Milován Sándor, aki jelenleg is nagyszőlősi otthonában él feleségével, a napokban töltötte be 80. születésnapját. Ennek apropóján beszélgettünk vele Nagyszőlősről, életéről, a KMKSZ szerepéről és magyar közösségünk jelenlegi helyzetéről. Egy olyan ember méltatunk, aki mindössze 15 éves volt 1956-ban, amikor iskolatársaival a magyar forradalmat támogató plakátokat készítettek és ragasztottak ki szülővárosában, Nagyszőlősön. A szovjetellenes tevékenység miatt a 9. osztály elvégzése után négy év szabadságvesztésre ítélték, majd rendszerváltást követően magas kitüntetésekkel ismerték el ’56-os helytállását. Egyetemre nem járhatott, kereskedelmi technikumot végzett, és különböző cégeknél dolgozott. Alapító tagként korábban két évtizeden át volt a Szövetség alelnöke, most a KMKSZ tiszteletbeli elnöke, aki a Kárpátalja hetilapban 2001-től éveken át, heti rendszerességgel közölte jegyzeteit Tithli néven. Milován Sándornak két lánya és négy unokája van, akikkel a koronavírus-járvány miatt már egy ideje nem találkozhattak.
A 80 éves Milován Sándor
– Nagyszőlősön született. Mennyiben változott meg a város az ön gyermekkorának időszakához képest?
– Az a Nagyszőlős, ahol én felnőttem, már a múltba süllyedt, a lakosság megduplázódott, a város nagy területen kibővült. Sokan elköltöztek Magyarországra, mások ki a temetőbe, a temető is megváltozott, eltűntek a régi sírok.
Szülővárosom egy érdekes kisváros. Azért mondom, hogy érdekes, mert azt nem mondhatom, hogy szép. Egy három kilométeres utcára van felfűzve a település. Most jelent meg egy hatszáz oldalas könyv Nagyszőlős – az én városom címmel, tiszteletre méltó nagy munka, rengeteg érdekes adattal. A szerző, Ivan Bilancsuk is inkább a város csodálatos fekvéséről ír, mert az tényleg csodálatos: a Fekete-hegy szoknyája alatt, az északi szelektől védve húzódik a város. Vannak szép és kevésbé szép épületei, de nincs városmag, míg Munkácsnak vagy Beregszásznak van központja, Nagyszőlősnek nincs. Vagy ha nagyon akarjuk, van három is. Az épületek nagyon különbözők, a régi Magyarország ránk hagyta a Kankó-vár romjait, a Perényi-kastélyt, a régi templomokat, egy szép iskolaépületet és a vármegyeházát. A csehek építettek egy modern kórházépületet, igaz, az oldalt van, és egy városházát, amely jól mutatna akár egy Prága melletti kisvárosban vagy valahol Németországban.
A szovjetek egy poliklinikát húztak fel, valódi szovjet épület, jellegtelen, szürke. Az ukrán harminc év alatt két nagyobb templom is épült, egy szép, modern görögkatolikus és egy ortodox. Az utóbbi jól mutatna mint műemlék Novgorodban, Pszkovban vagy valahol Oroszországban, hirdetné a régi mesterek tudását, itt vasbetonból öntötték ki, olyan értékes, mint egy műanyag hegedű.
Maradjunk annyiban, hogy szeretem Nagyszőlőst, és az a véleményem, hogy a világ megértéséhez egy kisváros sokkal jobban hozzásegíti az embert, mint egy nagyváros vagy egy falu. A kisvárosban a kertek alatt még ott a mezőgazdaság, van néhány nagyüzem munkásokkal, mérnökökkel, kórház orvosi karral, különböző felekezetek, minden rétegből árad az információ. Majdnem mindenki ismerős civil változatban, ismerjük az orvosokat, a gyárigazgatót, a rendőrfőnököt, és tudjuk, hol húzza meg magát a koldus. A falu egysíkú, a nagyvárosban minden megvan, de az átlagembertől távol.
– 1956-ban kilencedikes volt a nagyszőlősi magyar középiskolában. Röplapokat nyomtattak társaival, majd vizsgálati fogság és fiatalkorúak javító-nevelő tábora következett…
– 1957. június 24-én tartóztattak le. Nem volt nehéz a KGB-nek nyomunkra bukkanni, a két elsőrendű vádlott, Illés József és Varga János az első röplapot a nagyszőlősi magyar iskola udvarán függesztették ki. Ők indították be a röplap- vagy inkább plakátakciót. Mindnyájan ennek az iskolának a tanulói voltunk.
A házunk előtt megállt egy Pobeda, kiszállt két civil, házkutatás tanúk bevonásával, utána beültettek az autóba, és elindultunk a helyi KGB-irodába. Sok év után értettem meg, miért érezték magukat kényelmetlenül az urak az utazás alatt. Én akkor ültem először életemben személyautóban, nagy érdeklődést mutattam az autó iránt, kérdeztem dolgokat, tágra nyílt szemekkel élveztem a járgányt, tizenhat éves voltam, még gyerek. Ez nem hasonlított egy államellenes bűnöző elfogásához.
Milován Sándor a fiatalkorúak javító-nevelő intézetében (1958–1959)
– Mi történt utána?
– Másnap Ungvárra vittek, de már rabszállítóval. A kihallgatások két hónapig tartottak, fizikai bántalmazást nem alkalmaztak, ez már a hruscsovi enyhülés időszaka volt. A tárgyaláson leosztották az éveket: Illés József hat, Varga János öt, Kovács Zoltán és én négy-négy évet, Dudás István hármat kapott. Átvittek az ungvári nagybörtönbe. Mert addig a KGB börtönének vendégei voltunk.
A nagybörtönben öt hónapot raboskodtunk. Az építmény modern volt, de az emeletes ágyak fából készültek, és mi sok felírást fedeztünk fel budapesti, szolnoki, miskolci nevekkel. Rég tovább szállítottak volna, ha nem a börtönparancsnok jóakarata, ő már tudta, hogy az 1917-es forradalom negyvenéves évfordulójára amnesztia lesz, és mi hazamegyünk. Ki is hirdették a kegyelmet, de a politikai foglyok kimaradtak ebből. Nagy volt a csalódás. Továbbvittek a lembergi börtönbe, de most már vasúton.
– Nagy csapás lehetett ez az édesanyja számára…
– Édesapám ottmaradt a szibériai lágerben, csak a halálhíre jött haza. Egyetlen gyerek voltam, anyámat valóban nagyon megviselte ez a szörnyűség, annál is inkább, mert 1947-ben hazajött a lágerből János unokabátyám tüdővésszel, és a család szeme láttára három hónap alatt sorvadt el.
– Mennyire volt kegyetlen egy 16 éves fiú számára a szovjet kolónia?
– Kis sovány, sápadt gyerek voltam… Illés és a többi bajtársak a tizennyolcadik évük betöltése után továbbkerültek a lágerekbe, bennük talán ezért is hagyott mélyebb nyomot a fogság. Én a kiskorú közbűntényesek részére fenntartott kolóniából jöhettem haza, szerencsém volt, mert ez az intézet a leghumánusabb volt a többtucatnyi közül. Már csak azért is, mert a nevelők a kremli őrség tisztjei voltak, őket az új vezetőség a váltás után Dubnóba, ebbe a kis ukrán városba helyezte át, a lakás megmaradt Moszkvában, a család is ott lakott, ők meg utaztak oda-vissza. Ezek a katonatisztek úgy néztek ki, mint akiket skatulyából húztak ki. Inkább hasonlítottak a cári tisztekre, mint egy szovjet katonatisztre. Jól állt az antantszíj rajtuk.
– Milyen volt a viszonya a többi elítélt kiskorúval?
– Találkoztam ukrán politikai elítélt kiskorúakkal is, vitatkoztunk, melyik nép szenvedett többet a kommunizmustól, az ukrán vagy a magyar, és álmodoztunk, hogy majd a Szovjetunió megszűnése után milyen szabadon fognak élni a népek. Álmomban sem gondoltam, hogy egyszer ez lesz, ami most van.
– Nem törte meg a fogság?
– Úgy érzem, nem viseltek meg nagyon a történtek, különben is pozitív gondolkodású, humorral megáldott, optimista ember vagyok.
– A dubnói tábor után megnehezítették a szovjet hatóságok a társadalomba történő visszailleszkedését?
– Hazatértem után kétszer próbálkozott a KGB beszervezni, nem álltam kötélnek, aztán békén hagytak. Nem volt megtorlás, csak az egyetemi felvételimet durván, a látszatra sem adva elgáncsolták. Később sem éreztem hátrányát a rovott múltamnak, kivéve ezt az egy esetet, pedig a hruscsovi enyhülés ellenére az Unió olyan állam volt, ahol a törvénykönyv szerint egy kézifegyver engedély nélküli birtoklásáért négy év járt, egy írógépért hat.
– Hogyan emlékszik a 60-as, 70-es, 80-as évekre, a Szovjetunióra? Nosztalgiával gondol azokra az időkre? Hisz akkor volt fiatal…
– A szovjet érában jól éltem. Valahol már elmondtam vagy leírtam, hogy szerencsés ember vagyok, az isteni gondviselés két csodálatos emberrel kötötte össze az életem, az egyik az anyám, a másik a feleségem. Mindent nekik köszönhetek, nagyon szerették egymást, és közösen tűrtek el engem. Édesanyám kilencvennégy évesen ment el, Jolikával 57 éve élünk együtt. A szovjet világban szovjet módon éltünk, évente utaztunk a tengerre nyaralni, eleinte repülővel Gagrába, aztán motorbiciklivel beutaztuk a Krímet, később autóval jártunk sátorozni Odessza környékére, a barátainkkal a tengerpartra.
– Milyen volt a viszonya az akkori politikához?
– A szovjet időkben a politikával úgy voltam, mint sokan a sporttal: nem sportolnak, de minden sporteseményt számon tartanak, és a sportrovattal kezdik az újságolvasást. A napilapokon kívül járattam a Valóság című kiadványt és a Magyarország hetilapot. A Valóság a politikai vájt fülűeknek szólt, sok érdekes adattal, a Magyarország a Kádár-rendszer szócsöve volt. A szovjet erjedés sokkal hamarabb indult, mint azt az átlagpolgár érezte volna, ezért nem volt bennem félelem, részt vettem például a Kovács Vilmos-féle beadványakcióban is.
– Mikor találkozott először Fodó Sándorral?
– Fodó Sándorral már a hetvenes évek elején kapcsolatban voltam, feleségemmel, Jolikával eljártunk Krüzsely Erzsébet szellemi műhelyébe is, Munkácsra.
– 1989-ben ott volt a KMKSZ megalakulásánál, mindjárt az Ellenőrző Bizottság tagjává választották. 1992-től 2011-ig volt a Szövetség alelnöke. Hogyan látja a KMKSZ szerepét ebben az időszakban? Mit emelne ki a két évtized eredményei közül?
