Egykor elfeledett, ám kiemelkedő tehetségű alkotó, Zahoray János előtt rótták le tiszteletüket Beregszászban, ahol az Európa–Magyar Ház udvarán ünnepélyesen leplezték le emléktábláját. A festő nem pusztán színeket vitt vásznaira, hanem érzéseket, történeteket és lelket is, amelyek máig jelen vannak otthonok falain, kiállítótermekben és a közös emlékezetben.
Zahoray János 1835-ben született Máramarosszigeten, és már gyermekfejjel honvédtüzérként vett részt a szabadságharcban. Művészi pályája szülővárosában és Aradon indult, ahol hivatásos festővé vált. Rajztanárként dolgozott Budán, majd Munkácson, mígnem 1901-ben Beregszászba költözött, ahol élete utolsó éveit élte. 1909-ben bekövetkezett haláláig a város művészeti életének meghatározó alakjává vált. Sírját a Beregszászi Keresztény Értelmiségiek Szövetsége gondozza.
Nevét főként arcképei tették ismertté: Erzsébet királyné, Thököly Imre, báró Perényi Zsigmond és Kossuth Lajos portréja is az ő alkotása. Képeiben azonban nem csupán a láthatót rögzítette, hanem érzéseket, gondolatokat és történelmi emlékeket is felidézett. Ahogy Zubánics László történész, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elnöke fogalmazott: a huszadik század viharai sok jelentős személy emlékét eltörölték, ám Zahoray művészete a közösség kulturális örökségének része maradt.
Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ügyvivője kiemelte: Zahoray a bécsi világkiállításon is bemutatkozott, stílusa és karakterábrázolása egyedivé és könnyen felismerhetővé tette alkotásait. „Zahorai János életműve érték, amely összeköt múltat és jelent, s méltán tarthat számot közösségünk tiszteletére. Az emléktábla avatásával hozzájárulunk ahhoz, hogy neve és művészete ne merüljön feledésbe, hanem helyet kapjon városunk és egész Kárpátalja kulturális emlékezetében” – hangsúlyozta.
Zubánics László az eseményen felolvasta Dalmay Árpád, az emléktáblát ajándékozó Beregszászért Alapítvány kuratóriuma elnökének az avatóünnepség részvevőihez írott levelét.
„Zahoray János nem csupán festő volt, hanem a világ érzékeny szemlélője, a mindennapi élet lírai tolmácsolója, az emberi lélek rezdüléseinek finom megjelenítője is. Művészete túlmutatott a képi ábrázoláson – filozófiát, emberi sorsokat, korszakok hangulatát idézte meg, oly módon, ahogyan csak a valóban nagy alkotók képesek erre.
Több évtizedes munkássága során saját hangot, saját kézjegyet alakított ki: csendes, olykor melankolikus, máskor derűs képei mögött mindig ott húzódott egy mélyebb réteg – a keresésé, a megértésé, az emberi lét értelmezéséé. Legyen szó tájképekről, portrékról vagy enteriőrökről, Zahoray János képei nem pusztán látható dolgokat ábrázoltak, hanem érzéseket, gondolatokat és múltba vesző emlékeket is megidéztek.
Zahoray Jánost »feltámasztottuk«, visszaadtuk a köztudatnak” – hangzott el.
Az alapítvány idén, a festő születésének 190. évfordulóján három városban – Máramarosszigeten, Beregszászban és Nyíregyházán – állít emléktáblát a művész tiszteletére, ugyanazzal a Sándor Attila által készített bronz domborművel.
Az emléktáblát Gyebnár István és Vári Fábián László Kossuth- és József Attila-díjas költő leplezte le. A megemlékezés koszorúzással fejeződött be, ezzel kifejezve, hogy Zahoray János neve és munkássága ismét méltó helyet kap Beregszász kulturális emlékezetében.
Az Európa Magyar Ház falán felavatták Zahoray János festőművész emléktábláját, aki 1901-től élt és alkotott Beregszászon 1909-ben bekövetkezett haláláig, Sírját Dalmay Árpádnak, az emléktáblát ajándékozó Beregszászért Alapítvány kuratóriuma elnökének köszönhetően felújítottak, azóta pedig a Beregszászi Keresztény Értelmiségiek Szövetsége gondozza. A vérzivataros huszadik század során vidékünkön bekövetkezett számos hatalom- és rendszerváltás irányítói sok jelentős személy emlékét törölték, hangsúlyozta Zubánics László történész, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke.
Augusztus 26-án az Európa–Magyar Ház udvarán tartott ünnepségen emléktáblát avattak Schober Ottó, író, rendező és közéleti személyiség tiszteletére. A beregszászi magyar közösség tagjai, barátok és tisztelők gyűltek össze, hogy közösen idézzék fel annak az embernek az emlékét, aki hosszú évtizedeken át meghatározó szerepet játszott a város kulturális életében.
Az eseményt a Beregszászért Alapítvány kezdeményezte, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet (KMMI) szervezésében. A jelenlévőket Zubánics László, a KMMI és az UMDSZ elnöke köszöntötte, aki felidézte Schober Ottó életútját. Mint mondta, már a szovjet korszakban is bátran kiállt a magyar kultúra és anyanyelv megőrzése mellett, és munkássága példa lehet a mai nemzedékek számára is. Beszédében felidézett részleteket a Hogyan lettem íróember című írásából, amelyből világosan kirajzolódott az alkotó sokoldalúsága és közösség iránti elkötelezettsége.
Az ünnepségen Gyebnár István, Magyarország beregszászi konzulátusának ügyvivő konzulja is méltatta a város díszpolgárát. Beszédében Schober Ottót a kárpátaljai magyar színjátszás és színházi élet meghatározó alakjaként méltatta, aki egész életét a közösség szolgálatába állította.
