Zelei Miklós pályáját a hetvenes években kezdte, kiemelkedő újságírói-szerkesztői tevékenysége elsősorban a Magyar Hírlaphoz, a Látóhatárhoz és a Délmagyarországhoz kötődött. A Kettézárt falu című szociográfiai dokumentumregénye négy kiadásban jelent meg, és jelentősen hozzájárult a Nagyszelmenc és Kisszelmenc közötti határnyitáshoz. A két Szelmencet évtizedeken keresztül szögesdrót választotta el egymástól: a kisszelmencieknek például ahhoz, hogy átmehessenek az utca másik végébe, nyolcvan kilométert kellett utazniuk. Szelmencet éppen emiatt nevezte a nép Kisberlinnek. Zelei Miklós, az ikerfalvak tragédiájából írott, Zoltán újratemetve című színdarabját Vidnyánszky Attila rendezésében a Nemzeti Színház máig műsorán tartja. 2005 december 23-án, a falu közepén végül megnyílt a határátkelő. Megható pillanat volt, hiszen sokaknak akkor még volt rokona a másik oldalon, 60 év után pedig ismét elmondhatták, hogy összetartoznak. Sokan a könnyeikkel küszködtek, míg átlépték a határt. Testvérek, unokatestvérek ölelhették át újból egymást. Persze a vízumkényszer miatt főleg a nagyszelmenciek mentek át Kisszelmencre, de akkor is nagy volt a boldogság. A határnyitás után több mint húsz évvel, sajnos még mindig nem beszélhetünk arról, hogy a falu az Európai Unióban egyesülhetett volna, de Zelei Miklós munkássága sokat segített az ügyön. Azonban a történelem továbbra zajlik körülöttük, hiszen most Nagyszelmencen béke, Kisszelmencen pedig hadiállapot van.
Zelei Miklós magyar költő, író és újságíró november 8-án töltötte volna be 76. életévét. Az ő neve összeforrt „a kettézárt falu” ügyével, és munkássága nagyban hozzájárult a szelmenci határ megnyitásához. Születésének napján az ő emlékére avatták fel a Szürtei Kistérségi Tanács által állított emlékművet Kisszelmenc főutcáján, amelyet 2022-ben Zelei Miklós utcának neveztek el.
A gránitból készült emlékművön a félbevágott székelykapu és az író időskori portréja látható, valamint magyar és ukrán nyelven a következő felirat: „Zelei Miklós (1948–2021) emlékének adózik Kisszelmenc lakossága, hogy kitartó és lelkiismeretes munkájával hozzájárult a kettézárt falu történetének megismertetéséhez. Fejet hajt és köszönetet mond a falu minden lakója. Emlékét megőrizzük.”
Az avatóünnepségen méltatta Zelei Miklós szerepét Szkoropádszky Péter görögkatolikus parochus, Kovács Attila református lelkész, valamint a Nagyszelmenci Polgármesteri Hivatal képviseletében Matyi Dóra és Puskár Árpád, a Kisszelmencet is magába foglaló Szürtei Kistérségi Tanács polgármestere.
Zelei Miklós 1948. november 8-án született Kiskunhalason. Postamester édesapját gyakran áthelyezték, így gyermekkorában több helyen élt Magyarországon. Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szerzett magyar–orosz szakos tanári diplomát 1973-ban. Alkotói pályáját a hetvenes években kezdte, kiemelkedő újságíró-szerkesztői tevékenysége elsősorban a Magyar Hírlaphoz, a Látóhatárhoz és a Délmagyarországhoz kötötte. Dolgozott a szovjet APN hírügynökségnek is, ahol műfordítói szintre fejlesztette orosz nyelvtudását. Irodalmi munkásságából 17 kötet született. A rendszerváltás idején szerzőtársával, Gazsó L. Ferenccel közös tényfeltáró riportregényben mutatta be az államszocializmus valódi arcát. A politikai pszichiátriáról szóló Őrjítő mandragóra című könyvük máig hivatkozási alapmű.