– Fodóról azt tudom mondani, hogy egy zseni volt, annak minden előnyével és hátrányával. A zsenit a műve után ítéljük meg, a szervezet, amelyet létrehozott, kiállt minden próbát. Nem kicsinyítve Kovács Miklós vagy Brenzovics László teljesítményét, a Szövetség kiállta a sokéves ellenszelet és az ütközést is, működik. Ezt akkor értjük meg igazán, ha összehasonlítjuk a másik magyar szervezettel, 12 évig nekik állt a zászló, nem tudtak megerősödni, mert rossz volt az alap, homokra nem lehet építeni. Fodó sziklára, pontosabban az egyszerű magyar emberekre építette a jól megszerkesztett épületet, nem a melldöngető büszke magyarokra.
– Mi volt annyira zseniális a KMKSZ-ben?
– Ha már mindenáron példát akar kicsikarni a konstrukcióval kapcsolatban, mondok egyet – higgye el, van egynéhány. Például az alelnöki tisztséget nem engedte felhígítani, az alapszabály szerint csak két alelnök lehet a KMKSZ-ben, nem úgy, mint ez a politikai pártoknál van, fél tucat alelnök, és elvész a felelősség.
A tizennyolc év, amit a KMKSZ alelnökeként dolgoztam, nem volt nehéz, mert kemény építkezéssel telt. A „haladó” értelmiség elhagyta a Szövetséget még abban az évben, mikor alelnökké választottak, ők elmentek balra, és végül a jobboldalon kötöttek ki. A nacionalisták kerülték a KMKSZ-t – mint ördög a tömjénfüstöt –, ők jobbra mentek, és a baloldalon kötöttek ki. Mi pedig keményen tartottuk a nemzeti elkötelezettek vonalát. Ez igazán nem sikerült volna Gulácsy Géza hathatós munkája nélkül.
– Bátor lépéseket is felvállalt, hisz a 90-es évek elején, amikor a tsz-ek megszűnésével jelentős kapacitások szabadultak fel a magyarországi agrár-felsőoktatásban, ön ki merte mondani, hogy a kárpátaljai magyarságnak elsősorban nem agrárszakemberekre, hanem pedagógusokra van szüksége. Vállalta ennek következményeit…
– Újsütetű alelnök voltam, mikor Orosz Ildikóval meghívtak egy ünnepélyes aláírási ceremóniára. Fodó Sándor akkor szabadságon volt. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem rektora és vezetői mellett ott volt az agrárminisztérium államtitkára, az ungvári magyar főkonzul és Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke is megjelent, rajtuk kívül még néhány potentát. A szerződés elő volt készítve. Antall József miniszterelnök viszont azt kérte, hogy a KMKSZ írja alá a megállapodást, és azonnal utalják a pénzt a kárpátaljai mezőgazdasági képzés megszervezésére. Orosz Ildikóval egyeztetve elmondtam, hogy mi ezt nem írhatjuk alá. Nekünk nem mezőgazdasági szakemberekre van szükségünk, tanító- és tanárképzés kellene. Az arcokról lehervadt a mosoly. Csoóri Sándoron kívül mindenki úgy nézett ránk, mint a gőgös koldusra, akinek adunk valamit, és elutasítja. Keresztülnéztek rajtunk, az eseményt követő ünnepi vacsorára sem hívtak meg minket.
– Sokat változott a politikai környezet és a társadalom is az elmúlt három évtized alatt…
– Kezdetben a szovjet, orosz sovinizmussal szemben igyekeztünk kiharcolni a bennünket megillető kollektív jogokat, majd eljutottunk az ukrán nacionalizmusig. Az orosz birodalmi, rafinált kisebbségi politika nem akart tudomásul venni minket mint közösséget. A kárpátaljai párt- és állami fejesek szajkózták a szöveget a soknemzetiségű Kárpátaljáról, sorolták is a nemzetiségeket, a lettek és lengyelek után tizennegyediknek megemlítették a magyarokat is. Ma pedig ott tartunk, hogy szeparatizmussal vádolnak bennünket, persze ezt a vádlók sem hiszik komolyan, ez a vád nevetséges lenne, ha nem lenne szomorú és szánalmas. Mindez arra jó, hogy eltereljék a figyelmet a katasztrofális gazdasági helyzetről és a másik nagy bajról. Mert minek lehet nevezni azt, hogy három és fél millió ember elhagyta az országot, és a folyamatnak nincs vége, ezeknek az embereknek nagy része soha nem tér vissza a hazájába. Mi, magyarok 1956-ban 150 ezer embert veszítettünk, ők ma is hiányzanak.
– Mivel magyarázható ön szerint, hogy a jelenlegi Ukrajnában ellenségként kezelik az egyébként gyorsan fogyatkozó kárpátaljai magyarságot?
– Az eggyel korábbi megyei tanácsi választásokon a két magyar párt jól szerepelt, realizáltuk a sikert, Barta József lett a tanácselnök első helyettese, Orosz Ildikó az oktatási bizottság elnöke. A mostani választásokon a két magyar párt útjai elváltak egymástól. Hogy milyen módon sikerült ezt elérni azoknak, akiknek érdekében állt? Nem tudom. A dolgok mégis jól alakultak, a KMKSZ hozta a múltkori eredményt, és részt akart venni a megye politikai életében… A KMKSZ nem túlnyerte magát, csak learatta a több évtizedes munka eredményét. Itt csak az történt, hogy egy jól szervezett közösség megmutatta erejét. Ez kiverte a biztosítékot a választáson gyengén szereplők körében. Magyarázatot kellett találni a kudarcra, így jött a képbe mindaz, ami kéznél volt.
– Van jövőnk ebben az országban?
– A kárpátaljai magyarság jövője szerintem attól függ, hogyan alakul Magyarország és Ukrajna helyzete. Ukrajnával kapcsolatban nem mernék jósolni, féltem ezt a jobb sorsra érdemes országot. Magyarország sorsa pedig 2022-ben dől el.
A politika nem olyan bonyolult mesterség, mint amilyennek látszik, persze csak, aki érti, és akinek van célja, valamint hiteles iránytűje. Jó lenne, ha az ukránok is ezt az egyszerű, világos irányvonalat követnék, amit Winston Churchill úgy fogalmazott meg: „Az Egyesült Királyságnak nincsenek ellenségei és nincsenek barátai, Nagy-Britanniának csak érdekei vannak.” Az orbáni politikának is ez az alapja, és a KMKSZ is eszerint politizál.
– Hogyan telnek a 80 éves Milován Sándor mindennapjai?
– A járvány sokat rontott az életminőségünkön, hiányzanak az unokák, a család. A baráti kapcsolatok le lettek redukálva… A méhészet mint hobbi még megvan, a KMKSZ-ben a tiszteletbeli elnöki cím elnökségi tagsággal jár, részt veszek az elnökségi üléseken.
? Február a gyermekegészség hónapja! ???➡️ A hónap során négyhetes online képzéssorozatot szervezünk a Bethesda Gyermekkórházzal ? és a Magyar Gyerekorvosok Társaságával együttműködésben külhoni magyar gyerekorvosok, ápolók, egészségügyi szakemberek számára??⚕️, amely a mai napon indul ☑️
A 48 éve tartó nemzetközi verseny elérkezett a végéhez: egy rendkívül tünékeny részecske, az odderon létezése bizonyítást nyert. Ez most elsőként négy magyar és egy svéd kutatónak sikerült, derült ki a napokban a tekintélyes The European Physical Journalban megjelent közleményből. A kutatócsoport vezetője Csörgő Tamás fizikus, az Európai Akadémia tagja, a Wigner Fizikai Kutatóközpont tudományos tanácsadója és a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) Műszaki Intézetének kutatóprofesszora. A csoport tagja még Novák Tamás, a MATE Műszaki Intézet egyetemi docense, Ster András, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Wigner Fizikai Kutatóközpontjának fizikusa, Roman Pasechnik, a Lundi Egyetem Csillagászati és Elméleti Fizikai Tanszékének docense, valamint Szanyi István ELTE-s doktorandusz, a Wigner Fizikai Kutatóközpont munkatársa. Kárpátaljai vonatkozásban a Nagydobronyban élő Szanyi Istvánt kértük, hogy meséljen munkájáról és a mostani szenzációs felfedezésről úgy is, hogy a fizikában kevéssé jártas olvasóink is megértsék azt.
– A Nagydobronyi Középiskolában érettségizett, majd az ungvári egyetemen kezdett tanulni…
– Igen. Az alapdiplomámat az Ungvári Nemzeti Egyetemen szereztem meg, majd a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) a mesterdiplomát. Most pedig az ELTE-n doktori képzésben veszek részt.
– Nagydobronyi középiskolásként miért választotta a fizikát?
– Ennek több oka is volt. Mindig érdekelt a körülöttünk lévő világnak a működése. A biológia és a történelem is számításba jött, hogy azt fogok majd tanulni, de amikor el kellett dönteni, a fizika tűnt olyannak, amivel a későbbiekben el fogok tudni helyezkedni.
– Utólag is jó választásnak tartja, hogy az ungvári egyetemen kezdte a tanulmányait?
– Mindenképpen jó választás volt, mert ott meg ismerkedtem olyan emberekkel, akik végül arra az útra tereltek, amelyen most haladok, és amelyen sikereket tudtam elérni. A nagyenergiás fizikával, a proton-proton és proton-antiproton ütközések vizsgálatával egy kárpátaljai származású, Kijevben élő tudós, kutató hatására kezdtem foglalkozni. Jenkovszky László eljött Kijevből Ungvárra, és mondta, hogy szeretné, ha az ungvári fiatalok bekapcsolódnának ebben a témában a nemzetközi tudományos kutatásokba. Jelentkeztem, hogy én szeretnék bekapcsolódni. Ekkor kezdtem együtt dolgozni Jenkovszky Lászlóval, akkor a négyéves egyetemi alapképzés harmadik évét kezdtem. Neki köszönhetően jutottam el tudományos konferenciákra Magyarországra, de voltam Németországban és Olaszországban is. Tehát a vele közösen végzett munkának az eredményeit mutattam be ezeken a konferenciákon. Így már könnyebb volt az átmenet az ELTE-re, hisz látták, hogy milyen eredményeim vannak.
Sokat köszönhetek az ungvári egyetemnek. Ugyanakkor Budapest főváros, ott sokkal jelentősebb tudományos vérkeringésbe kapcsolódtam. Az ELTE-n kicsit szélesebb ismeretekre lehet szert tenni mindenféle területen, ugyanakkor hangsúlyoznám, ha valaki tanulni akar, akkor Ungvár sem rossz választás, nekem például nagyon jó ugródeszka volt.
– PhD-hallgatóként hogyan sikerült bekerülnie ebbe a mostani tudóscsapatba? Mik voltak ennek az előzményei?
– A kutatási terület, legalábbis a témakör ugyanaz, amit Jenkovszky Lászlóval kutatni kezdtünk. Annak egy altémája, amivel most foglalkoztunk. Csörgő Tamással az első budapesti konferencia részvételem alkalmával ismerkedtem meg. Először a mesteri tanulmányaim alatt, majd a dokoti képzés alatt is vállalta a tudományos témavezetésemet. Vele már a kezdetektől az odderon témát kezdtük el kutatni. Aztán egy évvel később meghívott engem a modellfüggetlen módszereket alkalmazó odderonkutatásba is, mert úgy gondolta, hogy van olyan, amivel hozzá tudnék járulni ahhoz is. Így 2019 nyarától bekapcsolódtam a felfedező munkába.
