Később sem éreztem hátrányát a rovott múltamnak, kivéve ezt az egy esetet, pedig a hruscsovi enyhülés ellenére az Unió olyan állam volt, ahol a törvénykönyv szerint egy kézifegyver engedély nélküli birtoklásáért négy év járt, egy írógépért hat.
– Hogyan emlékszik a 60-as, 70-es, 80-as évekre, a Szovjetunióra? Nosztalgiával gondol azokra az időkre? Hisz akkor volt fiatal…
– A szovjet érában jól éltem. Valahol már elmondtam vagy leírtam, hogy szerencsés ember vagyok, az isteni gondviselés két csodálatos emberrel kötötte össze az életem, az egyik az anyám, a másik a feleségem. Mindent nekik köszönhetek, nagyon szerették egymást, és közösen tűrtek el engem. Édesanyám kilencvennégy évesen ment el, Jolikával 57 éve élünk együtt. A szovjet világban szovjet módon éltünk, évente utaztunk a tengerre nyaralni, eleinte repülővel Gagrába, aztán motorbiciklivel beutaztuk a Krímet, később autóval jártunk sátorozni Odessza környékére, a barátainkkal a tengerpartra.
– Milyen volt a viszonya az akkori politikához?
– A szovjet időkben a politikával úgy voltam, mint sokan a sporttal: nem sportolnak, de minden sporteseményt számon tartanak, és a sportrovattal kezdik az újságolvasást. A napilapokon kívül járattam a Valóság című kiadványt és a Magyarország hetilapot. A Valóság a politikai vájt fülűeknek szólt, sok érdekes adattal, a Magyarország a Kádár-rendszer szócsöve volt. A szovjet erjedés sokkal hamarabb indult, mint azt az átlagpolgár érezte volna, ezért nem volt bennem félelem, részt vettem például a Kovács Vilmos-féle beadványakcióban is.
– Mikor találkozott először Fodó Sándorral?
– Fodó Sándorral már a hetvenes évek elején kapcsolatban voltam, feleségemmel, Jolikával eljártunk Krüzsely Erzsébet szellemi műhelyébe is, Munkácsra.
– 1989-ben ott volt a KMKSZ megalakulásánál, mindjárt az Ellenőrző Bizottság tagjává választották. 1992-től 2011-ig volt a Szövetség alelnöke. Hogyan látja a KMKSZ szerepét ebben az időszakban? Mit emelne ki a két évtized eredményei közül?
– Fodóról azt tudom mondani, hogy egy zseni volt, annak minden előnyével és hátrányával. A zsenit a műve után ítéljük meg, a szervezet, amelyet létrehozott, kiállt minden próbát. Nem kicsinyítve Kovács Miklós vagy Brenzovics László teljesítményét, a Szövetség kiállta a sokéves ellenszelet és az ütközést is, működik. Ezt akkor értjük meg igazán, ha összehasonlítjuk a másik magyar szervezettel, 12 évig nekik állt a zászló, nem tudtak megerősödni, mert rossz volt az alap, homokra nem lehet építeni. Fodó sziklára, pontosabban az egyszerű magyar emberekre építette a jól megszerkesztett épületet, nem a melldöngető büszke magyarokra.
– Mi volt annyira zseniális a KMKSZ-ben?
– Ha már mindenáron példát akar kicsikarni a konstrukcióval kapcsolatban, mondok egyet – higgye el, van egynéhány. Például az alelnöki tisztséget nem engedte felhígítani, az alapszabály szerint csak két alelnök lehet a KMKSZ-ben, nem úgy, mint ez a politikai pártoknál van, fél tucat alelnök, és elvész a felelősség.
A tizennyolc év, amit a KMKSZ alelnökeként dolgoztam, nem volt nehéz, mert kemény építkezéssel telt. A „haladó” értelmiség elhagyta a Szövetséget még abban az évben, mikor alelnökké választottak, ők elmentek balra, és végül a jobboldalon kötöttek ki. A nacionalisták kerülték a KMKSZ-t – mint ördög a tömjénfüstöt –, ők jobbra mentek, és a baloldalon kötöttek ki. Mi pedig keményen tartottuk a nemzeti elkötelezettek vonalát. Ez igazán nem sikerült volna Gulácsy Géza hathatós munkája nélkül.
– Bátor lépéseket is felvállalt, hisz a 90-es évek elején, amikor a tsz-ek megszűnésével jelentős kapacitások szabadultak fel a magyarországi agrár-felsőoktatásban, ön ki merte mondani, hogy a kárpátaljai magyarságnak elsősorban nem agrárszakemberekre, hanem pedagógusokra van szüksége. Vállalta ennek következményeit…
– Újsütetű alelnök voltam, mikor Orosz Ildikóval meghívtak egy ünnepélyes aláírási ceremóniára. Fodó Sándor akkor szabadságon volt. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem rektora és vezetői mellett ott volt az agrárminisztérium államtitkára, az ungvári magyar főkonzul és Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke is megjelent, rajtuk kívül még néhány potentát. A szerződés elő volt készítve. Antall József miniszterelnök viszont azt kérte, hogy a KMKSZ írja alá a megállapodást, és azonnal utalják a pénzt a kárpátaljai mezőgazdasági képzés megszervezésére. Orosz Ildikóval egyeztetve elmondtam, hogy mi ezt nem írhatjuk alá. Nekünk nem mezőgazdasági szakemberekre van szükségünk, tanító- és tanárképzés kellene. Az arcokról lehervadt a mosoly. Csoóri Sándoron kívül mindenki úgy nézett ránk, mint a gőgös koldusra, akinek adunk valamit, és elutasítja. Keresztülnéztek rajtunk, az eseményt követő ünnepi vacsorára sem hívtak meg minket.
