A megújult magyar érettségi vizsga követelményrendszeréről és a kötelező olvasmányok jelentőségéről is kifejtette a véleményét a Magyar Nemzetnek adott interjúban Takaró Mihály magyar irodalomtörténész, a Nemzeti alaptanterv egyik kidolgozója, aki már korábban is arról beszélt, hogy „az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát.”
Takaró Mihály az általános magyar érettségi vizsgakövetelményeket pozitívan értékeli. Fontos változást lát abban, hogy míg korábban a magyar írásbelire „effektíve” nem nagyon kellett készülni, és ezért „a tantárgy súlya is folyamatosan csökkent”, addig „az új vizsga-követelményrendszer megalkotói a felé indultak el, hogy magyarból is számot kelljen adni bizonyos tudásanyagról, ismeretmennyiségből.”
– Az Oktatási Hivatal mérései alapján a fiatalok olvasási kedvében drámai csökkenés tapasztalható, a tizenévesek szinte alig vesznek a kezükbe könyvet saját elhatározásból. Ön szerint mi állhat ennek a hátterében?
– A fiatalok olvasási kedve csak részben múlik az iskolai tanítás sikerességén. Ennek oka, hogy abban a világban, amelyben ma élünk, az olvasáskultúra helyét fokozatosan a képkultúra veszi át, a mai gyerekek ehhez szoktak hozzá. A mobiltelefonjuktól kezdve – gondoljunk csak a TikTokra, az Instagramra és még sorolhatnánk a különböző alkalmazásokat – a filmeken át szinte minden alapvetően képi világot tükröz. És a társadalom is ezeket a szocializációs mintázatokat közvetíti. Nem azért nem vesznek a kezükbe könyvet, mert az iskolában nem tanítjuk meg őket olvasásra vagy az olvasás szeretetére, hanem mert jelenleg olyan társadalmi struktúrában élünk, amelyben nagyon sok minden az olvasás ellen hat.
– Az utóbbi időben nagy port vert fel Tóth Krisztina véleménynyilvánítása: az írónő kivenné a kötelező olvasmányok közül Az arany embert és a Bárány Boldizsárt is a nőalakok ábrázolása miatt. Mit szól a Tóth Krisztina körül kialakult polémiához?
– Nem szabad a XXI. század szerint értékelni egy XIX. századi társadalmi valóságban keletkezett művet. Ez olyan, mintha az őskori emberen számonkérnénk, hogy nem ismerte a demokráciát. A művek átírása szintén veszélyes, hiszen a múlt átírása az orwelli világot idézi. Nem maradhatna a világirodalomból szinte egyetlenegy mű sem, ha Tóth Krisztina logikáját követnénk. A magyar tanári társadalom és főként a magyar társadalom széles rétegei fejezték ki álláspontjukat azt illetően, hogy miért tarthatatlan ez az álláspont. Én is azok közé tartozom, akik nem értenek egyet Tóth Krisztina véleményével.
– Miért nem ért egyet vele?
– Ez nem személyes szimpátia vagy antipátia kérdése, hanem hogy mit akarunk egy irodalmi művel megmutatni. Aki Az arany embert ismeri, az tudja, hogy elsősorban nem a nőábrázolásról szól, hanem a korai kapitalizmus minden szörnyűséges ellentmondásáról. Az arany ember egy valóságos személy története, amelyet Jókai egy balatoni hajózás során ismer meg egy hölgytől, pontosabban csak a történet végét tudja meg, és az egészet ő alkotja meg visszafelé. Ha valaki ezt tudja, akkor az is láthatóvá válik, hogy pontosan azok a jellemrajzok fontosak ebben a műben, amelyben Jókai megmutatja, hogy az arany ember hogyan változik. A végén mit választ? Kivonul a beteg és bűnös, kapitalizálódó világból, ahol ő is bűnösen szerezte a vagyonát, és a senki szigetére megy. Ez persze nem lehet általános megoldás, és Jókai ezt tudja, azonban pontosan a kapitalizálódó Magyarország világában írja ezt le. A szereplők pedig természetesen koruk nemi és társadalmi szerepei szerint jelennek meg a műben. Abban a kapitalizálódó világban, amely hihetetlen ellentmondásokat visel magán. Na de a korhűsége miatt támadni egy korlenyomatot? Egyszóval Tóth Krisztina nagyot tévedett, ráadásul azzal, hogy a XXI. századi ember értékítélete alapján ítél meg egy XIX. századi művet, tulajdonképpen kirekeszti a múlt teljes irodalmát, mivel a korábbi századokban teljesen más nő- és férfiképek voltak jelen. Kierkegaard gondolata jut eszembe: „aki a korszellemmel köt házasságot, hamar megözvegyül”.
– Pedig egyre többször fordul elő, hogy a mai korszellem jegyében kérnek számon a múltban keletkezett műveket: pár éve az Egri csillagokat szerették volna mellőzni a magyar irodalomból, mivel abban Sárközi karakterét cigánynak nevezik.
– Gárdonyi művében Sárközi egy pozitív karakter, ő az, aki hűségével megmenti az egri várat – az áruló Hegedűs lebuktatásával –, ott van a csatában az elejétől a végéig. De milyen furcsa lenne például, ha A vén cigány című Vörösmarty-verset a címe miatt nem tanítanák. A XIX. században a cigányzenészeket cigányzenészeknek hívták, nem lehet ma a 18. századi cigányzenét romazenének nevezni, egyszerűen azért, mert ez nem a valóság. A valóságot átírni tilos. Ha mi azt akarjuk, hogy a gyerekek megismerkedjenek azzal, hogy a korábbi századokban hogyan gondolkodtak az emberek, arra egyetlen módszer van, el kell olvastatni velük. Aztán majd ők kialakítják a véleményüket róla. Vagyis nem műveket kell kivenni a magyar irodalomból, nem a múltat kell erőszakosan megváltoztatni és elrejteni a gyerekeink elől, hanem éppenhogy meg kell mutatni nekik.
– Ön hogyan látja, a magyar társadalom többsége milyen álláspontot képvisel ebben a kérdésben?
– Tóth Krisztina véleménye a társadalom ingerküszöbének mérésére is szolgált. Azt mérte, hogy hol tart az emberek ingerküszöbe. Mi az, ami ellen nagy fölzúdulás van, és mi az, ami már átmegy. Ebben az ingerküszöbmérésben az látszott meg, hogy hol tart a mai magyar társadalom ennek a kérdésnek a megítélésében, és úgy tűnik, hogy az elsöprő többség a hagyományos értékek és a művek értékközvetítő funkcióját vallja. Itt valójában értékítéletek ütköznek egymással, és szerencsére jóval többen vannak azok, akik ebben a kérdésben nem úgy gondolkoznak, mint Tóth Krisztina. Észrevehetjük azt is, hogy nyilvános polémia csak az identitásképző tárgyak esetében keletkezik, amelyek a nemzeti identitást és a világnézetet érintik, ez főként a magyar és a történelem, de a vizuális kultúra és az ének-zene is. Ezek a támadások tehát nem véletlenek, azonban ártalmasak és kontraproduktívak, mert a cél az lenne, hogy az adott kor valóságát ismertessük meg a tanulókkal, és a többit bízzuk a mérlegelőképességükre.