– A mostani szenzációs tudományos eredményt el tudná úgy magyarázni, hogy a fizikában kevéssé jártas olvasóink is megértsék? Mi az, amit sikerült bizonyítaniuk?
– Az iskolában mindenki által megismert periódusos rendszerben lévő elemek mindegyikéhez egy atom tartozik. A körülöttünk lévő világot – akár minket is és a tárgyakat rajtunk körül – a periódusos rendszerben lévő elemek atomjai építik fel. A fizikusok továbbmentek, és rájöttek, hogy az atom atommagból és körülötte elhelyezkedő elektronokból áll. Majd kiderült, hogy az atommagon belül protonok és neutronok vannak, később még tovább mentek, és kiderült az is, hogy a protonokon és neutronokon belül kvarkok helyezkednek el. Ennél tovább még nem tudtak menni, a kvarkokat elemi részecskének, elemi építőkőnek nevezzük, amit nem tudunk tovább bontani. Ugyanilyen az elektron is, nem bontható tovább. A protonokat alkotó kvarkokat gluonok tartják össze, amiket ragasztórészecskéknek mondhatnánk magyarosan. Ők szintén elemi részecskék. Tudományosabb megfogalmazásban a gluonok közvetítik a kvarkok közötti erős kölcsönhatást, ami által például kötött állapotot tudnak kialakítani, tehát a kvarkok össze tudnak kapcsolódni protonná. A fizikusok azt is észrevették, hogy ezek a gluonok nemcsak kvarkokat tudnak összeragasztani, hanem egymással is össze tudnak ragadni. Odderonnak pedig a páratlan számú gluonból összeragadt részecskéket nevezték el, ami állhat 3, 5, 7, 9 stb. gluonból. A páros számú gluonokból felépülő részecskék gyűjtőneve a pomeron, azok létezésére már elég bizonyítékunk volt korábban is. Az odderon létezésére viszont eddig nem volt elegendő, méréseken alapuló bizonyíték. A részecskefizikában úgynevezett szigma bizonyosságokat határoznak meg, azt mondják, ha valami 5 szigmára már bizonyos, akkor az létezik. Mi pedig több mint 6 szigma bizonyossággal tudjuk bizonyítani, hogy az odderon létezik.
– Hogyan sikerült ezt bizonyítani? Miként zajlott maga a kutatás?
– Olyan folyamatokat vizsgáltunk, amelyekben két proton, illetve egy proton és egy antiproton rugalmasan ütközik. Az antiproton a proton antirészecskepárja azonos tömeggel, de ellenkező, negatív előjelű elektromos töltéssel. A rugalmas ütközésekben nem változik meg a részecskék belső szerkezete, nem törnek össze: ugyanazok a részecskék repülnek tovább, csak kicsit megváltozott irányba, mint az ütközés előtt. A részecskegyorsítós kísérletekben mérik a rugalmas proton-proton és proton-antiproton ütközések fizikai jellemzőit. Az ilyen ütközések ún. önhasonlósági tulajdonságára sikerült fényt derítenünk. Ezzel azt tudtuk bizonyítani, hogy a proton-proton ütközések jellemzői nem egyeznek meg a proton-antiproton ütközések jellemzőivel. Ebből következik, hogy léteznie kell olyan kölcsönhatást közvetítő részecskének, amely eredményezhet ilyen eltérést az erős kölcsönhatás tartományában. Ez a részecske pedig az átalunk vizsgált magas energiák esetén kizárólagosan csak az odderon lehet.
– Az önök – négyen magyarok és egy svédországi kutató – közös munkájának eredménye a mostani, nagy visszhangot kapott publikáció, az odderon létezésének a bizonyítása. A részecskegyorsítók nyilvános mérési eredményeit használták fel ehhez a kutatáshoz?
– Az adatokat a Svájc és Franciaország határán elhelyezkedő Európai Nukleáris Kutatási Szervezet LHC gyorsítójában, illetve az Amerikai Egyesült Államokban, a Fermi Nemzeti Laboratórium TEVATRON gyorsítójában mérték. Az általunk felhasznált adatok mindenki számára elérhető, publikus adatok. Mi új mérést nem végeztünk, csak az általunk kitalált, új módszerrel a már meglévő adatokból mutattuk ki az odderon létezését.
Leszek Łukaszuk nevű lengyel és Basarab Nicolescu nevű román fizikusok 1973-ban megírt elméleti munkájukban javasolták először az odderont. Ők már akkor úgy gondolták, hogy léteznie kell egy ilyen részecskének, de csak most, 48 év elteltével sikerült rá kísérleti bizonyítékot is találni.
– Ezt a magas szintű kutatómunkát a világhálón fellelhető adatoknak köszönhetően itthonról is lehet végezni? Mennyi időt tartózkodik Nagydobronyban, és mennyit Budapesten?
– A koronavírus-járványnak „köszönhetően” egy éve sokat vagyok itthon. 2020-ban, pont március közepén hazajöttem, és szeptemberig Nagydobronyban voltam. Minden elektronikusan történt, a tanulás, a vizsgázás. November végétől megint itthon vagyok, azóta ugyancsak a világhálón keresztül történő oktatásban és kutatásban veszek részt. A jövő héten vissza kell mennem Budapestre, de ügyintézés miatt, nem a tudományos munkámmal vagy a tanulmányaimmal kapcsolatosan. Egyébként a mostani kutatás során mi Skype-on tudtunk egymással értekezni, megbeszélni a teendőket, a megkapott eredményeket. Ehhez a kutatómunkához csak internetre és számítógépre volt szükség, ami itt, Nagydobronyban ugyanúgy megvan. Természetesen, ha olyan jellegű lenne a munkám, hogy valamilyen műszeren kellene mérést folytatni, akkor amellett ott kellene lenni. Szerencsére ez esetben már dokumentálva voltak az adatok, és mi öten a számítógépünkön tudtunk dolgozni – lehettünk volna a világ bármelyik pontján. A technológiai fejlődésnek köszönhetem, hogy már ungvári egyetemistaként is be tudtam ilyen kutatásokba kapcsolódni, itthonról. Ez nagy plusz volt. Szeretek utazni, de az utazásra elő kell teremteni az anyagi feltételeket és egyebeket is. Az olyan elméleti kutatásokat, amelyeket eddig csináltam, itthonról is lehetett, csak a számítógépem, az időm és a kitartásom kellett hozzá.
– Milyen tervei vannak? Valóban jól gondolta felvételizőként, hogy fizikusként könnyen el lehet helyezkedni?
– Bár már látom, hogy biológusként és történészként is lehet érvényesülni, egyáltalán nem bántam meg, hogy felvételizőként mégis a fizikát választottam. A fizika által betekintést nyerhettem a világegyetem működésébe, az azt uraló alapvető törvényekbe. Emellett az elhelyezkedési lehetőségek a tudományos pályán kívül is valóban sokrétűek. A doktori cím megszerzése után szeretnék néhány évet külföldön tölteni, ezzel még több tapasztalatot és egy kis presztízst is szerezni a szakmán belül. Utána a családhoz, rokonokhoz, barátokhoz minél közelebb szeretnék majd élni, elhelyezkedni. Ezzel együtt olyan munkahelyet szeretnék választani, ahol továbbra is foglalkozni tudok majd a tudomány azon ágával, melyet jelenleg is művelek.
Életünk elengedhetetlen része az étkezés, s ebből kifolyólag a konyha fontos szerepet tölt be minden ember életében. Megszoktuk, hogy általában ez a helyiség a nők birodalma. Ám ne felejtsük el, hogy a legtöbb főszakács, séf az férfi. De hogy mi vonz egy férfit a konyhához? S mitől lesz jó egy konyhafőnök, az kiderül a Livadár Eduárd konyhafőnökkel készült interjúból.
– Meséljen kicsit a gyermekkoráról!
– Beregszászban születtem 1980-ban, és a közeli Komlóson (Hmiljnik) töltöttem gyerekkoromat. Ezt követően édesanyám második házasságából adódóan Magyarországra, Győrbe költöztünk. Ott tanultam meg helyesen magyarul beszélni. Testnevelő tagozatos iskolába jártam, de nagyon szerettem anyukám mellett a konyhában tevékenykedni. Magániskolában elvégeztem a szakácstanfolyamot, mellette a felszolgálást. Sajnos édesanyám korai halála miatt eltávolodva az otthontól Mosonmagyaróvárra kerültem, ott éltem egy ideig. A vágyam azonban az volt, hogy Ausztriába kerüljek ki dolgozni. Hét év után sikerült. Egy olasz étteremben kezdtem dolgozni. Most már életvitelszerűen Ausztriában élek, Flachauban, ott is dolgozom egy szállodában. Úgy érzem, hogy megtaláltam a számításaimat.
– Említette, hogy Ausztria nagy vágya volt. Miért éppen az az ország?
– Ebben a kérdésben az anyagiak is közrejátszottak, hiszen stabilabb, magasabb fizetéseket lehet kapni. De rájöttem arra is, hogy az ottani hotelekben rengeteget fejlődhetek szakmailag, és ez a kettő együtt aztán egyre jobban motivált.
– Jelenleg konyhafőnökként dolgozik Flachauban. Mesélne erről bővebben?
– Ott egy 4 csillagos superior szállodában dolgozom, ahol 120 szoba van, s ahová főként családok jönnek. Ez egy egész nagy komplexumnak számít ott. A kezem alatt 15 fő dolgozik főszezonban a konyhán, ebből 12 főszakács. Az egész konyha felügyelete az én felelősségem, ebbe beletartozik a menüírás, a konyhai higiénia, a beszerzett áru felügyelete, a tálalás. Emellett folyamatosan kapcsolatban kell lenni a főpincérrel, illetve azoknak a részlegeknek a vezetőivel, ahová étel megy. Amit a vendégeink elfogyasztanak, az mind az én felügyeletem mellett hagyja el a konyhát.
– Felszolgálónak is tanult. Ebben is kipróbálta magát?
– Igen, nagyon szeretek emberekkel dolgozni. Ezért kipróbáltam a felszolgálást is, de a szívem visszahúzott a konyhába. Gyakorlatilag végigmentem a ranglétrán, míg konyhafőnök lettem. Sikerült tapasztalatot szereznem, egyre komolyabb séfek mellett tanulhattam, és magamat is igyekszem folyamatosan fejleszteni. A gasztronómiában ez elvárás ahhoz, hogy minőségi éttermekben dolgozhass. Hogy idáig eljuss, kell hozzá rutin, tapasztalat, alázat, tisztelet. Nagyon felelősségteljes feladat a konyhafőnökség. Határozottnak kell lenni a konyhán, ott fegyelemnek, tisztaságnak és rendnek kell lennie. Komoly pozíciókat kaphattam volna már korábban is, ám eleinte a német nyelv miatt nem mertem elvállalni, végül nem engedtem el a lehetőséget. Életem egyik legszebb napja volt, amikor elvállaltam a konyhafőnökséget.
– Gondolom, azért nemcsak szép és jó oldala van ennek a munkának.