– Sokat változott a politikai környezet és a társadalom is az elmúlt három évtized alatt…
– Kezdetben a szovjet, orosz sovinizmussal szemben igyekeztünk kiharcolni a bennünket megillető kollektív jogokat, majd eljutottunk az ukrán nacionalizmusig. Az orosz birodalmi, rafinált kisebbségi politika nem akart tudomásul venni minket mint közösséget. A kárpátaljai párt- és állami fejesek szajkózták a szöveget a soknemzetiségű Kárpátaljáról, sorolták is a nemzetiségeket, a lettek és lengyelek után tizennegyediknek megemlítették a magyarokat is. Ma pedig ott tartunk, hogy szeparatizmussal vádolnak bennünket, persze ezt a vádlók sem hiszik komolyan, ez a vád nevetséges lenne, ha nem lenne szomorú és szánalmas. Mindez arra jó, hogy eltereljék a figyelmet a katasztrofális gazdasági helyzetről és a másik nagy bajról. Mert minek lehet nevezni azt, hogy három és fél millió ember elhagyta az országot, és a folyamatnak nincs vége, ezeknek az embereknek nagy része soha nem tér vissza a hazájába. Mi, magyarok 1956-ban 150 ezer embert veszítettünk, ők ma is hiányzanak.
– Mivel magyarázható ön szerint, hogy a jelenlegi Ukrajnában ellenségként kezelik az egyébként gyorsan fogyatkozó kárpátaljai magyarságot?
– Az eggyel korábbi megyei tanácsi választásokon a két magyar párt jól szerepelt, realizáltuk a sikert, Barta József lett a tanácselnök első helyettese, Orosz Ildikó az oktatási bizottság elnöke. A mostani választásokon a két magyar párt útjai elváltak egymástól. Hogy milyen módon sikerült ezt elérni azoknak, akiknek érdekében állt? Nem tudom. A dolgok mégis jól alakultak, a KMKSZ hozta a múltkori eredményt, és részt akart venni a megye politikai életében… A KMKSZ nem túlnyerte magát, csak learatta a több évtizedes munka eredményét. Itt csak az történt, hogy egy jól szervezett közösség megmutatta erejét. Ez kiverte a biztosítékot a választáson gyengén szereplők körében. Magyarázatot kellett találni a kudarcra, így jött a képbe mindaz, ami kéznél volt.
– Van jövőnk ebben az országban?
– A kárpátaljai magyarság jövője szerintem attól függ, hogyan alakul Magyarország és Ukrajna helyzete. Ukrajnával kapcsolatban nem mernék jósolni, féltem ezt a jobb sorsra érdemes országot. Magyarország sorsa pedig 2022-ben dől el.
A politika nem olyan bonyolult mesterség, mint amilyennek látszik, persze csak, aki érti, és akinek van célja, valamint hiteles iránytűje. Jó lenne, ha az ukránok is ezt az egyszerű, világos irányvonalat követnék, amit Winston Churchill úgy fogalmazott meg: „Az Egyesült Királyságnak nincsenek ellenségei és nincsenek barátai, Nagy-Britanniának csak érdekei vannak.” Az orbáni politikának is ez az alapja, és a KMKSZ is eszerint politizál.
– Hogyan telnek a 80 éves Milován Sándor mindennapjai?
– A járvány sokat rontott az életminőségünkön, hiányzanak az unokák, a család. A baráti kapcsolatok le lettek redukálva… A méhészet mint hobbi még megvan, a KMKSZ-ben a tiszteletbeli elnöki cím elnökségi tagsággal jár, részt veszek az elnökségi üléseken.
? Február a gyermekegészség hónapja! ???➡️ A hónap során négyhetes online képzéssorozatot szervezünk a Bethesda Gyermekkórházzal ? és a Magyar Gyerekorvosok Társaságával együttműködésben külhoni magyar gyerekorvosok, ápolók, egészségügyi szakemberek számára??⚕️, amely a mai napon indul ☑️
A 48 éve tartó nemzetközi verseny elérkezett a végéhez: egy rendkívül tünékeny részecske, az odderon létezése bizonyítást nyert. Ez most elsőként négy magyar és egy svéd kutatónak sikerült, derült ki a napokban a tekintélyes The European Physical Journalban megjelent közleményből. A kutatócsoport vezetője Csörgő Tamás fizikus, az Európai Akadémia tagja, a Wigner Fizikai Kutatóközpont tudományos tanácsadója és a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) Műszaki Intézetének kutatóprofesszora. A csoport tagja még Novák Tamás, a MATE Műszaki Intézet egyetemi docense, Ster András, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Wigner Fizikai Kutatóközpontjának fizikusa, Roman Pasechnik, a Lundi Egyetem Csillagászati és Elméleti Fizikai Tanszékének docense, valamint Szanyi István ELTE-s doktorandusz, a Wigner Fizikai Kutatóközpont munkatársa. Kárpátaljai vonatkozásban a Nagydobronyban élő Szanyi Istvánt kértük, hogy meséljen munkájáról és a mostani szenzációs felfedezésről úgy is, hogy a fizikában kevéssé jártas olvasóink is megértsék azt.
– A Nagydobronyi Középiskolában érettségizett, majd az ungvári egyetemen kezdett tanulni…
– Igen. Az alapdiplomámat az Ungvári Nemzeti Egyetemen szereztem meg, majd a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) a mesterdiplomát. Most pedig az ELTE-n doktori képzésben veszek részt.
– Nagydobronyi középiskolásként miért választotta a fizikát?
