A szekrény mélyéből került elő a múlt század egyik leghíresebb fotósának több ezer felvétele

A szociografika egyik alapítója, a 20. századi sajtófotó jelentős alakja és a nácizmussal szemben fellépő magyar származású művész, Nicolas Müller legritkább képeiből nyitott tárlatot a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ.

Nicolás Müller Elkötelezett tekintet című kiállítása több szempontból érdekes. Lehet műkedvelőként közelíteni hozzá, vagy a történelem iránti kíváncsisággal, de még bulvár-művészeti szempontból is sokat tud nyújtani, egy olyan alkotóról van szó ugyanis, aki kora leghíresebb művészeihez kapcsolódott valamilyen formában, a személyes kapcsolatainak az emlékei pedig visszaköszönnek a fotókon. De ugyanígy mesél a szociografikus ábrázolásmódja az 1940-es, 1960-es évek kendőzetlen társadalmi megosztásáról is.

A fotóművész életében féltucat országban alkotott egyszerre, miután zsidó származása miatt menekülésre kényszerült, a jobb jövő érdekében bejárta Olaszországot, Franciaországot, Portugáliát, Marokkót, majd Spanyolországban talált új otthonra. Magyarországra sosem költözött vissza, a Miklós nevet Nicolásra cserélte, és Llanesben alapított családot.

Nem ágált ő az ország ellen, csupán mire haza térhetett volna, már nemzetközi sajtóigazolványa és az ezzel járó elismertség csábítóbb volt, mint a magyar vidéki élet, amiről később százasával készítette a felvételeket. Többek között ezeknek a munkáknak ad teret a Capa Központ, ahol termenként más-más ország és korszak lenyomatait láthatjuk.

Müller munkái jól szemléltetik a hazai, a párizsi és a német társadalom közötti különbségeket: ameddig az alföldi műveken a szorgos parasztlegényeket látjuk, élesített kaszával kezükben, bálahordás közben, addig a párizsi felvételeken az utolsó divat szerint öltözködő és sminkelő nőkkel találkozunk, akiknek még az illatát is könnyen el tudjuk képzelni az aprólékos fotográfiai ábrázolásnak köszönhetően.

Radnóti Miklóst barátjaként fotózta

A kulturális különbségekről tanúskodnak Müller barátairól készített tekercsei is, melyek közül a legismertebb a tóparton pihenő Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni páros fotója – később ez a kép számos irodalmi kötetben szerepelt, és a közösségi oldalakon is nagy karriert futott be. A művész egyszerre ápolt szoros kapcsolatot sorstársával, a költővel és más országokból elszármazott zsidó alkotókkal, így került az akkori kulturális élet középpontjába, és ennek köszönheti megrendeléseit is.

A sikerig vezető út azonban sok nehézséget tartogatott: egyrészt ott volt a nyelvtudás, másrészt a szülői támogatás hiánya. Bár Müller Miklóst ügyvédi pályára szánta édesapja, az egyetem után hamar szakmát váltott, kora huszonévesen – még az üldöztetés előtt – nyakába vette Franciaországot, hogy megörökítse az Eiffel-tornyot, de később ezt az utat nem a nevezetes épületfotó miatt őrizte szívében, ekkor találkozott az ikonként csodált Pablo Picassóval.

A fiatal Miklós egy kávézó teraszán ismerte fel a festőt, majd szegényes francia szókinccsel a nyelvén és friss felvételekkel a kezében bemutatkozott neki. Picassónak tetszettek a korai képek, hármat akart vásárolni közülük, de a fotós nem fogadott el értük egy vasat sem – lánya elmondása szerint Müller élete végéig bánta a történteket, pontosabban azt, hogy nem kért ott, akkor rögtön egy képet cserébe Picassótól, mint művész a művésztől. A Elkötelezett tekintet című kiállításon az anekdotához kapcsolódó képsorozat darabjai is megtekinthetők.

Mesteri vágás

Kevésbé érdekes a története azoknak a műveknek, amelyek a belső terem falán kaptak helyet, mégis sajtófotó-történeti szempontjából valódi kuriózumnak számítanak. Müller volt az első olyan sikeres képalkotó, aki háromféleképpen adta le megrendeléseit. Elsősorban eredeti méretben, másodsorban fekvő formátumban megvágva, harmadsorban álló képként, miközben mindegyik mű megőrizte az aranymetszést és témájának minden részletét. Az alkotó így vált az egyik leghitelesebb sajtófotóssá a nemzetközi közönség előtt, miután technikájával elkerülte annak a lehetőségét, hogy a képszerkesztők egy ügyetlen vágással tönkre tegyék munkáit.

Élete végéig ezzel a precizitással dolgozott, amely visszaköszön a Capa Központ kiállításán is. Mindezt megfejeli a művek eredete, hiszen a kiállítás egyik kurátora, Ana Müller (Nicolás Müller lánya, aki maga is fotóművészként dolgozott a nyugdíjazása előtt) az itt bemutatott munkák jelentős részét egy szekrény aljában találta. Ennek köszönhető, hogy a híres fotók – például Radnóti és Gyarmati pihenése – mellett korábban nem látott munkák is nyilvánosságra kerültek.

A legenda szerint Müller nem tartotta elég jónak korai tekercseit, ezért sosem adta el azokat a sajtónak, viszont kidobni sem akarta, inkább a műtermében, egy szekrény aljában tárolt háromezer régi felvételt. A művész úgy halt meg, hogy talán csupán néhány kockára emlékszik az elfeledett filmekről. Viszont az örökség őrzője, a lánya nem akarta tovább rejtegetni ezeket a munkákat, ezért fotós szemmel és műértő barátokkal együtt nemzetközi kiállítást tervezett belőlük – kiegészítve az ismert művészportrékkal, egy önarcképpel és szociografikus ábrázolásokkal a hanyatló nácizmus gyermekeiről. A tárlat szeptember 4-ig várja a közönséget, utána folytatja útját, hiszen Marokkó, Spanyolország, Portugália és Magyarország után Franciaországban kap teret.

(hvg.hu)