November 18-án rendezték meg az Egyéni sorsok – kollektív traumák. A szovjetizálás általános vonásai című konferenciát az Apáczai Csere János Könyvtár központi olvasótermében. Az eseményt a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem Történelem- és Társadalomtudományi Tanszéke, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, valamint a Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpont közösen szervezte.
A megnyitón Molnár D. Erzsébet, a Rákóczi Egyetem (RE) Történelem- és Társadalomtudományi Tanszékének vezetője köszöntötte a résztvevőket. Beszédében aláhúzta: „Azért gyűltünk ma össze, hogy teljesebben megvilágítsuk az akkori történéseket és levonjuk a korszak tanulságait. Bízom benne, hogy a mai nap nemcsak az emlékezésé, hanem a közös megértésé is lesz mindannyiunk számára.”
A tanszékvezető után Gyebnár István konzul mondott beszédet. A diplomata is hangsúlyozta: „A kárpátaljai magyarok elhurcolása 1944 őszén kezdődött, az úgynevezett málenkij robot – vagyis »kis munka« – ürügyén. Ez a kifejezés azonban hamis ígéret volt: a »kis munka« valójában kényszermunkát és sok esetben halált jelentett a világ különböző táboraiban. A második világháború végét követő kaotikus időszakban, a szovjet megszállás alatt közel 800 ezer magyar embert hurcoltak el, akik közül sokan soha nem tértek vissza. Kiemelten fontos beszélnünk a kárpátaljai magyarok és németek sorsáról is, akiket 1944 novemberében – ártatlan embereket megbélyegezve, pusztán létszámnormák teljesítése érdekében – tömegesen deportáltak. Az emlékezés nem csupán a múlt feldolgozását szolgálja: egyben arra is lehetőséget ad, hogy a fiatal generáció figyelmét ráirányítsuk e történelmi tragédiákra, és megértsük, milyen sorsok, milyen traumák húzódtak meg ezek mögött az események mögött.”
Ezt követően Dergán Ádám, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának főigazgató-helyettese szólt az emlékezőkhöz. Majd Csernicskó István rektor köszöntötte a résztvevőket: „A málenkij robot hazug ígérete mögött kényszermunka és pusztulás rejtőzött. Tömegesen hurcolták el a magyar lakosságot, sokan odavesztek, rengetegen megszenvedték a munkatáborok borzalmait, és életük végéig cipelték az ott szerzett testi-lelki sebeket. Akik hosszú évek után hazatértek, újra nekiláttak az építkezésnek, a vetésnek és az aratásnak. A megtört gerinc nem roppant meg: tovább vitte a közösséget. Évtizedekig nem lehetett beszélni arról, mi történt 1944 hideg, sötét őszén Kárpátalján. Aztán az 1980-as évek végén, amikor már recsegett-ropogott a kommunista világállam, az emberek megszólaltak. Emlékezni akartak: arra, hogy mi történt velük, és arra is, hogyan bánt velük a hatalom. Meggyászolták a Szolyván vagy több ezer kilométerre tömegsírokba temetett szeretteiket, és kimondták évtizedeken át hordozott fájdalmukat. De ebből az emlékezésből nem összeroppanás fakadt, hanem új erő. Olyan friss lendület született, amelynek nyomán megszülettek a kárpátaljai magyar érdekképviselet szervezetei, létrejött a beregszászi színház, megerősödött a magyar tannyelvű iskolahálózat, és lerakták annak a főiskolának az alapjait is, amely ma már több generáció tudását szolgálja.”
A megnyitó és köszöntőbeszédek után került sor az alkalom tudományos részére. A 7 előadás során a szovjetizálás különböző aspektusait járták körül. Soós Viktor Attila a szovjet fogságba hurcolt magyarok emlékezetének 21. századi feldolgozásáról beszélt, míg Szamborovszkyné Nagy Ibolya a kollektivizálás helyi hatásait mutatta be Nagybereg példáján. Váradi Natália Chira Sándor görögkatolikus püspök küzdelmeit ismertette, Marosi István és Lődár Andrea pedig a görögkatolikus papság sorsát elemezték a kommunizmus évtizedeiben. Molnár D. István a közigazgatási rendszer átalakításáról beszélt a szovjethatalom megszilárdulását követően, Dobos Sándor a településnevek szovjetizálásáról tartott előadást. A program Molnár D. Erzsébet és Maruszics Erik közös előadásával zárult, amely Kárpátalja német közösségének háború utáni helyzetét mutatta be.
A tudományos rendezvényt követően további megemlékezésre került sor a Vérke-parti városban.
Október 24-én délután ünnepi hangulat töltötte meg a Beregszászi Városi Művelődési Házat, ahol a Beregszászi Bethlen Gábor Líceum végzős diákjai számára megrendezték a 2025-ös szalagavató ünnepséget. A megható eseményen a 11. A és 11. B osztály tanulói kapták meg a reményt és kitartást szimbolizáló zöld szalagot, amely a felnőtté válás és az iskolától való búcsú jelképévé vált. Összesen harmincnégy fiatal állt a közönség elé ezen a különleges napon, amely egyszerre szólt az elmúlt évek lezárásáról és az új életszakasz kezdetéről. Az ünnep pillanatai örök emlékként maradnak meg a diákok szívében.
Az ünnepség során a tanulók mellett a szülők, hozzátartozók és tanárok is osztoztak az örömben. A diákok külön kérése volt, hogy az ünnepre szánt virágok ellenértékét idén jótékony célra ajánlják fel: az így összegyűlt adományokkal Majoros Ádám gyógykezelését támogatják, akinek nagymamája személyesen is köszönetét fejezte ki a megható gesztusért.
A rendezvény elején a jelenlévők egyperces csenddel adóztak a háború áldozatainak emlékére, majd a líceum igazgatója, Pavljuk Erika szólt a megjelentekhez. Köszöntőjét a Biblia szavaival kezdte: „Mindennek rendelt ideje van.” Hangsúlyozta, hogy ez a nap az ünneplésé, amikor „a lelkünket is ünneplőbe öltöztetve” élhetjük meg a meghitt pillanatokat, számot vetve a megtett úttal, és erőt merítve az előttünk álló feladatokhoz.
Megoldottuk az online tanulás nehézségeit, megmaradtunk a háború megrázkódtatásai ellenére, és a tanulás mellett számos különleges élménnyel is gazdagodtunk
‒ idézte fel az elmúlt évek fejlődését és nehézségeit.
Külön köszönetet mondott a szülőknek bizalmukért, a pedagógusoknak pedig kitartó munkájukért, majd büszkén szólt a diákok sikereiről: „Tanulóink dobogós helyezéseket nyernek az állami szervezésű megyei versenyeken, sőt országos szintű dobogósunk is van.”
Kiemelte, hogy a tavaly érettségizett tanulók mindannyian sikeresen felvételt nyertek magyarországi és kárpátaljai egyetemekre, ami az iskola eredményességének legszebb bizonyítéka.
Zárszavában Komjáthy Jenő gondolataival bátorította a fiatalokat: „Rossz a világ? Légy jó tehát magad! Üres a lét? Adj tartalmat neki! Az ember szolga mind? Légy te szabad! Hívd sorsodat bátor versenyre ki!”