– Igen, van az az oldala, amikor kimégy, és a vendégek megdicsérnek, ízlik nekik az étel. De van olyan is, amikor éppen panasszal illetnek – ezt is tudni kell viselni. Manapság sokféle betegség létezik, rengeteg a különböző ételallergiával küzdő vendég. Rájuk különösen tekintettel kell lenni. Mi igyekszünk mindenkire figyelni, de előfordul, hogy vagy a felszolgáló, vagy a konyha hibázik, amit igyekszünk idejében orvosolni.
– Mi ösztönzi a férfit arra, hogy szakács legyen?
– Nagyon sokat voltam édesanyám „szoknyája mellett”, aki sokat főzött. Nagyon anyás gyerek voltam, és valahogy megszerettem a „konyhát”. Nem voltunk gazdag család, de havonta egyszer eljártunk étterembe. Egyik alkalommal megkérdeztem édesanyámat, hogyan lehetséges, hogy húsz perc alatt kihozzák az ételt, amíg ő otthon fél napokat főz. S akkor a tulajdonos, aki ismerősünk volt, bevezetett a konyhába; akkor láttam először éttermi konyhát, amibe azonnal bele is szerettem. S ott szembesültem azzal, hogy mindent előre elkészítenek. Ezután már nem volt bennem kérdés, hogy szakács szeretnék lenni. Hála Istennek, a hobbim a szakmám is egyben.
– Mitől jó egy jó konyhafőnök?
– Egy jó konyhafőnök rendet és fegyelmet tart. Az egész konyha egy komplett munkafolyamat. Mindenre oda kell figyelni: a tisztaságtól megkezdve a tányér dekorációjáig. Úgy kell tekintenie a konyhára, mintha a sajátja lenne, és fontos, hogy összetartsa a csapatot.
– Van olyan helyzet, amikor ön is főz, vagy már csak irányít?
– Természetesen a konyhafőnöknek felügyelnie kell, hogy minden pontosan úgy menjen le, ahogy szeretné. De szinte mindennapos, hogy én is beállok főzni. Emellett igyekszem mindent megkóstolni, a kóstolás nagyon fontos folyamata a munkának. Van olyan este is, amikor a specialitásom is felkerül az étlapra. Nálunk heti hat nap munka van, és mindig van egy nap, amikor valaki szabad. Én bárkit tudok helyettesíteni. Emellett az áruátvételnél és a tálalásnál mindig ott kell lennem. Általában én hagyom el utoljára konyhát. Sokan nem is gondolják, hogy mennyi munka és idő megtervezni egy ételt.
– Jelenleg Ausztriában él, Magyarországon nőtt fel, mégis szorosan kötődik Kárpátaljához.
– A mai napig megvannak a gyerekkori barátok, a rokonság, akikhez évente visszajárok. Nagyon szeretek Kárpátalján lenni. Amikor gyakrabban vagyok itt – mint most a karantén miatt –, megfordul a fejemben, hogy visszaköltözöm. Nagyon jó időszak az itt eltöltött idő, legutóbb a TV21 Ungvár műsorában is volt lehetőségem főzni, amit nagyon élveztem. A szívem hazahúz, nagyon szeretem Kárpátalját, Beregszászt, ez a vendégszeretet csak itt van. Máshol nem igazán tapasztaltam ilyet.
– Milyen élmény volt kamerák előtt főzni?
– Ez volt az első tévés szereplésem, nagyon izgultam. Jött egy lehetőség, hogy a TV21 Ungvár főzőműsorában Bakos Csaba séffel együtt főzzek, és éltem vele. Leforgattunk Bakos Csabával néhány műsort, amit nagyon élveztem, bízom benne, hogy fogunk még együtt dolgozni. Nemrég beszéltem Csabával, aki az egyik receptemet Kijevben is el fogja készíteni egy ottani főzőműsorban. Igyekeztünk olyan ételeket készíteni az adás során, amelyek otthon is elkészíthetők, remélem, tetszeni fog a nézőknek. A stáb fantasztikus volt, nagyon jó volt együtt dolgozni velük.
– Ha jól tudom, a mostani itt-tartózkodása során nemcsak főzni, de tanítani is volt alkalma a helyieket.
– Igen, a beregszászi Pacsirta étteremben volt alkalmam néhány napos tanfolyamot tartani, melyen a már eddig megszerzett tudásomat igyekeztem átadni, segíteni a főzésben, a tálalásban, és javasoltam, mire figyeljenek oda a konyhában. Nagyon élveztem ezt is. Örültem, hogy oktatóként is segíthettem, adhattam valamit a helyiek számára.
– Mit szeretne még elérni?
– Álmom egy saját étterem, amely az én „gyermekem” lenne. Még nem döntöttem el, hogy hol, de egy saját éttermet szeretnék nyitni. Olyat, amire úgy gondolnak majd az emberek, hogy Eduhoz bármikor elmehetnek, mert ott mindig jót lehet enni.
Szűcs Nellivel, a Nemzeti Színház nagyszerű színésznőjével Szilléry Éva készített videó interjút. NÉZZE MEG A BESZÉLGETÉST!
https://youtu.be/P_yF5sAWtEQ
Szűcs Nelli a beregszászi, majd a debreceni, 8 éve pedig a Nemzeti Színház vezető színésznője. Pályája kezdete óta egyetlen igazgatója volt: Vidnyánszky Attila. Shakespeare, Csehov, Osztrovszkij, Goldoni, Moliere, Gorkij, Feydeau, Katona József, Vörösmarty, Madách Imre drámáinak főszerepeit játszotta, elsősorban Vidnyánszky Attila rendezéseiben. A Nemzetiben hosszú évek óta játssza az általa összeállított monodrámát Fedák Sáriról, és a még Debrecenben bemutatott Fodrásznő címszerepét, Viktor Rizsakov korszakos előadásában. 2019 őszén Euripidész Médeiájának címszerepében aratott nagy sikert, az előadást a stockholmi Királyi Drámai Színház igazgatója, Eirik Stubo rendezte.
It is with deep sadness we have to tell you that our dear friend and client Darren Kent passed away peacefully on Friday. His parents and best friend by his side. Our thoughts and love are with his family in this difficult time. RIP my friend ❤️ pic.twitter.com/Ko0mPFUJNK
It is with deep sadness we have to tell you that our dear friend and client Darren Kent passed away peacefully on Friday. His parents and best friend by his side. Our thoughts and love are with his family in this difficult time. RIP my friend ❤️ pic.twitter.com/Ko0mPFUJNK
A TV21 Ungvár csatorna egy régóta tátongó űrt tölt be azáltal, hogy a szórakoztatás mellett a magyarságot érintő társadalmi problémákra is reagál Napi 12 órában sugároz magyar, illetve ukrán nyelvű műsorokat. Kulin Zoltánnal, a TV21 Ungvár igazgatójával felidéztük a kezdeteket és beszéltünk az idei tervekről, a tv-csatorna működéséről, a fejlesztésekről és a nehézségeiről.
– Foglaljuk össze röviden a viszonylag fiatal televíziócsatorna történetét.
– A televízió 2018 májusában alakult abban a székházban, amelyet ugyanabban az évben, februárban kétszer is megtámadtak: a hónap elején Molotov-koktélt dobtak rá, aztán február végén pedig egy időzített bombát robbantottak, aminek következtében szinte teljesen kiégett az épület. Magyarország Kormányának támogatásával a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) olyan eszközöket kapott, amelyekből felújíthatta ezt a székházat. Szerencsés egybeesés, amit gyakran a Szövetség ellenségei a szemére is vetnek, hogy éppen abban az időben vásároltak egy másik ingatlant, tehát a KMKSZ át tudott költözni oda.
A KMKSZ 2018 elején megvásárolta a TRK-Danio kisvállalat részvényeinek a felét, ami arra jogosította fel, hogy a napi 24 órából 12 órát a saját elvárásai szerint sugározzon. Az építkezések rögtön február után megkezdődtek, és két forrásból – a televízió költségvetéséből, valamint a magyar kormány támogatásával sikerült úgy felújítani az épületet, hogy megfeleljen egy televízióstúdió elvárásainak. Azért nem volt könnyű, mivel ez egy 10 x 10-es kockaház volt eredetileg, s ahogy váltakoztak a tulajdonosok, mindig hozzáépítettek valamit. Ezt kellett televízió-székházzá alakítani. Berendeztünk egy stúdiót, egy ún. newsroomot (szerkesztőségi szobát), két másik szerkesztőségi szobát, az egyiket az ukrán, a másikat a magyar szerkesztőségnek, süketszobákat, ahol hangalámondásokat lehet készíteni a különböző videoanyagokhoz. Az első kísérleti adásokat 2018 májusában indítottuk, ezért a televízió születésnapját is májusra tesszük. Idén leszünk 3 évesek.
– Az új nyelvtörvény okoz-e nehézséget?
– Az ukrán törvények értelmében a regionális stúdióknak, amilyennek mi is minősülünk, az ukrán médiahatóság (Nacrada) szerint legkevesebb 75%-ban kell államnyelven sugározniuk. Ez azt jelenti, hogy a fennmaradt 25%-ban sugározhatunk csak magyar nyelven. Mivel a csatorna egyik tulajdonosa kizárólag ukrán nyelvű műsorokat sugároz, a mi esetünkben a fennmaradó 12 órát lebontva ez 6-6 óra magyar és ukrán adást jelent. Ezért a KMKSZ ukrán szerkesztőséget is létrehozott.
Ezzel egy másik célt is elértünk. A Szövetség nem titkolt szándékkal azért hozta létre a televíziót, hogy pótolja azt a nagy űrt, amely az ukrán médiatérségben volt tapasztalható. Hiszen az állami, később a közszolgálati média magyar szerkesztősége Kárpátalján nem tudta eljuttatni anyagait az országos csatornákhoz úgy, hogy az ukrán nézőközönség rendszeresen és sokoldalúan értesüljön arról, hogyan él a kárpátaljai magyarság, mi foglalkoztatja, hogyan hatnak az országos politikai és gazdasági folyamatok egy nemzeti kisebbségre. A televízió mellett más felületeket is létrehozott a KMKSZ, többek között egy gyűjtőportált, a karpat.in.ua-t.
– A kezdeti összeforrott, tapasztalt gárda több fiatal munkatárssal gyarapodott.
– 2018-ban az állami televízió magyar és ukrán szerkesztőségeinek bázisán jött létre a csatorna, mégpedig úgy, hogy a magyar kollégák egy ideig párhuzamosan dolgoztak mindkét médiumban. A TV21-nél voltak főállásban, viszont, hogy ne fosszuk meg az állami televíziót sem a magyar adásoktól, és ne érjen minket az a vád, hogy el akarjuk lehetetleníteni a közszolgálati média magyar szerkesztőségének munkáját, oda is készítettünk tévés és rádiós műsorokat. Ez körülbelül 2-3 hónapig tartott, s 8 emberről volt szó. Párhuzamosan új embereket vettünk fel a TV21 Ungvár soraiba. Sokan átjöttek hozzánk az állami televíziótól, főleg ukrán kollégák. Most a honlappal és a külső munkatársakkal együtt 90-en dolgoznak a KMKSZ égisze alatt működő médiumokban.
