A világszerte népszerű Agatha Christie több műve esik áldozatul a reprinteket is elérő kulturális forradalomnak Angliában. Több szereplő származására, testalkatára utaló, vagy azt leíró részt átírnak, vagy egy az egyben kihagynak a politikai korrektség oltárán áldozó kiadó vezetői.
Az angol és a világirodalom egyik klasszikusának, Agatha Christie-nek az életművét alkotó írásokhoz nyúlnak hozzá Nagy-Britanniában a mindent behálózó politikai korrektség jegyében – írta meg a brit Daily Mail.
Az 1976-ban elhunyt írónő több művét cenzúrázzák a kiadók, mégpedig azért, nehogy bántóak legyenek a „modern”, „haladó” irodalomkedvelők számára.
A krimi királynőjének tartott Christie tollából nem csak több száz rejtélyes olvasnivaló, de rádiójátékok, színdarabok, versek is származnak. Legnagyobb népszerűségnek, a krimik örvendenek, így most a reprintek megjelenése előtt a kiadó ezekben végez némi „tisztogatást”: a Poirot történetek, valamint a Miss Marple könyvek kiadásaiban több részt átdolgoznak, kihagynak.
A művek gondozását végző Harper Collins kiadó szerkesztői eltávolítottak, megváltoztattak bizonyos párbeszédeket, és korrigáltak sértő, valamint etnikai hovatartozásra utaló részeket.
Az 1920 és 1976 közötti művekből eltávolították egyes szereplők testalkatát bemutató részeket, illetve olyan dialógusokat írtak át, amelyek „ellenszenvet válthatnak ki az olvasóban”.
A Halál a Níluson című klasszikusból a származásra utaló „keleti” szót távolították el, a „núbiai hajósból”, pedig „hajós” lett.
Nem járt jobban a Rejtély az Antillákon című műve sem, melyben az írónő egy helybéli szállodai alkalmazott „gyönyörű fehér fogait” említi, ezt megváltoztatták, ahogy annak a női karakternek a jellemzését is, akinek felsőteste szoborszerű. Az indiai bíró karaktere is cenzúra áldozata lett: „indiai vérmérséklet” helyett a „temperamentumos” kifejezés került az új kiadásba.
A regényekben gyakran előforduló „bennszülött” kifejezést „helyiekre” cserélte a kiadó, ahogy az afroamerikaik származására egykor utaló „n” betűs szót is – derül ki a Daily Mail cikkéből.
„Van nekem egy hatalmas erejű, engedelmes, gyors, kezes, mindenre felhasználható szolgám: hajómon ő a legnagyobb úr. Ez végez mindent. Ez világít, ez fűt, ez a gépek, a műszerek lelke. Ez az engedelmes szolga: a villamosság.” Nemo kapitány szavai Jules Verne 1870-es regényében épp oly fantasztikusnak tűnhettek a korabeli olvasó számára, mint amikor napjaink embere az öntudatra ébredt robotok vagy éppen a csillagközi utazás lehetőségéről hall. A természettudományok és a technológiai újdonságok iránt szenvedélyesen rajongó író könyveiben hemzsegnek az olyan találmányok, amelyek később, a XX. században már az emberiség mindennapi életének szerves részeivé váltak.
A távoli világok és a tudomány szerelmese
A XIX. század második felében élő emberek joggal érezhették úgy, hogy a világ valósággal elrohan mellettük. A korszak mára legendássá vált feltalálói évről évre fantasztikusabbnál fantasztikusabb találmányokkal álltak elő. Ekkor jelentek meg az első, már négyütemű motorral hajtott járművek prototípusai, az égen feltűntek az első kormányozható léghajók.
A távíró, a telefon, majd a rádió elterjedése, illetve a hang-, és mozgóképrögzítő technológiák felbukkanása a kommunikáció legjelentősebb forradalmát hozta el a nyomtatás feltalálása óta. Hasonlóan forradalmi változást eredményezett az építészetben a vasbeton, a hadviselésben a dinamit és a korai gyorstüzelésű fegyverek felbukkanása.