Ezt követően a diákok Panykó Éva és Gorzó Kamilla osztályfőnökök kíséretében a színpadra vonultak, hogy megkapják a reményt jelképező zöld szalagokat. Az ünnepélyes szalagtűzés után az osztályfőnökök köszöntőszavaira került sor.
Panykó Éva osztályfőnök megható beszédében hét év közös utat idézett fel, melynek során a gyerekek érett, céltudatos fiatalokká váltak. Felidézte a közös élményeket, az online oktatás nehézségeit, a háború okozta megpróbáltatásokat és azt, hogy mindezek ellenére most együtt ünnepelhetnek. Zárásként azt kívánta, hogy tanítványai bátran, önmagukat megvalósítva lépjenek a felnőtté válás útjára.
Gorzó Kamilla osztályfőnök beszédében közös útjukra emlékezett vissza, amelyet az évek során diákjaival együtt jártak végig. „Együtt kezdtük el ezt az utat, együtt felnőttünk, nőttünk, változtunk az évek során.” Kiemelte, hogy „mindannyian egyediek és különlegesek vagytok”, és épp ez a sokszínűség tette igazán különlegessé az osztályt. Végül sok sikert kívánt tanítványainak a nagybetűs életben, arra biztatva őket, hogy valósítsák meg álmaikat, maradjanak kitartóak, és mindig emlékezzenek arra az iskolára, ahonnan indultak.
Babják Edit, a Beregszászi Kistérség Oktatási és Kulturális Osztályának vezetője beszédében arra biztatta a diákokat, hogy merjenek nagyot álmodni és megőrizni emberi értékeiket: „Legyetek bátrak! Mert a világ a bátor embereké. Legyetek kitartóak, mert az álmaink csak így válnak valóra.” Szavai zárásaként megható útravalót adott: „A gyökereitek Beregszászban vannak, de a szárnyaitok bárhová elrepíthetnek.”
Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ügyvivő konzulja Bacskai József ungvári főkonzul nevében is köszöntötte az ünneplőket. Beszédében arra utalt, hogy a tudás megszerzése mindig kitartást, küzdelmet kíván, és biztatta a diákokat, hogy őrizzék meg hálájukat tanáraik iránt. Végül jókívánságait fogalmazta meg: „Kívánom nektek, hogy egész életetek során legyen erőtök, kitartásotok a nehézségeket leküzdeni, alkalmazkodni a változásokhoz.”
„Mikor rátok nézünk, akkor a büszkeség tölt el bennünket, hiszen a kárpátaljai magyarság jövője vagytok” ‒ mondta beszédében Zubánics László, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke. Kiemelte, hogy bár a fiatalok különböző országokban folytathatják életüket, „az, aki innen, Kárpátaljáról származott el, mindig kárpátaljai marad”, hiszen a szülőföld szeretete örök kötelék. Szimbolikusan felidézte az iskola jelképét is: „A platánlevél, ami a zászlóra van fölhímezve, voltaképpen egy emlék. A szülőföld a mindig visszavár.”
A köszöntésekhez Marosi István görögkatolikus áldozópap és Margitics János református lelkész is csatlakozott, akik Isten áldását kérték a diákokra és a jelenlévőkre.
Az üdvözlőszavak után a végzősök változatos műsora következett. A diákok és tanáraik hónapokon át készültek erre a különleges napra. A vendégek számára összeállított műsorban verssel, dallal és prózával idézték meg az emberi élet legfontosabb értékeit: a hitet, a szeretetet, a családot, a szülőföldhöz való ragaszkodást, az összetartozást, a békét, az igazságot, a becsületet, a szabadságot és a tudást. E szavakat szalagokra írták, majd azokat stafétabothoz kötve jelképesen átadták az utánuk következő diáktársaiknak.
De nemcsak a diákok, a tantestület is készült a szalagavató ünnepségre, és a hagyományokhoz híven egy meglepetésdalt adtak elő a pedagógusok. Idén ez Demjén Ferenc Honfoglalás című dala volt.
Ezt követően az est egyik leglátványosabb része, a palotás és a keringő következett. A színpadon a fiatalok elegánsan, fegyelmezetten, ugyanakkor örömmel és felszabadultan táncoltak. Mozdulataikban ott volt mindaz a munka, amit az elmúlt hetekben a próbák során befektettek. A táncok között vetített képsorok pedig felidézték a közös diákévek legszebb pillanatait.
Az ünnepség végén a végzősök a művelődési ház előtti téren is eltáncolták keringőjüket, ezzel is megosztva a pillanat varázsát a városlakókkal.
Október 23-án a beregszászi vasútállomás előtti emlékműnél tartották meg az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseire való ünnepélyes megemlékezést. A csendes főhajtással egybekötött eseményt a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet (PCS) és a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem (II. RF KME) közösen szervezte, hogy méltó módon adózzanak azok emlékének, akik életüket áldozták a magyar szabadságért.
A rendezvény kezdetén Orbán Emese előadásában hallhatták a résztvevők Ady Endre Imádság háború után c. versét. Ezt követően Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ügyvivő konzulja mondott beszédet. Szónoklatában kiemelte: „Emlékezzünk a pesti srácokra és lányokra, akik Molotov-koktélt ragadtak, de emlékezzünk azokra a családokra is, akik segítették a sebesülteket és támogatták azokat, akiknek menekülniük kellett. Az ő hősies áldozatuknak köszönhetően tudjuk ma is, hogy a magyarság nem alkuszik meg a szabadságával. Példájuk azt üzeni, hogy képesek vagyunk a legnagyobb nehézségek közepette is összefogni és kiállni értékeink mellett. Az 1956-os forradalom öröksége több mint egy történelmi esemény: a remény, a szabadság és az önbecsülés örök emlékezete, amelyre ma is építkezhetünk.”
Az ünnepi beszédet követően Ferku Szilveszter és Ferku Boglárka Pintér Béla ’56 él című dalát adták elő.
1956 üzenetét Váradi Natália, a II. RF KME professzora elevenítette fel. Beszédében kiemelte azt a lelkületet, amely az ’56-os ifjakat is motiválta: „Az októberi események tulajdonképpen nem pusztán egy forradalom kronológiáját jelentik, hanem az emberi méltóság győzelmét az elnyomás felett. Dicsőítjük a múltat és emlékezünk a hősökre – de ez elsősorban számunkra is feladat: hinni abban, hogy a kilátástalanságban is van remény. Hinni abban, hogy a közösségnek hatalmas ereje van, és hogy együtt, a Jóistennel minden lehetséges. Remélni és hinni kell. Ahogy Tamási Áron is felhívja a figyelmet: az ünnep nem más, mint a múltunk által ránk ruházott felelősségvállalás. Az üzenet: hinni az emberekben, hinni a közösségben, és remélni egy szebb jövőt. Mert ahogy Pál apostol írja: »A reménység soha nem szégyenít meg.« A múltat érteni és a jövőt építeni kell. A jövő megértése és építése pedig a tiszta emlékezésen alapul. Ezért tanszékünkön mindannyian azon dolgozunk, hogy a fiataloknak forrásokon, dokumentumokon és igazságon alapuló történelmet adjunk át. 1956-ban a kárpátaljai magyarság magáénak érezte a forradalom eszméit: politizáló, röplapterjesztő csoportok alakultak szerte Kárpátalján, kifejezve szolidaritásukat a magyarországi eseményekkel. Emiatt 46 főt bíróság elé állítottak, közülük 18-at elítéltek, összesen 24 év börtönbüntetést szabtak ki. Nyolc személyt kizártak az egyetemről, mert szolidaritást vállaltak, és egy embert – Gecse Endre református lelkészt – vallatás közben halálra vertek. Sokakat elbocsátottak a munkahelyükről, miközben városokon és falvakon keresztül vonultak a tankok a forradalom leverésének eszközeiként. Kárpátalja tehát jelentős szerepet töltött be ekkor: Ungváron és Munkácson rendezkedett be az a politikai irányítás, amely szinte kézi vezérléssel koordinálta a forradalom leverését.”