– Ennek több oka is volt. Mindig érdekelt a körülöttünk lévő világnak a működése. A biológia és a történelem is számításba jött, hogy azt fogok majd tanulni, de amikor el kellett dönteni, a fizika tűnt olyannak, amivel a későbbiekben el fogok tudni helyezkedni.
– Utólag is jó választásnak tartja, hogy az ungvári egyetemen kezdte a tanulmányait?
– Mindenképpen jó választás volt, mert ott meg ismerkedtem olyan emberekkel, akik végül arra az útra tereltek, amelyen most haladok, és amelyen sikereket tudtam elérni. A nagyenergiás fizikával, a proton-proton és proton-antiproton ütközések vizsgálatával egy kárpátaljai származású, Kijevben élő tudós, kutató hatására kezdtem foglalkozni. Jenkovszky László eljött Kijevből Ungvárra, és mondta, hogy szeretné, ha az ungvári fiatalok bekapcsolódnának ebben a témában a nemzetközi tudományos kutatásokba. Jelentkeztem, hogy én szeretnék bekapcsolódni. Ekkor kezdtem együtt dolgozni Jenkovszky Lászlóval, akkor a négyéves egyetemi alapképzés harmadik évét kezdtem. Neki köszönhetően jutottam el tudományos konferenciákra Magyarországra, de voltam Németországban és Olaszországban is. Tehát a vele közösen végzett munkának az eredményeit mutattam be ezeken a konferenciákon. Így már könnyebb volt az átmenet az ELTE-re, hisz látták, hogy milyen eredményeim vannak.
Sokat köszönhetek az ungvári egyetemnek. Ugyanakkor Budapest főváros, ott sokkal jelentősebb tudományos vérkeringésbe kapcsolódtam. Az ELTE-n kicsit szélesebb ismeretekre lehet szert tenni mindenféle területen, ugyanakkor hangsúlyoznám, ha valaki tanulni akar, akkor Ungvár sem rossz választás, nekem például nagyon jó ugródeszka volt.
– PhD-hallgatóként hogyan sikerült bekerülnie ebbe a mostani tudóscsapatba? Mik voltak ennek az előzményei?
– A kutatási terület, legalábbis a témakör ugyanaz, amit Jenkovszky Lászlóval kutatni kezdtünk. Annak egy altémája, amivel most foglalkoztunk. Csörgő Tamással az első budapesti konferencia részvételem alkalmával ismerkedtem meg. Először a mesteri tanulmányaim alatt, majd a dokoti képzés alatt is vállalta a tudományos témavezetésemet. Vele már a kezdetektől az odderon témát kezdtük el kutatni. Aztán egy évvel később meghívott engem a modellfüggetlen módszereket alkalmazó odderonkutatásba is, mert úgy gondolta, hogy van olyan, amivel hozzá tudnék járulni ahhoz is. Így 2019 nyarától bekapcsolódtam a felfedező munkába.
– A mostani szenzációs tudományos eredményt el tudná úgy magyarázni, hogy a fizikában kevéssé jártas olvasóink is megértsék? Mi az, amit sikerült bizonyítaniuk?
– Az iskolában mindenki által megismert periódusos rendszerben lévő elemek mindegyikéhez egy atom tartozik. A körülöttünk lévő világot – akár minket is és a tárgyakat rajtunk körül – a periódusos rendszerben lévő elemek atomjai építik fel. A fizikusok továbbmentek, és rájöttek, hogy az atom atommagból és körülötte elhelyezkedő elektronokból áll. Majd kiderült, hogy az atommagon belül protonok és neutronok vannak, később még tovább mentek, és kiderült az is, hogy a protonokon és neutronokon belül kvarkok helyezkednek el. Ennél tovább még nem tudtak menni, a kvarkokat elemi részecskének, elemi építőkőnek nevezzük, amit nem tudunk tovább bontani. Ugyanilyen az elektron is, nem bontható tovább. A protonokat alkotó kvarkokat gluonok tartják össze, amiket ragasztórészecskéknek mondhatnánk magyarosan. Ők szintén elemi részecskék. Tudományosabb megfogalmazásban a gluonok közvetítik a kvarkok közötti erős kölcsönhatást, ami által például kötött állapotot tudnak kialakítani, tehát a kvarkok össze tudnak kapcsolódni protonná. A fizikusok azt is észrevették, hogy ezek a gluonok nemcsak kvarkokat tudnak összeragasztani, hanem egymással is össze tudnak ragadni. Odderonnak pedig a páratlan számú gluonból összeragadt részecskéket nevezték el, ami állhat 3, 5, 7, 9 stb. gluonból. A páros számú gluonokból felépülő részecskék gyűjtőneve a pomeron, azok létezésére már elég bizonyítékunk volt korábban is. Az odderon létezésére viszont eddig nem volt elegendő, méréseken alapuló bizonyíték. A részecskefizikában úgynevezett szigma bizonyosságokat határoznak meg, azt mondják, ha valami 5 szigmára már bizonyos, akkor az létezik. Mi pedig több mint 6 szigma bizonyossággal tudjuk bizonyítani, hogy az odderon létezik.
– Hogyan sikerült ezt bizonyítani? Miként zajlott maga a kutatás?
