A kárpátaljai magyarság képviselői, valamint magyar diplomaták emlékeztek Kárpátalja magyar és német lakosainak 79 évvel ezelőtti szervezett tömeges elhurcolására, a Szovjetunió II. világháború utáni, etnikai alapon történő deportálási akciójának áldozataira az egykori szolyvai gyűjtőtábor területén kialakított emlékparkban.
A hagyományoknak megfelelően a szolyvai megemlékezésre igyekvők egy csoportja megkoszorúzta azt az 1999-ben a település közelében felállított obeliszket, amely egy lovával együtt eltemetett honfoglaló harcos sírhelyét jelzi. A sírt még 1870-ben Lehoczky Tivadar tárta fel, az ott talált tárgyak ‒ közöttük a legértékesebb, egy ezüst tarsolylemez ‒ a Magyar Nemzeti Múzeumban láthatók. Dr. Zubánics László történész, az UMDSZ elnöke a sír feltárásának körülményeiről beszélt az emlékműnél, hangsúlyozva, hogy a Szolyva melletti előkelő honfoglaló magyar harcos sírjában talált tárgyi emlékek is mutatják, hogy nekünk, magyaroknak itt múltunk, jelenünk és jövőnk is van.
Szemerkélő esőben és metsző, hideg szélben emlékeztek a sztálini terror áldozataira a kárpátaljai magyarok a szolyvai emlékparkban. Tóth Mihály, a Szolyvai Emlékpark Bizottság elnöke köszöntötte a megjelenteket, akik a háborús helyzet ellenére is elutaztak Szolyvára, hogy az egykori gyűjtőtábor területén, közösen emlékezzenek és emlékeztessenek vidékünknek a szovjet csapatok általi birtokbavételekor elkövetett emberiségellenes bűnökre, és azok áldozataira. Elmondta, hogy előző nap külföldi előadók távolmaradásával, de megtartották Beregszászban a Gulág-kutatók Nemzetközi Fórumát, ahol többek között bemutatták a múlt évi tudományos konferenciájuk előadásit magában foglaló tanulmánykötet is. Megelégedéssel szólt arról, hogy Meskó János és Dubka György tagtársaiknak köszönhetően továbbra is látogatható a Munkácsi Vármúzeumban a sztálinizmus kárpátaljai áldozatainak állandó emlékkiállítása. Megállapították, hogy hála gondnokaik lelkiismeretes munkájának az emlékpark megfelelő állapotban van, ugyanakkor sajnálattal állapították meg, hogy jelentősen csökkent az emlékhely látogatottsága. Az emlékparkbizottság elnöke megemlékezett néhai Krusonica Istvánról, a munkácsi emlékkiállítás gondnokáról és tárlatvezetőjéről, valamint Móricz Tiborról, a szolyvai emlékpark egykori gondnokáról, akitől ugyancsak az elmúlt évben vettek végső búcsút, végül köszönetet mondott a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-nek tevékenységük anyagi támogatásáért.
Buhajla József, Magyarország Kijevi Nagykövetségének első beosztott diplomatája felolvasta Szili Katalinnak, Magyarország miniszterelnöke főtanácsadójának a megemlékezés résztvevőihez írt levelét, melyben Szili Katalin hangsúlyozta: „A háború nem adhat felmentést arra, hogy a nemzeti kisebbségi közösségek lehetőségei szűküljenek. Csak a béke és a biztonság a megoldás arra, hogy a családok, a közösségek szülőföldön boldogulását, gyarapodását és jólétét biztosítsák, ezért közösen kell a kárpátaljai magyarság érdekeiért, egyben a jogfosztásokkal szemben fellépnünk…”
Roman Moldavcsuk, a Kárpátaljai Megyei Katonai Közigazgatás stratégiai kommunikációért, valamint nemzetiségi és vallási ügyekért felelős főigazgatója kiemelte, hogy azokra a kárpátaljai emberekre emlékezünk, akik a 79 évvel ezelőtti vészterhes időkben is bátran vállalták nemzeti hovatartozásukat és hitüket, majd a kommunista diktatúra áldozataivá váltak. Néhány nap múlva emlékezünk a Holodomorra, a kommunista diktatúra ukrán áldozataira – állította párhuzamba a két eseményt, valamit a most Ukrajna ellen folyó háború történéseit a főigazgató, rámutatva, hogy a diktátorok módszerei nem változnak.