Felidézte gazdag életútját: Schober a beregszászi járási kultúrház, majd a Népszínház vezetője volt, aki kilenc darabot fordított oroszból és ukránból, több műsorgyűjteményt állított össze, és olyan jelentős művet vitt színre, mint Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című kisregénye. Szerepet vállalt a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház megalapításában is, s élete végéig támogatta a fiatal színésznövendékeket.
A konzul szavai szerint munkássága azért is maradandó, mert olyan időkben „vigyázott a magyar szóra”, amikor a szovjet viszonyok között ez korántsem volt magától értetődő.
Bár Schober Ottó családja nem tudott Beregszászba utazni, üzenetben fejezték ki hálájukat és meghatottságukat az emléktábla avatása kapcsán. A család nevében elhangzott üzenetben a hozzátartozók úgy fogalmaztak: számukra a legmeghatóbb pillanat, hogy édesapjuknak éppen Beregszászban állítanak emléktáblát, hiszen életének több mint négy évtizede kötődött a városhoz. Itt élt a családjával, itt végezte odaadó munkáját a Művelődési Házban és a számára oly fontos Népszínház vezetésében. Bár később Budapestre költözött, haláláig szeretettel gondolt beregszászi barátaira, kollégáira, ismerőseire.
A Schober család köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik időt és energiát áldoztak azért, hogy az emléktábla gondolata valóra váljon: a kezdeményező alapítványnak, a művésznek, a kulturális intézményeknek, valamint mindenkinek, aki jelenlétével megtisztelte az eseményt.
Dalmay Árpád, a Beregszászért Alapítvány kuratóriumának elnöke szintén írásban küldte el üzenetét. Mint fogalmazott, Schober Ottó neve minden beregszászi számára ismerősen cseng, hiszen színészként, rendezőként és kultúrház-igazgatóként olyan időkben tartotta életben a magyar szót, amikor ez a templom és az iskola mellett a nemzeti identitás megőrzésének egyik legfontosabb tere volt.
Hangsúlyozta: a szovjet megszállás éveiben az elsők között volt, akik nem hódoltak be, hanem úgy határoztak – nagyon helyesen –, hogy őrizni, védeni kell anyanyelvünket, nemzeti kultúránkat a nehéz körülmények között is.
Beszédében Arany János Széchenyi emlékezete című versét idézte, kiemelve: „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét…” – majd hozzátette, Schober ugyan nem milliókra, hanem „ezrekre, tízezrekre költötte dús élte kincsét”, de emléke örökké él a közösségben.
A kuratóriumi elnök szavai szerint az emléktábla nemcsak Schober Ottó gazdag életpályáját idézi fel, hanem egyben „városunk magyar múltjának tanúja és bizonyítéka” is.
Az emléktáblát Gyebnár István és Nagy Béla, a Beregszászi Népszínház egykori rendezője leplezte le. A bronz domborművet Sándor Attila székelyudvarhelyi művész készítette. A jelenlévők koszorúkkal rótták le tiszteletüket, majd a rendezvény zárásaként felcsendült a Beregszász című vers megzenésített változata.
Tíz éven át szolgálta a beregszászi római katolikus gyülekezetet, kitartó odaadással végezte a hívek lelki gondozását Bohán Béla jezsuita szerzetes, akinek a tiszteletére emléktáblát avattak a Pásztor Ferenc Közösségi és Zarándokház falán.
Zelei Miklós magyar költő, író és újságíró november 8-án töltötte volna be 76. életévét. Az ő neve összeforrt „a kettézárt falu” ügyével, és munkássága nagyban hozzájárult a szelmenci határ megnyitásához. Születésének napján az ő emlékére avatták fel a Szürtei Kistérségi Tanács által állított emlékművet Kisszelmenc főutcáján, amelyet 2022-ben Zelei Miklós utcának neveztek el.
A gránitból készült emlékművön a félbevágott székelykapu és az író időskori portréja látható, valamint magyar és ukrán nyelven a következő felirat: „Zelei Miklós (1948–2021) emlékének adózik Kisszelmenc lakossága, hogy kitartó és lelkiismeretes munkájával hozzájárult a kettézárt falu történetének megismertetéséhez. Fejet hajt és köszönetet mond a falu minden lakója. Emlékét megőrizzük.”
Az avatóünnepségen méltatta Zelei Miklós szerepét Szkoropádszky Péter görögkatolikus parochus, Kovács Attila református lelkész, valamint a Nagyszelmenci Polgármesteri Hivatal képviseletében Matyi Dóra és Puskár Árpád, a Kisszelmencet is magába foglaló Szürtei Kistérségi Tanács polgármestere.
Zelei Miklós 1948. november 8-án született Kiskunhalason. Postamester édesapját gyakran áthelyezték, így gyermekkorában több helyen élt Magyarországon. Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szerzett magyar–orosz szakos tanári diplomát 1973-ban. Alkotói pályáját a hetvenes években kezdte, kiemelkedő újságíró-szerkesztői tevékenysége elsősorban a Magyar Hírlaphoz, a Látóhatárhoz és a Délmagyarországhoz kötötte. Dolgozott a szovjet APN hírügynökségnek is, ahol műfordítói szintre fejlesztette orosz nyelvtudását. Irodalmi munkásságából 17 kötet született. A rendszerváltás idején szerzőtársával, Gazsó L. Ferenccel közös tényfeltáró riportregényben mutatta be az államszocializmus valódi arcát. A politikai pszichiátriáról szóló Őrjítő mandragóra című könyvük máig hivatkozási alapmű.
Gazsó L. Ferenc írta róla: „Talán kevesen tudják, hogy Zelei lírikusként kezdte az írói pályafutását, amit három verseskötet igazol. Tizennégy drámája többnyire ledobja magáról a hagyományos dramaturgia kötőfékjét. A cselekmény nála általában egy bizonyos szituációt jár körbe. Példa erre a Situs Inversus. Mi történt volna, ha Ady Endre nem hal meg 1919 januárjában Budapesten, hanem a trianoni határok kijelölése után Romániában ragad? Pazar dramaturgiai ötlet, főként, hogy az összes szerepet egyetlen színész játssza. Bécsben is értették a mondanivalót, nagy sikert aratott. […] Zelei írásművészetét a pontos, adatolt valóságábrázolás és az abszurdba áthajló egyedi humor jellemzi leginkább.”