Ezt követően Molnár Krisztina, a PCS koordinátora köszöntötte a megjelenteket: „A PCS 2019 óta szervezi meg ezt a megemlékezést. A növekvő összefogás azt mutatja, hogy a szabadság, a közösség és a hazaszeretet eszméje tovább él bennünk, és nem halványul az idő múlásával. Hálásak vagyunk mindazoknak, akik évről évre velünk emlékeznek, mert együtt őrizzük múltunkat és erősítjük közösségünket.”
Az emlékező közösségre Molnár János beregszászi római katolikus plébános, bereg-ugocsai esperes, a Munkácsi Egyházmegye püspöki helynöke és Marosi István, a Beregszászi Görögkatolikus Egyházközség lelkipásztora kért áldást.
Végezetül a beregszászi emlékműnél elhelyezték az emlékezés koszorúit a városi és térségi civil szervezetek, oktatási és kulturális intézmények, közigazgatási egységek, iskolák képviselői. Koszorút helyezett el többek között Sin József is, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke.
Az esemény méltó alkalmat teremtett arra, hogy a kárpátaljai magyarok együtt tisztelegjenek az 1956-os hősök emléke előtt és felidézzék a szabadság és összefogás üzenetét.
Idén immár kilencedik alkalommal adták át a Linner Bertalan-díjat, amelyet azok a kárpátaljai orvosok és egészségügyi dolgozók érdemelhetnek ki, akik munkájukat magas szaktudással, emberséggel és hivatástudattal végzik. A 2025. évi díjat orvosi kategóriában dr. Vaczkó László, a Munkácsi Keresztyén Egészségügyi Központ igazgató főorvosa, ápolói kategóriában pedig Elek Krisztina, nagybaktai nővér vehette át. Az ünnepélyes díjátadót október 18-án, Szent Lukács evangélista, az orvosok védőszentje napján rendezték meg Beregszászban, a Pásztor Ferenc Közösségi Házban.
A Linner-díjat 2017-ben alapították a neves beregszászi orvos, dr. Linner Bertalan születésének 130. évfordulója alkalmából, a tiszteletére rendezett emlékkonferencia előtt. A kezdeményezés a Beregszászi Keresztény Értelmiségiek Szövetségéhez (BKÉSZ) kötődik, amely példát kívánt állítani a kárpátaljai közösség elé a legendás orvos életútjával.
A díjat minden évben azoknak a kárpátaljai egészségügyi dolgozóknak ítélik oda, akik hivatásukat keresztény értékrend szerint, odaadással végzik a közösség szolgálatában. A díjhoz egy emlékplakett és szerény anyagi juttatás is jár, melyet a Lovas család – dr. Linner Bertalan leszármazottai – ajánl fel. A plakettet Hidi Endre szobrászművész tervezte. A Lovas család kérésére 2019 óta nemcsak orvosok, hanem ápolók is részesülhetnek az elismerésben.
A rendezvény kezdetén Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának konzulja méltatta a Linner-díj jelentőségét és üzenetét. Elmondta, hogy az elismerés egyszerre tisztelgés dr. Linner Bertalan emberi és szakmai öröksége előtt, valamint köszönet mindazoknak az orvosoknak és ápolóknak, akik ma is ugyanazzal az önzetlenséggel és emberséggel szolgálnak, mint egykor a díj névadója.
Gyebnár István hangsúlyozta: a díjátadás alkalmat ad arra, hogy köszönetet mondjunk mindazoknak az egészségügyi dolgozóknak, akik a világjárvány és a háború okozta embert próbáló helyzetekben is helytálltak és nap mint nap emberéleteket mentenek.
„Én Isten kegyelmének tartom, hogy megélhettük ezt a napot, és minden évben vannak még díjazásra méltó orvosaink, ápolóink” – kezdte beszédét Jakab Eleonóra, a BKÉSZ elnöke. „A háború negyedik évében mi másból meríthetnénk erőt, mint Linner doktor életének háborús éveiből és az azt követő évekből. A háborúban való helytállásáért magas kitüntetésben részesült. […] Nagy trauma volt számára a háború utáni hatalomváltás, de nem panaszkodott. Tanított, műtött, nevelte a következő nemzedék orvosait. Új nyelvet tanult, és itt maradt Beregszászban. Példát mutatott szakmai kiválóságból, emberiességből, közösségi érzésből és a különböző kultúrákra való nyitottságból. Ezért emlékezünk rá minden évben Szent Lukács, az orvosok védőszentjének emléknapján. Kívánom, hogy mindannyian elmondhassuk életünk, pályánk végén az ő jelmondatát: »Megtettem, amit tudtam, a hatalmasok csinálják jobban!«” – zárta köszöntőjét Jakab Eleonóra.
A díjátadón megható gondolatokat osztott meg a hallgatósággal Lovas András, dr. Linner Bertalan leszármazottja is. Elmondta, hogy az elmúlt évben váratlanul hozzájutott édesapja egykori fogolytársának leveleihez, amelyeket még a hadifogság idején küldött haza. Ezek a levelek számára igazi ajándékot jelentettek, hiszen így ismerhette meg apja történetét úgy, ahogyan ő maga talán sosem tudta volna elmesélni.
A levelekből kirajzolódott, milyen segítőkész közösség élt akkor Beregszászban: Linner Bertalan és környezete mindent megtett azért, hogy a fogságba esett fiatalokban tartsa a lelket. Csomagokat küldtek, leveleztek velük, pártfogókat kerestek számukra, és mindezt úgy tették, hogy nem tudhatták, meddig tart a szenvedés. Hozzátette: ezek a példák ma is aktuálisak, hiszen ismét nehéz időket élünk, és most is vannak közöttünk olyan emberek, akik csendben, nap mint nap végzik a maguk szolgálatát. „Észre kell vennünk őket, meg kell köszönnünk, és bátorítanunk kell őket – akár egy díjjal, egy jó szóval vagy egy virággal” – zárta beszédét Lovas András.
Az előadás után a jelenlévők Reményik Sándor Az orvos című költeményét hallgathatták meg Ferku Szilveszter, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem Filológia Tanszéke munkatársának előadásában.
A Linner-díj idei orvosi kitüntetettje, dr. Vaczkó László laudációját dr. Jakab Lajos badalói családorvos olvasta fel. Ebből megtudhattuk, hogy Vaczkó László 2000-től a Munkácsi Keresztyén Egészségügyi Központ alapítójaként és belgyógyászaként tevékenykedik, 2011 óta az intézmény igazgató főorvosa. Széleskörű szakmai tudása mellett aktív szereplője a kárpátaljai egészségügyi közösségnek, valamint a református egyházi életnek. Hivatását mindig emberséggel, közösségi elkötelezettséggel és hitbéli értékek mentén végzi.