Dupka György, a Szolyvai Emlékpark Bizottság felelős titkára elmondta, hogy a túlélők kérését csak részben tudták teljesíteni – felépítették az emlékparkot és a kis kápolnát, hisz a táborban is volt egy kápolna, ám a kommunista diktatúra leromboltatta, hogy még ott se tudjanak imádkozni az emberek. Ezért áll ma a kápolna az emlékparkban. A dombtetőn álló tábor épületeit a hadügyminisztérium magánkézbe adta, ott nem sikerült emlékszobát kialakítani. Jövőre lesz 80. évfordulója annak, hogy 1944. november 18-án elhurcolták a magyar és német katonaköteles férfiakat, a túlélők közül ketten még élnek. A beregszászi konferencián kiderült, hogy jövőre újabb táblákat fognak avatni, mivel a magyar kormány 700 000 kartont vásárolt ki, amelyeknek a feldolgozása folyik, egyre több olyan név gyűlik össze, amelyeket még nem véstek fel az emlékpark gránittábláira. Méltóképpen készülnek a jövő évi megemlékezésre, bíznak abban, hogy a 80. évfordulón ezres tömeggel együtt emlékezhetnek majd.
Történelmi egyházaink képviseletében Tomasz Koza szolyvai római katolikus plébános és Dávid Árpád református lelkész emlékezett meg népünk gyászos korszakáról és imádkoztak az áldozatok lelki üdvéért.
A Kovály Csilla vezette tiszabökényi Tiszacsillag Asszonykórus az alkalomhoz illő dalokat énekelt, majd a Szózat eléneklése után az emlékművet megkoszorúzták a jelenlévők, Buhajla József első beosztott diplomata, Magyarország Kijevi Nagykövetségéről, Bacskai József ungvári magyar főkonzul és Buczkó István beregszászi magyar vezető konzul, Szalipszki Endre, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöki tanácsadója, korábbi beregszászi magyar főkonzul, Gulácsy Géza, a KMKSZ alelnöke és Sin József, a KMKSZ Beregszászi Középszintű Szervezetének elnöke, Csernicskó István nyelvészprofesszor, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektora, Zubánics László, az UMDSZ elnöke, Roman Moldavcsuk, a Kárpátaljai Megyei Katonai Közigazgatás stratégiai kommunikációért, valamint nemzetiségi és vallási ügyekért felelős főigazgatóság vezetője, és helyettese Ljah Sándor, Somogyi László, a Lembergi Magyar Kulturális Szövetség elnöke, Tarpai József, a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének elnöke és Tóth Zsolt elnökségi tag, Miroszlava Szkripinec Szolyva polgármestere és helyettesei, Mihajlo Popovics és Ruszin Ivan, valamint Natalia Ladányi, a kistérség oktatási osztályának vezetője, Horváth László és Vincze István, a Beregszászi kistérség alpolgármesterei, valamint a vitézi rend képviselői és a megemlékezők.
A Beregszászi járási Guton a vasárnapi Istentiszteletet követően a református templomban emlékeztek meg a málenkij robotra elhurcoltakról. Az alkalmi műsort követően felolvasták annak az 56 férfinak a nevét, akik soha nem térhettek haza. Sin József, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke kiemelte: kötelességünk az emlékezés, hiszen e személyek egyetlen bűne az, hogy magyarok voltak. A műsort követően az egybegyűltek átvonultak a helyi emlékparkba, ahol csendes főhajtás mellett helyezték el az emlékezés koszorúit. A malenykij robot és a gulágra való elhurcolás, máig élő trauma a gyülekezeti tagjaink számára, erről már a helyi lelkipásztor beszélt stábunknak. Az idő sok lelki sebet begyógyít, viszont vannak olyanok, amik nem gyógyulhatnak és soha nem feledhetjük ezeket, zárta gondolatait a guti gyülekezet lelkésze.
A beregszászi járási Jánosiban is megemlékeztek a málenkij robot áldozatairól a sztálini lágerekbe elhurcoltak emlékművénél. A szervezést hagyományos a jánosi és a balazséri református, illetve görögkatolikus egyházközség vállalta.
Az eseményen részt vett Egressy Miklós görögkatolikus parochus, Balázs Antal és Nagy Szabolcs református lelkipásztorok, Bakos-Szabó Erzsébet, a község elöljárója, a KMKSZ Jánosi Alapszervezetének képviselői, illetve minden olyan helyi lakos, aki fontosnak érezte, hogy lerója tiszteletét az elhunytak emléke előtt.
