Amikor megjelent Steven Spielberg Kapj el, ha tudsz című filmje, a nézők gyakorlatilag egy emberként imádták a szélhámos Frank Abagnale igaz történetén alapuló alkotást, és alapvetően nem ez volt az első, sem az utolsó film, mely egy hazug ember kívülről egyébként rettenetesen szórakoztató élettörténetét mutatta be. Az Ecto:[Polis] magazin összegyűjtött öt olyan valódi imposztort, akik a XX. században tömegével verték át a gyanútlan embereket.
Christophe Thierry Rocancourt
Rocancourt igazi hírességnek számít Franciaországban, és sokat is tett érte, hogy azzá váljon. A fiatal férfi a Rockefellerek leszármazottjának hazudta magát, és egy ingatlanmachináció keretében már a 80-as években 1,4 millió dollárt csalt ki egy ügyféltől. A pénzzel a zsebében aztán repülőre szállt, és az Egyesült Államokba ment, ahol a tőzsdei kereskedés épp virágkorát élte. Új személyazonosság alatt brókerkedni kezdett, és szándékosan korábban a pénzpiacban csalódott, de jómódú ügyfeleket keresett meg, hogy az általa kitalált nagyszabású projektek finanszírozásához partnert keressen bennük. Rocancourt látszólag élvezte az életét, aminek minden egyes szava hazugság volt.
New Yorkból Los Angelesbe költözött, mert megsejtette, hogy Hollywood lehet az ő terepe. Hazudta magát producernek, miután jó kötésű férfi volt, exbokszbajnoknak, és tőkés befektetőnek is. Adott a látszatra, korábban kicsalt pénzeit készpénzre váltotta, és minden drága vacsorát készpénzzel fizetett, ezzel láttatva jómódúságát. Hazudta magát a neves filmproducer Dino de Laurentiis fiának (egy darabig használta is a Christopher De Laurentiis álnevet), Sophia Loren öccsének, másoknak pedig azt adta be, hogy Mickey Rourke-nál lakik átmenetileg. Pofátlanságában odáig merészkedett, hogy Jean-Claude van Damme-ot kishíján rávette, hogy filmesítse meg az életét, Jermaine Jacksonnal pedig tárgyalásokat folytatott, hogy kifejlesszen egy parfümöt Michael Jackson neve alatt. 1997-től gyakorlatilag évente tartóztatták le, de vagy nem volt ellene elég bizonyíték, vagy ki tudta fizetni az óvadékot a feltételes szabadlábra helyezésért. Végül 2001 és 2005 között ült négy évet Kanadában, Svájcból 2016-ig kitiltották, és bár jelenleg szabadlábon van, sőt, Franciaországba is hazatérhetett, máig számtalan kártérítési per folyik ellene.
Anoushirvan D. Fakhran
A fiatal fiú története szintén rendkívül érdekes. 1992-ben a teheráni születésű Fakhran diákvízummal érkezett az Egyesült Államokba, ahol rendkívül nagyratörő terveket dédelgetett: filmsztár akart lenni Hollywoodban. Onnantól, hogy földet ért az USA területén már mindenkinek úgy mutatkozott be, mint Jonathan Taylor Spielberg, Steven Spielberg filmrendező unokaöccse. Fakhran mindent szépen kiszámított, tudta, meddig mehet el. 1997-ben hivatalosan is Spielbergre változtatta a nevét, majd egy ismeretlen nővel felhívatta a Virginia állambeli Fairfax egyik legnívósabb középiskoláját azzal, hogy Steven Spielberg filmet szeretne forgatni a középiskolás életről, és ennek feltérképezéséhez unokaöccsét küldené el oda először. Fakhran ezzel tandíjmentességet szerzett, sőt, az iskola biztosította számára, és édesanyja számára a lakhelyet is, egy közel luxuskörülményekkel bíró lakást, és egy autót.
Fakhran minden reggel BMW-vel ment iskolába, és olykor pofátlanul beállt az iskolaigazgató parkolóhelyére is. Senki sem gyanakodott, és senki sem szólt, hiszen egy valódi híresség rokonáról volt szó, aki ráadásul jövőbeli filmjével nevet szerezhet majd Fairfax-nek. A probléma akkor következett be, amikor Fakhran megunta a saját maga által összehazudott életet, és abbahagyta a tanulást. Miután már napok óta nem látogatta az iskolát, a vezetőknek feltűnt, hogy korábban nem adott meg kapcsolattartó nevet sem, arra hivatkozva, hogy neves család lévén minden számuk titkosított. Így végül az iskola odáig ment, hogy saját stúdióján keresztül próbálta elérni magát Steven Spielberget, aki elmondta nekik, hogy fogalma sincs, ki lehet a fiú. Rövid nyomozást követően a helyi rendőrség végül elfogta Fakhrant, aki 11 hónapos börtönbüntetést kapott közokirat hamisítás miatt.