Ebben a korban élt és alkotott a világirodalom mindmáig egyik legolvasottabb írója, Jules Verne, akinek regényein Magyarországon is nemzedékek nőttek fel. Verne 1828-ban a franciaországi Nantes városában született, és gyermekkora óta szenvedélyesen rajongott a távoli tájak, az utazás és a felfedezések iránt.
Már fiatalon ugyancsak nagy érdeklődést mutatott az irodalom iránt is, de édesapja először hallani sem akart arról, hogy fia a művészek bizonytalan életútját válassza. Így került a 19 éves Verne 1847-ben Párizsba, hogy apja nyomdokaiba lépve jogi tanulmányokat folytasson.
Bár 1851-ben diplomát szerzett, ügyvédként egyetlen napot sem praktizált. A francia főváros kulturális és közösségi élete az irodalmi pálya irányába fordította, és már 1849-től jó barátja, ifj. Alexandre Dumas támogatásával színdarabokat is írt, igaz, ekkor még nem aratott nagy sikereket.
Az egzotikus világok mellett Verne másik nagy szenvedélyévé hamarosan a természettudományok váltak. 1851-ben ismerkedett meg Pierre-Michel-François Chevalier újságszerkesztővel, akinek lapjában tudományos népszerűsítő cikkeket kezdett publikálni. Regényes formába öntött munkáit aprólékos kutatómunkára alapozta, így számos tudományos témájú könyvet és folyóiratcikket olvasott.
Szélesebb ismeretségi körébe tartozott továbbá a korabeli francia tudományos élet több jeles képviselője is, így például Elisee Reclus geográfus, a fényképezés úttörőjének számító Nadar, Charles Deville vulkanológus vagy éppen az angol csillagász, John Herschel.
Így Verne széles körűen tájékozott volt korának tudományos eredményeit illetően, sőt minden bizonnyal arról is tudott, hogy a kutatók mire számítanak a jövőre nézve. A nagy tudással felvértezett – és kétségtelenül jó fantáziával megáldott – író könyveit most, a XXI. században olvasva pedig könnyen olyan érzésünk támadhat, mintha Verne valóban képes lett volna előre látni azt, hogy milyen irányba halad az emberiség fejlődése.
A tengerek világa
Verne talán leghíresebb műve, a Nemo kapitány főhősei egy elektromos tengeralattjárón merülnek az óceán fenekére. A világtengereket bejárva izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokban van részük, miközben az olvasó szeme elé tárul a mély tengerek világa.
A tengeralattjáró gondolata a regény 1870-es megjelenése idején már korántsem számított forradalmi ötletnek. Az emberiség ekkor már évszázadok óta kísérletezett víz alatt közlekedő járművek építésével, és alig néhány évvel korábban sor került a tengeralattjárók első sikeres katonai célú bevetésére is. 1864-ben, az amerikai polgárháború során ugyanis a déliek H. L. Hunley nevű tengeralattjárója elsüllyesztette az északiak hatalmas gőzösét, az USS Housatonicot.
A Verne által ismert tengeralattjárókat azonban ekkor még nem elektromos árammal, hanem kézzel forgatott hajócsavarral vagy sűrített levegővel hajtották. Nemo kapitány Nautilusa viszont már teljes mértékben elektromos árammal működik, amelyet a búvárhajó akkumulátorai szolgáltatnak, az energiát a tengervízből kivont nátriumból állítva elő. A hajó így folyamatosan, töltés nélkül képes a víz alatt közlekedni, és csak akkor bukik fel a felszínre, ha a kapitány friss levegővel szeretné feltölteni a fedélzetet.