A megemlékezést az egybegyűltek imával kezdték. Ezt követően Nagy Szabolcs tiszteletes a Zsoltárok könyvének 50. része alapján hirdetett igét: „A hatalmas Isten, az ÚR szól, és hívja a földet napkelettől napnyugatig. (…) Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem”. A lelkipásztor kiemelte, hogy az emlékezés, a múltunk eseményei azt mutatják, hogy népünk milyen sokszor volt már nyomorúságban. Azonban soha nem szabad elfelednünk, hogy ezekben az időszakokban mindig ott van mellettünk Isten, s rábízhatjuk magunkat Isten hatalmára. „Azok az emberek ott a lágerekben – s ezt bizonyítja a sok általuk írt vers és imádság – meg merték ezt tenni. Nem hullott a földre, nem hullott a porba azoknak az embereknek az imádsága, hiszen az a rezsim, amely őket halálra ítélte, úgy tűnt el, mintha nem is lett volna” – szögezte le.
Bakos-Szabó Erzsébet beszédében hangsúlyozta, hogy november második fele fájdalmas időszak a kárpátaljai magyarság életében, hiszen nincs olyan család, ahonnan ne hiányozna valaki, s az egész második világháború nem kívánt községünkből annyi életáldozatot, mint a málenkij robot. Gondolatait Tóth Árpád szavaival zárta, miszerint „Csak az hal meg, akit elfelejtenek, örökké él, akit nagyon szerettek”.
Az esemény végén Balázs Antal lelkipásztor mondott imát és igei áldást. A megemlékezés nemzeti imánk, a Himnusz eléneklésével és koszorúzással zárult.
Ungvár magyarsága idén is megemlékezett az 1944-ben málenkij robotra elhurcolt férfiakról, s ezúttal is a Kálvária temetőben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) által állíttatott emlékműnél.
A csendes megemlékezést Kulin Judit, a KMKSZ Ungvári Alapszervezetének elnöke nyitotta meg. A meghívott vendégek – Albertné Simon Edina és Cseh Áron ungvári magyar konzulok, Barta József, a KMKSZ alelnöke, a Kárpátaljai Megyei Tanács képviselője, Meskó János a MÉKK képviseletében, Kulin Ágnes, a Révész Imre Társaság elnöke – bemutatását követően köszöntötte a megjelenteket és röviden emlékeztetett a 78 évvel ezelőtti tragikus eseményekre.
– A sztálinizmus áldozataira szeretnénk néma főhajtással emlékezni, s adózni az elhunytak emléke előtt. Ez az a történelmi esemény, amely Kárpátalján minden magyar családhoz kötődik valamilyen szálon. Amikor egy évvel ezelőtt álltunk itt, akkor szomorú események miatt kellett mondanom, hogy sajnos kevesen veszünk részt ezen a megemlékezésen, de a helyzet nem javult, hanem azóta rosszabbodott. Fontos ez a mai nap, hogy emlékezzünk arra, mi az, aminek nem szabad még egyszer megtörténnie – jegyezte meg Kulin Judit a háborús helyzet ellenére szép számban összegyűlt közösség előtt, s kiemelte, hogy múlt nélkül nincs jövő, ezért fontos, hogy a mai fiatalok megismerjék a kárpátaljai magyarok 1944-es tragédiáját.
Varga Richárd, az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskola 11. osztályos tanulójának előadásában Szöllősy Tibor Kárpátaljai Miatyánk című írása hangzott el.
A megemlékezésen a történelmi egyházak nevében Nagy István kisgejőci református lelkész, valamint Bacsó Róbert római katolikus diakónus mondott imát az elhunytak örök nyugodalmáért, lelki boldogságáért s az ittmaradottakért.
Az emlékezés üzenetét tolmácsolva elhangzott: „November az emlékezés hónapja minden ember számára, de különös ez az emlékezés a kárpátaljai magyarság szívében. Olyan történelmi tényre kell emlékeznünk ma, amely nemcsak akkor volt tragikus, hanem emléke ma is megpróbál minden magyar embert. Megpróbál, megállít és önvizsgálatra késztet. Mert ha ránézünk ezeknek az emlékhelyeknek a felirataira, eszünkbe jut, vajon mi az, ami megszólalt ezeknek az embereknek a szívében ott és akkor, amikor elindultak három napra, és sokuknak csak az emléke tért haza. Mi az, ami beszél ma hozzánk? A történelem kemény keresztje, amit rárakott erre a megpróbált népre itt, a Kárpátok lábánál, vagy az a bizonyságtétel, amely oda vezetett, hogy ma minden magyar ember csöndes alázattal borulhat le azoknak az emléke előtt, akik nemzetünk megmaradásának a reményét égő fáklyaként hordozták a szívükben. Ez a fáklya ma is világít és hirdeti az ittmaradottaknak az emlékezés órájában, hogy él a magyar és élni fog!” – mondta többek között Nagy István református lelkész.