– Olyan folyamatokat vizsgáltunk, amelyekben két proton, illetve egy proton és egy antiproton rugalmasan ütközik. Az antiproton a proton antirészecskepárja azonos tömeggel, de ellenkező, negatív előjelű elektromos töltéssel. A rugalmas ütközésekben nem változik meg a részecskék belső szerkezete, nem törnek össze: ugyanazok a részecskék repülnek tovább, csak kicsit megváltozott irányba, mint az ütközés előtt. A részecskegyorsítós kísérletekben mérik a rugalmas proton-proton és proton-antiproton ütközések fizikai jellemzőit. Az ilyen ütközések ún. önhasonlósági tulajdonságára sikerült fényt derítenünk. Ezzel azt tudtuk bizonyítani, hogy a proton-proton ütközések jellemzői nem egyeznek meg a proton-antiproton ütközések jellemzőivel. Ebből következik, hogy léteznie kell olyan kölcsönhatást közvetítő részecskének, amely eredményezhet ilyen eltérést az erős kölcsönhatás tartományában. Ez a részecske pedig az átalunk vizsgált magas energiák esetén kizárólagosan csak az odderon lehet.
– Az önök – négyen magyarok és egy svédországi kutató – közös munkájának eredménye a mostani, nagy visszhangot kapott publikáció, az odderon létezésének a bizonyítása. A részecskegyorsítók nyilvános mérési eredményeit használták fel ehhez a kutatáshoz?
– Az adatokat a Svájc és Franciaország határán elhelyezkedő Európai Nukleáris Kutatási Szervezet LHC gyorsítójában, illetve az Amerikai Egyesült Államokban, a Fermi Nemzeti Laboratórium TEVATRON gyorsítójában mérték. Az általunk felhasznált adatok mindenki számára elérhető, publikus adatok. Mi új mérést nem végeztünk, csak az általunk kitalált, új módszerrel a már meglévő adatokból mutattuk ki az odderon létezését.
Leszek Łukaszuk nevű lengyel és Basarab Nicolescu nevű román fizikusok 1973-ban megírt elméleti munkájukban javasolták először az odderont. Ők már akkor úgy gondolták, hogy léteznie kell egy ilyen részecskének, de csak most, 48 év elteltével sikerült rá kísérleti bizonyítékot is találni.
– Ezt a magas szintű kutatómunkát a világhálón fellelhető adatoknak köszönhetően itthonról is lehet végezni? Mennyi időt tartózkodik Nagydobronyban, és mennyit Budapesten?
– A koronavírus-járványnak „köszönhetően” egy éve sokat vagyok itthon. 2020-ban, pont március közepén hazajöttem, és szeptemberig Nagydobronyban voltam. Minden elektronikusan történt, a tanulás, a vizsgázás. November végétől megint itthon vagyok, azóta ugyancsak a világhálón keresztül történő oktatásban és kutatásban veszek részt. A jövő héten vissza kell mennem Budapestre, de ügyintézés miatt, nem a tudományos munkámmal vagy a tanulmányaimmal kapcsolatosan. Egyébként a mostani kutatás során mi Skype-on tudtunk egymással értekezni, megbeszélni a teendőket, a megkapott eredményeket. Ehhez a kutatómunkához csak internetre és számítógépre volt szükség, ami itt, Nagydobronyban ugyanúgy megvan. Természetesen, ha olyan jellegű lenne a munkám, hogy valamilyen műszeren kellene mérést folytatni, akkor amellett ott kellene lenni. Szerencsére ez esetben már dokumentálva voltak az adatok, és mi öten a számítógépünkön tudtunk dolgozni – lehettünk volna a világ bármelyik pontján. A technológiai fejlődésnek köszönhetem, hogy már ungvári egyetemistaként is be tudtam ilyen kutatásokba kapcsolódni, itthonról. Ez nagy plusz volt. Szeretek utazni, de az utazásra elő kell teremteni az anyagi feltételeket és egyebeket is. Az olyan elméleti kutatásokat, amelyeket eddig csináltam, itthonról is lehetett, csak a számítógépem, az időm és a kitartásom kellett hozzá.
– Milyen tervei vannak? Valóban jól gondolta felvételizőként, hogy fizikusként könnyen el lehet helyezkedni?
– Bár már látom, hogy biológusként és történészként is lehet érvényesülni, egyáltalán nem bántam meg, hogy felvételizőként mégis a fizikát választottam. A fizika által betekintést nyerhettem a világegyetem működésébe, az azt uraló alapvető törvényekbe. Emellett az elhelyezkedési lehetőségek a tudományos pályán kívül is valóban sokrétűek. A doktori cím megszerzése után szeretnék néhány évet külföldön tölteni, ezzel még több tapasztalatot és egy kis presztízst is szerezni a szakmán belül. Utána a családhoz, rokonokhoz, barátokhoz minél közelebb szeretnék majd élni, elhelyezkedni. Ezzel együtt olyan munkahelyet szeretnék választani, ahol továbbra is foglalkozni tudok majd a tudomány azon ágával, melyet jelenleg is művelek.
Életünk elengedhetetlen része az étkezés, s ebből kifolyólag a konyha fontos szerepet tölt be minden ember életében. Megszoktuk, hogy általában ez a helyiség a nők birodalma. Ám ne felejtsük el, hogy a legtöbb főszakács, séf az férfi. De hogy mi vonz egy férfit a konyhához? S mitől lesz jó egy konyhafőnök, az kiderül a Livadár Eduárd konyhafőnökkel készült interjúból.
– Meséljen kicsit a gyermekkoráról!
– Beregszászban születtem 1980-ban, és a közeli Komlóson (Hmiljnik) töltöttem gyerekkoromat. Ezt követően édesanyám második házasságából adódóan Magyarországra, Győrbe költöztünk. Ott tanultam meg helyesen magyarul beszélni. Testnevelő tagozatos iskolába jártam, de nagyon szerettem anyukám mellett a konyhában tevékenykedni. Magániskolában elvégeztem a szakácstanfolyamot, mellette a felszolgálást. Sajnos édesanyám korai halála miatt eltávolodva az otthontól Mosonmagyaróvárra kerültem, ott éltem egy ideig. A vágyam azonban az volt, hogy Ausztriába kerüljek ki dolgozni. Hét év után sikerült. Egy olasz étteremben kezdtem dolgozni. Most már életvitelszerűen Ausztriában élek, Flachauban, ott is dolgozom egy szállodában. Úgy érzem, hogy megtaláltam a számításaimat.
