A trianoni békediktátum a világ magyarságának igazi fájdalma, amely mély nyomokat hagy minden nemzedék lelkében. Immár száz esztendeje annak, hogy meghozták e mérhetetlenül igazságtalan döntést, amiről manapság különösen sok szó esik. Arról viszont szinte egyáltalán nem, hogy 1920. június 4-én is születtek derék magyar emberek, akik közül az egyik Jakab János volt. A fia, Jakab Sándor beszélt a Magyar Nemzetben édesapjáról, a munkájáról, a kettős centenáriumról, illetve egy különleges borról is.
– Hogyan mutatkozik be?
– Mérnökember, építőmérnök vagyok, illetve borászkodom is. Ez utóbbi minőségemben a Szent Vencel Borrend alapító tagja, illetve főpohárnoka, a Kárpátaljai Magyar Vállalkozók Szövetségében a turisztikai és borászati tagozatnak, valamint a Kárpátaljai Magyar Turisztikai Tanács borászati tagozatának vagyok a vezetője.
– Tudom, hogy édesapja pincemester volt, bizonyára önnek is a vérében lehetett a borászkodás szeretete…
– Bár építőmérnök lettem, végül édesapám, Jakab János nyomdokaiba léptem, aki a beregszászi szovhozüzem kaszonyi pincészetében volt pincemester. Odahaza – akkor még Kaszonyban – volt szőlőnk, pincénk a hegyen, így borunk is. Édesapám mindig hívott, hogy segítsek neki hol a hordót kimosni, hol a prést előkészíteni. Tőle tanultam meg, hogy a borhoz csak alázattal szabad viszonyulni. Az alapokat tehát mellette tanultam meg… Abban az időben mindössze két szakkönyvem volt, mostanra, hála istennek, sokkal, de sokkal több!
– Aztán, már beregszászi lakosként is folytatta a borászkodást.
– Már Beregszászban éltünk, amikor az első helyi borfesztiválon aranyérmet nyertem az egyik borommal. Akkor odajöttek hozzám a kaszonyiak, gratuláltak, de megjegyezték: Sándor, ezt az aranyérmet nem te kaptad – ezt édesapád kapta! Nagyon kedves és megható dolog volt ez tőlük.
– Az édesapjáról mondana néhány szót?
– 1920. június 4-én született Beregardóban. A beregszászi magyar gimnázium befejezését követően elkerültek Alsóvereckére, ahol az ottani körjegyzőségen volt segédjegyző. A háború után Kaszonyban dolgozott a helyi pincészetben, amely a beregszászi szovhozüzem kirendeltsége lett. Érdekességként megemlítem, hogy a helyiek csak „sámpányként” emlegették ezt a pincészetet. A magyar időkben a budafoki pezsgőgyárba szállították a kaszonyi hegy furmint, bakator és szerémi zöld szőlőinek borából készített pezsgőalapborokat, hogy igazi champagne készüljön belőlük. Édesapám közben elvégzett egy borászati tanfolyamot is, s pincemester lett. A Magyar Királyi Államvasutaknál dolgozott. Aztán jött Trianon, s azzal a cseh éra. Mivel a vasútnál, állami munkán volt, ezért kötelezték, hogy tegye le a cseh közhivatalnoki esküt – ő azonban karakán ember lévén megtagadta ezt, ami miatt elbocsátották.
– Ha már szóba került a békediktátum: ön tudatosan készült ennek századik évfordulójára, mégpedig nem is akárhogyan!
– A családunknak öröm és szomorúság ez a centenárium, hiszen száz éve született édesapám, illetve pont azon a napon következett be a magyarság legnagyobb tragédiája… Már az év elején érlelődött bennem a gondolat, hogy valami módon meg kellene emlékezni mindkét évfordulóról. Az ötletet az adta, hogy a főiskolai bálra készülve elgondolkodtam azon, miként lehetne valami különlegességgel kirukkolni. Ekkor jött a gondolat, hogy ezúttal egy Trianon cuvée-t készítek és palackozok, s ezt ajánlom fel nyereményként a bál tomboláján. A gondolatot tett követte, így készült el e bor, mégpedig – ahogy manapság divatos – limitált szériában: minden egyes palack címkéje meg van számozva. Ezt az italt nem értékesítjük, csak ajándékozzuk, ugyanis sokkal többet jelent nekünk!
– Milyen borokból készült e különleges ital?
– Hű a nevéhez, hiszen az elszakított nemzetrészekre jellemző szőlők borait házasítottam. A furmint az egyik, amely Magyarországot, a Felvidéket, illetve Kárpátalját is képviseli, a másik a bakator, amelynek Érmellék a hazája, s onnan terjedt el Magyarország több borvidékére, a harmadik a szerémi zöld, amely a Szerémségből származik.