Gazsó L. Ferenc írta róla: „Talán kevesen tudják, hogy Zelei lírikusként kezdte az írói pályafutását, amit három verseskötet igazol. Tizennégy drámája többnyire ledobja magáról a hagyományos dramaturgia kötőfékjét. A cselekmény nála általában egy bizonyos szituációt jár körbe. Példa erre a Situs Inversus. Mi történt volna, ha Ady Endre nem hal meg 1919 januárjában Budapesten, hanem a trianoni határok kijelölése után Romániában ragad? Pazar dramaturgiai ötlet, főként, hogy az összes szerepet egyetlen színész játssza. Bécsben is értették a mondanivalót, nagy sikert aratott. […] Zelei írásművészetét a pontos, adatolt valóságábrázolás és az abszurdba áthajló egyedi humor jellemzi leginkább.”
Nagyszelmencen, majd a határ túloldalán 1994-ben járt először az akkor már Magyarországon jelentős írói és újságírói múlttal rendelkező Zelei Miklós, akit magával ragadott a falu főutcáját kettévágó határkerítés abszurditása. A szelmenciek temetője Szlovákiába, a római katolikus hívek temploma meg Ukrajnában került. Bár egészen közel éltek egymáshoz, de a kerítés két oldalára került falubeliek évtizedekig nem juthattak át a másik oldalra. Mint Pestről jött újságíró az ikerfalu mindkét oldalán házról házra járt, interjúkat készített, lassan a helyiek bizalmukba fogadták és megszerették őt. Évekig tartó kutatómunkája eredményeként Szelmencről 2000-ben jelent meg első szociográfiai dokumentumregénye A kettézárt falu címmel. 2006-ban újabb kötetet adott ki a témában A 342-es határkő – Negyedszázad Kárpátalján címmel. A kettézárt falu történetéből színdarabot is írt Zoltán újratemetve címmel. A darabot Vidnyánszky Attila rendezésében a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata mutatta be 2013-ban Zsámbékon, majd a budapesti Nemzeti Színházban. Nagy sikerrel játszották az anyaországban és Kárpátalján is, a Nemzeti Színház a mai napig műsorán tartja. Neki is köszönhető, hogy 2003. október 18-án felállítottak a határon egy kettévágott székelykaput, egyik felét Szlovákiában, a másikat Ukrajnában, amely azóta Szelmenc jelképévé vált. Zelei Miklós a két Szelmenc polgármesterével együtt ott volt Washingtonban 2004. április 21-én, ahol az USA Kongresszusának Emberi Jogi Frakciója meghallgatást tartott a Nagy- és Kisszelmenc között tervezett gyalogos és biciklis határátkelő ügyében, amelyet végül 2005. december 23-án nyitottak meg. Zelei Miklós a két Szelmenc ügyének megismertetése mellett felvállalta a kezdetben reménytelennek tűnő harcot a határátkelőhely megnyitásáért, közben a kárpátaljai magyar közösség igaz barátjává vált. A múlt század kilencvenes éveinek közepétől ott volt szinte minden, a kárpátaljai magyarság életét befolyásoló, fontos eseményen. Nagyon sok barátra tett szert vidékünkön.
Zelei Miklós életének 73. évében, 2021. október 28-án hunyt el. Halála minden kárpátaljai magyar számára veszteség. Emlékét őrizve Kisszelmec határhoz vezető főutcáját róla nevezték el még 2022-ben, ahol most az emlékművet Puskár Árpád polgármesternek köszönhetően felállították. Egykori budapesti lakóhelyén sem feledkeztek meg róla: az újbudai Őrmezőn, a Költők Parkjában 2023 áprilisában előbb emléktáblával ellátott padot, idén áprilisban pedig ugyanott kőposztamensen Zelei Miklós arcát ábrázoló domborművet avattak tiszteletére.