A laudáció után Jakab Eleonóra és Molnár János beregszászi esperes-plébános adta át a díjat dr. Vaczkó Lászlónak, aki köszönő szavaiban elmondta, hogy a Linner-díj teljes meglepetésként érte: „Először meglepődtem, hogy miért én? […] De nagyon kellemes érzés, mert hiszem, hogy Isten ránk bízott egy talentumot, és mi ezt próbáljuk helyesen kamatoztatni. Ez az elismerés megerősített abban, hogy a szolgálatommal jó irányba haladok.”
A díjazott dr. Linner Bertalant példaképének nevezte: „Ő mindennap először a templomba ment imádkozni, kérte az Úrtól a bölcsességet. Ha a jövőben is lesznek olyanok, akik így kezdik a napot, az valódi szolgálatnak számít.”
Az ápolói elismerés átadása előtt Gogola István tanár és pszichológus ismertette Elek Krisztina laudációját. A díjazott a Nagybaktai Orvosi Rendelő oszlopos tagja, ahol több mint 30 éve nyújt folyamatos segítséget a betegeinek. Munkájában nemcsak a szakmai tudás, hanem a figyelem, odafigyelés és emberi támogatás is meghatározó. Folyamatosan fejleszti magát, számos továbbképzésen vesz részt, miközben aktív tagja a helyi katolikus egyházközségnek, imaláncokat szervez és közösségi feladatokat lát el. Kollégái és a közösség is elismeréssel beszél róla: „Szerénysége, türelme és mosolya mögött hatalmas szív rejlik, amely mindig mások javát helyezi előbbre a sajátjánál.”
A díj kézhezvétele után Elek Krisztina köszönőbeszédében őszintén vallott a meglepettségéről és a személyes motivációjáról. Elmondta, hogy munkájában a családja és a hite adja az erőt, és kiemelte, mennyire megtisztelő számára, hogy ugyanabban az épületben dolgozhatott, ahol korábban dr. Linner Bertalan is tevékenykedett: „Óriások vállán lépkedünk, és csak így lehetünk nagyok. Őt egy óriásnak gondolom, mert mindenfele ismerik, a munkássága nagyon nagy elismertségnek örvend” – zárta beszédét.
A díjazottakat Molnár János plébános és Lovas András is köszöntötte, majd Ferku Szilveszter a Hallelujah című dalt adta elő gitárkísérettel. A Linner-díj-átadó állófogadással zárult, ahol Gyebnár István konzul úr mondott pohárköszöntőt.
A Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet és Magyarország Beregszászi Konzulátusa idén is – a hagyományokat követve – megemlékezett Beregszász 1944. október 9-i bombázásának áldozatairól. A megemlékezés a köztemető honvédparcellájánál kezdődött, majd a vasútállomásnál folytatódott, ahol a résztvevők főhajtással tisztelegtek az elhunytak emléke előtt.
A megemlékezés a Himnusz eléneklésével indult, majd Magyarország Beregszászi Konzulátusának képviseletében Fülöp Andrea konzul asszony köszöntötte a jelenlévőket. Őt követve Gyebnár István konzul mondott beszédet.
„A mai megemlékezés a hazájuk védelmében, harci cselekményekben hősi halált halt honvédjeink, a beregszászi vasútállomáson 1944. október 9-én tartózkodó sebesültszállító szerelvényben halálukat lelt honvéd mártírjaink, végül a városban a szintén a támadó szovjet harci repülők által lebombázott, illetve legéppuskázott polgári áldozatok emléke előtti főhajtásunkat juttatja kifejezésre” – kezdte beszédét.
A konzul szólt arról is, hogy a szovjet támadásról és annak civil áldozatairól hosszú ideig nem lehetett beszélni: „Ezért hosszú ideig feledésbe merültek ezek a honvédsírok is, amelyek alatt a légitámadás katonai áldozatai nyugszanak, s amelyek előtt most emlékezünk.”
Beszéde végén a béke fontosságát hangsúlyozta, amely minden nemzet jövőjének záloga:
A békés építkezés az, amely fontos számunkra, hiszen ez az alapja a mi és az utódaink jövőjének, ettől függ a magyarság megmaradása a Kárpát-medencében, Kárpátalján.
Szavai zárásként köszönetet mondott mindazoknak, akik ápolják a honvédek sírjait.
A bombázás történelmi hátterét Molnár D. Erzsébet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem Történelem- és Társadalomtudományi Tanszékének, valamint a Lehoczky Tivadar Kutatóintézetnek a vezetője ismertette. Elmondta, hogy az 1944. október 9-i szovjet támadás során, amikor a bombaszőnyeg a tervezettől eltérő irányban hullott, mintegy 250 ember vesztette életét – katonák és civilek egyaránt.
Hangsúlyozta: az akkori nap is a hétköznapi élet megszokott ritmusában indult, az emberek a vasútállomáson várakoztak, mit sem sejtve arról, hogy néhány órán belül városuk a pusztulás színterévé válik. A szirénák hangját senki sem vette komolyan – a légiriadó akkor már mindennapossá vált. A délutáni órákban azonban szovjet repülők zúdították bombáikat Beregszászra, elpusztítva a vasútállomást és környékét.
A történész kiemelte, hogy a történelem ezen tragikus napja nem csupán a múlt emléke, hanem figyelmeztetés is a jelen számára. Mint mondta: „1944. október 9-e arra tanít bennünket, hogy értékeljük a békét, hiszen az ember természetes állapota a béke. Meg kell tanulnunk megbecsülni azt, és mindig, minden körülmény között ki kell állnunk a háború, az erőszak és az agresszió ellen.”
Kiemelte: az utóbbi évek háború eseményei újra rávilágítottak arra, milyen törékeny a béke, és mennyire könnyen válhatunk magunk is részeseivé egy fegyveres konfliktusnak. Éppen ezért – fogalmazott – a béke melletti határozott kiállás erkölcsi kötelességünk, hogy a jövő nemzedékei békében élhessenek.
A megemlékezésen a Beregszászi Bethlen Gábor Líceum 10. osztályos diákjai verses és történelmi műsorral tisztelegtek az áldozatok előtt, majd a történelmi egyházak képviselői közös imádságot mondtak az elhunytak lelki üdvéért. A szertartás végén a jelenlévők elhelyezték a kegyelet és a hála koszorúit a honvédparcella emléktáblája előtt.
A megemlékezők ezt követően a város vasútállomásához, az egykori bombázás célpontjához vonultak. A program az állomás falán elhelyezett emléktáblánál folytatódott, ahol katonadalok csendültek fel Halász Bertalan, a Tulipán Tanoda Magyar Népművészeti Iskola oktatójának harmonika-előadásában.
Molnár Krisztina, a Pro Cultura Subcarpathica képviseletében köszöntötte az egybegyűlteket, majd Orosz Ildikó, a szervezet és a Rákóczi Egyetem elnöke szólt a jelenlévőkhöz, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a történelem ismétlődő figyelmeztetéseit nem szabad elengedni a fülünk mellett.
