A Tiszacsomai Honfoglalási Emlékpark Árpád Fejedelem Látogatóközpontjában tartotta meg idei közgyűlését a Kárpátaljai Magyar Turisztikai Tanács. Az elmúlt évek nem voltak könnyűek az idegenforgalomban dolgozók számára sem, hiszen mind a külföldi, mind pedig a belföldi turizmus is megtorpant a világjárvány, majd a közel három éve tartó háború miatt. Köszöntő beszédében Mester András, a KMTT elnöke kiemelte, hogy az elmúlt időszakot igyekeztek a felkészülésnek szentelni, bár a turisták most kevésbé vannak jelen a vidékünkön, de a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséggel közösen építkeznek és mindent megtesznek annak érdekében, hogy minél előbb talpra állhasson és fejlődhessen a turisztikai ágazat vidékünk magyarlakta területein. A turisztikai tanács megalakulásában jelentős szerepe volt a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek is, hiszen a régió felemelkedését szolgáló húzó ágazatnak tartják az idegenforgalmat és a vendéglátást. A KMKSZ és KMTT közös erővel, Európai Uniós források bevonásával az elmúlt időszakban több tájházat is kialakított, illetve felújított. Az egyik ezek közül a salánki, amely azt a célt szolgálja, hogy ez a település is bekerülhessen a turisztikai körforgásba, amit a helyiek is szorgalmaznak. A közgyűlés résztvevői egyetértettek abban, hogy fontos fejlesztéseket hajtsanak végre annak érdekében, hogy a háborút követően a lehető legjobban ki tudják szolgálni a helyi és a más vidékekről érkező turistákat is.
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) csendes gyertyagyújtással búcsúzott a tragikus hirtelenséggel elhunyt Potápi Árpád Jánostól, akit szülővárosában, Bonyhádon helyeztek örök nyugalomra október 24-én. A kárpátaljai magyarság lélekben kísérte utolsó útjára és csendes főhajtással emlékezett a néhai nemzetpolitikáért felelős államtitkárra.
„Kárpátalja magyarsága is gyászol és búcsúzik ma Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár úrtól, akinek felfelé ívelő pályafutása néhány napja megszakadt. El kell mondanunk, hogy mindvégig hűen szolgálta szülőföldjét, szülőhazáját és a külhoni magyarságot” – emlékezett meg róla a KMKSZ beregszászi székházában Sin József, a Szövetség alelnöke.
Potápi Árpád János 1993-ban kapcsolódott be a politikai életbe, 1998-tól kezdve haláláig, huszonhat éven keresztül egyéni mandátummal rendelkező országgyűlési képviselő volt. Az 1994-es országgyűlési választásokon ő lett a Fidesz bonyhádi kampányfőnöke. 2007-től a Tolna Megyei Választmányt vezette elnökként. 2003 óta látta el a bonyhádi, majd pedig az új, dombóvári választókerület elnöki teendőit. 2011-től 2014 áprilisáig a Fidesz-frakció egyik frakcióvezető-helyetteseként tevékenykedett. A 2022. április 3-i országgyűlési választáson hetedszer nagy többséggel – 62,44%-os eredménnyel – szerzett egyéni országgyűlési képviselői mandátumot. Az elmúlt évek során tagja volt az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi, valamint a külügyi bizottságnak. 2011. január 1-től 2014 júniusáig az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnökeként tevékenykedett. 2014 óta a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkári feladatait látta el.
„Nagyon sokan ismerték őt Kárpátalján is, és szerették, tisztelték közvetlenségéért, segítőkészségéért. Egy tudatosan tervező, előrelátó politikus volt, akinek szívében kivételes hely jutott a kárpátaljai magyarságnak. Miután gyakran megfordult vidékünkön, jól ismerte régiónkat, az itt élő magyarok életét és problémáit. Sokat tett a kárpátaljai magyarság intézményrendszerének megtartásáért és fejlődéséért. Potápi Árpád János javaslatára a Magyar Állandó Értekezlet 2024-et az együttműködő nemzet évévé nyilvánította, mely tovább szilárdította a magyar kormány által létrehozott szociális hálózatot. A kárpátaljai szociális programcsomag alapján 2023-ban több ezer személy részesült támogatásban” – fogalmazott Sin József, hozzátéve: „Személyesen is jól ismertem őt. 2012-ben Erdélybe, Kézdivásárhelyre utaztunk focicsapatunkkal, hogy egy focitornával is megtámogassuk az erdélyi magyarság önrendelkezési törekvéseit. A szálláshelyünkön találkoztunk először, így indult ismeretségünk. A külhoni magyarság megsegítésének ügye és a foci szeretete hozott minket össze. Kedves Árpád, nyugodj békében!” – búcsúzott a KMKSZ alelnöke Potápi Árpád Jánostól.