Ami a humán erőforrásokat, a stábot illeti, olyan embereket foglalkoztatunk, akik gyakorlatilag több munkafolyamatot is végeznek. Egy szerkesztő például nemcsak elkészíti a riportot, megírja a szöveget, hanem meg is vágja, alá is mondja (narrálja) az anyagot, ő foglalkozik a gyártási feladatokkal is, mivel erre nincs külön szakemberünk. Ugyanígy az operatőr is nemcsak videót készít, hanem vág is, vagy ha hosszabb anyagról van szó, akkor rendez is. Elvárás, hogy egy operatőr ne csak egy kamerával dolgozzon. Nincs olyan magazinműsorunk, amelyikben ne használnánk például drónokat. Már a kezdetektől fogva egyházi közvetítéseink is vannak. Ezekhez az egyik kollégánk kameradaruját is használjuk.
– Mérik-e a televízió nézettségét, és ha igen, milyen a nézettségi szint?
– A kezdetektől fogva nagyon fontos volt a KMKSZ számára, hogy megvizsgáljuk a nézettséget. Országos közvélemény-kutatást végezni sokba került volna, ezért a KMKSZ maga végzett ilyen felmérést, amelyből kiderült, hogy gyakorlatilag eljuthatunk minden háztartásba, csak ki kell választani a megfelelő csatornákat. Nézhetőek vagyunk a földi sugárzású digitális csatornán, a kábelhálózatokon, az interneten (Facebook, YouTube). A műszaki szakembereink szerint folyamatosan nő a nézettségünk. Egy-egy közérdekű híranyagot órák alatt több tízezren tekintenek meg. Van olyan magazinműsorunk, melyet eddig 300 ezren néztek meg. A gyűjtőportál, a karpat.in.ua rendszeresen hozza a havi másfél milliós olvasottságot.
A műsorsávot úgy alakítottuk ki, hogy mindkét tulajdonos kapjon műsoridőt a reggeli és az esti főműsoridőben is. Így a hétköznapokon kétóránként váltakozunk, hétvégeken egy 3,5, illetve 2,5 órás magyar blokkot láthatnak az érdeklődők. 20 órától egészen éjfélig van egy viszonylag nagy idősáv, melyet magyar tartalommal ki tudunk tölteni.
– Hogyan alakul a saját gyártású és az átvett műsorok aránya?
– Átlagosan napi 1,5-2 órás saját műsorunk van. A műsoridő további részében a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alappal (MTVA) kötött szerződés alapján átvett anyagokat, illetve az ukrán műsorterjesztőktől vásárolt filmeket, műsorokat sugározunk. De a Deutsche Wellétől is kapunk ukrán nyelvű összeállításokat.
– Kihalóban van a klasszikus „leülök a készülék elé, és nézem” szokás. Hogyan próbálnak alkalmazkodni a megváltozott tévénézési szokásokhoz? A fiatalokat sikerül megfogni?
– A televíziós szokások nagyon változnak. A fiatalok nem nagyon szeretnek a hagyományos értelemben televíziózni. Pláne, mióta a sok „okos” műszaki eszköz elterjedésével már mobiltelefonon is lehet abszolút jó médiaképet kapni és bármilyen műsort megnézni. Erre a korosztályra való tekintettel vagyunk jelen a YouTube-on és a Facebookon. Az idősektől kezdve a fiatalokig mindenki a kedve szerint megtekintheti műsorainkat a különböző médiafelületeken.
– A koronavírus okoz-e gondot? Hogyan sikerült megszervezni a munkát?
– Minket a pandémia nem ért váratlanul, hiszen helyszűke miatt már eleve úgy indultunk, hogy aki csak teheti, home office-ban dolgozzon otthonról. A kollégákat ennek megfelelően elláttuk videókészítéshez és -vágáshoz szükséges műszaki eszközökkel. Ilyen szempontból is felszereltek vagyunk. A székházba csak azok járnak be, akik napi ügyeletet tartanak, stúdiófelvételben vesznek részt, utómunkálatokat végeznek az anyagokon, vagy karbantartják az eszközöket.
Tavaly óta tematikus napokat is szervezünk. Részben ezt is a világjárvány hívta életre, hiszen nagyon sok rendezvény elmaradt. Az első ilyen volt a karácsonyi műsor, ahol külön adventi rajzpályázatot is indítottunk. A nemzeti összetartozás napján és januárban, a magyar kultúra napján is elmaradt a KMKSZ központi rendezvénye, ezért január 22-én aktuális műsorfolyammal jelentkeztünk, amelynek nagyon nagy sikere volt a visszajelzések alapján.
A következő ilyen tematikus műsor februárban lesz. Mivel elmaradt a mezőgecsei böllérverseny, úgy döntöttünk, hogy nagyobb teret biztosítunk a magyar népi életvitelhez szorosan köthető szokás, a disznóölés, a disznóból készült ételek, a vonatkozó hagyományok népszerűsítésének.
– Milyen műszaki fejlesztések, illetve új alkotói projektek valósultak meg 2020-ban?
– 2018-ban elvégeztük azt a műszaki fejlesztést, amely egy teljes körű gyártási ciklust lefed. Arra az évre volt betervezve a közvetítőkocsi beszerzése is, ez sikerült. Azóta folyamatosan fejlesztünk, hiszen a 2018-as műszaki színvonal mára már nem felel meg a korszerű elvárásoknak. Gyakorlatilag most ott tartunk, hogy idén a 2018-ban vásárolt műszaki cikkek felújítására kell majd költenünk, illetve a fogyóeszközök pótlására.
– Számíthatnak-e új műsorra a nézők?
– Ami az új adásokat illeti, induláskor az volt a mulasztásunk, hogy megfeledkeztünk a rendszeresen jelentkező ifjúsági és tudományos-ismeretterjesztő magazinokról. Ezt tavaly sikerült pótolnunk. Ifjúsági magazin a KamillaTea, mely műsor nemcsak egészségügyi, hanem az ifjúságot foglalkoztató gyakori kérdéseket is felvet.
Sorainkban tudhatjuk a Magyarországról Kárpátaljára áttelepült médiaszakembert, Rajkó Balázst, aki nagyon eredeti látásmóddal két magazinműsort is gyárt: a turisztikai Gyere velem!-et és a hagyományőrző Azért jöttem ide… címűt.
Lesz még egy turisztikai magazinunk, amelynek a forgatásai tavaly már elkezdődtek. Ennek a felelős szerkesztője K. Debreceni Mihály.
Idén márciusban egy tudományos-ismeretterjesztő magazin is indul Nyíri-Iváncsik Kata felügyelete alatt, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola szakembereinek bevonásával. A tartalmi részeket már egyeztettük, most pedig az arculat kidolgozása van folyamatban.
32 évig dolgoztam az állami televíziónál, amely később közszolgálati lett, de ez alatt az idő alatt egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor fordultak hozzám új ötletekkel az ottani kollégák. Itt pedig nincs olyan hét, hogy valaki ne jönne elő új ötlettel. Ilyen volt a Debreceni Kamilla által szerkesztett KamillaTea, amely az egészségügyi magazint, a Gyógyírt váltotta, s így jelentek meg például a Pujó István által szerkesztett sporthírek is.
– Tévénézőként mi a kedvenc műsora?
– Kezdem az ukrán szerkesztőséggel. Az egyik kedvencem a horgászmagazin, a Karpatszke riballja. Büszke vagyok a roma magazinra (Romano Lav – Roma Szó), amely az ország egyedüli, rendszeresen jelentkező roma magazinja. Mint kiderült, a sportműsorunk bekerült a három legjobb országos sportműsor közé.
Ami a magyar szerkesztőséget illeti, nagyon tetszik, és megállná a helyét a magyar közmédiában is a Kárpáti Kulináris. Erre már több szerződést kötöttünk, lefordították több nyelvre, és Európa országaiban is sugározzák. A kulturális magazinokban voltak nagyon érdekes részek, tetszik a Nőidő műsorvezetőjének, Béres Ildikónak az érdekes témaválasztása, és itt van az új műsor, az Ütött-kopott történetek Gál Natália szerkesztésében és rendezésében.
Nekem a Profit is tetszik, amelyet Iváncsik Attila szerkeszt. Ez egy gazdasági magazin. De említhetném az Arcképmást, A családban marad és A gyerekkel. Gyerek kell! c. magazinokat is. Ezeket bátran ajánlom mindenkinek. Tartsanak velünk idén is! Nézzék a TV21 Ungvár műsorait!
Tavaly ünnepelte fennállásának 30. évfordulóját a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága (RIT). Ebből az alkalomból Kulin Ágnes, a RIT elnöke beszélt a koronavírus-járvány okozta nehézségekről, az elmaradt tárlatokról, illetve arról, hogyan tudták túlélni ezt a jubileumi évet, és sikerült-e új kezdeményezéseket, projekteket megvalósítaniuk 2020-ban.
– A társaság egy gyönyörű téli tárlattal és a hagyományos díjátadóval zárta a 2020-as esztendőt. De idézzük fel, hogyan indult az év!
– Nehéz ezt az évet értékelni, felemás érzések kavarognak még mindig bennem, hiszen nagyon sok mindennel készültünk. A RIT fennállásának 30. évét ünnepelte tavaly, és ez a jubileumi esztendő sok érdekes elképzeléssel, lehetőséggel indult számunkra, amely hirtelen irányt váltott, és leginkább a várakozás, a folyamatos alkalmazkodás, a halasztás jegyében telt. Általában az év végén rendezett téli tárlatunk megnyitóján összegzem a programokkal teli évünket. Ilyenkor felsorolom, hogy hol és milyen programjaink kerültek megrendezésre, kikkel tudtunk közös rendezvényeket létrehozni. A megszokotthoz képest most két listám is van. Egy olyan, amelyben az elhalasztott és megvalósulásra váró kiállításokat, kerekasztal-beszélgetéseket és rendezvényeket vehetném számba; egy második felsorolás részeként pedig beszámolhatok a szokatlan és megpróbáltatásokkal teli időszak eredményeiről. Sajnos, az első listám sokkal hosszabb, mint szeretném. Ha számszerűsítenem kell, több mint tíz kiállításunk nem valósult meg. Több turnét is terveztünk tavaly, köztük egy ukrajnait. Brüsszelbe is kilátogattunk volna 2020-ban, de sajnos, erre sem került sor. S rengeteg olyan program, együttműködés sem valósulhatott meg a karanténhelyzet miatt, amelyek személyes kapcsolatot igényeltek volna. De ezek a tervek nem vesznek a felejtés ködébe, és remélhetőleg a további években minden terv megvalósul.
– A művészek is nehéz helyzetbe kerültek, hiszen gyakorlatilag nem voltak kiállítások, plein airek, alkotó- és festőtáborok.
– A digitális térbe szorult kapcsolattartás és távolságtartás megnehezítette mindenki munkáját, így az alkotókét is. A saját műtermükbe visszaszorult művészeknek sok kérdéssel kellett szembenézniük. Egyénileg és csoportként is átgondoltuk az eddigi szokásainkat és módszereinket. Az alkotás folyamata lehet magányos, két vagy több személy együttműködését igénylő, viszont hosszú távon nem lehet állandó elszigeteltségben, a digitális térben mozogva és távolságokat betartva alkotni. Hiszen az alkotói folyamatban fontosak a kívülről érkező jelzések, benyomások. A művészetek befogadása ebben a jelenlegi állapotban pedig jelentősen leszűkült. Ez az állapot közel sem ideális, és csak a művészeti elképzelések kicsiny részének megfelelő, a tradicionális technikákban és műfajokban dolgozók számára enyhe vigaszt jelent a reprodukciók megosztása és a visszaérkező válaszok elemzése. A személyes kapcsolat létrejötte az Alkotó–Műalkotás–Befogadó között nem pótolható a digitális eszközök segítségével.