Nagyszelmencen, majd a határ túloldalán 1994-ben járt először az akkor már Magyarországon jelentős írói és újságírói múlttal rendelkező Zelei Miklós, akit magával ragadott a falu főutcáját kettévágó határkerítés abszurditása. A szelmenciek temetője Szlovákiába, a római katolikus hívek temploma meg Ukrajnában került. Bár egészen közel éltek egymáshoz, de a kerítés két oldalára került falubeliek évtizedekig nem juthattak át a másik oldalra. Mint Pestről jött újságíró az ikerfalu mindkét oldalán házról házra járt, interjúkat készített, lassan a helyiek bizalmukba fogadták és megszerették őt. Évekig tartó kutatómunkája eredményeként Szelmencről 2000-ben jelent meg első szociográfiai dokumentumregénye A kettézárt falu címmel. 2006-ban újabb kötetet adott ki a témában A 342-es határkő – Negyedszázad Kárpátalján címmel. A kettézárt falu történetéből színdarabot is írt Zoltán újratemetve címmel. A darabot Vidnyánszky Attila rendezésében a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata mutatta be 2013-ban Zsámbékon, majd a budapesti Nemzeti Színházban. Nagy sikerrel játszották az anyaországban és Kárpátalján is, a Nemzeti Színház a mai napig műsorán tartja. Neki is köszönhető, hogy 2003. október 18-án felállítottak a határon egy kettévágott székelykaput, egyik felét Szlovákiában, a másikat Ukrajnában, amely azóta Szelmenc jelképévé vált. Zelei Miklós a két Szelmenc polgármesterével együtt ott volt Washingtonban 2004. április 21-én, ahol az USA Kongresszusának Emberi Jogi Frakciója meghallgatást tartott a Nagy- és Kisszelmenc között tervezett gyalogos és biciklis határátkelő ügyében, amelyet végül 2005. december 23-án nyitottak meg. Zelei Miklós a két Szelmenc ügyének megismertetése mellett felvállalta a kezdetben reménytelennek tűnő harcot a határátkelőhely megnyitásáért, közben a kárpátaljai magyar közösség igaz barátjává vált. A múlt század kilencvenes éveinek közepétől ott volt szinte minden, a kárpátaljai magyarság életét befolyásoló, fontos eseményen. Nagyon sok barátra tett szert vidékünkön.
Zelei Miklós életének 73. évében, 2021. október 28-án hunyt el. Halála minden kárpátaljai magyar számára veszteség. Emlékét őrizve Kisszelmec határhoz vezető főutcáját róla nevezték el még 2022-ben, ahol most az emlékművet Puskár Árpád polgármesternek köszönhetően felállították. Egykori budapesti lakóhelyén sem feledkeztek meg róla: az újbudai Őrmezőn, a Költők Parkjában 2023 áprilisában előbb emléktáblával ellátott padot, idén áprilisban pedig ugyanott kőposztamensen Zelei Miklós arcát ábrázoló domborművet avattak tiszteletére.
Emléktáblát állított a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Munkácsi Alapszervezete Wittenberger Miklós, egykori sebész főorvos tiszteletére. Wittenberger Miklós, a kárpátaljai egészségügy huszadik századi történetének 3 legnagyobb alakja közé tartozik, Fedinec Sándorral és Linner Bertalannal együtt. Wittenberger Miklós 115 éve, 1909. október 11-én született Szolyván. A prágai Károly Egyetem elvégzése után pályáját Aknaszlatinán kezdte. Tehetségét felismerve, Munkácsra hívta és maga mellé fogadta Fedinec Sándor, sebész főorvos, akitől később, a munkácsi kórház sebész- főorvosi pozícióját is megörökölte, amikor a másik sebész géniusz Ungvárra költözött. Wittenberger pályája során több mint 30 ezer sikeres operációt hajtott végre, amelyek szinte a test minden részét érintették. Amellett, hogy olyan sebészeti eszközöket is kidolgozott, amelyeket később egész Európában használtak, kiemelten figyelt a következő generáció sebészeinek oktatására is. Emléktábláját a róla elnevezett utcán, egykori lakóházával szemben, első munkácsi állomáshelyének, a jelenlegi járóbeteg ellátó központnak a falán helyezték el. Wittenberger Miklós pályája során több mint 1500 olyan műtétet hajtott végre, melyeket a kor egyik legelterjedtebb betegségében szenvedőkön vagyis a tuberkulózisos betegeken hajtott végre. Emellett főként a has tájéki műtéteivel vívta ki a páciensek és a szakma elismerését. A sebész nem csupán orvosként, de családapaként is példamutató volt, mondta lánya, Alter Katalin, aki néhány, vele kapcsolatos kedves történetet is felelevenített. Öröm tudni azt, hogy édesapánk emléke nem csak bennünk, de a munkácsiak szívében is jelen van, emelte ki, Wittenberger Miklós másik lánya, Lucánics Mária. A táblaavatót követően, a résztvevők kötetlen beszélgetésen vehettek részt a néhai kiváló munkácsi sebész lányaival, akik egy albumot is összeállítottak Wittenberger Miklós életéről.
Wittenberger Miklós, Munkács neves sebészfőorvosa és orvosi eszközfeltalálója tiszteletére emléktáblát avattak születésének 115. évfordulóján. Wittenberger, aki a városi tanács képviselőjeként is jelentős szerepet játszott Munkács és a megye egészségügyi ellátásának fejlesztésében, most a Hrusevszkij úton található Munkácsi Városi Szakrendelő Wittenberger Miklós utcai oldalán kapott emléket. Az emléktábla a legendás főorvos egykori otthonával szemben helyezkedik el.