Lassan két évtizede annak, hogy megnyílt a határátkelő a két Szelmenc között, melynek kisebbik része ma Ukrajnában, a nagyobbik pedig Szlovákiában található. A valaha egy faluban ma is az a közös, hogy hiába van a főutcája közepén meghúzva a határ, mindkét oldalon magyarok laknak. A népnyelvben csak Kisberlinként emlegetett község viszontagságos történetét, kollégánk, K. Debreceni Mihály foglalta össze. Kelet-Európában sok olyan hely van, ahol még mindig kísért a múlt, de olyanból kevés, ahol egyszerre két unió leheletét is lehet érezni: az európaiét és valamennyire még a szovjetét is. Ilyen, hely a félig Szlovákiában, félig pedig Ukrajnában található Szelmenc község, melynek főutcáján keresztül van meghúzva a határ, és melynek mindkét oldalán magyarul beszélnek az emberek. Az 1945-ben felállított szögesdrót miatt született meg a szlovák oldalon lévő Nagyszelmenc, és a szovjet, vagyis ma már az ukrán oldalon fekvő Kisszelmenc. A két Szelmencet évtizedeken keresztül szögesdrót választotta el egymástól: a kisszelmencieknek például ahhoz, hogy átmehessenek az utca másik végébe, nyolcvan kilométert kellett utazniuk, már ha kiengedték őket, hiszen a Szovjetunióban ezt sem volt egyértelmű. Amikor meg Ukrajnához került a falu ezen része, akkor meg közel három évtizedig csak vízummal mehettek át a szlovák oldalon élő szomszédhoz, vagy rokonokhoz. Szelmencet éppen emiatt nevezte a nép Kisberlinnek. Míg Kisszelmencen ma a kijevi idő a hivatalos, Nagyszelmencen a közép-európai. De a kisszelmenciek is a közép-európai szerint élnek, hiszen az első világháború végéig az Ung vármegyei az ikerfalu Magyarország szerves része volt. A Párizs környéki békeszerződésekkel került Csehszlovákiához. Majd 1938-1944 között újra Magyarország volt. Amikor pedig a Szovjetunió nyugatra tolta a határait, akkor bekebelezve Kisszelmencet, meghúzta az átláthatatlan vasfüggönyt a falu két része közé. Ezt a szögesdrótot hosszú évtizedekig megközelíteni sem lehetett, az is a szabadságát kockáztatta, aki átszólt a túloldalra. Viszont ennek ellenére át-át kiabáltak egymásnak, ha éppen nem volt határőr a közelben, ha meg igen, akkor kapálás közben, énekelve mondták el egymásnak a híreket. Sőt, a szögesdrót alatt a házi kacsa szárnya alá levelet raktak, amivel átküldték a túloldalra, és amikor az állat visszatért este, akkor a gondosan összehajtogatott válaszlevéllel érkezett vissza. Többször előfordult, hogy a nagyszülők nem lehettek jelen az unokájuk lakodalmán, csak a domboldalban láthatták a menyasszonyt vagy a vőlegényt. Ha testvér halt meg, a hatóságok akkor sem engedélyezték könnyen az átjárást, így előfordult, hogy már eltemették, mire sikerült megszerezni az utazási papírokat. Sokáig még a két polgármester is csak kiáltozva tudott érintkezni egymással, de aztán a két falu lakói 2000-ben az illetékes hatóságokhoz és a nemzetközi szervezetekhez fordultak, egy átkelő megnyitása érdekében. Hatalmas munka folyt ennek érdekében, amit az anyaroszági, a kárpátaljai és felvidéki politikai szervezetek, valamint az amerikai magyar lobbi is felkarolt. Az abszurditás fokát emeli, hogy akkoriban a két polgármester, Illár József és Tóth Lajos is Washingtonban találkozott egymással először, amikor a szenátusban meséltek a fennálló helyzetről. Az egyik szenátor fel is tette azt a kérdést a településvezetőknek, hogy: „És mondják, nem lehetne egy szuverén ország Szelmenc?” Ezt megmosolyogták, de a jó szándékú és naiv kérdés legalább annyira abszurd volt, mint a két országba szakított, színmagyar falu története. 2005 december 23-án, a falu közepén végül megnyílt a határátkelő. Megható pillanat volt, hiszen sokaknak akkor még volt rokona a másik oldalon, 60 év után pedig ismét elmondhatták, hogy összetartoznak. Sokan a könnyeikkel küzködtek, míg átlépték a határt. Testvérek, unokatestvérek ölelhették át újból egymást. Persze a vízumkényszer miatt főleg a nagyszelmenciek mentek át Kisszelmencre, de akkor is nagy volt a boldogság. A határnyitás után húsz évvel sajnos még mindig nem beszélhetünk arról, hogy a falu az Európai Unióban egyesülhetett volna. Ráadásul a történelem továbbra zajlik körülöttük, hiszen most Nagyszelmencen béke, Kisszelmencen pedig hadiállapot van.
Our diplomats from the Consulate General in Lviv are currently transporting a shipment of dryers provided by Ukraine to Czechia. Ukraine is at war, yet it does not forget its friends in need.