– Minden nehézség ellenére sikerült új projekteket életre hívni.
– Nem minden tervünk hiúsult meg a 2020-as évben, hiszen ebben az időszakban két új projektet indítottunk útjára partnereinkkel és barátainkkal. A Kovács Vilmos Irodalmi Társasággal (KVIT) együttműködve az egyik újonnan induló projektünk a „Nyitott ablak, Képekben a szót és szavakban a képet” elnevezést kapta. A közös projekt a kárpátaljai magyar írók, valamint képző- és iparművészek közötti együttműködésre épül, kiindulópontja a műfajok közötti kapcsolat. A „Mi volt előbb, a szó vagy a kép?” kérdés adhatja a témafelvetés alapját. Elképzelésünk szerint olyan fogalmak gyakorlatba ültetésével, mint ekphrászisz, metafora, parafrázis, szinonima, narráció, születhetnének a jövőben írott prózai és lírai reflexiók tagjaink munkáihoz. A projekt beindításaként műhelymunkát szerveztünk szeptemberben a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán, ahol a lehetőségekről és az elképzeléseinkről beszéltünk. Tanácsadóként-lektorként Vári Fábián László is segíti a közös munkát. Hosszú távra tervezünk, és az remélhetőleg idén már ezeket az egymásra utaló-ható alkotásokat is bemutathatjuk az érdeklődőknek.
Második 2020-as projektként a RIT&BARÁTOK–ДРУЗІ–FRIENDS sorozatot indítottuk útjára. A logónk fenyőobjekt-változatának átdolgozására kérjük fel a művészeket saját stílusukban, s egy-egy alkotásra ösztönző ajándékcsomagot osztunk szét a RIT tagjai és a társaság művészbarátai között. Ennek az elképzelésnek a kezdeti darabjait láthattuk a téli tárlatunk hátsó termében. A projekthez 2021-ben digitális katalógust is készítünk, majd önálló kamarakiállítás keretében mutatjuk be az alkotásokat.
Ez a két projekt nagyon fontos, hiszen ezek olyan együttműködést ösztönző tevékenységek, amelyekben alkotótársakkal, más művészekkel tudunk közösen gondolkodni és közösen alkotni.
– Milyen terveik vannak az idei évre?
– A rengeteg elmaradt kiállítást, rendezvényt be kellene pótolni. Nem tudom, mennyire fog sikerülni, valamennyit remélhetőleg megvalósítunk, de már nem vagyunk maximalisták. Ahogyan a 2020-as év az igazodás jegyében telt el, úgy gondolom, hogy a 2021-es évben is erre kell számítanunk.
Sajnos, nem tudtuk együtt ünnepelni a szülinapunkat, a kollégáinkkal és a barátainkkal megülni ezt a jubileumi évet. De a helyzethez igazodva több videóriportot is forgattunk a TV21 Ungvár stábjának segítségével. Ezekben a társaság elmúlt 30 évét mutatjuk be, és a 2020-as tárlatunkat is videós tárlatvezetés segítségével próbáljuk szélesebb körben elérhetővé tenni.
Megpróbáljuk a digitális életünket kiszélesíteni, és igyekszünk ebben az irányban egy kicsit mélyebben tovább gondolkodni. A digitális térbe szorult életben sok pozitívumra is felfigyeltünk, amelyeket eddig sokszor figyelmen kívül hagytunk, főleg az információközlés és a kapcsolattartás terén. Emellett volt időnk gondolkozni a társaság felépítésén és a jövőn, hogy hogyan kellene egy kicsit megújítanunk, fiatalítanunk a társaságot, vagy elérhetőbbé, közérthetőbbé tenni azt, hogy miről is szólunk mi. Ezen a pályán rengeteg fejlődésre van még kilátás, látjuk, hogy vannak még hibák, tisztábban látjuk, milyen irányba kell tovább haladnunk, és ezen a téren nagyon hasznos volt a tavalyi esztendő.
Szeretném megköszönni a barátainknak, a társaság tagjainak, a munkánkat figyelemmel kísérő és támogató műkedvelő közösségnek az egész éves megértést és a folyamatos várakozást, valamint az eddigi közös munkát! Hálásak vagyunk, és tudjuk, hogy ez az átmeneti nehéz időszak nem állandó. Sokaknak tartozunk hálával azért, hogy a társaságunk működhet, valamint tagjaink segítséget kapnak alkotómunkájukhoz. Az egész RIT nevében köszönjük a magyarországi és a kárpátaljai szervezeteknek, intézményeknek az állandó támogatást, és reméljük, hamarosan megszokott formában élvezhetjük egymás társaságát és a MŰVÉSZETET! Mi tervekkel és reményekkel telve várjuk a további éveket, bízva abban, hogy a jövőben még sokszor találkozhatunk és ünnepelhetünk együtt.
Asked by @GStephanopoulos how a real bullet got on the "Rust" set, Alec Baldwin says: “I have no idea. Someone put a live bullet in a gun. A bullet that wasn’t even supposed to be on the property.”
Interjút adott az M5 Ez itt a kérdés című műsorának Karikó Katalin. A beszélgetésben szó esett a világhírűvé vált kutató gyerekkoráról, a disszidálásáról, és az általa kifejlesztett vakcináról is – írja a Magyar Nemzet.
– Kisújszálláson, egy egyszerű, nádfedeles vályogházban laktunk. Gondtalan gyermekkor, sok játék, boldogság – ez jellemezte az életemet.
Életem első tíz évében éltünk itt. Nem volt televízió, nem volt víz sem bevezetve, a kútra mentünk vízért – mesélte gyerekkoráról Karikó Katalin.
A szolnoki születésű kutatóbiológus aztán a Szegedi Tudományegyetem biológia szakos hallgatója lett. 1978-ban az MTA ösztöndíjasaként került a Szegedi Biológiai Kutatóközpontba. 1985-ben azonban létszámcsökkentés miatt elküldték, ekkor döntöttek úgy, hogy férjével és két és fél éves kislányával az Egyesült Államokban folytatja pályáját.
– Nagyon rosszul éreztem magam, hogy el kell mennem Amerikáig – mondta, és arról is beszélt, el kellett adni a Ladájukat, hogy legyen pénzük külföldön. Feketén átváltották a pénzt, aztán belevarrták a kislánya játékmacijába.
Jelenleg a BioNTech cég alelnöke, amely részt vett a koronavírus elleni oltás kifejlesztésében. Amikor eldöntötte, hogy ehhez a céghez igazol, volt olyan kollégája, aki egyáltalán nem hitt benne. Sőt már-már kinevette őt emiatt. Karikó azonban nem ad ezekre a véleményekre, mert úgy érzi, hogy másként nem jutott volna el oda, ahol most tart.
Szóba került lánya, Francia Zsuzsanna is, aki kétszeres olimpiai bajnok amerikai evezős.
– A lányom mindig azt mondta, a szüleitől látta, hogy kitartóan és becsülettel dolgoznak, és ő is úgy tett – mondta mosolyogva a biokémikus, aki örül a Közmédia Év Embere Díjának is.
A kutatót december 18-án oltották be a koronavírus elleni vakcinával, ez meghatározó élmény marad számára.
– A folyosón álltak az orvosok és a nővérek, hogy megkapják a vakcinát, és amikor megtudták, hogy mi vagyunk ott, elkezdtek tapsolni. Ez volt a legmeghatóbb – mondta, és elárulta, hogy még a szúrás helye sem fájt neki, és semmilyen mellékhatást nem tapasztalt. Kiderült: az első injekció után legalább tíz napot kell várni, és ekkor 88 százalék az esély arra, hogy nem kapjuk el a koronavírust. A másodiknál egy hetet kell várni, akkor 95 százalék az esélye annak, hogy nem leszünk betegek.
UPenn "told me that they’d had a meeting and concluded that I was not of faculty quality,” she said. ”When I told them I was leaving, they laughed at me and said, ‘BioNTech doesn’t even have a website.’”
https://t.co/VvdKpYk8z0 Congratulations to Penn Medicine mRNA Pioneers, Drew Weissman and Katalin Karikó, for receiving the 2022 Breakthrough Prize in Life Sciences Award - honored for engineering mRNA technology which enabled rapid development of effective COVID-19 vaccines
BREAKING NEWS The 2023 #NobelPrize in Physiology or Medicine has been awarded to Katalin Karikó and Drew Weissman for their discoveries concerning nucleoside base modifications that enabled the development of effective mRNA vaccines against COVID-19. pic.twitter.com/Y62uJDlNMj
BREAKING NEWS The 2023 #NobelPrize in Physiology or Medicine has been awarded to Katalin Karikó and Drew Weissman for their discoveries concerning nucleoside base modifications that enabled the development of effective mRNA vaccines against COVID-19. pic.twitter.com/Y62uJDlNMj
Jaroszlav Glagola több mint 30 éve egészségügyi dolgozó, az elmúlt félévben a „covid-osztály” egyik kezelőorvosa Ungváron. Elmondása szerint a megyeszékhelyen kritikus a betegek száma. Az orvos a Hromadske hírportálnak beszélt a kórház mindennapjairól, valamint arról, hogy a pluszférőhelyek kialakítása sem menti meg a kialakult helyzetet.
– Milyen a jelenlegi helyzet az önök kórházában?
– A helyzet kritikus és nem kontrollált. Intézményünk báziskórház. Ez az egyetlen kórház, amely éjjel-nappal végez sürgősségi ellátást: balesetek, infarktusok, agyvérzések. Minden betegnek biztosítanunk kell a szükséges kezelést.
Jelenleg öt osztályon tartózkodnak Covid–19-es betegek. Köztük van olyan osztály is, melyet nem kellett volna átalakítani. A neurológia, amely az agyvérzéses betegeket kellene elássa, a kardiológiai-újraélesztési osztály, ahol azinfarktusban szenvedő betegeket kell kezelni, valamint a sebészeti osztály.
Minden osztály körülbelül másfél nap alatt telik meg. Én jelenleg a nőgyógyászati osztályon dolgozom, amely a legutóbbi ügyeletem során, egy nap alatt telt meg.
Az a baj, hogy az osztályoknak szinte menet közben kell profilt váltaniuk. Képzeljék el a helyzetet, amikor szekrényeket, ágyakat pakolnak, s a betegek a folyosókon fekszenek. A pácienseket át kell szállítani, meg kell szervezni az étkeztetésüket, a kezelésüket és biztosítani kell őket minden szükséges dologgal.
– Ezek szerint a kórház nem csak covidos betegeket lát el?
– Igen, az intézmény kezelést biztosít a súlyos állapotban lévő, nem covidos betegeknek is.
Mind a kórházi személyzet, mind pedig az adminisztráció le van terhelve. A helyi és állami vezetőség szintjén nincs határozott algoritmus a helyzet kezelésére, minden kaotikusan, spontán módon történik.
