Háromszoros Oscar-jelölt dokumentumfilm idézi meg a háborús Afganisztánt és a szovjet összeomlás idejének Moszkváját

Három Oscar-díjra is jelölték a dán-francia filmrendező, Jonas Poher Rasmussen Menekülés című filmjét, amely egyedi módon vegyíti a dokumentumfilmek és az animációs filmek eszköztárát.

Főszereplője a filmben csak Aminnak nevezett afgán menekült, aki több évtizeddel később fedi fel igazi kilétét barátjának, a rendezőnek. Amin még a szovjetek afganisztáni háborúja idején nőtt fel Kabulban, majd a mudzsahedinek elől a Szovjetunió szétesése idején Moszkvába menekült családjával, hogy aztán sok viszontagság után Dániában telepedjen le. Amin történetét animációban meséli el a film, miközben archív felvételeken láthatjuk a Szovjetunió háborúja alatti Afganisztánt, vagy éppen a szocializmus összeomlása utáni Moszkvát, ahol az afgán menekülteket a boltokban üres polcok, az utcákon korrupt rendőrök várták. A Menekülést Magyarországon a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) keretében mutatták be.

A magyarul Menekülés címmel bemutatott, a dán eredetiben Flugt, angolul Flee címmel sugárzott film egyedülálló módon egyszerre kapott Oscar-jelölést a legjobb dokumentumfilm, a legjobb animációs film és a legjobb nemzetközi film (korábban idegen nyelvű film) kategóriában. A dán film korábban Cannes-ban is elindult, a legnagyobb függetlenfilmes versenyen, a Sundance filmfesztiválon a legjobb dokumentumfilm kategóriájában a zsűri nagydíját hozta el, és számos más elismerést is összegyűjtött.

A 40 éves, dán-francia származású rendező, Jonas Poher Rasmussen már két évtizede dédelgette magában a tervet, hogy filmet készít kamaszkori barátja, a filmben csak Aminnak nevezett fiú történetéből, aki Afganisztánban látta meg a napvilágot, mikor az ország még monarchia volt, a Szovjetunió afganisztáni háborúja alatt nőtt fel, majd mikor a tálibok elődjei, a mudzsahedinek Kabul felé közelítettek, családjával együtt Moszkvába menekült, amely éppen a Szovjetunió összeomlása utáni zavaros időket élte. Anyja, két nővére és bátyja egy korábban már Svédországba emigrált idősebb bátyjuk segítségével próbált nyugatra szökni, ami hosszú évek viszontagságai után sikerült végül.

Amin kalandos úton jutott el Dániába az 1990-es évek közepén, egyedül, miközben két nővére már Svédországban élt, anyja és kisebbik bátyja pedig még mindig Moszkvában várt arra, hogy összegyűljön elég pénzük, hogy embercsempészek segítségével követhessék családjukat. Aminnak menekültként fiktív élettörténetet kellett előadnia, amely szerint egész családját elvesztette, mert csak így kaphatta meg a menedékjogot.

Élete valós sztoriját hosszú évekig őrizte magában, hogy aztán kamaszkori barátjának, a film rendezőjének megnyílva elmesélje azt.

Rasmussen dokumentumfilmet tervezett barátja történetéből, de mivel Amin meg akarta őrizni inkognitóját, és egyébként sem álltak rendelkezésre fénykép- vagy videófelvételek évekig tartó meneküléséről, végül úgy döntöttek, animációban mesélik el a sztorit, amelyhez eredeti archív felvételeket válogattak. Így született meg egy dokumentumfilm és egy animációs film sajátos egyvelege, amelyet Amin, illetve a rendező hangját „játszó” színészek narrálnak.

A film elején Amin megrajzolt karaktere egy díványon helyezkedik el, majd következik a csapó, és Amin elkezdi mesélni élete történetét. Az afgán menekültet a rendező rajzolt figurája faggatja, amivel egy pszichoanalízishez hasonló helyzet jön létre: a rendező kvázi Sigmund Freudként segít előhívni Aminnak a tudata mélyén megbújó emlékeit. Aminban folyamatosan elevenednek fel a mélyre száműzött emlékek kabuli gyermekkoráról, a háborúról, majd a menekülés éveiről.

A múlt elmesélése folyamatosan megszakad, mert Aminnak súlyos lelki megterhelést jelent az események felidézése. A jelenbeli kerettörténetben eközben megmutatják a homoszexuális férfi dániai életét, aki élettársával éppen közös otthont keres, miközben posztdoktori ösztöndíjra pályázik Amerikába. Az afgán menekült ugyanis neves kutatóvá lett, nagy nemzetközi konferenciákon lép fel, de igyekszik elfelejteni, hogyan is jutott el idáig.

A filmben eredeti archív felvételek is segítik a nézőt, hogy képileg jobban meg tudja idézni a kort. Láthatjuk az afganisztáni kommunista vezetést az Internacionálét énekelve, az afganisztáni háború sokszor sokkoló képeit, Moszkvában az áruhiány következtében üres polcokat, az első oroszországi McDonald’s megnyitását, vagy éppen azt a borzasztó állapotban lévő észtországi épületet, ahol Amin első, sikertelen menekülése után élt fél évig.

Az animációk is igyekeznek hűen felidézni az 1980-as évek Kabulját és az 1990-es évek Moszkváját. A film művészeti vezetője, Jess Nicholls a New York Times-nak elmondta, sok időt töltöttek archívumokban és könyvtárakban kutatva, hogy minél pontosabban tudják animációban megidézni a valós történelmi díszleteket.

Forrás: teljes cikk Portfolio