A Donbaszon harcol Oleh Szencov rendező

Oleh Szencov a hazájáért fogott fegyvert a jelenleg súlyos támadásokat átélő Donbaszon. Az ukrán filmrendező, aki korábban megjárta az orosz börtönöket is, a Deutsche Wellének adott interjúban beszélt a frontszolgálatról, a harctéri helyzetről és Putyin megbuktatásáról is.

Amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, Oleh Szencov csatlakozott a területvédelemi erőkhöz, hogy harcoljon a hazájáért. Az ukrán filmrendező nyolc évvel ezelőtt vált a Krím annektálásával szembeni ellenállás ikonikus figurájává. Az orosz titkosszolgálatok 2014 májusban tartóztatták le Kelet-Ukrajnában, és 20 év börtönre ítélték terrorista cselekmények tervezésének vádjával. A perét az Amnesty International „katonai bíróság előtti tisztességtelen tárgyalásnak” nevezte.

A büntetőtáborban éhségsztrájkot kezdett, melyet 145 nap után azért fejezett be, mert olyan fizikai állapotba került, hogy el kellett volna kezdeni a kényszertáplálását. Filmesek Európa-szerte követelték a rendező szabadon bocsátását, ami 2019 szeptemberében – egy fogolycsere keretében – megtörtént, így Szencov visszatérhetett Ukrajnába. 2018-ban ő nyerte az Európai Parlament által alapított, emberi jogi kitüntetést, a Szaharov-díjat, melyet szabadulása után vehetett csak át. Az ukrajnai háború miatt a távollétében, de az ő filmjével (Az orrszarvú) indult idén a prágai Febiofest nemzetközi filmfesztivál.

Deutsche Welle: Ön jelenleg is a Donbaszban harcol. Mi a helyzet a fronton?

Oleh Szencov: Épp a legveszélyeztetettebb övezetben vagyok a Donyec-medencében, Szeverodonyeck közelében, a Bahmut felé eső részen. Ez a luhanszki régió utolsó olyan területe, amelyet az oroszok még nem foglaltak el, de minden erejükkel azon vannak. Merthogy valamilyen győzelmet fel akarnak mutatni – ebben az esetben a luhanszki régió „felszabadítását”, ahogy ők fogalmaznak.

DW: Egy Facebookon közzétett videóban azt mondja, hogy az ukrán területvédelem olyan férfiakat küldött a frontra, akik egyáltalán nincsenek felkészülve a harcra.

O. Sz.: Ez nem szemrehányás, hanem komoly probléma, amelyet a lehető leggyorsabban meg kell oldani. Mind a belső területeken, a hátországban, mind a pedig itt, a második védelmi vonalnál, de attól még kijjebb is jóval hatékonyabb kiképzésre van szükség. Elég harcra kész jelentkező akad, nagyon motiváltak mind, csak épp meg kell tanulniuk, mit hogyan kell csinálni. Két hónapja veszek részt a háborúban, és még egyetlen lövést sem adtam le. A harcoló felek között igen nagy a távolság, így lőfegyverekkel vívott klasszikus ütközet nagyon ritkán adódik. Főleg a tüzérséget vetik be a hadosztályok, aknavetőket és rakétavetőket használnak, a gyalogság pedig csak az állásait tartja. A legfontosabb ilyen körülmények között a túlélés. Ne haljunk meg, ne sérüljünk meg, ne legyünk a társaink terhére. Vagyis a túlélés képessége a fronton az egyik legfontosabb muníció.

DW: Valójában miért csatlakozott a területvédelemhez rögtön a háború első napjaiban?

O. Sz.: Mert ott egyből adtak géppuskát. Ha megvártam volna, hogy a hivatalos mozgósítás keretében hívjanak be, minden sokkal tovább tartott volna, mert az én körzetemben akkoriban még el sem kezdődött a toborzás. Közvetlenül a területvédelemnél jelentkeztem, mert már rögtön az elején fegyvereket osztogattak.

DW: Mit gondol, meddig fog még tartani ez a háború?