Ha nem is teljesen a Verne által leírt módszer mentén, de a tengeralattjárók fejlődése valóban a villamos energia irányában indult meg a XIX. század végétől. A két világháborúban alkalmazott tengeralattjárók többségét a felszínen haladva dízelmotorok, míg alámerülve akkumulátorokról táplált elektromos motorok hajtották, a XX. század közepén pedig megjelentek a nukleáris meghajtású tengeralattjárók, amelyek minden korábbinál hosszabb utakat voltak képesek megtenni a víz alatt.
A regény azonban nem csak a tengeralattjárók kapcsán vetítette előre a jövőt. A Nautilus legénysége a napjainkban használt búvárruhákhoz hasonlót használ mélytengeri kalandjai során, és találkozhatunk a mai tézereknek megfeleltethető elektrosokkoló fegyverekkel is. Művében Verne rámutat az óceánokban rejlő lehetőségekre is, hiszen Nemo kapitány emberei az elektromosság mellett minden egyéb szükségletüket a tengerben fellelhető – akkor még végtelennek hitt – nyersanyagokból pótolják.
Holdutazás a XIX. században
Verne két könyvében is foglalkozott az űrhajózás kérdésével. Az Utazás a Holdba (1865), majd az Utazás a Hold körül (1870) című regények három főszereplője elhatározza, hogy elrepülnek a Földhöz legközelebb eső égitestre. Bár a két történet mintegy teljes évszázaddal korábban íródott, minthogy az amerikai Apollo-program űrhajósai meghódították volna a Holdat az 1960-as évek végén, Verne meglepően pontosan ábrázolta a későbbi asztronauták útját.
A regény hősei egy hatalmas ágyút építve győzik le a Föld gravitációs vonzását, és egy abból kilőtt „lövedékben” ülve indulnak nem mindennapi kalandjukra. Az előkészületek során pedig nagy hangsúlyt fektetnek a kilövésre alkalmas helyszín felkutatására. Hosszan vitatkoznak, hogy a két szóba jöhető lehetőség közül, Texasban vagy Floridában építsék fel a hatalmas ágyút. Választásuk végül Floridára esik – ahol aztán az 1960-as években valóban felépült az Egyesült Államok mindmáig legfontosabb kilövőállomása, a Kennedy Űrközpont.
Verne három űrutazója sikeresen kijut a világűrbe, pályára állnak a Hold körül, és bár leszállniuk nem sikerül, megkerülik azt, és visszatérnek a Földre. Hasonlóan a kilövéshez, Verne a leszállás modellezésében sem tévedett nagyot. A visszatérő „lövedék” és utasai a Csendes-óceánban landolnak, épp úgy, ahogy majd az Apollo-11 űrhajósai is visszatérnek a Földre 1969-ben.
Érdekesség, hogy a könyvben Verne felveti annak lehetőségét is, hogy a jövőben valamikor a fény segítségével hajtsák meg az űrhajókat. Ma már tudjuk, hogy ilyesfajta „napvitorlások” valóban alkalmasak lehetnek az űrutazásra, és bár a technológia fejlesztése még jócskán kísérleti stádiumban jár, 2010-ben a Japán Űrügynökség sikeresen útjára indította a világ első, kizárólag a napfény sugárnyomása által hajtott űrhajót, az IKAROS-t.
Tűpontos megérzések a XX. századról
Verne nemcsak technológiai, hanem bizonyos politikai és társadalmi kérdésekben is prófétának bizonyult. Az Északi-sark megvásárlása című 1889-es regényének elején egy nemzetközi aukciót rendeznek, amelyen a résztvevők az Északi-sarkvidék területére licitálhatnak. Az árverésen számos ország képviselői vesznek részt, de végül egy amerikai magánvállalat vásárolja meg a jéggel borított vidéket.
A tetemes összeget megfizető vásárló terve az, hogy egy hatalmas ágyút építve, és annak visszarúgását kihasználva elmozdítsa a Föld tengelyét annak érdekében, hogy így megolvadjanak a sarkvidéki jégtakarók. A jégpáncél alatt ugyanis gazdag szénmezőket sejtenek, így annak kitermelése igencsak nagy nyereséggel kecsegtet.