Felidézte, hogy 2014-ben a Pro Cultura Subcarpathica és Magyarország Beregszászi Konzulátusa emléktáblát helyezett el a vasútállomás falán, hogy felkiáltójelként emlékeztessen a 81 évvel ezelőtti tragédiára. „Akkor még nem gondoltuk, hogy ezt a felkiáltójelet sokan nem veszik komolyan, és tíz év múlva ismét háborús helyzetbe kerülünk itt, Ukrajna állampolgáraiként” – fogalmazott az elnök asszony.
Orosz Ildikó párhuzamot vont a múlt és a jelen között. Mint mondta, az 1944-es beregszásziak is azt hitték, hogy a háború nem érheti el őket. Hiába szóltak a szirénák, az emberek már hozzászoktak, és nem vették komolyan a fenyegetést – akárcsak ma, amikor sokan úgy gondolják, a háború messze van, és nem érinti közvetlenül mindennapjaikat.
Kétszázötven beregszászi polgár hiányzik a városból – olyan emberek, akiknek az utódaival, gyermekeivel, unokáival már soha nem ismerkedhetünk meg. Ez arra emlékeztet bennünket, hogy a háború milyen veszélyes, és figyelmeztet, hogy a háború nem az emberekről szól
– hangsúlyozta.
Babják Zoltán, Beregszász polgármestere szavaiban a felelősségteljes magatartás fontosságát hangsúlyozta, különösen a légvédelmi intézkedések betartásának szükségességét. Mint mondta, sokan még ma sem veszik komolyan a szirénák hangját, pedig mindannyiunk közös feladata mindent megtenni annak érdekében, hogy ne legyen civil beregszászi áldozata a háborúnak.
„Ahhoz, hogy pontosan megértsük, mi a béke, ismernünk kell, mi a háború – nemcsak könyvekből, filmekből vagy elbeszélésekből, hanem sajnos ma már személyes tapasztalatból is” – fogalmazott a polgármester, aki zárszavában a közösségi összefogás és a béke iránti közös vágy fontosságát hangsúlyozta.
A megemlékezésen Demeter Hanna, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház segédszínésze Móra Ferenc Esti imádság című versét adta elő. A szavalat után a jelenlévők elhelyezték a megemlékezés koszorúit az emléktáblánál, csendben fejet hajtva azok előtt, akik 81 évvel ezelőtt életüket vesztették Beregszász bombázásakor – a város múltjának egyik legtragikusabb napján.
Szeptember 11-én nyitották meg Ludmila Kirgizova festőművész „Békesség e háznak!” (Lukács 10:5) című egyéni kiállítását, amelyet a Munkácsy Mihály Magyar Ház és a Kárpátok Művészetéért és Kultúrájáért Egyesület közösen szervezett. A tárlat különlegességét az adja, hogy a művésznő 80. születésnapjához kapcsolódóan rendezték meg.
A kiállítás anyaga Ludmila Kirgizova gazdag életművéből válogat, amelyben csendéletek, portrék, alakábrázolások és főként gyengéd, lírai tájképek kaptak helyet. Munkáinak pasztell- és akvarellátmenetei a természet szépségét és a művésznő belső világát tükrözik. A képeken keresztül a természethez és az isteni igazsághoz fűződő mély kapcsolat rajzolódik ki. A művésznő vallja: „Figyeljétek és merüljetek el a természetben, mert csak rajta keresztül érinthetitek meg az Igazságot – Istent.”
A megnyitón elsőként Tarpai József, a Munkácsy Mihály Magyar Ház igazgatója köszöntötte a szép számban összegyűlt műkedvelőket. „Kedves művésznő, örülünk, hogy egészségben itt lehet velünk, és gratulálunk ezekhez a festményekhez” – kezdte szavait. Ezután külön köszönetet mondott Kopriva Attilának, a Kárpátok Művészetéért és Kultúrájáért Egyesület elnökének, aki felhívta a figyelmet a művésznő munkásságára, és kiemelte, hogy a közönség most egy igazán értékes, méltó tárlatot láthat. Hozzátette: nemcsak a kiállítás önmagában fontos, hanem az is, hogy a szervezők egy kiadvánnyal is megemlékeznek egy méltatlanul elfeledett kárpátaljai művészről.
Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ügyvivő konzulja az ungvári főkonzulátus nevében is méltatta a művésznő munkásságát és a kiállítás jelentőségét. Elmondta: „Bacskai József személyesen megkért, hogy adjam át szívélyes üdvözletét és gratulációját a művésznőnek, valamint köszönetét a szervezőknek, akiknek köszönhetően ma megismerkedhettünk a művésznő alkotásaival.” Hangsúlyozta, hogy Kopriva Attila tevékenysége révén egy életmű-kiállításnak lehetnek tanúi a jelenlévők, amely bemutatja: Kárpátalján a nehézségek és viszontagságok ellenére mindig jelen volt a magas színvonalú művészet. Mint mondta, a tárlat azt is bizonyítja, hogy a művészet minden nemzetiségi határon túlmutat.
Kopriva Attila, a Kárpátok Művészetéért és Kultúrájáért Egyesület elnöke szintén köszöntötte az egybegyűlteket, és hivatalosan is megnyitotta a tárlatot. Kiemelte: különleges ünnep ez a nap, hiszen „Ludmila néni augusztus 22-én töltötte be 80. életévét, és erre a kiállításra már három éve készülünk”. Hangsúlyozta, hogy a művésznő munkái értékes kincset jelentenek, amelyeket vétek lenne hagyni feledésbe merülni. Elmondta: céljuk az volt, hogy Ludmila Kirgizova neve méltó helyet kapjon a kárpátaljai művészek sorában, akik magas szintű alkotásaikkal gazdagítják a várost és a megyét.
Beszédében személyes vonatkozásokat is megosztott a művésznőről: kitartásáról, mély tudásáról és hitéletéről. Mint mondta, sokan a templomból ismerik, ahol szorgalmasan részt vesz az istentiszteleteken, és mindenben jó szándék vezeti. Kopriva Attila a művésznő életútját is felidézte, kezdve gyermekkori éveitől, amelyek Munkácson teltek, egészen a balett iránti szenvedélyéig, majd tanulmányaiig Moszkvában. „Ludmila néni szívós, maximalista ember, aki amit mond és amit fest, azt mindig teljes lélekkel teszi” – fogalmazott.
A megnyitó végén a művésznő meghatódva köszönte meg, hogy munkái ilyen méltó helyen kerülhettek bemutatásra. A szervezők pedig köszönetet mondtak mindazoknak, akik hozzájárultak a kiállítás létrejöttéhez – kiemelten Kopriva Attilának, a Szent Márton és a Szent Erzsébet Karitásznak, valamint a nagylelkű támogatóknak és jótevőknek.
A tárlat ünnepélyes megnyitója után Tarpai József a sajtónak is nyilatkozott.: „Hála a Jóistennek, mindig sikerül olyan gyöngyszemet találnunk itt, Kárpátalján, aki talán méltatlanul el volt felejtve. Kopriva Attila, a kiállítás kurátora hívta fel a figyelmünket arra, hogy él közöttünk egy idős korú hölgy, aki szinte minden rendezvényünkön itt van, és otthonában lenyűgöző alkotásokat őriz. Közös erőfeszítéssel – Attila, a Karitász és jótevők támogatásával – sikerült ezeknek a képeknek méltó keretet adni, sőt egy kiadványt is megjelentetni magyar és ukrán nyelven. Büszkék lehetünk arra, hogy ilyen művészeink vannak, és ez újabb színfoltja Kárpátalja képzőművészeti életének.”