Hatalmas a probléma az emberhiány terén is: a takarítószemélyzettől kezdve az orvosokig. A 30 évnyi praxisom alatt ilyen jellegű nehézségekkel még sosem találkoztam. A munkába be kell vonni más osztályokon dolgozó orvosokat, gyakornokokat. Ügyeletet természetesen nem osztanak ki nekik, de segíteniük kell.
Felveszünk olyan orvosokat is, akik most kapták kézhez a diplomájukat. Ők szintén felkészületlenek, azonban menet közben tanítjuk őket. Ügyeletet is vállalnak velünk, s egyben szakmai gyakorlatukat is itt töltik.
Véleményem szerint a fiatal szakemberek bevonása ebbe a folyamatba bűntett. Teljes ügyelethez még nem lehet őket hozzáengedni, hiszen ez nagy felelősség, súlyos állapotban lévő betegeket kezelünk. Viszont mi is leesünk a lábunkról. Egy napnál többet nem bírunk ügyelni.
S természetesen, nagy problémát jelent az oxigénterápiás készülékek hiánya is.
– Mennyi készülékre lenne szükségük?
– November 9-én az osztályokon 130 beteg volt, s mi csupán 26 készülékkel rendelkezünk. A tapasztalat azt mutatja, hogy 100 betegre legalább 80 készülékkel kell rendelkezni. A betegek száma egyre növekszik, s akkor sem lesz elegendő oxigéngenerátorunk, ha beszerzünk 50 darabot.
– Ez milyen veszéllyel fenyeget?
– A betegek megkapják a kezelést, de az első szakaszban, amikor beszállítják őket, stabilizálnunk kell a szervezetük működését. Oxigén nélkül károsul az agy, mely szívrohamhoz vagy agyvérzéshez vezethet. Minden kezelés semmissé válik, ha a beteg megfullad, és nem tudjuk megmenteni.
– A legutóbbi ügyeletem során szükségem volt egy készülékre, betelefonáltam minden osztályra, hogy van-e olyan betegük, akinek már nincs rá szüksége. Segítettek, lifttel felhoztak a páciensnek egy oxigéngenerátort. Így teszek én is: ha egy betegem állapota stabillá válik, segítek a más osztályokon dolgozó kollégáimnak. Jelenleg így oldjuk meg.
– Mi a helyzet ilyen téren a megye többi kórházában?
– Hasonló, azonban nem ennyire kritikus. A többi intézmény még nem ennyire leterhelt. Ha egy másik járásban 20 betegre van 5 generátor, ők valahogy még átvészelik. A súlyos állapotban lévő betegeteket pedig úgyis Ungvárra szállítják. Mi már nem tudunk mit tenni, az összeomlás küszöbén állunk.
– Miként vélekedik a kórház vezetősége?
– Tegnapelőtt ellátogattam az adminisztrációhoz. Számos kérésem volt, azonban senki nem ígér semmit. A vezetőség is kétségbe van esve.
Állítólag a megye kapott 30 darab oxigéngenerátort. Azonban azt, hogy ezek hol vannak, s hogyan osztják el őket, nem tudja a vezetőség sem.
Kórházunk egy nonprofit közüzemi társaság, mely a városi tanács irányítása alatt áll. Értelmezésem szerint a városi tanács sem tud semmiről. Semmilyen egyértelmű dolgot nem hallunk a vezetőségtől. S még itt vannak a választások… Végül is egy kórház nem lehet a választási folyamat foglya.
– Mit ért ez alatt?
– Ez az én személyes véleményem, azonban valakinek az az érdeke, hogy Ungváron ne javuljon a helyzet.
Van városi tanács, polgármester, kormányzó. Valakinek tevékenykednie kellene ebben az irányban is.
– Miként látja a helyzet további alakulását?
– Optimista természetű vagyok, azonban a jelenlegi jóslataim pesszimista jellegűek. Ungváron jelenleg közel ezer fertőzött van. Most mindannyian otthon vannak, azonban egyesek közülük egy hét múlva nálunk kötnek majd ki.
A covid telefonon keresztül történő gyógyítása a családorvosok által nem más, mint paródia. A házi karantén szintén egy relatív dolog, hiszen a betegek egy háztartásban élnek másokkal, egy fürdőszobát használnak, s ez elősegíti a vírus további terjedését. Igen, valaki kiküszöböli, azonban a többségük bekerül hozzánk. A kérdés már csak az, hogy hol és miként fogjuk őket ellátni.
Ungvárt bár vörös zónában sorolták, ez csupán formalitás, hiszen senki nem tartja be a karanténintézkedéseket. Épp ellenkezőleg: a vállalkozók tüntetnek. Lehet, hogy túlságosan radikális vagyok, azonban szerintem be kellene vezetni egy ideiglenes rendkívüli állapotot.
Jaroszlav Glagola egyik Facebook-posztja alatt feltették a következő kérdést: „Az oxigéngenerátorokat tehát egyik betegtől a másikhoz szállítják?”. Az orvos a következőt válaszolta: „Igen. És igencsak nehéz a páciensek szemébe nézni, amikor el kell venned tőlük a készüléket csupán azért, mert az ő szaturációjuk jobb, mint a másik betegé”.
Földes László Hobo Kossuth-díjas magyar énekes, szövegíró, dalszerző, előadóművész; a Hobo Blues Band alapítója és énekese. Ő honosította meg Magyarországon az amerikai beatköltészetet. Számos zenei feldolgozást alkotott a magyar irodalom kiemelkedő alakjaitól. Vass Éva készített interjút a Hajó Naplónak a 75 éves zenésszel.
– Meséljen kicsit először arról az amerikai beatszellemiségről, amit ön honosított meg Magyarországon. A ginsbergi, kerouaci örökségről, amit ön közvetített a magyar kultúra életébe. Hiszen valahol ez volt mindennek a kiindulópontja.
– Magyarországon Ginsberget, Kerouacot aránylag hamar megjelentették magyarul, már 1968-ban, mert úgy gondolták az elvtársak, hogy ezek a szövegek bírálják a kapitalista, amerikai társadalmat, és emiatt progresszívnek tartották. Ezért mi elég korán megismerhettük az Üvöltés című eposzt vagy Kerouac, a nagy hobó könyvét, az Útont. Akkoriban még csak komolytalanul próbálkoztam a zenével, de ezek az írások óriási szellemi táplálékot jelentettek. Ebben az időszakban főleg a Rolling Stones imádatában töltöttem el hosszú éveket, és nem éreztem, hogy a kettőnek köze lenne egymáshoz. Amikor elkezdtek egymáshoz közelíteni, akkor Ginsbergék már idősödtek, megjelentek az 1960-as évek végének társadalmi mozgalmai, jöttek a hippik meg a diáklázadások. Akkoriban kezdett kapcsolódni a szellemiség a zenéhez vagy fordítva: Bob Dylan, Lennon, Jagger, Hendrix, Morrison már többet adtak annál, mint hogy slágerzenét játszottak volna. A kettő így tehát Amerikában nem kötődött össze, Magyarországon viszont igen. Hozzáteszem, nálunk is kizárólag azért történhetett meg a zene és a beatköltészet összekapcsolódása, mert én megcsináltam. Rajtam kívül nem tudok senkit, hogy valaki játszotta volna az Üvöltést vagy ezzel foglalkozott volna. De ebből a szempontból nem ez a baj. A nagyobb baj az, hogy azzal, ami közben Magyarországon történt, azzal sem foglalkoztak. Az akkori hazai történésekre, a rendszerre vagy akár a maira sem reagálnak a zenészek, mert nem ezért csinálják. Nem azért kezd el az ember bluest játszani, hogy lázadjon, a lázadás akkor jön be, amikor nem hagyják! Ma nincs jelen lázadás, mert mindent hagynak, mindent megengednek. Az „új” zenének – tisztelet a kivételnek – nincs szellemisége. A politizálást nem tartom annak.
– Más tehát az amerikai és a magyar beatszellemiség, beatköltészet, zene.
– Ők a tudatalattijukból dolgoztak, ezt valamennyire megörököltem tőlük, teljesen ösztönösen írok. Életemben csak egyszer, a Kopaszkutya című film dalszövegeit írtam meg rendelésre, különben csak azt, ami jött magától. És ha nem jött, nem írtam. Ginsbergék úgy alkottak – beszéltem vele erről többször is –, hogy egyszerűen csak írták, ami jött belőlük. Igaz, erre sokszor kábítószerrel is rásegítettek. Persze kérdés, hogy vajon az az érdekes, hogy milyen módon állította elő vagy az, hogy mit állított elő. De hozhatnám példának Ginsberg mellett a magyar József Attilát is, aki szerintem soha életében nem tanult. Úgy született, hogy mindent tudott. Vannak ilyen emberek. Nem lehet tudni, miért. Egy Késői siratót, a Nagyon fájt vagy Ginsberg Üvöltését, a Kaddisht nem lehet úgy megalkotni, hogy eldöntöm, hogy írok egy jó verset. Ehhez születési adottság is kell, amit úgy hívnak: szabadság. Velünk születik, és nem tűri a korlátokat.
– Azért az amerikai és a magyar szabadságfogalom, -tapasztalat eléggé távol állnak egymástól.
– Persze, a szabadság és a korlátok is más-más aspektusban jelentek meg Amerikában és itt. Amerikában Ginsberg, Bob Dylan vagy Jim Morrison másfajta dologba született bele, mint Cseh Tamás vagy akár korábban József Attila. Ahhoz, hogy az ember reagálni tudjon a világra, akarat és tehetség kell, hogy el tudja viselni a kudarcokat. Ginsberget a homoszexualitása miatt érték atrocitások, megvetés tárgya volt, botrányba fulladtak a felolvasóestjei. Ő nem abba született bele, amibe én! Amikor születtem, itt voltak a nácik, aztán jöttek a szovjetek, és ők negyvenvalahány éves koromig itt is voltak. Alapvető élmény volt, hogy idegen katonák vannak a hazámban, és hogy ez nem természetes. Ebbe születtem bele. Nagymamámnak, aki 1888-ban született, végig kellett élnie az I. világháborút, a Tanácsköztársaságot, a Horthy-korszakot, a nyilasokat, a kommunistákat, Rákosit meg Kádárt. Amerikában, ahol négyévenként választanak elnököt, és soha egyetlen egy bombatalálat sem érte még, egészen más szabadságfogalom létezett, más virágok hajtottak ki belőle.
– Tehát a szellemiség és az irodalom, a zene nem feltétlenül paralel jelenségek voltak ott, Magyarországon viszont igen. Hogy látja ezt a mai magyar zenében?