A Verne által felvázolt helyzet nem sokban különbözik napjaink geopolitikai vitáitól. Az Arktisz alatt található a Föld legnagyobb, mindmáig érintetlen kőolaj- és földgázlelőhelye, nem véletlen tehát, hogy a terület éles diplomáciai csatározások középpontjában áll a környező országok részéről.
Verne leghátborzongatóbb jövendöléseivel az író egy talán kevéssé ismert könyvében találkozhatunk. A Párizs a XX. században című regény eredetileg 1863-ban íródott, de a kézirat nem nyerte el a kiadó tetszését, ezért arra kérte az írót, hogy várjon húsz évet a könyv megjelentetésével. Verne pedig ekkor olyan biztos helyre rakta irományát, hogy valószínűleg még maga is megfeledkezett róla, hogy hol lehet. A regény így több mint száz éven keresztül porosodott egy fiókban, mígnem Verne egyik dédunokája rá nem bukkant 1989-ben.
Az 1994-ben franciául, majd 1996-ban angolul is megjelent regény 1960-ban játszódik a francia fővárosban. A Verne által megálmodott Párizs lakói felhőkarcolókban élnek, és belső égésű motorokkal hajtott autókkal közlekednek. Nem marad el a járművekhez szükséges infrastruktúra sem, így találkozunk benzinkutakkal és aszfaltozott úttestekkel is.
Verne dédunokája
Verne elektromosság iránti érdeklődése ezúttal is visszaköszön. A szélerőművekből nyert áram működteti a városban található megannyi szerkezetet, köztük a légkondicionáló berendezéseket, a nagy sebességgel közlekedő mágneses vonatokat vagy éppen a kivégzésekhez használt elektromos székeket (az első ilyen kivégzésre a valóságban 1890-ben került sor). A városlakók már kezdetleges számítógépekkel is rendelkeznek, amelyeket egy hálózatba kapcsolva üzeneteket továbbíthatnak egymásnak – épp úgy, ahogy az internetet is használjuk napjainkban.
A számtalan technikai csoda ellenére Verne a jövőbeli Párizzsal egy számára is disztópikus világot fest le, ahol az embereket már csak az üzlet és pénz foglalkoztatja, a művészeteket és a kultúrát pedig csak kevés ember ápolja, nekik viszont úton-útfélen szembesülniük kell a társadalom megvetésével.
A Verne által elképzelt jövőben háborúk sincsenek már, hiszen katonákból álló hadseregek toborzása helyett az államok gyilkos hadigépeket építenek. Ezek a gépek pedig olyannyira hatékonyak és pusztítóak, hogy azok bevetése mindkét fél biztos pusztulását vonná maga után, így az országok örökös patthelyzetbe kényszerülnek.
Utóbbi volt talán Verne legpontosabb jóslata. Alig egy évszázaddal azután, hogy papírra vetette e sorokat, a hidegháború éveiben az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti törékeny béke legfőbb biztosítékává éppen az a bizonyosság vált, hogy egy atomháború kitörése mindkét szuperhatalom végét is jelentené egyben.
Lee Chí helyi megbízottként egy magyar repülőgépgyártó cég, a Magnus Aircraft Zrt. kínai területi referense. Emellett van egy üzleti tanácsadással foglalkozó vállalkozása, amely magyar cégeknek segít bejutni a kínai piacra. A Stühmer csokoládémanufaktúrával, a Csíki sörrel, a Regenerával, a Yamuna kozmetikai céggel és egyéb magyar termékeket árusító cégekkel kezdte meg az együttműködést. Munkája mellett műfordítással foglalkozik szabadidejében, illetve a kínai közösségi médiában, a Wechaten és a Weibón működtet egy csoportot és egy oldalt 更多匈牙利｜More Hungary néven, ahol kínai nyelven jelennek meg magyar vonatkozású tartalmak. A Facebookon és az Instagrammon pedig egy magyar nyelvű csoportot és oldalt hozott létre Napi kínai｜每日中文 néven, ahol Kínához kapcsolódó bejegyzések jelennek meg. S honnan jön a rajongás a magyar kultúra, társadalom iránt? Amennyiben kíváncsi a válaszra, úgy mindenképpen olvassa el a Demokrata újságírójának Lee Chí-vel készült interjúját.
