Augusztus elsejétől Vidnyánszky Attila Kossuth-díjas rendező, a magyar Nemzeti Színház igazgatója a Színház- és Filmművészeti Egyetemet (SZFE) fenntartó alapítvány kuratóriumi elnöke. Az előadásaival egész Európában nagy sikert elért, számos külföldi díjat is nyert művész ellen példátlan támadás indult. Gyurcsány Ferenc, a baloldal vezetője például azt mondta, hogy Vidnyánszky Attilát földönfutóvá kell tenni minden értelemben – azaz, ki kell majd rúgni és a vagyonát is el kell kobozni. Korábban Palkovics László miniszter részletesen elmagyarázta, hogy miért van szükség – több, más egyetem mintájára – az SZFE átalakítására. Miért lesz így gazdaságosabb a működés és jobb a szakmai munka. A Magyar Teátrumi Társaság korábban egyébként közzétette, hogy a szakma jelentős többségének a véleménye szerint alacsony színvonalú az oktatás a Színművészetin. Talán emiatt is, a Színművészeti vezetői közül többen nem a szakmai munkáról kezdtek vitatkozni, hanem politikai kérdést próbáltak kreálni az átalakítás ügyéből. Vidnyánszky Attila az Origónak adott interjújában azt mondja: építeni akarunk, nem rombolni.
– Meglepték azok a reakciók, amiket az elmúlt hetekben kapott? Vidnyánszky hazudik – mondták az SZFE tüntető diákjai, „cél a leszámolás” – nyilatkozta Ascher Tamás, Jordán Tamás a magyar színház pápájának nevezte, mondván: ön tévedhetetlenek tartja magát. Vidnyánszky és társai „minden értelemben földönfutók lesznek” – üzente a Facebookon Gyurcsány Ferenc…
– Az a háttérerő, ami a konfliktus mögött áll, elvárja az efféle megszólalásokat. Úgy működik ez, mint egy gépezet, amelynek hajtóereje az igazodási és megfelelési kényszer és a gyűlölet. Tudtam, hogy lesznek támadások, személyeskedések, de hogy nyílt fenyegetés is elhangzik az ellenzék vezetőjétől, megriaszt, tovább megyek: félelmet kelt. Ez már az a szint, amit nem lehet szó nélkül hagyni.
– A baloldalról – egyedül – Tamás Gáspár Miklós szóvá tette.
– Józanul állt a kérdéshez: aki így fenyeget, az nem demokrata. De a cikkében a magyar kultúra árulói közé sorolt. A jövő, a magyar nemzet majd eldönti ezt, én büszkén vállalom, amit rendezőként, intézményvezetőként eddig tettem. Viszont mélységesen aggaszt, hogy a színházi szakma magát demokratikusnak mondó része szó nélkül megy el egy ilyen kijelentés mellett. Nem emelték fel a szavukat azok, akik a szólás-, a gondolatszabadság, a művészet szabadsága mellett szoktak érvelni, tüntetni. A »szabadság« fogalmát kisajátítják, de ezt a bolsevik fenyegetést elengedik a fülük mellett. Az olyan szakmai vitákban, mint ami most a Színművészeti kapcsán fellángolt, természetes, hogy különböznek a vélemények, kell is, hogy legyenek viták, mert vannak érdekellentétek és azokból adódó összeütközések, de ez a fenyegetés az ország vezetésére aspiráló személytől elfogadhatatlan. Újból kiderült, lelepleződött: a balliberális elit kettős mércével mér. Ez pedig hiteltelenné teszi a megszólalásaikat egyéb ügyek kapcsán is. Nagyon sokan viszont kiálltak mellettem: a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, ismert személyek és ismeretlenek biztosítottak egyetértésükről. Ezek nélkül sokkal nehezebb volna bírni a támadásokat.
– Az SZFE körüli hullámok elérték az Ön által vezetett színházat is. Bánsági Ildikó bejelentette: elhagyja a Nemzetit.
– Ildikót kiváló színésznek tartom. Én hívtam a Nemzetibe, szívesen és jól eső érzéssel gondolok vissza közös munkákra. Az első pillanatban kiderült, másként gondolkozunk a világról, beszéltünk is erről. Hét évig dolgoztunk így együtt fontos és sikeres előadásokban. Ez is azt bizonyítja, egymástól eltérő világlátású emberek is tudnak együtt dolgozni. Volt egy árulkodó és szomorú mondat a nyilatkozatában, amire nem figyelt fel senki. Azt mondta, hogy boldogan szerződött a Nemzetibe, de hamar észre kellett vennie, hogy olyan szakmabeliek, akikkel korábban jóban volt, elfordultak tőle, nem beszéltek vele. Tipikus: aki nem igazodik a balliberális elit szűk körének elvárásihoz, kiközösítik, arról egyik pillanatról a másikra kiderül, hogy már nem is olyan tehetséges. Nagy nyomás nehezedik a színészeimre ezen kör részéről, de mindenkire, aki a Nemzetiben dolgozik. Bánsági Ildi eddig bírta.
– Miért ilyen szélsőségesek a reakciók?
– Mert nem felsőoktatási kérdésekről van szó, hanem politikai és ideológia háborúskodásról. Fontos tudni: az SZFE csak egy a most alapítványi irányítás alá került egyetemek sorában. Ezek között olyan hatalmas intézmények is vannak, mint a műszaki, jogi, közgazdasági, bölcsészettudományi karral rendelkező Miskolci Egyetem, vagy az Állatorvosi, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem. Olyan nyilatkozatokat hallani ezen egyetemek részéről, amelyek a lehetőségek bővüléséről, a mozgástér megnövekedéséről, a működés hatékonyabb finanszírozásáról, az oktatók bérének növelésére megnyíló forrásokról szólnak. Józan, előremutató, párbeszédet jelentő hangok ezek. Ilyen hangok az SZFE felől jelenleg nem jönnek. A politikai össztűz helyett szakmai vitákra volna szükség.
– Mit jelent az össztűz az Ön olvasatában?
– Van sajnos ebben tapasztalatom, mert harmadjára élem meg ezt. Először 2002 táján, amikor felépült a Nemzeti Színház – voltak, akik a ledózerolását javasolták. A világon egyedülálló módon egyszer ez már megtörtént, amikor 1965-ben felrobbantották a Blaha Lujza téri Nemzetit, hogy évtizedekre, egészen 2002-ig tulajdonképpen hontalan legyen az ország első számú teátruma. Másodjára 2012 őszén, amikor megpályáztam a Nemzeti igazgatását. Egyik pillanatról a másikra nemkívánatos személy lettem a strasbourgi Nemzeti Színház iskolájában, ahová meghívásom volt tanítani, és amely intézmény már partneri kapcsolatban volt a Kaposvári Egyetem általam vezetett Színházi Intézetével. A beregszászi társulatomnak számos nyugat-európai meghívását mondták vissza egyik napról a másikra. Visszajutott hozzám, kik voltak a bojkott hazai felbujtói. Nagy felismerés számomra, hogy nagyjából ugyanazok szólaltak meg akkor is, mint most, ugyanazon gondolatok mentén, ugyanolyan kirekesztően és gyűlölettől fűtötten. Nagyon fontos látni, hogy nem a szakmáról van szó, nem a színházi felsőoktatás jövőjéről van szó, hanem politikai, ideológiai kérdésekről.