– Hogyha azt az alapigazságot nézzük, ami a Beatles, a Rolling Stones vagy Jimi Hendrix idejében volt, tehát hogy ők a saját nemzedéküknek játszottak, az ő gondolataikat és érzelmeiket fejezték ki, és elfogadjuk, hogy ez mai is így van, akkor itthon katasztrofális a helyzet. Mert a mai közönség igénytelensége körülbelül egyenrangú a zenekarokéval. Azért játsszák ezt a zenét, mert tudják, hogy erre van igény, és nem azért, mert valamit akarnak vele mondani. Már az én időmben sem azért kezdett el zenélni valaki, mert a világra akart reagálni vagy a gondolatait akarta kifejezni. És ez nem baj vagy bűn. Hanem hogy jól érezze magát, jó zenét játsszon, sikerei legyenek, legyenek nők, pénz és a többi. Az önkifejezés vagy az igazi mélyre hatoló minőség nagyon ritka. Mikor kezdtem, nekem sem volt más szándékom. Csupán azt a zenét akartam játszani, amit szeretek. Más célom nem volt vele, és 1978-ban eszembe sem jutott, hogy valaha is befutok. Mikor én magamra ébredtem, a Rolling Stones, a Doors, Bob Dylan, Jimi Hendrix, a Pink Floyd voltak a nagy nevek, de ők meg is maradtak annak, mert önkifejezők voltak.
Magyarországon – én csak ezt az országot ismerem – nem alakult igazán kultúrává a mély tartalommal bíró zenélés. Van egy óriási szakadék az 1960-as évek zenekarai és nagy egyéniségei után, Demjén, Charlie, az Omega és a mai fiatal zenészek között. Nincs átmenet. Ha majd ezek a veteránok kidőlnek, teljesen eluralkodik ez a fajta zene, amit nem is tudok minősíteni. Ha arra gondolok, hogy milyen zenét játszanak manapság, egy szóval tudnám jellemezni: pocsék. Csak egy példa: a már magyarul is alig beszélő zenekarok angolul írják a számaikat. Ez egy rossz vicc! Rendkívül szomorú a felismerés, hogy egy zenészember saját művészetében nem az anyanyelvét használja. Hogyha ezt a fajta közízlést, a fiatalság ízlését nézem, elkeserítő a tapasztalat.
– Ha már szóba jött a lázadás… Mennyire fontos ez egy társadalomban?
– Nagyon. Az a helyzet, hogy ha valakinek nem tetszik valami, és azért fellázad, azt nagyon jól teszi. De az nem jó, ha közben esetleg hátulról irányítják ezeket a lázadókat. Fontos és elismerésre méltó, ha valakinek nem tetszik valami és fellázad. Vagy ha nem, legalább nem nyugszik bele. Ha a saját utamra visszanézek – most írok erről egy könyvet –, ha gyerekkoromban nincsenek azok a nehézségeim, amit el kellett viseljek, nem lettem volna ilyen ember. Hasonlóképp felnőttkoromból: ha nem tiltják be a dalaimat, nem vernek el a rendőrök koncert után, valószínűleg szintén más ember lennék ma. A lázadás jó, meg az is, ha az ember megtanul veszíteni. De 1988-ban, amikor már volt egy-két balhé a hátam mögött, még akkor sem gondoltam, hogy az oroszok kimennek innen. Azt hittem, hogy soha nem fognak elmenni, de mégis csináltam, amit csináltam. Ha a saját, akkori helyzetemet kellene meghatároznom, az „Ars bluesica”-ból idéznék: „Szelep vagyok az ország fenekén.” Hiszen csak azért engedtek játszani meg lemezeket készíteni, hogy elmondhassák, a „legvidámabb barakkban” ezt is szabad. Meg persze jó üzlet is volt számukra. Ezért mondhattam el a véleményemet. Ez volt az udvari bolond látszólagos szabadsága.
– A saját életútjáról írt könyvet. Úgy érzem, ez sokszor rögös út lehetett.
– Az életem nem diadalmenet. Nagy árat fizettem azért, aki lettem. És még nagyobbat azért, hogy lett családom. Nem ajánlom másoknak, hogy ez én utamat járják. De megérte, mert most a közönség hihetetlen szeretetéből kifolyólag szabad vagyok, elfogadtak, és még sikerem is van. Nekem van a világon a legjobb dolgom. Zenélek, verseket mondok, írok, családom, otthonom van. Hát ebből egy sem volt nagyon sokáig. 33 éves koromig fogalmam sem volt, hogy ki vagyok. Csak azt tudtam, hogy ki nem szeretnék lenni, Földes László miniszterhelyettes fia. Sok tévúton jártam, sokat tévedtem, de hazudni sosem hazudtam. Amit leírtam, mind igaz. A könyvet hét hónapig írtam, három-négy hónap, amíg átdolgozom, kijavítom. Jövőre jelenik meg, lesz benne két lemez, egy teljesen új meg egy a nekem legfontosabb fontos dalokból. „Térdig a szarban, fülig a szeretetben.” Ez a címe.
– Mi volt a gond az apjával? Nem a politikai háttérre gondolok.
– Folyamatosan azt mondta, hogy csavargó vagyok. Úgy gondolom, igaza is volt, az lettem. Csak akkor még nem tudtam, hogy kétféle csavargó létezik. Az egyik nekivág, hogy megismerje a világot, a másik az, akinek menekülnie kell. Nekem az utóbbi jutott, az meg nem jó. Ahonnan jöttem, onnan nem jött senki. A kommunista felső tízezerből szöktem meg többször, aztán 18 éves koromban végleg. Semmit sem hoztam magammal, mert ott nem volt semmi: csak Marx, Engels, Sztálin, csak a kommunista politika és annak az igazolása. Nem volt József Attila, Vörösmarty Mihály vagy Bartók Béla. Nem volt kitől tanulni. Sokáig tagadásban éltem, és jó dolog, hogy megtagadtam azt, ami nem tetszett, de ez kevés az élethez. Valahova tartozni kell, találni kell valamit, amiben az ember hisz. És nekem a zene volt az. Ha megkérdezik tőlem 75 éves koromban, hogy mi az a dolog, amiben soha nem csalódtam, azt mondom: a Rolling Stones-ban. Röhejes, mi?
– Ez az apatéma a mai napig él és virul, ugye?
– Persze. 75 éves vagyok, és még mindig azzal jönnek, hogy az apám kommunista miniszterhelyettes volt. Ez van. Nem az a fontos, amit az ember csinál, hanem amit mond ezeknek. Érti? Hallgassa meg akármelyik lemezemet, megtalálja benne a Múltat vagy a Jelent. A Jövőt sajnos nem. Csak a sok szerencsétlen kommentes vagy firkász nem jut el odáig, hogy eljöjjön egy koncertre vagy meghallgasson egy lemezt. Azt sem tudja, mit csinálok. Engem gyűlöl, mert a munkáimba nem tud belekötni. Azt mondják, könnyű volt lázadni az apám miatt. Az senkit sem érdekel, hogy akkor már 15 éve nem éltem az apámmal. És ha visszakérdezek: lázadt még valaki? Hát, nem kerültek elő az asztalfiókokból a betiltott lemezek. Tatán 1979-ben lejöttem a színpadról, a rendőrök rám küldtek két kutyát, lefújtak és péppé vertek. Benkő Laci szabadított ki. Hol volt akkor az apám mint mentőangyal?
– Mi az elmúlt 75 év legfontosabb tanulsága?
– A legnagyobb tanulság: annak ellenére, hogy ha az ember többször is veszít, akkor se adja fel! Nagyon sok tehetséges embert, barátot kiüldöztek innen az országból, sokan halálra itták magukat, disszidáltak vagy öngyilkosok lettek. De három vereség mindenképpen többet segít a fejlődésben, mint három győzelem. Mert a győzelemtől az ember elragadtatja magát, a vereségekből pedig megtanulja, hogy ha az egyik úton nem lehet továbbmenni, akkor megpróbál egy másikat. De ehhez kitartás és erő kell.
Asked by @GStephanopoulos how a real bullet got on the "Rust" set, Alec Baldwin says: “I have no idea. Someone put a live bullet in a gun. A bullet that wasn’t even supposed to be on the property.”
A lot has changed since the last time Meghan, The Duchess of Sussex, was on the Warner Brothers lot. Don’t miss the rest of our interview tomorrow. pic.twitter.com/pBihJLf0um
Lusta volt ahhoz, hogy színésznő akarjon lenni, Isten mégis erre a pályára vezette. Itt pedig nem engedheti meg magának, hogy ne adja bele testét-lelkét minden előadásba, hiszen csak a legkeményebb munka hozhatja meg azt a ritka, de annál szikrázóbb pillanatot, amiért érdemes színésznek lenni. Szűcs Nellivel a nehéz út választásáról beszélgetett Gacsályi Sára a Mandiner című hetilap interjújában.
– Önnek mit jelent a jóság?
– Nehéz egyszerűen megfogalmazni. Talán azokban a helyzetekben dől el, amikor döntened kell, tudsz-e önzetlenül megnyilvánulni. Amikor nem a magad fontosságát tartod szemed előtt. Nem szeretem azokat az embereket, akik arról beszélnek, hogy éppen milyen jót tettek. A jót nem kell megnevezni, az hencegés, egyszerűen csak tenni kell, azt viszont nem lehet eleget. Megfigyeltem egy érdekes dolgot: bárkivel teszel jót, soha nem attól az embertől kapod majd vissza. És milyen szép az, amikor megérzed, hogy valami jóságot visszafizetnek neked! Ha ilyet tapasztalok, azt szoktam mondani, hogy most simogatott meg a Jóisten. Ha úgy vesszük, ezek csak apróságok, máshonnan nézve viszont ezek az igazán nagy dolgok.
– Jól belevágtunk a közepébe! Beszéljünk akkor Istenről, őt minden interjújában megemlíti.
– Igen, de ez nem azt jelenti, hogy nekem mindennap Istenről vagy a hazáról kell beszélnem, vernem a mellemet, álszentség lenne. Ez magánügy. Ő meg tudna lenni nélkülem, én viszont semmi vagyok, ha nem tudok belé kapaszkodni. Ezért ha interjút adok, nem tudom kihagyni Istent, mert ő fogta meg a kezemet, ő vezetett erre a pályára. Olyan helyen nőttem fel, ahol nem volt színház, én pedig túl lusta és tudatlan voltam ahhoz, hogy a színészi pálya felé pislogjak. Mégis színésznő lettem, és ez nem volt véletlen. A Jóisten akart velem valamit kezdeni, és adott kitartást is, megtanított az alázatra, ami nélkül nem lehet boldogulni ebben a szakmában. Amíg én tudom, ki vagyok, honnan jöttem, nem tudnak megsérteni.
– Meg lehet élni az istenhitet a színpadon?
– Talán akkor, ha nem hazudok, ha van bennem alkotóvágy, jókedv, ha kizárom egoista színészi mivoltomat, és átadom magamat az adott anyagnak, az adott jellemnek. Egyszer Nagyváradon kimentem a színpadra a Fodrásznőben, és éreztem, hogy ott engem „vártak”. Tudtam, hogy egy különleges dolog jön létre, éreztem, hogy történik valami velünk. Azt, hogy Isten volt ott velünk vagy sem, mindenki döntse el maga, de aki egyszer átél ilyet, soha nem felejti el.
Asked by @GStephanopoulos how a real bullet got on the "Rust" set, Alec Baldwin says: “I have no idea. Someone put a live bullet in a gun. A bullet that wasn’t even supposed to be on the property.”
A lot has changed since the last time Meghan, The Duchess of Sussex, was on the Warner Brothers lot. Don’t miss the rest of our interview tomorrow. pic.twitter.com/pBihJLf0um