– Tavaly láttam egy videót, amelyben verset szavalsz magyarul. Mesélj ennek a filmnek a hátteréről!
– Néhány évvel ezelőtt a Pekingi Magyar Kulturális Intézetben dolgoztam, a kulturális és oktatási szakdiplomata mellett. Tavaly áprilisban láttam egy videót, amelyet az intézet egyik magyar munkatársa osztott meg a magyar költészet napja alkalmából. Egy Ady-verset szavalt kínaiul. Mivel a lezárások miatt rengeteg szabadidőm volt, gondoltam csinálok én is egy magyar verses videót. Fellapoztam az Ady-kötetemet és kiválasztottam azt a verset, amelyik leginkább kifejezte az akkori hangulatomat. Az intézet munkatársa magyarként szavalt kínaiul, én kínaikén magyarul.
– Hol tanultál meg magyarul?
– A családdal 1998-ban költöztünk Magyarországra, amikor én nyolcéves voltam. A szüleim ruhaboltokat működtettek Budapesten és néhány vidéki városban, mindketten nagyon sokat dolgoztak. Én gyakorlatilag éjjel-nappal csak magyarokkal, a magyar barátaimmal voltam, ezért a mai napig jobban beszélek magyarul, mint kínaiul. Tizennégy évig éltem Magyarországon, ez nagyban formálta az identitásomat. Azt szoktam mondani, hogy én egy kínai magyar vagyok, vagy magyar kínai. A magyarországi barátaimon és a magyar ismerőseimen mindig azt éreztem, hogy bár látják, hogy kínai vagyok, mégis azt éreztetik velem, hogy belül magyar vagyok. Ezt a nézetüket én is osztottam. Miután 2012-ben visszajöttem Kínába, újra megerősödött a kínai identitásom, mintha visszatértem volna a gyökereimhez.
Viszont tudom, hogy a kulturális gyökérzetemet a magyar termőföld táplálta sokáig, ezért nagyon erős magyar szálakkal fonódott össze.
– Hogy vezetett vissza az utad Kínába?
– A 2008-as gazdasági válság meglehetősen érzékenyen érintette Magyarországot, nagyon nehézzé vált a megélhetés. Szeretem Magyarországot, azonban akkoriban nem éreztem biztosnak a jövőmet. Először azt terveztem, hogy Londonba költözöm, mert abban az időben már sok barátom dolgozott Angliában. Végül a szüleim rábeszélésére letettem az angliai terveimről, még egy pár évig Budapesten maradtam, majd 2012-ben visszaköltöztem Kínába. Akkor még az egész világon éreztette hatását a gazdasági világválság, jelentős visszaesések voltak mindenütt. Kínában ezzel szemben növekedett a gazdaság, bővültek a lehetőségek. A szüleim azt tanácsolták, hogy inkább próbáljam ki magam Kínában, ahol rengeteg lehetőség van egy fiatal számára.
– Ha jól tudom, akkor néhány éve volt egy újabb magyarországi kitérő az életedben.