Október 11-én, a táblaavatás kezdeményezője, Koroljova Erzsébet, a KMKSZ Munkácsi Alapszervezetének elnöke, a városi tanács Végrehajtó Bizottságának a tagja üdvözölte a táblaavatáson megjelenteket, kijelentette: „Ha valaki megérdemli, hogy Munkácson emléktáblát állítsanak neki, az Wittenberger Miklós. Ez az utca az ő nevét viseli, a szemben lévő házban lakott családjával, de emléktáblája eddig nem volt. Ma, születésének 115. évfordulója alkalmából eljött ennek is az ideje, köszönhetően Magyarország támogatásának és Munkács város vezetése pozitív hozzáállásának. A KMKSZ Munkácsi Alapszervezetének kezdeményezésére és a KMKSZ Munkácsi Középszintű Szervezetének támogatásával sikerült pótolni ezt a hiányt” – fogalmazott az elnök asszony, aki ismertette a kárpátaljai egészségügy nagy alakjának élettörténetét. Elmondta, az egykori szolyvai főpostamester fia Munkácson végezte gimnáziumi tanulmányait, majd Prágában, a híres Károly Egyetem Orvosi Karán tanult. Fiatal orvosként Aknaszlatinán kezdte pályáját, és már akkor kitűnt kiváló felkészültségével és adottságaival. Bizonyára nem véletlen, hogy felfigyelt rá dr. Fedinec Sándor, aki maga mellé vette Munkácson. Wittenberger óriási kitartással és nagy szenvedéllyel tanult a nagy sebésztől. Akkor azt mondták róla, hogy szinte éjjel-nappal a műtőben tartózkodik. Miután az ötvenes évek elején Fedinec Ungvárra költözött, ő lett Munkácson a sebészfőorvos. Szinte mindenféle műtétet végzett, mindennapi munkája mellett lankadatlanul kísérletezett, kutatott. Néhány olyan műszert is kidolgozott és létrehozott, amely megkönnyítette a műtéteket. Sokat és behatóan foglalkozott a tüdőgyógyászattal, egy külön tüdősebészeti részleget nyitott a sebészeti osztályon. Tevékenységének főterülete azonban a hasüregi sebészet volt, a szakemberek véleménye szerint is merész, egészen bravúros beavatkozásokat hajtott végre. Pályája során mintegy 30 ezer operációt végzett. Életének 88. évében 1997. augusztus 31-én halt meg – tudhattuk meg Koroljova Erzsébettől.
Köszöntötte az emlékezőket dr. Baracsi Zsuzsanna ungvári magyar konzul is, aki kijelentette „Wittenberger Miklós nevét hálával és tisztelettel emlegette egykoron sok meggyógyított beteg a városban és Kárpátalja szerte, innovatív módszereivel hozzájárult az orvostudomány fejlődéséhez, kétségkívül méltó arra, hogy az utókor emléktáblával emlékezzen meg róla” – jelentette ki a magyar diplomata.
Dr. Oroszi Pál, a Munkácsi Keresztény Egészségügyi Központ orvosigazgatója, egykori kollégája kapcsán elmondta: „Már diákévei alatt is dolgozott a prágai klinikai kórházban, de a nyári szünetekben Nagyszombaton, Rimaszombaton és a munkácsi kórházban is. 1934. december 14-én kapta meg diplomáját és orvosdoktori címét. Visszatért szülőföldjére, a háború alatt többféle beosztásba is dolgozott, de sebészként Munkácson kezdett kiteljesedni az ő munkássága. 1945-től a sebészeti rendelő vezetőjének nevezik ki, egy ideig vezeti a szülész-nőgyógyászati osztályt, állandóan ügyeleti tevékenységet folytatott, urgens-sebész volt. 1948-ban már országos kitüntetésben részesült. Állandóan tanult, képezte magát és közben állandóan műtött” – mondta el róla dr. Oroszi Pál, kiemelve, hogy 1952-től ő volt Munkács és környékének fősebésze, a kórházban folyamatosan vezette be az új műtéti eljárásokat. A legbonyolultabb mellkasi, illetve urológiai műtétektől sem riadt vissza, bátran alkalmazta a legkülönbözőbb nőgyógyászati és szülészeti eljárásokat. Az akkori szegényes eszköztár mellett kitűnő diagnoszta volt, sok honfitársunk köszönhette neki életét és visszanyert egészségét. Mindig kísérletezett és új eljárásokat keresett. Sikerült megterveznie és munkácsi ezermesterek segítségével le is gyártani a tüdőn végzett műtéteknél használt műszert. Egy általa tervezett és legyártott műszer olyan sikeres volt, hogy bekerült az akkori szakkönyvekbe.
Dr. Vaszil Babilja sebész-urológus is nagy tisztelettel emlékezett meg egykori mesteréről, hosszasan sorolva, hogy az orvostudomány legkülönbözőbb szakterületeihez tartozó, komplikált műtétek egész sorát végezte, sok-sok műtéti újítást is bevezetett. Wittenberger Miklósnak több száz tanítványa volt, akik később Kárpátalján és országszerte ismert sebészek lettek, ezek nevét is hosszan sorolta Babilja doktor, akinek emlékei szerint, a nagy tekintélyű, mindenki által tisztelt és elismert sebészfőorvos soha nem kiabált, soha nem emelte meg a hangját a kollégáira, ha mégis indulatos volt valaki miatt, csak annyit mondta: „Tak, do csorta!” (Ami magyarul valami olyat jelenthet – Az ördögbe!) Sajnos utolsó éveiben beteg volt, de tisztelők, kollégák és szerető család vette körül.