Ezt követően a jelenlévők elhelyezték az emlékezés koszorúit és virágait, illetve mécseseket gyújtottak a közel 80 esztendeje elhunytak emlékére.
Munkácson november 20-án emlékeztek meg az 1944. novemberi szovjet megszállást követő deportálások munkácsi magyar és német áldozataira.
A vasárnap reggeli légiriadót követően, 11 órakor gyűltek össze a Rákóczi-kastély melletti emlékhelynél, ahol Koroljova Erzsébet, a KMKSZ Munkácsi Alapszervezetének elnöke, a Munkácsi Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának tagja köszöntötte a megjelenteket, emlékeztetve a 78 évvel ezelőtti gyalázatra, amikor a Latorca-parti város német és magyar nemzetiségű lakóit az emlékműnek helyt adó térről vitték el az úgynevezett málenkij robotra, a szovjet munkatáborokba. „Harmincezer magyar embert vittek el a kis kárpátaljai magyar közösségünkből, akik közül tízezer soha nem tért vissza” – idézte fel az akkori eseményeket Koroljova Erzsébet, aki elmondta, hogy az országban jelenleg dúló háború miatt nem tartanak hosszabb megemlékezést, ezúttal nem lesznek beszédek.
A jelenlévők Gulácsy Dániel református lelkésszel és Pogány István római katolikus plébánossal közösen elmondták a Krisztus által tanított Úr imáját, majd néma főhajtást követően elhelyezték az emlékfalnál koszorúikat és virágaikat, valamint a Matl Péter alkotta emlékmű körül mécseseket gyújtottak.
Koroljova Erzsébet a koszorúzást követően elmondta a sajtónak, hogy a mostani háború miatt talán még inkább át tudják érezni a munkácsiak mindazt, amit őseinknek át kellett élniük 1944 novemberében. „Mi is várjuk most a háború végét. Ne adja’Isten, hogy megismételje magát a történelem…” – jegyezte meg az elnök asszony.
A csendes megemlékezésen ott voltak a munkácsi magyar cserkészek is. Popovics Pál, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség elnöke tudósítónknak elmondta: „Szüleink, nagyszüleink átörökítették számunkra azokat a fontos eseményeket, dolgokat, amelyeket vagy ők, vagy a szüleik éltek át, amelyekről úgy gondolták, hogy nem szabad elfelednünk. Így erre a tragikus időszakra is emlékeznünk és emlékeztetnünk kell, amikor a magyar és a német lakosságot itt, Kárpátalján elhurcolták és meghurcolták” – hangsúlyozta Popovics Pál.
November 19-én a Szolyvai Emlékparkban csendes főhajtással és koszorúzással emlékeztek a kárpátaljai magyar szervezetek a málenkij robot áldozataira. Az esemény alkalmával egy újabb emléktáblát is felavattak kárpátaljai magyarság XX. század közepén bekövetkezett tragédiájának jelképévé vált parkban.
Idén rendhagyó módon zajlott a megemlékezés, hiszen míg korábban a szervezők arra buzdítottak mindenkit, hogy minél nagyobb számban jöjjenek el és vegyenek részt az eseményen, melyen azoknak az ártatlan kárpátaljai magyar és német nemzetiségű férfiaknak az emléke előtt tisztelegnek, akiket 1944 őszén „háromnapos kis munka” ürügyén szovjet hadifogoly- és munkatáborokba deportáltak, s akiket hosszú, szenvedéssel teli hónapok és évek múltán máig nem tudni, hol érte a halál, addig tekintettel a jelenlegi háborús helyzetre, ezúttal arra kérték az emlékezőket, hogy lakhelyükön róják le kegyeletüket.
Fotó: www.facebook.com/kmmi.org.ua
Tóth Mihály, a Szolyvai Emlékparkbizottság elnöke elmondta: az emlékpark látogatottsága ugyan visszaesett az elmúlt időszakban, a háborús állapotok ellenére ugyanakkor számos eredményt sikerült elérni, ide sorolható az újonnan felavatott emléktábla elhelyezése is.