A KMKSZ ungvári székházában
A KMKSZ beregszászi és ungvári székháza mellett csendes gyertyagyújtással tisztelegtek a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán is a néhai nemzetpolitikáért felelős államtitkár emléke előtt, akinek a nemzetpolitika terén kifejtett munkája maradandó nyomot hagyott minden magyarban – éljen a világ bármely részén –, érdemei az anyaország és a külhoni magyarok közötti kapcsolatok elmélyítésében elévülhetetlenek. Potápi Árpád János emléke és szellemisége tovább él mindazok szívében, akik ismerték, tisztelték és szerették.
A teltházas beregszászi előadás után október 15-én Munkácson is színpadra került Darvasi László Karády zárkája című zenés monodrámája. Az előadást a Munkácsy Mihály Magyar Ház rendezvénytermében mutatták be, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház közreműködésével, a Déryné Program támogatásával.
Az előadás kezdetén, Sin Edina a beregszászi színház megbízott igazgatója köszöntötte a megjelenteket. Köszöntőbeszédében hangsúlyozta: „Azt hiszem, különösebben nem kell ecsetelnem a mai háborús nehézségek közepette dolgozó kulturális intézmények számára Magyarországról, a Kárpát-medencéből érkező segítség jelentősgét. Nagy öröm számunkra az is, hogy az igény a színházi előadásokra továbbra is megvan. Elég csak önökre néznünk, elég csak a tegnapi, beregszászi 70 pótszékes előadásra gondolnunk. Látjuk azt, hogy az igény a magyar nyelvű színházi kultúra iránt továbbra is megvan. Mi teszünk azért, hogy minden érdeklődő számára gazdag programokkal álljunk elő. Hiszen a Karády zárkája előadás után Rejtő Jenő, Szabó Magda életét bemutató előadással készülünk már most. Reményeink szerint nemcsak Beregszászban, valamint itt, Munkácson, hanem további kárpátaljai befogadóhelyeken is be tudjuk mutatni előadásainkat. Köszönjük a Munkácsy-háznak, hogy nyitott ajtókkal várnak minket, s hogy partnerekként tudunk együttműködni. Köszönjük, a KMKSZ-nek, hogy ugyancsak számos esetben együtt dolgozhatunk.”
A zenés monodráma a Gyulai Várszínház produkciójaként született meg, de Barta Boróka a gyergyószentmiklósi Figura színház művésznője, Béres László rendező a kolozsvári színház munkatársa, Horváth Zoltán pedig a kolozsvári opera zongoraművésze.
Kanczler Katalin Mária Karády Katalin néven vált ismert színésznővé, sanzonénekessé. Az előadás során bemutatott történet cselekménye szerint 1944-ben kémkedés vádjával kihallgatják a színésznőt. Kínzást és megalázást kell elszenvednie. A zárkában addigi életét, gyermek- és ifjúkorát, szerelmeit vetíti maga elé dalok formájában.
Sin Edina megbízott igazgató hetilapunknak elmondta, azért tartotta a társulat fontosnak Munkácsra is elhozni az előadást mert: „Mindig azt a kritikát kapjuk, hogy csak a beregszászi színházra koncentrálunk. […] Legyen bármilyen nehéz a helyzet, akár koronavírusos, akár háborús nehézségekkel kelljen szembenéznünk, pórbáljuk missziónkat folytatni nemcsak a beregszászi anyaintézményben, hanem a régió más magyarok lakta vidékein is.”
Az előadást vastaps és a művésznő virágcsokorral való köszöntése zárta.