Dr. Wittenberger Miklósnak négy lánya született, Éva követte őt az orvosi pályán, sajnos már ő sem él, ahogy a legidősebb lány, Zsuzsanna sem. Ott volt viszont az emléktábla avatáson a Budapesten élő két lánya, Katalin és Mária. Alter Katalin, a budapesti zeneakadémia tanára, édesapjáról mint emberről, apáról, családfőről beszélt, hisz ilyen közelről kevesebben, orvosként sokan ismerték. Édesapjuk mindig érdeklődött az emberek iránt, mindenkinek a betegsége foglalkoztatta annak ellenére, hogy ő sem érezte sokszor jól magát. Sok elfoglaltsága ellenére is kiváló apa volt, aki odafigyelt a lányaira, sokat foglalkozott a családjával. Nem volt beszédes, sokat olvasott. Ugyanakkor szerette Kárpátalját, a természetet, a természetjárást, rendszeresen sportolt, úszott, korcsolyázott, télen síelt, vele kellett tartsanak a lányai is, később majd öt unokája is, akik között, nagy örömére már volt egy fiú is. Lánya, Katalin szerint őket és unokáit is arra tanította, hogy szeressék a világot, amiben élnek és ne mindig valami különlegeset akarjanak, hanem örüljenek annak, amit a Jóisten adott mindannyiunknak.
Az emléktáblát a megemlékezéseket követően Koroljova Erzsébet és Olekszandr Lengyel, a Munkácsi Kistérségi Önkormányzat Végrehajtó Bizottságának a vezetője leplezték le, a szűnni nem akaró esőben.
Gulácsy Géza, a KMKSZ alelnöke, megyei képviselő tudósítónknak elmondta: „Az alapszervezet kezdeményezte a táblaállítást, a járási szervezetnek sikerült rá megpályázni a Bethlen Gábor Alapnál a támogatást. A gránittáblát egy helyi szakember készítette és nagyon sokan segítettek a felállításában, akiknek ezúttal is szeretnének köszönetet mondani.”
Lányai, Alter Katalin és Lucánics Mária a régi fényképekből összeállítottak egy fotóalbumot is, amelyet az eseményt követően megmutattak tudósítónknak, a képeket látva sorra jutottak eszükbe a régi családi történetek. Családjuk Németországból származott, Luter városából, Wittenbergből. A XIV. századtól élt a család a történelmi Magyarországon, ugyanakkor ragaszkodtak evangélikus vallásukhoz. Eredeti nevük Lady volt, a nagyapjuk sírkövén, Szolyván még a Lady von Wittenberg név szerepelt, amit később Wittenbergerre változtattak. A nagypapa Szolyván volt postamester, édesapjuk is ott született 1909. október 11-én, s hatan voltak testvérek: Béla, János, Sarolta, Irén és Márta.
A híres orvos szerette a lányait, de a negyedik lánya születése előtt már az egész város szurkolt neki, hogy fiú legyen. Végül el kellett fogadja: „Ez is lány” – mondta el Katalin és Mária. „Fiatal orvosként a szülészetet és nőgyógyászatot választotta, Prágában abból tett szakvizsgát. Kárpátalján Fedinec Sándor volt az első számú sebész akkoriban, aki ugyancsak Prágában tanult, látva apánk felkészültségét és tehetségét, ő vette maga mellé Munkácsra. Nem volt más választása, sebész kellett legyen, hisz minden adottsága meg volt hozzá. Apánk legfontosabb segítsége két korábbi apáca volt a kórházban, Laurencia, aki mindent tudott, apánk szerint már operálni is tudott volna, illetve Illária nővér, aki főnővérként dolgozott Munkácson” – mesélték el a fotókon látható emberek kapcsán a lányai. Az albumban van egy fotó dr. Wittenberger Miklós orvosi diplomájáról, illetve pontos rajzok az általa megtervezett orvosi műszerekről. Ezek közül a tüdő gyors összevarrására szolgáló eszköz ma világszerte a legismertebb. Ennek kapcsán elmondták, a háború után nagyon sok volt a tbc-s nemcsak Kárpátalján, hanem Szovjetunió-szerte, sokuk életét csak műtéttel lehetett megmenteni. Viszont abban az időben éterrel altatták el a betegeket műtét előtt, ami nagyon veszélyes volt a beteg és az orvos számára egyaránt. A tüdőműtéteknél az étert nagyon bonyolult volt alkalmazni, ha hosszú volt egy műtét, akkor a beteg abba halt meg – emlékeztek vissza Katalin és Mária. Édesapjuk ezért tervezett egy eszközt, amely jelentősen lerövidítette a tüdőműtétek hosszát. Egy munkácsi autószerelő barátjával ketten készítették el a tüdő-, valamint a gyomor- és bélműtétek során használt másik eszközt is, ezekre a család teljes ezüstkészlete ráment. A sikeres tüdőműtétek híre messzire eljutott, meghívták Moszkvába, hogy mutassa be az általa konstruált orvosi eszközt, hogyan kell vele műteni. El is ment, megműtött ott egy beteget. A tüdőműtétekhez két egyforma gépet készítettek az autószerelő barátjával, arra kérték, hogy az egyiket hagyja ott, egy sürgős esetet megműtenek vele és hamarosan utánaküldik majd. Ott hagyta, de soha nem látta többé. Pár hónappal később a Sebészet című szovjet szakfolyóiratban olvashatta, hogy hazánk egy eldugott kis városában, Munkácson, dr. Wittenberger konstruált egy orvosi eszközt, amely sajnos nem volt tökéletes, de professzor Ivanov tökéletesítette. A szabadalmat később eladták Amerikának, és bekerült a szovjet sebészeti szakkönyvekbe is. „Apánk ebbe az átverésbe belebetegedett. Ezzel magyarázta utólag rákbetegségének kialakulását is, amit fiatalkori barátja, sikeresen megoperált Budapesten. Ezen a képen láthatja a szovjet kitüntetéseit, amelyeket kapott mindezért” – mutatta Katalin lánya az egyik fotón, aki elmondta, hogy a szakirodalmat csehül, magyarul és más európai nyelveken is követő édesapja haláláig nem tudott akcentus nélkül beszélni oroszul, a sok műtét mellett nem maradt elég ideje a publikálásokra és tudományos karrierjének az építésére. Voltak olyan irigy, kisstílű emberek is, akik többször feljelentették. Ugyanakkor édesapjukat Munkácson mindenki ismerte és tisztelte, tekintélye volt a kórházban és a városban egyaránt.