– Igen, két éve egy rövid továbbképzésen vettem részt Budapesten. Ennek az a története, hogy láttam egy pályázatot a Pekingi Magyar Kulturális Intézet honlapján, amely továbbképzési lehetőséget kínált műfordítók számára a Balassi Intézetben. Úgy éreztem, hogy a kiírás személyesen nekem szól. Azonnal benyújtottam egy korábbi Rejtő regény fordításomat, amit el is fogadtak, így ösztöndíjjal részt vehettem a programban. Azt tudni kell, hogy 2012-ben úgy jöttem vissza Kínába, hogy a Biblia mellett a Rejtő-regénygyűjtemény is volt a csomagomban. Évek óta fordítom Rejtő Jenő műveit kínai nyelvre. Amikor beadtam a pályázatom, akkor én már túl voltam néhány regény fordításán, és 2015 óta két kínai kiadóval is tárgyaltam a megjelentetésükről.
– A kiadók hogy fogadták Rejtő regényeit, hol tart a kínai nyelvű kiadás?
– A kiadóknak tetszett. A történetek nemzetközi színhelyeken játszódnak, kalandos és tragikus sorsú író az Osztrák–Magyar Monarchia szülötte. Ez sikerrecept. A monarchiához romantikus érzelmek kötik a kínaiakat, főleg Sissy miatt. Két jelentős kiadóval is tárgyaltam, a CITIC Press Group és a Phoenix képviselőivel.
A megbeszélések során olyanokat mondtak, hogy Rejtő nevét még fel kell építeni Kínában, kultuszt kell teremteni, a marketinget ki kell alakítani. Minél többet beszéltek arról, hogy mennyire körülményes egy új nevet befuttatni, annál világosabb lett nekem, hogy látják benne a fantáziát. Végül hosszas tárgyalások után a CITIC szerkesztőjét sikerült meggyőznöm egy harmadik konstrukcióról. De végül, sajnos úgy akarták módosítani a megegyezést, hogy az első ötezer példány nyomtatási költségeit nekem kellett volna állnom, ami százezer yüan saját tökét igényelt volna regényenként. Ez átszámolva nagyjából négymillió forintot jelentett volna. Adtak volna némi támogatást is, a könyvvel kapcsolatos programokra, a költségek nagyobb része azonban engem terhelt volna. Sajnos nem volt ennyi pénzem, pedig szívem szerint elfogadtam volna az ajánlatot. A CITIC (中信) nagyon nagy kiadó Kínában, minden repülőtéren, autóbuszpályaudvaron, vonatállomáson, illetve minden nagy és közepes városban van könyvesboltjuk. Azért ragaszkodtam a könyvkiadásban és a márkaépítésben való aktív részvételemhez, mert úgy gondolom, hogy olyan valaki tudja jól prezentálni Rejtőt, aki ismeri azt a világot, ahonnan a szerző és a művei származnak.
Én tudom, hogy miről szól Rejtő világa, mind a két kultúrát ismerem, képes vagyok jól közvetíteni a regények szellemiségét.
Tulajdonképpen 2013 után minden üzleti tevékenységem a Rejtő-regények kiadásának a vágyából bontakozott ki. Annyival könnyebb mostanra a helyzetem, hogy már van szakmai referenciám. Néhány éve egy shangdoni kiadó felkérésére tizennégy magyar gyerekkönyvet fordítottam le kínai nyelvre. Ezt a megkeresést a konzulensemnek köszönhetem, aki személyesen ajánlott engem a kiadónak, ez úton is szeretném kifejezni feléje a hálámat a barátságáért, és azért, hogy mentorál.
– Miért éppen Rejtő? Honnan ered a rajongásod?
– Apámnak abban az épületben volt egy boltja, ahol Rejtő Jenő született. Mi az üzlethelyiség galériarészén laktunk, amikor gyerek voltam, rengeteg emlékem fűződik ahhoz az időszakhoz. Akkor persze még fogalmam sem volt róla, hogy ki az a Rejtő Jenő. Egyébként egészen véletlenszerű volt a találkozásom a Rejtő-művekkel. Valamikor 2008 körül, egy nyári délutánon a Blaha Lujza téri megállónál felszálltam a villamosra, és az első szabad ülőhelyre leültem. Egy szakadt Albatrosz könyvet találtam az ülés és a villamos oldala közötti résben. Borítója nem volt, az első oldalán viszont ott volt a regény címe: A három testőr Afrikában. Zsebre vágtam, hazamentem és még aznap este kiolvastam. Nagyon jól emlékszem, hogy másnap korán keltem, hogy Rejtő-könyvekre vadásszak. Viszonylag rövid időn belül jó pár Rejtő-regényt elolvastam. Rendszeresen jártam antikváriumokba érdeklődni.
