Kopogtató: csellengők

Heti szinten keresnek otthonról vagy intézetből elszökött tizenéveseket Kárpátalján. Jó esetben pár napon belül előkerülnek, vagy kiderül, hogy egy barátjuknál vagy rokonuknál tartózkodtak. Amikor egy újabb eltűnt kiskorúról adunk hírt, kicsit összeszorul a torkom, hogy vajon miért ment el, netán a családi körülményei olyanok, hogy muszáj volt ehhez folyamodnia?

Amikor megtalálnak egy csellengőt, rendre azt olvashatjuk, hogy a hatóságok megelőző beszélgetést folytattak a fiatalkorúval. Vajon ilyenkor mernek-e ezek a gyermekek beszélni elkóborlásuk valódi okáról, vagy csöndben hallgatják a hegyi beszédet, és az élet megy tovább.

Aztán ott vannak az utcagyerekek is. Bár az állam nem vesz létezésükről tudomást, mégis valós tényezők. Körülöttünk élnek, koldulnak, sokszor kényszerből lopnak, ők a települések szégyenfoltjai. Pedig nem tehetnek arról, hogy abba születtek, amibe. De ha a társadalom ennyire kirekesztő velük szemben, egy idő után belőlük is kivész a hajlandóság megváltoztatni körülményeiket, még akkor is, ha történetesen lenne rá lehetőségük. Ugyan, minek? Úgyis csak utcagyerekek, majd koldusok lesznek egy életen át. Maradnak a sörös üvegek aljában hagyott kortyok, a cigicsonkok és a Moment.

Pedagógus vagyok. Naponta látom a kis emberpalántákat, akiket csupán kinézetük és lakókörnyékük miatt vetnek meg. Sajnos, nagyon sok gyereknek hajszálon függ a holnapi betevője is. Szívem szerint mindegyik gyereket megölelném, és elmondanám nekik, hogy csodálatosak, és hogy a körülményeikkel van baj, nem pedig velük. Mert amikor valaki leszólja őket, azt rögtön magukra veszik, és akár egy életre megbélyegezhetik őket azok a talán nem is meggondoltan kiejtett szavak. Megfognám a kezüket, hogy kihúzzam őket abból a mély gödörből, amit nem ők, hanem a szüleik és a környezetük ásott meg, mégis ők vannak a mélyén. De kevés ehhez csak az én karom és akaratom. Nem tudok minden csellengőhöz odamenni, nagy valószínűséggel nem jutnak el hozzájuk ezek a sorok sem.

Pedig nem rosszabbak semelyik gyermeknél sem. Csak annyira megtörtek már, hogy inkább a „rossz és neveletlen kölyök” álarca mögé bújva kommunikálnak. Eleinte tényleg szemétül viselkednek, aztán – ahogy látják, hogy az embert tényleg érdekli a sorsuk – kinyílnak, mint megannyi fájdalmasan gyönyörű virág. Mert minden durva szavuk mögött száz és száz seb van úgy a testükön, mint a lelkükben. De erre mi, a „normális” emberek, nem gondolunk. És csak undorodva nézzük azokat a gyermekeket, akiket az évek hosszú sora alatt megtört az utca.

Magukra hagytuk őket. Mi, a szomszédok, utcabeliek, tanárok, egyszerű szemlélők. Ugyanúgy, ahogyan az állam is. Legfeljebb ha eltűnnek, akkor kerestetik őket. Aztán vagy meglesznek – élve vagy halva –, vagy nem. Kit érdekel?

Ünnepek közeledtével figyeljünk kicsit a rossz körülmények között nevelkedő gyermekekre is. Jó lenne, ha ez mindennapos dolog volna, de már ha nem is az – mert valljuk be, sokszor a családtagjainkkal sem törődünk annyit, amennyit kellene – legalább most fordítsunk egy kis időt rájuk.

Ha másunk nincs is számukra, csak egy jó szót mondjunk nekik, vegyük őket emberszámba, és ne legyintsünk, hogy úgyis ugyanolyan lesz, mint az anyja/apja, mert nagy nehézségek árán ugyan, de igenis van számukra remény, ki lehet törni.

Vigyázzunk az otthon lévő gyermekekre is. Vegyük észre, hogy ha baj van, ne csak a sablonos „szia, mi újság, mit ennél” triumvirátussal tudjuk le a napi kommunikációt. Mert ha mi nem hallgatjuk meg őket, keresni fognak mást, és nagy eséllyel nem jó helyen. Előzzük meg a bajt.

Tegyük meg azt, amit meg tudunk tenni.

Szabó Kata
Kárpátalja.ma