Alan Conway
Alighanem minden filmrajongó jól ismeri Stanley Kubrick nevét. A 2001 Űrodüsszeia, a Mechanikus narancs, vagy a Ragyogás rendezője közismert volt arról, hogy ragaszkodott saját személyes teréhez, és távolságot tartott a média képviselőivel szemben, interjút sem szívesen adott, őt valóban csupán az alkotásvágy éltette. Éppen ezért is keltett feltűnést, amikor Stanley Kubrick egyszer csak rendszeresen kezdte látogatni a leghíresebb londoni éjszakai klubokat. Ez a Kubrick nem hasonlított teljesen az igazira, ám miután a legendás rendezőről az elmúlt 15 évben alig-alig jelent meg használható fotó a lapokban, ez senkinek sem szúrt szemet. Az „új” Kubrick egy Alan Conway nevű férfi volt (valódi nevén egyébként Eddie Alan Jablowsky), aki olyan meggyőzően játszotta Kubrick szerepét, hogy állítólag még azokat is megtévesztette, akik korábban találkoztak személyesen is a rendezővel.
Conway mindig konzekvensen elterelte a témát, ha a filmművészetről esett szó, hiszen nem csak a filmekről nem volt fogalma, de Kubrick egyetlen filmjét sem látta soha. Frank Rich filmkritikus, aki ekkoriban találkozott az imposztorral, egy írásában kijelentette, hogy szerinte Kubrick meleg. Conway valóban az volt, viselkedése miatt pedig pletykák kezdtek keringeni a rendezőről is. Conway története végül szomorú véget ért, 1998-ban elvitte egy szívroham még mielőtt lebukhatott volna. Fia később elmondta az újságoknak, hogy apja viselkedését nem valamiféle logikusan kiszámított, nyereségvágyból születő terv, hanem pusztán ködös téveszmék hajtották, a férfi ugyanis egész életében megrögzött alkoholista volt.
David Hampton
David Hampton 19 éves volt, amikor egy barátjával egyik este egy jól menő manhattani éjszakai klubba indultak szórakozni. A személyzet azonban teltházra hivatkozva végül nem engedte be őket. Hampton nem hagyta lerázni magát, néhány perccel később visszatért, és azt hazudta, hogy ő Sidney Poitier fia. Azonnal beengedték őket, sőt, bemenőt kaptak a klub speciális, VIP-részlegébe is. Azon az estén új identitás született. Hampton a későbbiekben konzekvensen New York legjobban menő, leghíresebb éttermeibe foglaltatott magának asztalt, mondván apjával fog találkozni. Evett, aztán csalódottan közölte a pincérekkel, hogy apja sajnos lemondta a találkozót, a fogyasztást pedig a színészóriás nevére íratta.
Hampton minden esetben David Poitierként mutatkozott be, és több hírességet is felkeresett – többek közt Calvin Kleint, Melanie Griffith-t, Leonard Bernsteint, és Gary Sinise-t is – azzal, hogy apja utasítására keresi őket, mondván az öreg szerint náluk egy éjszaka elalhat, amíg ő a városba nem érkezik. Akadt, aki a Poitier név hallatán engedett is neki. Hampton nagyvilági életet élt, ám, amikor érezte, hogy túlfeszíti a húrt, kilépett New Yorkból, és egyéb álneveken utazgatni kezdett szerte az Egyesült Államokban. A 90-es években számtalanszor letartóztatták Az ő története sem túl vidám, a homoszexuális férfi 2003-ban halt bele az AIDS szövődményeibe egy manhattani kórházban.
George Dupre
Dupre a második világháború utáni évek egyik legfoglalkoztatottabb előadója volt, önálló estjeire tömegével özönlöttek az emberek. A férfi az előadásokat a második világháború alatt átélt tapasztalataiból tartotta, részletesen taglalta, miként igyekezett kémként befurakodni a Gestapo soraiba, miként végzett bonyolult hírszerzési tevékenységet Párizsban, az ellenséges vonalak mögött. Egy ízben külön előadást szentelt arra, hogy részletekbe menően taglalja, egyik elfogása után milyen fizikai és mentális kínzást szenvedett el a Gestapo egyik vallatójától. Dupre rendkívül hitelesnek hangzó történetei akkora visszhangot keltettek, hogy a férfiről könyvet írtak, és az 1950-es évekre nemzetközi hírességnek számított.
A bemutatott történetekből persze egyetlen szó sem volt igaz. Erre akkor derült fény, mikor a fantasztikusabbnál fantasztikusabb történetek, és a hírnév növekedésével lassan előkerültek azok, akik valóban szolgáltak Dupre-val a háborúban, ők pedig egyértelműen megerősítették, hogy a férfi semmiféle akcióban sem vett részt, mert egész idő alatt egy íróasztal mögött ült a viszonylag biztonságos Londonban. Dupre később azt mondta, először csak kiszínezett néhány történetet, aztán később annyira belejött, hogy elvesztette a kontrollt önmaga felett. Hozzá kell tennünk, hogy a lista többi szereplőjétől eltérően Dupre sosem nyerészkedett a történetekkel, az előadások, és könyvek bevételét minden esetben a Kanada Scouts-nak adományozta.