– Említette, hogy Ausztria nagy vágya volt. Miért éppen az az ország?
– Ebben a kérdésben az anyagiak is közrejátszottak, hiszen stabilabb, magasabb fizetéseket lehet kapni. De rájöttem arra is, hogy az ottani hotelekben rengeteget fejlődhetek szakmailag, és ez a kettő együtt aztán egyre jobban motivált.
– Jelenleg konyhafőnökként dolgozik Flachauban. Mesélne erről bővebben?
– Ott egy 4 csillagos superior szállodában dolgozom, ahol 120 szoba van, s ahová főként családok jönnek. Ez egy egész nagy komplexumnak számít ott. A kezem alatt 15 fő dolgozik főszezonban a konyhán, ebből 12 főszakács. Az egész konyha felügyelete az én felelősségem, ebbe beletartozik a menüírás, a konyhai higiénia, a beszerzett áru felügyelete, a tálalás. Emellett folyamatosan kapcsolatban kell lenni a főpincérrel, illetve azoknak a részlegeknek a vezetőivel, ahová étel megy. Amit a vendégeink elfogyasztanak, az mind az én felügyeletem mellett hagyja el a konyhát.
– Felszolgálónak is tanult. Ebben is kipróbálta magát?
– Igen, nagyon szeretek emberekkel dolgozni. Ezért kipróbáltam a felszolgálást is, de a szívem visszahúzott a konyhába. Gyakorlatilag végigmentem a ranglétrán, míg konyhafőnök lettem. Sikerült tapasztalatot szereznem, egyre komolyabb séfek mellett tanulhattam, és magamat is igyekszem folyamatosan fejleszteni. A gasztronómiában ez elvárás ahhoz, hogy minőségi éttermekben dolgozhass. Hogy idáig eljuss, kell hozzá rutin, tapasztalat, alázat, tisztelet. Nagyon felelősségteljes feladat a konyhafőnökség. Határozottnak kell lenni a konyhán, ott fegyelemnek, tisztaságnak és rendnek kell lennie. Komoly pozíciókat kaphattam volna már korábban is, ám eleinte a német nyelv miatt nem mertem elvállalni, végül nem engedtem el a lehetőséget. Életem egyik legszebb napja volt, amikor elvállaltam a konyhafőnökséget.
– Gondolom, azért nemcsak szép és jó oldala van ennek a munkának.
– Igen, van az az oldala, amikor kimégy, és a vendégek megdicsérnek, ízlik nekik az étel. De van olyan is, amikor éppen panasszal illetnek – ezt is tudni kell viselni. Manapság sokféle betegség létezik, rengeteg a különböző ételallergiával küzdő vendég. Rájuk különösen tekintettel kell lenni. Mi igyekszünk mindenkire figyelni, de előfordul, hogy vagy a felszolgáló, vagy a konyha hibázik, amit igyekszünk idejében orvosolni.
– Mi ösztönzi a férfit arra, hogy szakács legyen?
– Nagyon sokat voltam édesanyám „szoknyája mellett”, aki sokat főzött. Nagyon anyás gyerek voltam, és valahogy megszerettem a „konyhát”. Nem voltunk gazdag család, de havonta egyszer eljártunk étterembe. Egyik alkalommal megkérdeztem édesanyámat, hogyan lehetséges, hogy húsz perc alatt kihozzák az ételt, amíg ő otthon fél napokat főz. S akkor a tulajdonos, aki ismerősünk volt, bevezetett a konyhába; akkor láttam először éttermi konyhát, amibe azonnal bele is szerettem. S ott szembesültem azzal, hogy mindent előre elkészítenek. Ezután már nem volt bennem kérdés, hogy szakács szeretnék lenni. Hála Istennek, a hobbim a szakmám is egyben.
– Mitől jó egy jó konyhafőnök?
– Egy jó konyhafőnök rendet és fegyelmet tart. Az egész konyha egy komplett munkafolyamat. Mindenre oda kell figyelni: a tisztaságtól megkezdve a tányér dekorációjáig. Úgy kell tekintenie a konyhára, mintha a sajátja lenne, és fontos, hogy összetartsa a csapatot.
– Van olyan helyzet, amikor ön is főz, vagy már csak irányít?
– Természetesen a konyhafőnöknek felügyelnie kell, hogy minden pontosan úgy menjen le, ahogy szeretné. De szinte mindennapos, hogy én is beállok főzni. Emellett igyekszem mindent megkóstolni, a kóstolás nagyon fontos folyamata a munkának. Van olyan este is, amikor a specialitásom is felkerül az étlapra. Nálunk heti hat nap munka van, és mindig van egy nap, amikor valaki szabad. Én bárkit tudok helyettesíteni. Emellett az áruátvételnél és a tálalásnál mindig ott kell lennem. Általában én hagyom el utoljára konyhát. Sokan nem is gondolják, hogy mennyi munka és idő megtervezni egy ételt.
– Jelenleg Ausztriában él, Magyarországon nőtt fel, mégis szorosan kötődik Kárpátaljához.