– A kínai közönség vevő lenne Rejtőre? Egyáltalán milyen lehetőségei vannak a magyar irodalomnak Kínában?
– A kínai emberek nagyon nyitottak az új dolgokra, és még inkább nyitottak azoknak az országoknak a kultúrájára, akik szintén nyitottak a kínai kultúra irányába. Kínának nagyon mély, ősi irodalmi kultúrája és történelme van, elég csak a Ming-dinasztia regényeire, a Song-dinasztia dalverseire, vagy a Tang-dinasztiából származó költeményekre gondolni. A klasszikus irodalom mint műfaj nagyon nagy becsben tartott kincs Kínában.
A haladás iránti igény abban mutatkozik meg, hogy a kínai olvasóközönség igyekszik minél több oldalról megismerni a minőségi világirodalmat. Én azt gondolom, hogy akár a klasszikus, akár a modern magyar irodalmat nézzük, minőségét tekintve előkelő helyet foglal el a világirodalom egészében. A magyar líra világszinten is nagyon magas színvonalat képvisel. De az első kérdésre válaszolva: azt gondolom, hogy a fordulatos és humoros hangvételű regényekben ábrázolt légiós világ, a vadnyugat, a dél-kelet ázsiai helyszíneken játszódó történetek hamar beszippantanák a kínai olvasókat is. Véleményem szerint a regényeket számtalan módon lehet összekapcsolni Magyarországgal, a pesti humorral, a magyar életérzéssel. Ezt szerintem mindenkinek ismernie kell Kínában is. El tudom képzelni, hogy egy nap Kínában, akár Sanghajban vagy Hongkongban, egy magyar kocsmában üldögélve arról beszélgetünk, hogy milyen új magyar termékekért vannak oda most a kínaiak. A háttérben a Bikini, az Edda vagy akár Deák Bill Gyula zenéje szólna, a TV-ben pedig az új Rejtő könyvből adaptált mozinak az előzetese futna kínai nyelven. Mindezt egy korsó magyar sör vagy egy pohár magyar bor mellett tennénk. A kocsma „A vén szigonyos” nevet viselné, szemben vele pedig a Grand Hotel állna.
(demokrata.hu)
[type] => post
[excerpt] => Lee Chí munkája mellett műfordítással foglalkozik szabadidejében, illetve a kínai közösségi médiában, a Wechaten és a Weibón működtet egy csoportot és egy oldalt 更多匈牙利｜More Hungary néven, ahol kínai nyelven jelennek meg magyar vonatkozású ta...