A legújabb kutatási eredmények alapján újabb ötven személy neve került elő, akiket nem a lágerekbe hurcoltak el, hanem 1944 és 1946 között a SZMERS vagy az NKVD tisztjei valamennyiüket letartóztatták, majd Ungváron a rendkívüli és a katonai bíróság halálra ítélte őket – magyarázta Dupka György történész, Gulag-kutató, s hozzátette: a felavatott márvány emléktáblára azoknak a neveit vésték, akiket kivégeztek, majd tetemeiket az éj leple alatt Ungváron az úgynevezett Kapos utcai temető hátsó részében földelték el. A hasonló letartóztatásokkal és kivégzésekkel a kommunisták célja az volt, hogy szétverjék a helyi magyar közösségeket, és úgy gondolták, hogy ehhez a legegyszerűbb, ha a vezetőket likvidálják: egykori jegyzőket, községi polgármestereket, képviselőket, különböző szervezetek és kulturális intézmények vezetőit – mutatott rá Dupka György.
A háború után a sztálini lágerekben több kárpátaljai magyar halt meg, mint az első két világháborúban összesen; egyértelműen ez a kárpátaljai magyarság legnagyobb XX. századi tragédiája – szögezte le Barta József, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) alelnöke.
„Ma a Szolyvai Emlékparkban azért gyűltünk össze néhányan, hogy kegyelettel adózzunk azon kárpátaljai magyar férfiak – férjek, fiúk és apák – emlékének, akik odavesztek a sztálini önkény miatt ezekben a lágerekben” – mondta Barta József, majd felhívta a figyelmet arra is, hogy bár több tízezren soha nem tértek haza, voltak olyanok, akik visszatértek. „Mi volt az ő titkuk, amivel túl tudták élni azokat a szörnyűséget és borzalmakat, amelyeket ott át kellett élniük? Valószínűleg erősebbek voltak az Istenbe vetett hitben és abban a reményben, hogy sikerül túlélniük és hazatérniük. Ez a hit segített nekik, hogy ugyan meggyengülve fizikailag, de lélekben erősen csak hazatértek és túlélték a borzalmakat. Úgy gondolom, hogy csak az Istenben való hit és az abból fakadó remény adhat erőt ma is a rendkívül nehéz időben, hogy túléljük ezt a helyzetet, és bízzunk abban, hogy egyszer vége lesz – hiszen akkor a háború után történtek a borzalmak, most pedig egy háború kellős közepén vagyunk –, hogy túléljük a borzalmakat, és eljön az az idő, amikor béke lesz” – fogalmazott a KMKSZ alelnöke, aláhúzva: róluk példát véve és történetükből erőt merítve kell kapaszkodnunk abba, hogy van jövőnk szülőföldünkön, és hamarosan élhető világ lesz ebben az országban, benne Kárpátalján is.
Az emlékpark „egy rendkívül tragikus epizódját örökíti meg a magyar történelemnek, egy olyan epizódját, amikor az egész nemzet további léte forgott kockán, hogy mi lesz velünk egy pusztító háború után, és hogy milyen módon bánik el velünk az újra meghódító, az újra megérkező hatalom” – mondta Íjgyártó István, Magyarország rendkívüli és meghatalmazott ukrajnai nagykövete, így folytatva: „Most sincs béke a világban, most is egy háború kellős közepén vagyunk, és most is fenyegetve érezheti magát nagyon sok ember ebben a régióban vagy ennél tágabb régiókban is. Ennélfogva én úgy hiszem, hogy erre a pusztításra, erre a rengeteg ember halálát követelő eseményre mindenféleképpen emlékeznünk kell. Ezt is tesszük minden évben, idén egy kicsit szűkebb és szerényebb körülmények között, tekintettel a helyzetre, de akkor is itt vagyunk, akkor is emlékezünk.”
A megemlékezésen Petrás László görögkatolikus pap mondott imát az áldozatok lelki üdvéért, majd a Nagydobronyi Zöld Ág Énekkar az alkalomhoz illő énekeket adott elő.
A rendelkezésre álló adatok alapján Kárpátaljáról több mint 30 ezer személyt deportáltak a málenkij robot ürügyén, akik rehabilitációjára a mai napig nem került sor.
A beregszászi járási Jánosiban is megemlékeztek a málenkij robot áldozatairól a sztálini lágerekbe elhurcoltak emlékművénél. Idén a szervezést a Jánosi és a Balazséri Református Egyházközség vállalta.