– A mai napig megvannak a gyerekkori barátok, a rokonság, akikhez évente visszajárok. Nagyon szeretek Kárpátalján lenni. Amikor gyakrabban vagyok itt – mint most a karantén miatt –, megfordul a fejemben, hogy visszaköltözöm. Nagyon jó időszak az itt eltöltött idő, legutóbb a TV21 Ungvár műsorában is volt lehetőségem főzni, amit nagyon élveztem. A szívem hazahúz, nagyon szeretem Kárpátalját, Beregszászt, ez a vendégszeretet csak itt van. Máshol nem igazán tapasztaltam ilyet.
– Milyen élmény volt kamerák előtt főzni?
– Ez volt az első tévés szereplésem, nagyon izgultam. Jött egy lehetőség, hogy a TV21 Ungvár főzőműsorában Bakos Csaba séffel együtt főzzek, és éltem vele. Leforgattunk Bakos Csabával néhány műsort, amit nagyon élveztem, bízom benne, hogy fogunk még együtt dolgozni. Nemrég beszéltem Csabával, aki az egyik receptemet Kijevben is el fogja készíteni egy ottani főzőműsorban. Igyekeztünk olyan ételeket készíteni az adás során, amelyek otthon is elkészíthetők, remélem, tetszeni fog a nézőknek. A stáb fantasztikus volt, nagyon jó volt együtt dolgozni velük.
– Ha jól tudom, a mostani itt-tartózkodása során nemcsak főzni, de tanítani is volt alkalma a helyieket.
– Igen, a beregszászi Pacsirta étteremben volt alkalmam néhány napos tanfolyamot tartani, melyen a már eddig megszerzett tudásomat igyekeztem átadni, segíteni a főzésben, a tálalásban, és javasoltam, mire figyeljenek oda a konyhában. Nagyon élveztem ezt is. Örültem, hogy oktatóként is segíthettem, adhattam valamit a helyiek számára.
– Mit szeretne még elérni?
– Álmom egy saját étterem, amely az én „gyermekem” lenne. Még nem döntöttem el, hogy hol, de egy saját éttermet szeretnék nyitni. Olyat, amire úgy gondolnak majd az emberek, hogy Eduhoz bármikor elmehetnek, mert ott mindig jót lehet enni.
Szűcs Nellivel, a Nemzeti Színház nagyszerű színésznőjével Szilléry Éva készített videó interjút. NÉZZE MEG A BESZÉLGETÉST!
https://youtu.be/P_yF5sAWtEQ
Szűcs Nelli a beregszászi, majd a debreceni, 8 éve pedig a Nemzeti Színház vezető színésznője. Pályája kezdete óta egyetlen igazgatója volt: Vidnyánszky Attila. Shakespeare, Csehov, Osztrovszkij, Goldoni, Moliere, Gorkij, Feydeau, Katona József, Vörösmarty, Madách Imre drámáinak főszerepeit játszotta, elsősorban Vidnyánszky Attila rendezéseiben. A Nemzetiben hosszú évek óta játssza az általa összeállított monodrámát Fedák Sáriról, és a még Debrecenben bemutatott Fodrásznő címszerepét, Viktor Rizsakov korszakos előadásában. 2019 őszén Euripidész Médeiájának címszerepében aratott nagy sikert, az előadást a stockholmi Királyi Drámai Színház igazgatója, Eirik Stubo rendezte.
It is with deep sadness we have to tell you that our dear friend and client Darren Kent passed away peacefully on Friday. His parents and best friend by his side. Our thoughts and love are with his family in this difficult time. RIP my friend ❤️ pic.twitter.com/Ko0mPFUJNK
It is with deep sadness we have to tell you that our dear friend and client Darren Kent passed away peacefully on Friday. His parents and best friend by his side. Our thoughts and love are with his family in this difficult time. RIP my friend ❤️ pic.twitter.com/Ko0mPFUJNK
A TV21 Ungvár csatorna egy régóta tátongó űrt tölt be azáltal, hogy a szórakoztatás mellett a magyarságot érintő társadalmi problémákra is reagál Napi 12 órában sugároz magyar, illetve ukrán nyelvű műsorokat. Kulin Zoltánnal, a TV21 Ungvár igazgatójával felidéztük a kezdeteket és beszéltünk az idei tervekről, a tv-csatorna működéséről, a fejlesztésekről és a nehézségeiről.
– Foglaljuk össze röviden a viszonylag fiatal televíziócsatorna történetét.
– A televízió 2018 májusában alakult abban a székházban, amelyet ugyanabban az évben, februárban kétszer is megtámadtak: a hónap elején Molotov-koktélt dobtak rá, aztán február végén pedig egy időzített bombát robbantottak, aminek következtében szinte teljesen kiégett az épület. Magyarország Kormányának támogatásával a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) olyan eszközöket kapott, amelyekből felújíthatta ezt a székházat. Szerencsés egybeesés, amit gyakran a Szövetség ellenségei a szemére is vetnek, hogy éppen abban az időben vásároltak egy másik ingatlant, tehát a KMKSZ át tudott költözni oda.
A KMKSZ 2018 elején megvásárolta a TRK-Danio kisvállalat részvényeinek a felét, ami arra jogosította fel, hogy a napi 24 órából 12 órát a saját elvárásai szerint sugározzon. Az építkezések rögtön február után megkezdődtek, és két forrásból – a televízió költségvetéséből, valamint a magyar kormány támogatásával sikerült úgy felújítani az épületet, hogy megfeleljen egy televízióstúdió elvárásainak. Azért nem volt könnyű, mivel ez egy 10 x 10-es kockaház volt eredetileg, s ahogy váltakoztak a tulajdonosok, mindig hozzáépítettek valamit. Ezt kellett televízió-székházzá alakítani. Berendeztünk egy stúdiót, egy ún. newsroomot (szerkesztőségi szobát), két másik szerkesztőségi szobát, az egyiket az ukrán, a másikat a magyar szerkesztőségnek, süketszobákat, ahol hangalámondásokat lehet készíteni a különböző videoanyagokhoz. Az első kísérleti adásokat 2018 májusában indítottuk, ezért a televízió születésnapját is májusra tesszük. Idén leszünk 3 évesek.