Június 16-án ünnepélyes keretek között avatták fel Keresztyén Balázs pedagógus, helytörténész, művelődésszervező emléktábláját Badalóban.
A rendezvényre érkezettek a Badalói Gvadányi József Gimnázium főbejáratánál gyűltek össze, ahol elsőként Jakab Lajos családorvos, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Badalói Alapszervezetének elnöke köszöntötte a megjelenteket. Elmondta, hogy néhány hónappal ezelőtt Dalmay Árpád, a Beregszászért Alapítvány Kuratóriumának elnöke azzal kereste meg őt és Veres Csillát, a helyi gimnázium igazgatóját, hogy szeretne felajánlani egy emléktáblát Keresztyén Balázs tiszteletére, születésének 75. évfordulója alkalmából. A tábla helyét az iskola bejáratánál jelölték ki, majd miután megkapták az annak elhelyezésére vonatkozó engedélyt, ezen a kellemes nyári napon került sor az avatóünnepségre.
„Kiemelkedő tanár és helytörténész volt, aki mindig is azzal foglalkozott, amivel szeretett volna: Kárpátalja történetével, a magyar kultúra megmaradásával, megörökítésével és továbbadásával” – emelte ki beszédében Veres Csilla gimnáziumigazgató, hozzátéve: Keresztyén Balázs egyik művében azt írja, hogy elemi iskolásként, amikor reggelente elhaladt a helyi református templom előtt, mindig rápillantott az épület külső falába beépített Petőfi Sándor-emléktáblára, s megfogalmazódott benne a gondolat, mely szerint a költő „nyomdokait taposva ő lett az útmutatóm”.
Az igazgatónő felolvasta a tábla adományozójának, Dalmay Árpádnak az alkalomra írt levelét, melyben az író kiemelte, hogy külön öröm számára, hogy gróf Gvadányi József emléktáblája után újabb táblát ajándékozhattak Badalónak. Aláhúzta továbbá, hogy a Beregszászért Alapítvány fő célja „a Beregszászban és a környező településeken élő magyarok nemzeti azonosságtudatának erősítése, annak a tudatosítása, hogy itthon vannak immár több mint ezer éve ezen a területen, gazdag magyar múlttal rendelkezik ez a vidék, amire büszkéknek kell lennünk”.
Keresztyén Balázs 1949. január 15-én látta meg a napvilágot Nagyberegen. Mindössze hároméves volt, amikor a család szülőfalujából Badalóba költözött. A fiú itt végezte el az általános iskolát, majd a Beregszászi Kossuth Lajos Középiskolában tanult tovább és érettségizett. 1967-ben felvételt nyert az Ungvári Állami Egyetemre, ahol 1972-ben magyarnyelv- és irodalomtanári diplomát szerzett. Ezután a Nagyszőlősi Perényi Zsigmond Középiskolában tanított haláláig. Pedagógusi munkája mellett rendkívül szerteágazó tevékenységet folytatott: tanulmányozta a kárpátaljai irodalmi hagyományokat, történeti és helyi mondákat, művelődéstörténeti kislexikont írt, kutatta a Perényiek és báró Perényi Zsigmond életét, több könyve is megjelent, s még mennyi mindent tehetett volna, ha 58 évesen nem szólítja magához az Úr.
Keresztyén Gabriella, Keresztyén Balázs lánya rendkívül megható beszédében hatalmas büszkeséggel emlékezett vissza édesapjára és a Tisza-parti falura, mely számára is meghatározó szerepet töltött be gyermekkorában, amikor a nyári szüneteket nagymamájánál töltötte. „Minden, amit tudott, azt itt tanulta az anyukájától, Juliska mamától, aki nagy nótafa és mesetudó ember volt. […] Ma, amikor ennyire szét vagyunk szóródva, akkor bizony az emlékezés az, ami össze tud minket tartani, bárhol is legyünk, s ez ad arra is lehetőséget, hogy az emberek összetartozónak érezzék magukat, s megőrizzék önazonosságukat és emberségüket” – hangsúlyozta Keresztyén Gabriella.
Keresztyén Balázs elhivatottsága, a magyar kultúra ápolásáért végzett munkája példaértékű mindannyiunk számára – szögezte le ünnepi köszöntőjében Jusztin Miklós beregszászi magyar konzul. „Ez a tábla és Keresztyén Balázs emléke mindig juttassa eszünkbe, hogy a nemzeti azonosságtudatunk erősítése több, mint a hagyományaink és a nyelvünk ápolása. Fontos, hogy támogassuk egymást a mindennapokban, összetartsunk a nehéz időkben, és közösen dolgozzunk jövőnk építéséért, azért, hogy gyermekeink és unokáink is büszkén vallják magukat magyarnak. Csak így biztosíthatjuk, hogy a jövő generációi méltóképpen képviseljék és továbbvigyék mindazt, amit őseink ránk hagytak” – fogalmazott a diplomata.
Az elmúlt nyolc évben Badalóban immár ez az ötödik újonnan felavatott emléktábla. Az, hogy ez a szám egyre nő, abban nagy szerepet vállal a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. Sin József, a KMKSZ alelnöke köszöntőjében örömét fejezte ki, hogy a jelenlegi nehéz, háborús körülmények mellett Badalóban ismét egy nemzetmegtartó rendezvényen vehetnek részt. „Badaló egy gazdag múltú kisközség, amely ma is egy életjelet ad magáról és múltjáról” – húzta alá, majd Keresztyén Balázs emlékét méltatva kiemelte: amellett, hogy összegyűjtötte és általa megismerte az utókor a kárpátaljai mondakincset, Keresztyén Balázs aktív közéleti szereplő is volt. Munkássága is bizonyítja, hogy gazdag a magyar kultúra a Kárpát-medence minden szegletében – tette hozzá Sin József.