Az eseményen részt vett Balázs Antal és Nagy Szabolcs református lelkipásztor, Bakos-Szabó Erzsébet, a község elöljárója, a KMKSZ Jánosi Alapszervezetének képviselői, illetve minden olyan helyi lakos, aki fontosnak érezte, hogy lerója tiszteletét az elhunytak előtt.
A megemlékezést az egybegyűltek a 90. zsoltár eléneklésével kezdték. Ezt követően Fodó Barnabás, a Jánosi Líceum 6. osztályos tanulója szavalta el az Ezer fogoly imája 1944-ben című verset, melynek jelenünkre is ráillő sorai sokak szemébe csaltak könnyeket.
Az esemény Szabó Gyula szolgálatával folytatódott, aki a Hálát adok, Uram az életért című egyházi énekkel rótta le tiszteletét az áldozatok emléke előtt.
Bakos-Szabó Erzsébet beszédében kiemelte, hogy november második fele fájdalmas időszak a kárpátaljai magyarság életében, hiszen térségünk legnagyobb tragédiája történt meg ekkor 1944-ben. Hangsúlyozta továbbá, hogy községünk lakossága is áldozatává vált a sztálini elnyomásnak, hiszen szinte nincs olyan család Jánosiban és Balazséron, amelyet ne érintett volna a szörnyűség: könnyes szemmel emlékezett vissza hozzátartozóira, akik közül öt férfit is elhurcoltak málenkij robotra. „Csak azok halnak meg, akiket elfelejtenek. De mi nem felejtünk. Minden év novemberében eljövünk, hogy emlékezzünk erre a szörnyű eseményre és lerójuk tiszteletünket az elhurcolt áldozatok előtt” – zárta beszédét.
Vorcsák-Jenei Viktória, a KMKSZ Jánosi Alapszervezetének megbízott elnöke jelenünk történései és az 1944-es események között vont párhuzamot. „Ma a málenkij robot áldozatainak állított emlékműnél akaratlanul is felmerül bennünk az az érzés, hogy mennyi szörnyűséget kellett átélnie a kárpátaljai magyarságnak. Az 1944-ben elhurcolt férfiak közül a legtöbben soha nem tértek haza, nem látták többé családjaikat, vagy soha nem is alapíthattak családot. Hasonló időket élünk ma is, a háborúban rengetegen vesztették életüket, sokak családja pedig nap mint nap azért imádkozik, hogy szerettük egyszer hazatérhessen a frontról. Úgy gondolom azonban, és hiszek is abban a mondásban, hogy Isten nem mér ránk olyan terhet, melyet ne tudnánk elviselni. Ezt is túléljük, de mindezt csak közösen, összefogással és az Istenben való hitünk által tudjuk véghez vinni” – mondta el a megbízott elnök.
Balázs Antal tiszteletes Jeremiás siralmai 3. fejezete alapján hirdetett igét, melynek talán a mindenki számára legismertebb része a következő: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az Úr az én osztályrészem – mondom magamban –, ezért benne bízom. Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az Úr szabadítására.” A lelkipásztor az igehirdetésben rámutatott, hogy Isten az egyetlen, akiben reménykedhetünk, nem tudunk máshoz fordulni. Elmondta, biztos abban, hogy az elhurcoltak között is nagyon sokan voltak, akiknek a történtek alatt sem tört meg a hitük, s közelebb kerültek Istenhez. „Szeretném, ha világosan látnánk, hogy ez az igeszakasz számunkra azt üzeni, hogy minden egyes nap, amikor felkelünk, az az Isten ajándéka” – mondta, s emlékeztetett, hogy minden okunk megvan a hálaadásra, hiszen nem fegyverek zajára kell ébredjünk, s arra kérte a jelenlévőket, hogy próbáljanak jelen helyzetünkben ne csak a nyomorúságra koncentrálni, hanem mindarra a jóra, amit naponta tapasztalunk Isten szabadító kegyelme által. „Jó csendben várni az Úr szabadítására. Adja az Isten, hogy mihamarabb megtapasztaljuk ezt a szabadítást. Adja az Isten, hogy túllegyünk ezen, és addig is csendes szívvel, az Úrban bízva, hozzá folyamodva éljük meg ezeket a napokat” – zárta beszédét.
Az igehirdetést követően Nagy Szabolcs balazséri lelkipásztor mondott imát és igei áldást. A megemlékezés nemzeti imánk, a Himnusz eléneklésével zárult.