– Az új nyelvtörvény okoz-e nehézséget?
– Az ukrán törvények értelmében a regionális stúdióknak, amilyennek mi is minősülünk, az ukrán médiahatóság (Nacrada) szerint legkevesebb 75%-ban kell államnyelven sugározniuk. Ez azt jelenti, hogy a fennmaradt 25%-ban sugározhatunk csak magyar nyelven. Mivel a csatorna egyik tulajdonosa kizárólag ukrán nyelvű műsorokat sugároz, a mi esetünkben a fennmaradó 12 órát lebontva ez 6-6 óra magyar és ukrán adást jelent. Ezért a KMKSZ ukrán szerkesztőséget is létrehozott.
Ezzel egy másik célt is elértünk. A Szövetség nem titkolt szándékkal azért hozta létre a televíziót, hogy pótolja azt a nagy űrt, amely az ukrán médiatérségben volt tapasztalható. Hiszen az állami, később a közszolgálati média magyar szerkesztősége Kárpátalján nem tudta eljuttatni anyagait az országos csatornákhoz úgy, hogy az ukrán nézőközönség rendszeresen és sokoldalúan értesüljön arról, hogyan él a kárpátaljai magyarság, mi foglalkoztatja, hogyan hatnak az országos politikai és gazdasági folyamatok egy nemzeti kisebbségre. A televízió mellett más felületeket is létrehozott a KMKSZ, többek között egy gyűjtőportált, a karpat.in.ua-t.
– A kezdeti összeforrott, tapasztalt gárda több fiatal munkatárssal gyarapodott.
– 2018-ban az állami televízió magyar és ukrán szerkesztőségeinek bázisán jött létre a csatorna, mégpedig úgy, hogy a magyar kollégák egy ideig párhuzamosan dolgoztak mindkét médiumban. A TV21-nél voltak főállásban, viszont, hogy ne fosszuk meg az állami televíziót sem a magyar adásoktól, és ne érjen minket az a vád, hogy el akarjuk lehetetleníteni a közszolgálati média magyar szerkesztőségének munkáját, oda is készítettünk tévés és rádiós műsorokat. Ez körülbelül 2-3 hónapig tartott, s 8 emberről volt szó. Párhuzamosan új embereket vettünk fel a TV21 Ungvár soraiba. Sokan átjöttek hozzánk az állami televíziótól, főleg ukrán kollégák. Most a honlappal és a külső munkatársakkal együtt 90-en dolgoznak a KMKSZ égisze alatt működő médiumokban.
Ami a humán erőforrásokat, a stábot illeti, olyan embereket foglalkoztatunk, akik gyakorlatilag több munkafolyamatot is végeznek. Egy szerkesztő például nemcsak elkészíti a riportot, megírja a szöveget, hanem meg is vágja, alá is mondja (narrálja) az anyagot, ő foglalkozik a gyártási feladatokkal is, mivel erre nincs külön szakemberünk. Ugyanígy az operatőr is nemcsak videót készít, hanem vág is, vagy ha hosszabb anyagról van szó, akkor rendez is. Elvárás, hogy egy operatőr ne csak egy kamerával dolgozzon. Nincs olyan magazinműsorunk, amelyikben ne használnánk például drónokat. Már a kezdetektől fogva egyházi közvetítéseink is vannak. Ezekhez az egyik kollégánk kameradaruját is használjuk.
– Mérik-e a televízió nézettségét, és ha igen, milyen a nézettségi szint?
– A kezdetektől fogva nagyon fontos volt a KMKSZ számára, hogy megvizsgáljuk a nézettséget. Országos közvélemény-kutatást végezni sokba került volna, ezért a KMKSZ maga végzett ilyen felmérést, amelyből kiderült, hogy gyakorlatilag eljuthatunk minden háztartásba, csak ki kell választani a megfelelő csatornákat. Nézhetőek vagyunk a földi sugárzású digitális csatornán, a kábelhálózatokon, az interneten (Facebook, YouTube). A műszaki szakembereink szerint folyamatosan nő a nézettségünk. Egy-egy közérdekű híranyagot órák alatt több tízezren tekintenek meg. Van olyan magazinműsorunk, melyet eddig 300 ezren néztek meg. A gyűjtőportál, a karpat.in.ua rendszeresen hozza a havi másfél milliós olvasottságot.
A műsorsávot úgy alakítottuk ki, hogy mindkét tulajdonos kapjon műsoridőt a reggeli és az esti főműsoridőben is. Így a hétköznapokon kétóránként váltakozunk, hétvégeken egy 3,5, illetve 2,5 órás magyar blokkot láthatnak az érdeklődők. 20 órától egészen éjfélig van egy viszonylag nagy idősáv, melyet magyar tartalommal ki tudunk tölteni.
– Hogyan alakul a saját gyártású és az átvett műsorok aránya?
– Átlagosan napi 1,5-2 órás saját műsorunk van. A műsoridő további részében a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alappal (MTVA) kötött szerződés alapján átvett anyagokat, illetve az ukrán műsorterjesztőktől vásárolt filmeket, műsorokat sugározunk. De a Deutsche Wellétől is kapunk ukrán nyelvű összeállításokat.
– Kihalóban van a klasszikus „leülök a készülék elé, és nézem” szokás. Hogyan próbálnak alkalmazkodni a megváltozott tévénézési szokásokhoz? A fiatalokat sikerül megfogni?