A megnyitó ünnepélyességét Liana Pritska hegedűművész előadása is emelte, aki különleges hangulatot varázsolt az estére. A program végén a szervezők a vendégeket közös koccintásra és agapéra hívták, ahol kötetlen beszélgetés formájában oszthatták meg gondolataikat a kiállítás élményéről.
Augusztus 26-án az Európa–Magyar Ház udvarán tartott ünnepségen emléktáblát avattak Schober Ottó, író, rendező és közéleti személyiség tiszteletére. A beregszászi magyar közösség tagjai, barátok és tisztelők gyűltek össze, hogy közösen idézzék fel annak az embernek az emlékét, aki hosszú évtizedeken át meghatározó szerepet játszott a város kulturális életében.
Az eseményt a Beregszászért Alapítvány kezdeményezte, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet (KMMI) szervezésében. A jelenlévőket Zubánics László, a KMMI és az UMDSZ elnöke köszöntötte, aki felidézte Schober Ottó életútját. Mint mondta, már a szovjet korszakban is bátran kiállt a magyar kultúra és anyanyelv megőrzése mellett, és munkássága példa lehet a mai nemzedékek számára is. Beszédében felidézett részleteket a Hogyan lettem íróember című írásából, amelyből világosan kirajzolódott az alkotó sokoldalúsága és közösség iránti elkötelezettsége.
Az ünnepségen Gyebnár István, Magyarország beregszászi konzulátusának ügyvivő konzulja is méltatta a város díszpolgárát. Beszédében Schober Ottót a kárpátaljai magyar színjátszás és színházi élet meghatározó alakjaként méltatta, aki egész életét a közösség szolgálatába állította.
Felidézte gazdag életútját: Schober a beregszászi járási kultúrház, majd a Népszínház vezetője volt, aki kilenc darabot fordított oroszból és ukránból, több műsorgyűjteményt állított össze, és olyan jelentős művet vitt színre, mint Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című kisregénye. Szerepet vállalt a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház megalapításában is, s élete végéig támogatta a fiatal színésznövendékeket.
A konzul szavai szerint munkássága azért is maradandó, mert olyan időkben „vigyázott a magyar szóra”, amikor a szovjet viszonyok között ez korántsem volt magától értetődő.
Bár Schober Ottó családja nem tudott Beregszászba utazni, üzenetben fejezték ki hálájukat és meghatottságukat az emléktábla avatása kapcsán. A család nevében elhangzott üzenetben a hozzátartozók úgy fogalmaztak: számukra a legmeghatóbb pillanat, hogy édesapjuknak éppen Beregszászban állítanak emléktáblát, hiszen életének több mint négy évtizede kötődött a városhoz. Itt élt a családjával, itt végezte odaadó munkáját a Művelődési Házban és a számára oly fontos Népszínház vezetésében. Bár később Budapestre költözött, haláláig szeretettel gondolt beregszászi barátaira, kollégáira, ismerőseire.
A Schober család köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik időt és energiát áldoztak azért, hogy az emléktábla gondolata valóra váljon: a kezdeményező alapítványnak, a művésznek, a kulturális intézményeknek, valamint mindenkinek, aki jelenlétével megtisztelte az eseményt.
Dalmay Árpád, a Beregszászért Alapítvány kuratóriumának elnöke szintén írásban küldte el üzenetét. Mint fogalmazott, Schober Ottó neve minden beregszászi számára ismerősen cseng, hiszen színészként, rendezőként és kultúrház-igazgatóként olyan időkben tartotta életben a magyar szót, amikor ez a templom és az iskola mellett a nemzeti identitás megőrzésének egyik legfontosabb tere volt.
Hangsúlyozta: a szovjet megszállás éveiben az elsők között volt, akik nem hódoltak be, hanem úgy határoztak – nagyon helyesen –, hogy őrizni, védeni kell anyanyelvünket, nemzeti kultúránkat a nehéz körülmények között is.
Beszédében Arany János Széchenyi emlékezete című versét idézte, kiemelve: „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét…” – majd hozzátette, Schober ugyan nem milliókra, hanem „ezrekre, tízezrekre költötte dús élte kincsét”, de emléke örökké él a közösségben.
A kuratóriumi elnök szavai szerint az emléktábla nemcsak Schober Ottó gazdag életpályáját idézi fel, hanem egyben „városunk magyar múltjának tanúja és bizonyítéka” is.
Az emléktáblát Gyebnár István és Nagy Béla, a Beregszászi Népszínház egykori rendezője leplezte le. A bronz domborművet Sándor Attila székelyudvarhelyi művész készítette. A jelenlévők koszorúkkal rótták le tiszteletüket, majd a rendezvény zárásaként felcsendült a Beregszász című vers megzenésített változata.
Öt napon át a zene határozta meg a ritmust, és dallamokkal telt meg minden helyiség. A „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány idén először rendezte meg a ZeneVarázslat elnevezésű klasszikus zenei tábort, amelynek július 21. és 26. között a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola biztosított helyszínt.
A tábor záróeseményén Váradi Natália, az alapítvány igazgatója köszöntötte a szülőket, vendégeket és résztvevőket. Mint elmondta: bár maga a klasszikus zenei tábor most indult útjára, a ZeneVarázslat-program immár hetedik éve jelen van Kárpátalján. Eddig összesen 80 gyermek, 26 pedagógus és 9 zeneiskola kapcsolódott be a mozgalomba, amely Várnagy Andrea, Liszt-Ferenc díjas zongoraművész nevéhez fűződik.
Idén nyáron 71 gyermek jelentkezett a táborba, a heti oktatómunkában pedig összesen 34 zenepedagógus vett részt. A résztvevőket hét tematikus szakcsoportba osztották, ahol csoportos és egyéni hangszeres órák zajlottak. Minden csoport legalább 30 tanórán vett részt, így több száz órányi zenei képzés valósult meg a tábor ideje alatt.
A délelőtti zenei órákat délutáni fejlesztő foglalkozások egészítették ki: a diákok művészetterápián, színpadi mozgáson, művészetpedagógiai műhelyeken vehettek részt. A tanárok számára külön mentorprogramot indítottak, ahol szakmai tapasztalatcserére is lehetőség nyílt. A programban aktívan közreműködött a Kárpátaljai Mentálhigiénés Társaság, a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága, valamint a Kárpátaljai Magyar Drámai Színház is, amelynek munkatársai a színpadi fellépésre készítették fel a fiatalokat.
A tábor minden estéjén koncertre került sor. A hét nyitónapján Eckhardt Gábor Liszt Ferenc-díjas zongoraművész lépett fel, majd Király Csaba, aki szintén büszkélkedhet Liszt Ferenc-díjjal, varázsolta el a közönséget. A szerdai szabadidős program helyét a gyerekek kezdeményezésére újabb koncert vette át – spontán zenekarok és kamaracsoportok formálódtak, és maguk is felléptek. Csütörtökön Várnagy Andrea és Benedekfi István adott közös hangversenyt, a pénteki gálaműsoron pedig a tábor résztvevői mutatták be, mit tanultak a hét során.