O. Sz.: Nehéz jósolni, de szerintem két-három évvel nyugodtan számolhatunk. Ugyanis nem csak itt, a Donbaszban kell győzni, megállítani Oroszországot és felszabadítani a területeinket, hanem nyomást kell gyakorolni Oroszországra, hogy ott is bukjon meg a rezsim, és történjen meg a rendszerváltás. Különben nem szűnik meg a probléma. Még egy esetleges államcsíny esetén is, ha Putyint Patrusevre (Nyikolaj Patrusev az orosz biztonsági tanács titkára – szerk.) vagy Sojgura (Szergej Sojgu védelmi miniszter – szerk.) cserélik, akkor sem változik lényegileg a helyzet. Oroszország továbbra is a problémánk maradna.

DW: Öt évet töltött rács mögött politikai fogolyként Oroszországban. Nem fél, hogy a történelem megismétli önmagát, ha most újra orosz fogságba kerül?

O. Sz.: Nem hinném, hogy kétszer egymás után ilyen peches lennék. Az már egy kicsit túlzás volna. Úgy érzem, hogy a börtönévek fejezetét teljesen lezártam, és a jövőben más próbatételek várnak rám. Másrészt, ha ismét elfognak, aligha hagynak életben egy magamfajta ellenséget.

DW: Ön szerint mi vár a mariupoli Azovsztal acélmű védőire az orosz fogságban?

O. Sz.: Elég, ha az orosz narratívára gondol, abban másról sincs szó, mint „nácikról” és „fasisztákról”, akiknek az üldözésével legitimálják a háborút. Ezért majd tartanak egy látványos pert, hogy a győzelmüket bizonyítsák és az inváziót igazolják. Ezért aztán egy gyors fogolycserét nem tartok reálisnak. Esetleg egy-két foglyot az ukrán hadsereg vagy a tengerészgyalogság tagjaként azonosítanak, és őket hamarabb átadják. De a félkatonai szervezetként kezelt Azov ezred esetében kirakatperre lehet számítani, mert erre szüksége van Oroszországnak a belföldi propagandájához. Mivel nagy győzelmekről nem tudnak beszámolni, azt kommunikálják majd, hogy „Mariupolban legyőztük a nácikat!”. A fő, hogy mindenki életben maradjon, és ne végezzenek ki vagy kínozzanak meg senkit. Amennyire tudom, ilyesmi nem is történik, mert születtek bizonyos megállapodások, melyek betartását a Vöröskereszt felügyeli.

DW: A disszidens orosz rendező, Kirill Szerebrennyikov nemrég a kritikák kereszttüzébe került, miután a cannes-i filmfesztiválon az orosz kultúra kiközösítése (cancelling) ellen emelt szólt, és kiállt az orosz katonák családjainak támogatása mellett. Erről mi a véleménye?

O. Sz.: Nem szabad elfelejteni, hogy Szerebrennyikov orosz és nem ukrán rendező, és nyilvánvalóan mindent a saját szemszögéből értékel. Nem fő ellenség, de nem is közeli szövetséges. Szerintem egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni a kijelentéseit. Ami pedig a „kiközösítést” illeti, az nemcsak a orosz kultúra kiközösítését jelenti, hanem Oroszországét is.

Mert minden bűncselekményért Oroszország felelős. Meggyilkolt bucsai gyerekek, megkínzott férfiak és megerőszakolt nők vére tapad minden orosz kezéhez – azokéhoz, akik ezeket a bűnöket elkövették, vagy a parancsokat adták, akik ezt az egészet támogatják, vagy csak eltűrik. Még Kirill Szerebrennyikovéhoz is, aki azt hangoztatja, hogy az orosz katonákon segíteni kell. Ártatlan áldozatok vére tapad mindegyikük kezéhez. Soha nem fogják tudni tisztára mosni magukat.

DW: Hogyan hat a háború az alkotói munkájára?

O. Sz.: A rendezői terveimet a háború nem befolyásolta. Van talonban egy filmforgatókönyvem. Alkotótársam, Denis Ivanov Cannes-ban járt, és megpróbált társfinanszírozót szerezni a „Kai” című ukrán társadalmi dráma leforgatásához, valamint a „Shining World” című angol nyelvű projekt megvalósításához. Utóbbi egy felnőtteknek szóló mese, amelyet orosz börtöncellában írtam. Ha támad egy új ötletem, egy ideig gondolkodom rajta, érlelem magamban, és csak néhány hónap vagy év múlva készítek belőle forgatókönyvet. El tudom képzelni, hogy az Azov völgyéről például egy nagyszabású filmprodukciót készítsek. De amíg a háború tart, nem fogok a kamera mögé állni. Csak, miután győztünk!

(hvg.hu)