Dupka György író, történész, Keresztyén Balázs pályatársa és barátja személyesen nem volt jelen a rendezvényen, azonban gondolatait üzenetben küldte el, melyet Jakab Lajos tolmácsolt az egybegyűltek felé. Dupka György részletesen kifejtette Keresztyén Balázs munkásságának hatását és értékét, melyre méltán lehet büszke a kárpátaljai magyarság. „Emlékeztessen e márványtábla mindenkit mindarra, hogy ebben a nehéz, vészterhes időben is, amit Keresztyén Balázs barátom így fogalmazott meg A magyar művelődési hagyományok kárpátaljai lexikonja (1995) előszavában: »némiképpen szolgálni fogja múltunk és szülőföldünk kultúrájának jobb megismerését, a nemzeti önismeretet és az e tájba kapaszkodó gyökereink megerősödését«”.
A köszöntőket követően Jusztin Miklós konzul úr, Keresztyén Gabriella és Veres Csilla leleplezték az emléktáblát, melyet Sándor Attila székelyudvarhelyi művész bronz domborműve díszít.
Miután Veres Áron elszavalta Ferenczi Tihamér Szülőfalumhoz című versét, Sápi Zsolt református tiszteletes Isten áldását kérte a jelenlévők életére.
Az avatóünnepség végén az egybegyűltek elhelyezték az emlékezés koszorúit a tábla alá, majd közösen énekelték el a Szózatot.
Dr. Kiss Ferenc, az intézmény jogelődjének egykori diákja, író, kritikus, irodalomtörténész és tanár születésének 95. évfordulója alkalmából avattak emléktáblát a Beregszászi Bethlen Gábor Líceumban január 17-én.
Az avatóünnepség előtt az egybegyűltek egyperces néma főhajtással emlékeztek a háború áldozataira.
„Bár a háború árnyékában gyűltünk ma itt össze, ez a nap is egy mérföldkő intézményünk életében, hiszen egy újabb emléktáblát avatunk. A líceum falán sorakozó emléktáblák jelzik, hogy van múltunk, s ha van múltunk, akkor van jövőnk is” – emelte ki köszöntőjében Szabó Árpád, a Beregszászi Bethlen Gábor Líceum, az egykori Beregszászi Magyar Királyi Állami Főgimnázium jogutódjának igazgatója. Szabó Árpád beszédében hangsúlyozta: méltán büszkék az intézményben tanult egykori neves diákokra, s meggyőződése, hogy a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium 1991-es újraindítása óta is kerültek ki olyan „gimnazisták” az épület falai közül, akiknek nevét a jövőben szintén emléktábla őrzi majd itt.
Dr. Kiss Ferenc 1928. november 11-én született Tiszapéterfalván szegény parasztcsaládban. Alapiskoláit szülőfalujában, középiskoláit 1939-től 1944-ig a Beregszászi Magyar Királyi Állami Gimnáziumban, majd a Debreceni Református Kollégiumban végezte, tanulmányait a Debreceni Tudományegyetemen folytatta, s munkásságát is itt kezdte. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idején a debreceni Csokonai Rádió vezetője volt, ezért a Legfelsőbb Bíróság nyolc hónap börtönre ítélte. 1957-től az ELTE BTK tudományos segédmunkatársa volt öt éven keresztül. Ezt követően az MTA Irodalomtudományi Intézet tudományos munkatársa, majd főmunkatársa lett. Közben megvédte disszertációját és 1978-tól az irodalomtudományok kandidátusa. Később a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Magyar Irodalom Tanszékének vezetője, majd emeritus professzora lett. Kiss Ferenc a XX. századi magyar lírával, kortárs magyar költészettel, elsősorban József Attila és Kosztolányi Dezső munkásságával foglalkozott. Munkásságát Ady Endre-jutalommal, József Attila- és Bethlen Gábor-díjjal, valamint Márton Áron-emlékéremmel ismerték el. 1999. október 30-án, 71 éves korában hunyt el Budapesten, sírhelye a Farkasréti temetőben található.
A Beregszászi Bethlen Gábor Líceum falán elhelyezett emléktábla a Beregszászért Alapítvány támogatásával készült, az azt díszítő bronz dombormű alkotója Lengyel Tibor nyíregyházi szobrász.
Dalmay Árpád, a Beregszászért Alapítvány kuratóriumának elnöke személyesen nem tudott részt venni az avatóünnepségen, ezért levélben küldte el köszöntő szavait. „Nagy megtiszteltetés a Beregszászért Alapítvány számára, hogy immár a hatodik emléktáblát ajándékozza a Beregszászi Bethlen Gábor Gimnáziumnak, új nevén Líceumnak. Alapítványunk fő célja a Beregszászban és a Beregszászi járásban, de tágabb értelemben az egykori Bereg vármegyében élő magyarság nemzeti önazonosság-tudatának erősítése múltunk nagyjai emlékének megörökítésével. S a Beregszászi Magyar Királyi Állami Főgimnázium, majd későbbi nevén Beregszászi Magyar Királyi Állami Gimnázium országszerte híres embereket oktatott, bocsátott szárnyaira, illetve tudott tantestülete soraiban” – olvasták Dalmay Árpádnak az alkalomra írt leveléből. „Nem véletlen az emléktábla Csoóri-idézete: »Mondd azt, hogy csak azért is!« Bár ezt a költő beteg barátjának írta vigasztalásul és biztatóul, mi fogjuk fel úgy, hogy dr. Kiss Ferenc mondja nekünk: csak azért is tartsunk ki magyarságunk, hitünk, anyanyelvünk, kultúránk, múltunk mellett az ellenükre ácsingózó mai zavaros világban. Nagyjaink emléke és szelleme adjon hozzá erőt!” – írta a Beregszászért Alapítvány kuratóriumának elnöke.