A szervezők külön figyelmet fordítottak a sokszínűségre: egy külön ukrán csoport is működött a táborban, ahol a nyelvi akadályokat tolmácsok segítségével hidalták át. „A zene minden nyelven szól, és láthattuk, hogy a gyerekek valóban megértették egymást” – fogalmazott Váradi Natália.
A rendezvény ünnepélyes zárásán Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ügyvivő konzulja Bacskai József főkonzul nevében köszöntötte a jelenlévőket. Beszédében a program háború idején betöltött különleges szerepét méltatta: „A ZeneVarázs Kárpátalján több funkciót tölt be – zene szól ott, ahol máskülönben a félelemé lenne a főszerep. E program burkot von a gyerekek köré, hogy ne hallják, ne érezzék, mi zajlik a világban.” Szavaiban háláját fejezte ki a ZeneVarázslat életre hívóinak, Várnagy Andreának és Váradi Natáliának, a pedagógusoknak, a szülőknek és minden gyermeknek, aki részt vett a programban: „Kérem, folytassák ugyanígy, ugyanitt a következő évadban is, mert nagy szükség van a munkájukra” – fogalmazott.
Az eseményen felszólalt Csernicskó István, a Rákóczi-főiskola rektora is, aki – mint elmondta – a hét során minden este jelen volt a koncerteken. „Ha akartam volna, találtam volna fontos dolgokat, hogy ne kelljen itt lennem, de nagyon szívesen vagyok itt, és nagyon élveztem mindegyik estet.” A tábor hangulatát „varázslatként” jellemezte, amely őt magát is magával ragadta. Elárulta: már nagyon várja a záróhangversenyt, és bár nem nevezte meg kedvenceit, elmondta, hogy vannak fiatal muzsikusok, akik különösen nagy hatást gyakoroltak rá.
Várnagy Andrea zongoraművész, a program megálmodója személyes hangon mesélt az álomról, amely mögé évről évre egyre többen állnak oda, és amely idén is közösségi összefogással valósult meg. „Hihetetlen, hogy van egy álom, ennyi ember odaáll mellé, megfogja a kezem, és ennyi szeretettel, támogatással ez a dolog célba ér.” Kiemelte, hogy a foglalkozások, az együttműködés, a mentorprogramok, sőt még az étkezések is szeretetből születtek. Végül köszönetet mondott mindenkinek, akik nap mint nap bebizonyították, hogy „a zene valóban örömöt ad”.
A beszédek után a tábor valódi főszereplői, a fiatal résztvevők léptek színpadra. A hét során tanult darabokból adtak elő tanáraikkal – közösen és egyénileg – hangszeres és kamarazenei produkciókat. A gyerekek magabiztosan, örömmel és lelkesedéssel mutatták meg, mennyit fejlődtek a ZeneVarázslat napjai alatt. A koncert után pedig közösen vágták fel a tábor zárásának emlékére készült tortát.
A remények szerint a tábornak nemcsak folytatása lesz, hanem hagyománnyá is válik a kárpátaljai magyar zenei nevelés palettáján.
Június 8-án huszonötödik alkalommal került megrendezésre a Guti Pünkösdi Napok. A több évtizedes hagyománnyal bíró esemény a helyi közösség hitének, kultúrájának és összetartozásának élő jelképe – különösen most, amikor a háborús idők a mindennapokat és a lelki kitartást is próbára teszik.
A jubileumi esemény reggel ünnepi istentisztelettel kezdődött, amely során a Szentlélek eljövetelének bibliai üzenete töltötte be a gyülekezeti házat. A rendezvény délután a Guti Gimnázium udvarán folytatódott, ahol a megnyitón Ferku Szilveszter és Deák Orsolya adta elő Balassi Bálint Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje című művét, majd Tóth Angéla, a helyi iskola igazgatója üdvözölte a résztvevőket: „A Guti Pünkösdi Napokra gyűltünk ma össze, immár 25. alkalommal. Ez arról tanúskodik, hogy községünkben a sok nehézség ellenére őrizzük a hagyományainkat.” Kiemelte, hogy a rendezvény tematikája mélyen ágyazódik a keresztény ünnep lényegébe: a Szentlélek kiáradása, a közösség egysége és a hagyományok éltetése fonódott össze a nap programjaiban.
Az ünnepi beszédek sorát Sin József, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) alelnöke és Beregszászi Középszintű Szervezetének elnöke folytatta: „A hely, ahol vagyunk, egykor sziget volt. Nos, ma nem az ellenség elől jöttünk ide, hanem hogy megünnepeljük a Szentlélek eljövetelét. A mi kis szigetünk ma a Béke szigete.”
Nagy Anna, a Nagybégányi kistérség polgármestere szívélyesen köszöntötte a jelenlévőket a Guti Pünkösdi Napok megnyitóján. Beszédében hangsúlyozta az ünnep közösségépítő erejét. Mint mondta: „Fontos ezekben a nehéz időkben, hogy ilyen ünnepeink is legyenek, hogy tudjunk együtt lenni.” Felidézte, hogy szinte a kezdetektől részese a rendezvénynek: „Én még emlékszem az első pünkösdi napokra is, hiszen majdnem mindegyiken itt voltam.” Külön köszönetet mondott a szervezőknek és Sin Józsefnek, aki fáradhatatlan lelkesedéssel dolgozik a közösségért. Végezetül tartalmas időtöltést kívánt minden résztvevőnek.
Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ügyvivő konzulja Bacskai József ungvári főkonzul üdvözletét tolmácsolta a résztvevőknek. Beszédében a pünkösd üzenetét – az újjászületést és a megújulást – állította a középpontba. Rámutatott arra, milyen fontos ez az üzenet a mai világban, hiszen „nagyon sok nehéz időszakon vagyunk túl, és még előttünk is ki tudja, mennyi viszontagság áll”. Kiemelte, hogy a kárpátaljai magyarság továbbra is aktív és összetartó közösségként van jelen, és bízni kell abban, hogy a nehézségek elmúltával sokan visszatérnek szülőföldjükre. Biztosította a jelenlévőket arról, hogy a magyar kormány továbbra is támogatja a kárpátaljai magyarság boldogulását.
A programok egész napra szórakozást kínáltak minden korosztálynak. A kulturális műsorban helyi és vendég folklóregyüttesek elevenítették fel a pünkösdi hagyományokat. Idén is több településről érkeztek fellépők, köztük Tiszacsomáról a Bokréta hagyományőrző csoport, Haláborból a Tiszavirág tánccsoport, Kisbégányból a Liliom néptánccsoport, valamint természetesen a helyi hagyományőrzők is szórakoztatták műsorukkal a közönséget. Különösen nagy sikert aratott a pünkösdi király és királyné bemutatása is.
Mindeközben a község óvodájának dísztermében képzőművészeti és fotókiállítás várta a látogatókat. A tárlatok egyik különlegessége volt Berecz András mesemondó, népdalénekes és fotós munkáinak Szívverés a magasban című kiállítása, amely a Kárpát-medence harangjain keresztül vezeti be a látogatókat a magyarság sokrétegű történelmébe. E harangok hangjai – legyen szó örömről vagy bánatról, békéről vagy vészről – mindig együtt zengenek, és határokon átívelve érintik meg a nemzet szívét. A Guti Pünkösdi Napokon a község ebből is ízelítőt kaphatott. A legkisebbeket pedig a Méhmese című interaktív előadással bűvölték el a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színészei.