– A televíziós szokások nagyon változnak. A fiatalok nem nagyon szeretnek a hagyományos értelemben televíziózni. Pláne, mióta a sok „okos” műszaki eszköz elterjedésével már mobiltelefonon is lehet abszolút jó médiaképet kapni és bármilyen műsort megnézni. Erre a korosztályra való tekintettel vagyunk jelen a YouTube-on és a Facebookon. Az idősektől kezdve a fiatalokig mindenki a kedve szerint megtekintheti műsorainkat a különböző médiafelületeken.
– A koronavírus okoz-e gondot? Hogyan sikerült megszervezni a munkát?
– Minket a pandémia nem ért váratlanul, hiszen helyszűke miatt már eleve úgy indultunk, hogy aki csak teheti, home office-ban dolgozzon otthonról. A kollégákat ennek megfelelően elláttuk videókészítéshez és -vágáshoz szükséges műszaki eszközökkel. Ilyen szempontból is felszereltek vagyunk. A székházba csak azok járnak be, akik napi ügyeletet tartanak, stúdiófelvételben vesznek részt, utómunkálatokat végeznek az anyagokon, vagy karbantartják az eszközöket.
Tavaly óta tematikus napokat is szervezünk. Részben ezt is a világjárvány hívta életre, hiszen nagyon sok rendezvény elmaradt. Az első ilyen volt a karácsonyi műsor, ahol külön adventi rajzpályázatot is indítottunk. A nemzeti összetartozás napján és januárban, a magyar kultúra napján is elmaradt a KMKSZ központi rendezvénye, ezért január 22-én aktuális műsorfolyammal jelentkeztünk, amelynek nagyon nagy sikere volt a visszajelzések alapján.
A következő ilyen tematikus műsor februárban lesz. Mivel elmaradt a mezőgecsei böllérverseny, úgy döntöttünk, hogy nagyobb teret biztosítunk a magyar népi életvitelhez szorosan köthető szokás, a disznóölés, a disznóból készült ételek, a vonatkozó hagyományok népszerűsítésének.
– Milyen műszaki fejlesztések, illetve új alkotói projektek valósultak meg 2020-ban?
– 2018-ban elvégeztük azt a műszaki fejlesztést, amely egy teljes körű gyártási ciklust lefed. Arra az évre volt betervezve a közvetítőkocsi beszerzése is, ez sikerült. Azóta folyamatosan fejlesztünk, hiszen a 2018-as műszaki színvonal mára már nem felel meg a korszerű elvárásoknak. Gyakorlatilag most ott tartunk, hogy idén a 2018-ban vásárolt műszaki cikkek felújítására kell majd költenünk, illetve a fogyóeszközök pótlására.
– Számíthatnak-e új műsorra a nézők?
– Ami az új adásokat illeti, induláskor az volt a mulasztásunk, hogy megfeledkeztünk a rendszeresen jelentkező ifjúsági és tudományos-ismeretterjesztő magazinokról. Ezt tavaly sikerült pótolnunk. Ifjúsági magazin a KamillaTea, mely műsor nemcsak egészségügyi, hanem az ifjúságot foglalkoztató gyakori kérdéseket is felvet.
Sorainkban tudhatjuk a Magyarországról Kárpátaljára áttelepült médiaszakembert, Rajkó Balázst, aki nagyon eredeti látásmóddal két magazinműsort is gyárt: a turisztikai Gyere velem!-et és a hagyományőrző Azért jöttem ide… címűt.
Lesz még egy turisztikai magazinunk, amelynek a forgatásai tavaly már elkezdődtek. Ennek a felelős szerkesztője K. Debreceni Mihály.
Idén márciusban egy tudományos-ismeretterjesztő magazin is indul Nyíri-Iváncsik Kata felügyelete alatt, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola szakembereinek bevonásával. A tartalmi részeket már egyeztettük, most pedig az arculat kidolgozása van folyamatban.
32 évig dolgoztam az állami televíziónál, amely később közszolgálati lett, de ez alatt az idő alatt egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor fordultak hozzám új ötletekkel az ottani kollégák. Itt pedig nincs olyan hét, hogy valaki ne jönne elő új ötlettel. Ilyen volt a Debreceni Kamilla által szerkesztett KamillaTea, amely az egészségügyi magazint, a Gyógyírt váltotta, s így jelentek meg például a Pujó István által szerkesztett sporthírek is.
– Tévénézőként mi a kedvenc műsora?
– Kezdem az ukrán szerkesztőséggel. Az egyik kedvencem a horgászmagazin, a Karpatszke riballja. Büszke vagyok a roma magazinra (Romano Lav – Roma Szó), amely az ország egyedüli, rendszeresen jelentkező roma magazinja. Mint kiderült, a sportműsorunk bekerült a három legjobb országos sportműsor közé.
Ami a magyar szerkesztőséget illeti, nagyon tetszik, és megállná a helyét a magyar közmédiában is a Kárpáti Kulináris. Erre már több szerződést kötöttünk, lefordították több nyelvre, és Európa országaiban is sugározzák. A kulturális magazinokban voltak nagyon érdekes részek, tetszik a Nőidő műsorvezetőjének, Béres Ildikónak az érdekes témaválasztása, és itt van az új műsor, az Ütött-kopott történetek Gál Natália szerkesztésében és rendezésében.
Nekem a Profit is tetszik, amelyet Iváncsik Attila szerkeszt. Ez egy gazdasági magazin. De említhetném az Arcképmást, A családban marad és A gyerekkel. Gyerek kell! c. magazinokat is. Ezeket bátran ajánlom mindenkinek. Tartsanak velünk idén is! Nézzék a TV21 Ungvár műsorait!