Levélben fejezte ki köszönetét édesapja emlékének ápolásáért a Debrecenben élő ifj. Kiss Ferenc. „Biztos vagyok abban, hogy az alkotás méltó helyre kerül és betölti a neki szánt szerepét: egyrészt felhívja a kárpátaljai középiskolások és pedagógusok figyelmét arra, hogy van egy neves irodalomtörténészük, akinek az életművét érdemes tanulmányozniuk, másrészt Kiss Ferenc közelebb kerül általa a helybéli szakemberekhez is. Közös célunk, hogy minél többen olvassák a műveit, ismerjék meg jobban a munkásságát, és adják tovább gondolatait az újabb nemzedékeknek” – fogalmazta meg üzenetében ifj. Kiss Ferenc.
Az avatóünnepségen két, szintén ugocsai és Kossuth-díjas költő, Lator László és Vári Fábián László egy-egy versével emlékeztek Kiss Ferencre. A versek elhangzása után Szabó Árpád igazgató és Cseh Áron ungvári magyar vezető konzul leleplezték az emléktáblát, majd a jelenlévők – köztük Cseh Áron és Jusztin Miklós magyar konzulok, Babják Edit, a Beregszászi Városi Tanács Oktatási és Kulturális Osztályának vezetője, Zubánics László, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elnöke, Szabó Árpád líceumigazgató, valamint Nagy Barna, dr. Kiss Ferenc unokaöccse – elhelyezték az emlékezés koszorúit a tábla alá.
Magyar Ilona Kossuth-díjas pedagógus Csongoron született 1889-ben, akinek emlékét 2023. december 22-e óta gránittábla őrzi szülőfaluja iskolájának bejárata felett, s melyet a KMKSZ Csongori Alapszervezete állított Magyarország Miniszterelnökségének és a Bethlen Gábor Alapnak a támogatásával. Az ukrán és magyar nyelvű emléktábla leleplezésére az idei utolsó tanítási napon került sor.
A táblaavató ünnepségen Nagy Sándor, a Csongori Gimnázium igazgatója, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke ismertette a településen született, elismert pedagógus életrajzát és szakmai eredményeit. Magyar Ilona az Eperjesi Állami Tanítóképző Intézet befejezése után, 1920-ban Kecskeméten telepedett le, ahol 48 évig élt. Ő szervezte meg a kecskeméti tanítóképző gyakorlóiskoláját, amelynek hosszú időn keresztül vezető tanítója volt. Ott az 1–2. osztályt vezetve foglalkozott a jövendő tanítókkal. Munkája egyaránt kiterjedt a tanítás tartalmi, pedagógiai, pszichológiai és metodikai követelményeire is. Magyarországon a reformpedagógia első úttörői közé tartozott. Mindig szem előtt tartotta a játék, a munka és az oktatás szoros kapcsolatát. Az 1950–1951-es tanévben az általános iskola első osztályában az olvasás és írás tanítására bevezették a hangoztató-elemző-összetevő módszert, az azt népszerűsítő könyv szerkesztője és társszerzője volt. Szerzőtársaival együtt ezért a kiemelkedő pedagógiai, elméleti munkásságáért 1952. március 15-én Kossuth-díjat kapott – tudhattuk meg Nagy Sándortól, aki felkérte Józan Lajos nyugalmazott református lelkipásztort, családfakutatót, hogy tárja fel az 1968-ban elhunyt Magyar Ilona családfáját, akiről Kecskeméten egy általános iskolát is elneveztek.
Ilona édesapja, Magyar Bertalan 1889–1893 között volt Csongoron református lelkész, ahol szolgálatának első évében, október 13-án született Ilona lánya. A felvidéki Lasztaméren született családfő a csongori szolgálat előtt Ungváron volt segédlelkész, majd Minajban és Nagykaposon szolgált. Minajban vette feleségül Minay Malvint, nyolc gyermekük született. Magyar Bertalan leghosszabb ideig, 1893 és 1932 között Nagydobronyban szolgált református lelkészként, gyermekei közül Ilona mellett többen is ismert emberek lettek, például a híres nagyszőlősi orvos, Magyar László, de ismert állatorvos és lelkipásztor is lett közülük.
Nagy Sándor iskolaigazgató Magyar Ilona méltatása kapcsán kijelentette: „Úgy gondolom, hogy egy ilyen pedagógus emléktáblája méltán kerül fel a szülőfaluja egyetlen iskolájának homlokzatára.”
Hidi Dénes 2. osztályos tanuló, a tiszapéterfalvai egyházi szavalóverseny díjazottja szavalt, majd Gulácsy Géza, a KMKSZ alelnöke, a Kárpátaljai Megyei Tanács képviselője köszöntötte a megjelenteket, kijelentve: „Amíg van kiről és van kinek megemlékezni, addig él a nemzetünk. Továbbra is őriznünk kell kultúránkat, meg kell emlékezzünk azokról a fiainkról és lányainkról, akik a magyar népnek ilyen jeles képviselői voltak, mint Magyar Ilona.”
Csákány Ágnes, a Csongori Református Gyülekezet kántora egyházi éneket adott elő gitárkísérettel, majd ifj. Pocsai Sándor helyi református lelkész olvasott fel egy igét a Példabeszédek könyvének 7. részéből: „Az igaznak emlékezete áldott, a hamisak neve pedig semmivé lesz.” A tiszteletes ezzel rávilágított az Isten által megáldott, hasznos élet szépségére és értelmére, majd megáldotta az emléktáblát és az emlékezőket.
Végül a felszólalók, valamint Marton Tibor, a Nagydobronyi kistérség képviselője és Lapatyuk Csehy Krisztina, a KMKSZ munkácsi járási irodájának vezetője leleplezték az emléktáblát.
