Rosszindulatú politikai horror lett J. K. Rowling új gyerekkönyve

Fájdalmas szenvedés után éhen halt szülők összevert gyerekei és országukat tönkretevő, hazug, gyilkos, velejükig romlott politikusok népesítik be a Harry Potter-könyvek írója, J. K. Rowling új gyerekkönyvének világát. Az Ickabog nem széplelkeknek való, de csupa jót akar.

A politikai és társadalmi kérdésekben a véleményét régóta hangosan képviselő Rowling mesei köntöst adott a politikai példázatára. Amivel, szögezzük le gyorsan, nincs is semmi gond, mármint azzal, hogy a mese valójában példázat a hatalom és a tisztességtelen politikusok természetrajzáról. Hiszen az igazán jó mesék túlmutatnak önmagukon, és a királyfik, királykisasszonyok és hétfejű sárkányok lélegzetelállító történetein kívül valami fontosat is el akarnak mondani a világról. Igaz, ezek a fontos dolgok a legtöbbször olyasmik, mint a barátság, a segítőkészség, a leleményesség fontossága, de legalább ugyanannyi mese szól arról is, hogy valahogyan le kell győzni a gonosz királyt, hogy a jóság visszatérhessen az adott királyságba – legfeljebb nincs bennük ilyen részletes leírás, hogy messzebb ne menjünk, Soros- és Brüsszel-plakátokról ismert, hamis ellenségkép-képzés meg a besúgásra és megfélemlítésre alapuló totalitárius rendszerek működéséről.

Ráadásul a mese működik meseként is, nincs szó arról, hogy egy csakis felnőtteknek szóló történet lenne itt merő megtévesztésből gyerekkönyvnek álcázva. Megvan minden, ami a mesékben szokott: királyi udvar, varázslatos, ismeretlen élőlény, talpraesett gyerekszereplők, tömlöc a király vár pincéjében, és bibircsókos banya is. Az ugyanakkor, hogy hány éves gyerekeknek érdemes a kezébe adni Az Ickabogot, már nehezebb kérdés, mert Rowling egy cseppet sem fogja vissza magát, ha netán kegyetlenkedésbe torkollna valamelyik cselekményszál. És ami azt illeti, meglehetősen sok cselekményszál torkollik kegyetlenkedésbe.

Emlékeznek, milyen sokkoló volt elolvasni a Harry Potter és a Főnix Rendjében azt a jelenetet, amelyben Dolores Umbridge arra kényszerítette Harryt, hogy újra és újra leírja, „Hazudni bűn”, de a mágikus penna minden egyes alkalommal késként véste bele a fiú újra és újra felszakadó húsába a szavakat, örökre látható heget hagyva? Akkor képzeljenek el egy regényt, amelynek a negyede épp ilyen jelenetekkel van tele, és megkapják Az Ickabogot. Az író ugyanis úgy döntött, nem népmesei fordulatokkal, általánosságokkal vagy máshogyan finomkodva mutatja meg, mit is jelent, ha egy ország a zsarnokok kezébe kerül, hanem a lehető legrealistábban; azt sugallva ezzel, hogy fontosabb számára a realitás, a politikai parabola húsbavágó hitelessége, mint a meseiség.

Nemcsak a gondolkodás nélkül kivégzett, árulónak bélyegzett dúskáldok sorsának leírásáról van szó. A rémuralom évei alatt Dúskáldiában például egyre több árvaházra van szükség, mert annyi szülőt gyilkoltak meg politikai okokból, és annyi szülő halt éhen, miközben utolsó falatjaikat is inkább a szintén éhező gyerekeik szájába tömték. Na, nem mintha az árvaház olyan jó hely lenne, elég csak a könyv következő két mondatára gondolni: „A néne gondjaira bízott kicsik nem mind bírták sokáig, hogy káposztalevesen és verésen kell élniük. Amíg elöl, a bejárati ajtón át végtelen sorban áramlottak be az éhező gyerekek, addig hátul, a ház mögötti kis temetőben egyre több parcella telt meg.”

Egy kicsit olyan Az Ickabogot olvasni, mintha egy gonosz boszorkányról és a becsületes lányról szóló mesével akarnánk értékes leckét adni kisgyermekünknek a jó és a rossz harcáról, ehelyett egy dokumentumfilmet kapnánk az észak-koreai büntetőtáborokról.

De ugyanezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy Rowling az életre neveli a vállalkozó kedvű olvasókat; legalább.

Azon pedig a hét Harry Potter-kötet és az azóta ál- vagy saját néven írt felnőttregények után aligha lepődik meg bárki, hogy J. K. Rowling szövege gördülékeny és magával ragadó, a történet izgalmas és jól felépített. És bár persze Az Ickabogot lehetetlen összehasonlítani az író főművével sem vállalásában, sem kidolgozottságában, de mindenképp méltó hozzá.

Az Ickabog ha attribútumaiban mesés is, szereplői nem kimondottan mesefigurák (a király és néhány mellékszereplő kivételével), mivel ebben a kegyetlen történetben nincs helye a mesehősöknek: Rowling sokkal inkább a karakterek árnyalására, emberi érzéseinek egyénítésére koncentrál, nem pedig egy-egy hozzáállást vagy jellemvonást képviselő alakokat teremt. Ennek viszont nem feltétlenül kedvez a relatíve kis terjedelem. A sok évet felölelő, szerteágazó cselekmény és a minél részletesebb helyzetleírásra és lélekrajzra törekvés mintha ütköznének egymással, így kicsit töredezetté válik a szöveg, mivel váltakoznak a valóban kibontott és a gyakorlatilag átugrott részek.

Aztán a könyv végén mégiscsak átveszi Észak-Korea helyét egy vérbeli mese, amelyben a rosszak megbűnhődnek, a jók elnyerik méltó jutalmukat, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Végül aztán kiderül az is: ahogy végső soron a teljes Harry Potter-sorozat, úgy Az Ickabog is a szeretet erejéről szól a gyűlölködéssel szemben. Szép, izgalmas és csupa jóindulatból felépülő mese ez.

Talán nem a legkisebb korosztálynak való, de mondjuk Az Éhezők Viadalánál még mindig kevésbé megrázó könyv ez.

(hvg.hu)