A szabadtéri programok is bővelkedtek élményekben. Illatozott a pünkösdi bográcsos, kóstolásra csábítottak a helyi ízek, a sportos lelkületűek pedig a Darcsi Viktor Kispályás Focitornán mérhették össze tudásukat – fiatalok és „öregfiúk” egyaránt. A hagyományos népi játékok – kötélhúzás, kődobás, rönkfadobás – nagy derültséget és egészséges versenyszellemet hoztak a falu életébe.
A Guti Pünkösdi Napok házigazdája, Sin József a sajtó képviselőinek adott interjújában úgy fogalmazott, hogy ez az esemény „nemcsak ünnep, hanem üzenet is: megmaradásunk, hagyományaink továbbörökítése”. Kiemelte, hogy minden évben nagy hangsúlyt fektetnek a pünkösdi néphagyományok bemutatására, és arra, hogy a fiatal generáció is részese legyen ennek az élménynek. A program összeállításakor törekedtek arra, hogy minden korosztály találjon magának érdekes elfoglaltságot. Végezetül reményét fejezte ki, hogy a háborús idők elmúltával még sok ilyen örömteli ünnepséget tarthatnak közösen Guton.
Április 3-án különleges tárlatbemutatóra került sor a Munkácsy Mihály Magyar Ház tetőtéri galériájában, ahol az egybegyűltek egy olyan kivételes művész előtt tisztelegtek, aki munkásságával maradandó nyomot hagyott a magyar művészeti életben. Idén lenne 90 éves Zicherman Sándor Róbert, a monumentális festészet és éremművészet kiemelkedő alakja. A művész 55 alkotásából álló kiállítás bemutatja Zicherman Sándor életének és alkotói pályájának legfontosabb állomásait.
Zicherman Sándor Róbert 1935. április 6-án született Ungváron. 1958-ban felvételt nyert a lembergi főiskolára, majd az első évfolyam elvégzését követően Leningrádba (ma Szentpétervár) került, ahol 1964-ben befejezte az iparművészeti főiskola monumentális festészet szakát. Alkotóművészként a Szovjetunió több városában dolgozott: Moszkvában, Permben, Rigában, Elisztában, Togliattiban és Szamarában. Alkotásait számos kiállításon mutatták be, melyeken mint festő, grafikus, szobrász, keramikus és gobelinszövő szerepelt. A művész 1989-ben családjával együtt áttelepült Budapestre. Zicherman Sándor 2021 végén, 86 éves korában hunyt el a magyar fővárosban.
A kiállításmegnyitón Tarpai József, a Munkácsy Mihály Magyar Ház igazgatója köszöntötte a megjelenteket. „Mindannyiunk számára fontosak azok az életművek, amelyeket vidékünk történelme, kultúrája és hagyományai formáltak és alakítottak. Zicherman Sándor esetében a szülőföld olyan meghatározó tényező, amely befolyásolta a művész egész életútját, hiszen mindig visszatért alkotni erre a vidékre” – hangsúlyozta Tarpai József.
„A festmények, a rajzok, a szobrok addig élnek – s velük együtt alkotójuk is –, amíg akadnak olyanok, akik gyönyörködnek bennük” – emelte ki köszöntőjében néhai férjét idézve Zicherman Zinaida, aki elmondta: férje rendkívül eseménydús és gazdag életúttal büszkélkedhetett, hiszen a Szovjetunió különböző területein töltött el hosszabb-rövidebb időszakokat, s mindenhol nyomot hagyott művészetével, s szíve egy darabkáját is ott hagyta a szovjet városokban, hogy majd hazatérve szülőföldjére megújulhasson.
A helyi festőművészek alkotásai a kárpátaljai hagyományokból, a plein air festészet tradícióiból építkeznek. A sokszínű és gazdag táj, az itt élő emberek kimeríthetetlen ihletforrást jelentenek a művészek számára. A népviseletből, a természetből, a mindennapok egyszerűségéből vett pillanatok színes kompozíciókban tárulnak elénk. Portrék, csendéletek, tájrészletek, életképek elevenednek meg a vásznakon, melyekbe az alkotók belecsempészik saját érzéseiket, egyéniségüket is – konstatálta beszédében Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ideiglenes ügyvivője. „Zicherman Sándor nem csupán magas szintű mesterségbeli tudással, rajzkészséggel rendelkezett, de a különböző technikákkal is folyamatosan kísérletezett” – mondta méltatva a művész munkásságát a diplomata, hozzátéve: „Egyedülállók az általa készített festmények, amelyekkel reflektál korunk legkorszerűbb művészeti törekvéseire. Különös képessége volt arra, hogy ezen technikák felhasználásával, a motívumok ötvözésével a bennünket körülvevő világ lényegét ragadja meg.”
A kiállítást Kopriva Attila festőművész, a Kárpátaljai Művészeti Akadémia docense nyitotta meg. Elmondta, olyan munkák láthatók a tárlaton, amelyek főleg realista és impresszionista stílusban készültek. Vannak közöttük olyan képek, ahol a művész kísérletezett absztrakt formákkal is, azonban mindvégig hű maradt a realista motívumokhoz, a formához, amiből inspirációt merített – fogalmazott a kiállítás kurátora. „Zicherman Sándor olyan ötletdús és tartalommal teli műveket alkotott, amelyekben kifejezte a saját érzéseit, és látszik, hogy beleszeretett a kárpátaljai régióba. Ugyanakkor hiányolom a grafikáit, hiszen szenzációs grafikával bírt, a bátor, expresszív vonalvezetés, a foltok játéka példaként szolgál, tanulni lehetne az akadémián. Ha lesz anyag és lehetőség rá, a jövőben jó lenne egy grafikai kiállítást is bemutatni, hiszen minden iparművészetnek az alapja a grafika, melyen keresztül látszik az, hogy milyen magas szintű művész” – tette hozzá Kopriva Attila.
Kovács László, Zicherman Sándor barátja felszólalásában felidézte azokat a közös utazásokat és kirándulásokat, amelyeket 2007 és 2011 között tettek a Kárpátok csodás hegyvidéki tájain és elrejtett, apró falvaiban. Elmondta, hogy nagyon sok festmény létrehozásánál ott volt a művész mellett, s láthatta számos alkotás létrejöttének mindegyik fázisát.
A kiállításon látható munkák nem csupán a formák és színek világában, hanem az emberi lélek, a kultúra és a történelem mélységeiben is utat mutatnak. A kiállított műveket a Zicherman család és Kovács László beregszászi műgyűjtő bocsátotta a galéria rendelkezésére.
A tárlatmegnyitót Liana Pritska virtuóz hegedűjátéka tette hangulatossá.
A Zicherman Sándor alkotásaiból álló kiállítást 2025. május 1-ig, hétköznapokon 8:00 és 16:00 (k.-e. i. sz.) óra között, hétvégén pedig előzetes egyeztetés után (az alábbi telefonszámon: +380 50 555 28 95) tekinthetik meg az érdeklődők.
