A chilei kormány is felfigyelt a magyar klímakutatókra

Évtizedes tevékenységükre figyelt fel a chilei kormány, és a közelmúltban Chile magyarországi nagykövete, Camilo Sanhueza a Magellán-szoros felfedezésének ötszázadik évfordulója alkalmából alapított díjat adott át a híres felfedező két magyar követőjének, A Földgömb Alapítvány kutatójának, Heiling Zsoltnak és Nagy Balázsnak. A méltatás szerint a magyar kutatók az elismerést a klímakutatásban végzett felfedező és feltáró munkájukkal érdemelték ki.

A Szabad Föld újságírója, Sánta András felkereste Heiling Zsoltot, hogy további részleteket ismerhessünk meg a nemzetközi siker hátteréről. A kutató, a PermaChile igazgatója elmondta, hogy tíz év tudományos és erkölcsi elismerésének tekinti a díjat, hiszen társával, Nagy Balázzsal immár egy évtizede dolgoznak rendszeresen visszatérve Chilébe, a Száraz-Andok kietlen vidékére.

Nagy Balázs geográfusként már korábban is dolgozott az Antarktiszon, azonban a Déli-sarkvidéken Magyarországnak nincs állandó kutatóbázisa, ezért döntöttek úgy, hogy a közeli Chile hasonlóan alkalmas indikátor helyszínén folytatják a klíma vizsgálatát. Így esett a választásuk a dél-amerikai országra mint olyan területre, amelyet ilyen szempontból korábban még nem tártak fel a tudósok.

Szűkebb munkaterületük a Föld legmagasabb vulkánja, a 6893 méter magas Ojos del Salado, amelyet egy évtizede kezdtek beműszerezni egy klímamonitoring program keretében.

Villamosmérnökként Heiling Zsolt feladata a terepen kihelyezendő műszerek beszerzése, működtetése, programozása, valamint rá hárul a munkával kapcsolatos minden szervezési feladat, amiből akad bőséggel, tekintettel arra, hogy a munkaterületük 14 ezer kilométerre van Magyarországtól.

A kutató azt mondja, gyakran szegezik nekik a kérdést, miként lehetséges az, hogy két magyar szakember fogja magát, és klímakutató expedíciót szervez Chilében. Ő ilyenkor álmélkodva hallgatja a felvetést, mert véleménye szerint manapság a világon jószerivel bárhova el lehet jutni repülőgéppel, és aki tudománnyal foglalkozik, nyilvánvalóan nem azért utazik el egy távoli kontinensre, hogy kiránduljon, hanem azért, hogy megfigyelje a helyszínt.

Azt mondja, ha olyan helyre bukkannak, ahol kutatási szempontból érdekes dolgokat találnak, megszólal egy csengettyű az agyukban, hogy hoppá, itt igazán akadna tennivalónk.

Chile – és benne az Ojos del Salado vulkán – éppen egy ilyen hely. A tűzhányó neve magyarul azt jelenti, „a só szemei”. A szemek vélhetően a kráterekre utalnak, hiszen egy bepárlódott sós tavakkal tűzdelt sivatagról van szó, tehát a sivatagi körülmények ellenére valamennyi víz akad a környéken, ám az éltető nedű túlnyomó többsége a földfelszín alatt található, és a magyar kutatók vizsgálódásának éppen az ilyen, úgynevezett jégcement (permafrost) a fő tárgya. A chileiek számára ezek az óriásvulkánok egyfajta fagyott víztornyokként a természetes vízbázist jelentik, a kutatók számára pedig a felszín alatti örökfagy vizsgálásának lehetőségét.

A klímakutatás hatalmas kirakós játéka újabb darabkájának nevezi saját munkájukat Heiling Zsolt. Mint mondja, a klíma meglehetősen mozaikos Földünkön, hiszen a különböző területeken nyilvánvalóan más-más folyamatok zajlanak. Ahhoz, hogy ezekről minél tisztább és pontosabb kép alakuljon ki, a lehető legtöbb helyről kell részletes adatokkal rendelkezni.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy a magyar kutatók chilei expedíciója vajon miféle következtetésekre nyújthat lehetőséget a közép-európai klímaváltozás tekintetében. Nos, Magyarország szempontjából közvetlen következményei nyilvánvalóan nincsenek a chilei változásoknak, de munkájuk a klímamodellek pontosításához feltétlenül hozzájárul.

Napjainkban a magyar kutatók tevékenységének köszönhetően az Ojos del Salado a Föld legmagasabb beműszerezett hegyévé vált. De ezeket a műszereket nem a tájképet romboló, hatalmas konzolokon álló szerkezetekként kell elképzelni. A műszerek arasznyi kapszulák, amelyekben a hőmérséklet mérésére szolgáló adatgyűjtő eszközök vannak, és napjainkra ezekből a kapszulákból a legkülönbözőbb pontokon, különböző magasságokban rengeteget telepítettek a talajba ásva az expedíció tagjai.

Mivel azonban az adatgyűjtőkben tárolt értékek kiolvasására semmiféle távközlési lehetőség nem áll rendelkezésre, kétévente vissza kell térni Chilébe, elő kell ásni a műszereket és ki kell nyerni belőlük az információkat, hogy aztán a következő időszakban a kiértékelésé, a tudományos diagramok készítéséé legyen a főszerep.

– Amikor Chilében vagyunk, főleg ásunk, ásunk, és műszereket keresünk, mindezt pedig hosszú-hosszú órákon keresztül – meséli nevetve Heiling Zsolt, aki csak kitartó kérdezősködés után beszél arról, hogy az addig vezető út is tele van kihívásokkal. Mint mondja, nem kell hegymászónak lenni a feladat teljesítéséhez, de azért nem egyszerű hegyi túrácskáról van szó. A munkaterületük mindig 5500 méteres magasság felett van, amit 5200 méterig ugyan megfelelő járművel meg tudnak közelíteni, de a neheze csak azután következik.

(magyarnemzet.hu)