[autID] => 12
[date] => Array
(
[created] => 1613932800
[modified] => 1613918971
)
[title] => Lee Chí a kínai magyar, aki Rejtő regényeit fordítja mandarin nyelvre
[url] => https://life.karpat.in.ua/?p=46703&lang=hu
[status] => publish
[translations] => Array
(
[hu] => 46703
)
[aut] => totinviktoria
[lang] => hu
[image_id] => 46707
[image] => Array
(
[id] => 46707
[original] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/02/lee2.png
[original_lng] => 1273859
[original_w] => 1366
[original_h] => 768
[sizes] => Array
(
[thumbnail] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/02/lee2-150x150.png
[width] => 150
[height] => 150
)
[medium] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/02/lee2-300x169.png
[width] => 300
[height] => 169
)
[medium_large] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/02/lee2-768x432.png
[width] => 768
[height] => 432
)
[large] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/02/lee2-1024x576.png
[width] => 1024
[height] => 576
)
[1536x1536] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/02/lee2.png
[width] => 1366
[height] => 768
)
[2048x2048] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/02/lee2.png
[width] => 1366
[height] => 768
)
[full] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/02/lee2.png
[width] => 1366
[height] => 768
)
)
)
[video] =>
[comments_count] => 0
[domain] => Array
(
[hid] => life
[color] => red
[title] => Життя
)
[_edit_lock] => 1613911772:5
[_oembed_96d3503d496b9b8f42e71b58b396a642] =>
[_oembed_time_96d3503d496b9b8f42e71b58b396a642] => 1613904796
[_thumbnail_id] => 46707
[_edit_last] => 5
[views_count] => 5468
[_oembed_6bc047537217b765cad7d5266c0b70ac] =>
[_oembed_time_6bc047537217b765cad7d5266c0b70ac] => 1619515930
[_oembed_63d721595786d88e113c07d04a0232d6] =>
[_oembed_time_63d721595786d88e113c07d04a0232d6] => 1620603665
[_oembed_20ce5ecb79e31c6e14d8a9c485b3cd67] =>
[_oembed_time_20ce5ecb79e31c6e14d8a9c485b3cd67] => 1621782225
[_oembed_3a2c83e718d7382fb19c4ef4a674a7bb] =>
[_oembed_time_3a2c83e718d7382fb19c4ef4a674a7bb] => 1624144010
[_oembed_6e02533a8319ebc5f47448b7ba7dba67] =>
[_oembed_time_6e02533a8319ebc5f47448b7ba7dba67] => 1642025075
[_oembed_51075bb3fd2f247425c45c4df267eb08] =>
[_oembed_time_51075bb3fd2f247425c45c4df267eb08] => 1642633326
[_oembed_f96e137dc777907e130b4cc8dd5e934b] =>
Pleased to meet with ?? Premier Li Keqiang. We discussed #COVID19 and the need for an aggressive effort on #VaccinEquity this year to vaccinate 70% of all populations. Solidarity is key to ensuring access and affordability of vaccines. pic.twitter.com/9aMgWR2j7R
For 1.4 billion Chinese citizens that had the government dictate their movements since the pandemic began, the past six weeks have forced them to suddenly figure out how to survive on their own https://t.co/ERgSldpAME
Szerzőjük igazi neve alatt, gyűjteménybe szedik, és újra publikálnak 25 olyan regényt, amely férfi álnév alatt írónők tollából származik.
A kiválasztott művek között szerepel George Eliot, valós nevén Mary Anne Evans XIX. századi angol írónő Middlemarch című regénye, valamint francia kortársa, Amantine Aurore Dupin, írói álnevén George Sand Indiána című könyve – adta hírül a BBC hírportálja.
A szerdán bemutatott Reclaim Her Name elnevezésű gyűjtemény az angol nyelven alkotó női szerzőket jutalmazó Women’s Prize for Fiction nevű díj alapításának 25. évfordulóját ünnepli.
„A történelem folyamán nagyon sok női író férfi álnevet használt, hogy a művei nyomtatásba kerüljenek vagy komolyan vegyék őket” – olvasható a program hivatalos honlapján, amely szerint a mostani kezdeményezés célja, hogy „tisztelegjen ezeknek a nőknek a sikerei előtt és megadja nekik azt őket megillető elismerést”.
A 25 kötet ingyenesen letölthető e-könyv formátumban. A Nagy-Britannia szerte működő könyvtárak ajándék példányokat kapnak a teljes gyűjteményből. A könyveknek női tervezők álmodtak új borítókat.
A kollekció részét képezi a Marie of the Cabin Club című írás az Arnold Petri néven alkotó Ann Petrytől, valamint Mary Bright (George Egerton), Fatemeh Farahani (Shahein Farahani) és Julia Constance Fletcher (George Fleming) egy-egy műve is.
A kiválasztott regények műfajukat tekintve a sci-fitől egészen a horrorig terjednek.