Bethlen Gábor, egykori erdélyi fejedelemnek kitörölhetetlen érdemei vannak a Felső Tisza vidéken, kivált kép Huszton, ahol minden éven megemlékeznek a Nagyságos fejedelemről a Pro Cultura Subcarpathica, a történelmi egyházak, valamint a KMKSZ helyi alapszervezetének szervezésében. A háborús helyzet miatt, az elmúlt évekhez hasonlóan Istentisztelet formájában tisztelegtek, idén a római katolikus templomban, ahol Szulincsák Sándor római katolikus pap mondott biztató szavakat. Az ökumenikus istentiszteletet követően az egybegyűltek átvonultak a Huszti vár lábánál felállított emléktáblához, ahol közösen helyezték el az emlékezés koszorúit. Az elmúlt évek során a helyiek számára fontos kulturális eseménnyé nőtte ki magát a Bethlen Nap, amelyen a Felső-Tisza-vidék szórványmagyarsága évről évre találkozhatott, így nem véletlen, hogy ezért is várják a háború végét és a békét. Az itt élők számára a nehéz időkben Bethlen Gábor szellemisége egyfajta lámpás és iránytű, hiszen mindig meg kell tenni, amit lehet.
Wittenberger Miklós, Munkács neves sebészfőorvosa és orvosi eszközfeltalálója tiszteletére emléktáblát avattak születésének 115. évfordulóján. Wittenberger, aki a városi tanács képviselőjeként is jelentős szerepet játszott Munkács és a megye egészségügyi ellátásának fejlesztésében, most a Hrusevszkij úton található Munkácsi Városi Szakrendelő Wittenberger Miklós utcai oldalán kapott emléket. Az emléktábla a legendás főorvos egykori otthonával szemben helyezkedik el.
Október 11-én, a táblaavatás kezdeményezője, Koroljova Erzsébet, a KMKSZ Munkácsi Alapszervezetének elnöke, a városi tanács Végrehajtó Bizottságának a tagja üdvözölte a táblaavatáson megjelenteket, kijelentette: „Ha valaki megérdemli, hogy Munkácson emléktáblát állítsanak neki, az Wittenberger Miklós. Ez az utca az ő nevét viseli, a szemben lévő házban lakott családjával, de emléktáblája eddig nem volt. Ma, születésének 115. évfordulója alkalmából eljött ennek is az ideje, köszönhetően Magyarország támogatásának és Munkács város vezetése pozitív hozzáállásának. A KMKSZ Munkácsi Alapszervezetének kezdeményezésére és a KMKSZ Munkácsi Középszintű Szervezetének támogatásával sikerült pótolni ezt a hiányt” – fogalmazott az elnök asszony, aki ismertette a kárpátaljai egészségügy nagy alakjának élettörténetét. Elmondta, az egykori szolyvai főpostamester fia Munkácson végezte gimnáziumi tanulmányait, majd Prágában, a híres Károly Egyetem Orvosi Karán tanult. Fiatal orvosként Aknaszlatinán kezdte pályáját, és már akkor kitűnt kiváló felkészültségével és adottságaival. Bizonyára nem véletlen, hogy felfigyelt rá dr. Fedinec Sándor, aki maga mellé vette Munkácson. Wittenberger óriási kitartással és nagy szenvedéllyel tanult a nagy sebésztől. Akkor azt mondták róla, hogy szinte éjjel-nappal a műtőben tartózkodik. Miután az ötvenes évek elején Fedinec Ungvárra költözött, ő lett Munkácson a sebészfőorvos. Szinte mindenféle műtétet végzett, mindennapi munkája mellett lankadatlanul kísérletezett, kutatott. Néhány olyan műszert is kidolgozott és létrehozott, amely megkönnyítette a műtéteket. Sokat és behatóan foglalkozott a tüdőgyógyászattal, egy külön tüdősebészeti részleget nyitott a sebészeti osztályon. Tevékenységének főterülete azonban a hasüregi sebészet volt, a szakemberek véleménye szerint is merész, egészen bravúros beavatkozásokat hajtott végre. Pályája során mintegy 30 ezer operációt végzett. Életének 88. évében 1997. augusztus 31-én halt meg – tudhattuk meg Koroljova Erzsébettől.
Köszöntötte az emlékezőket dr. Baracsi Zsuzsanna ungvári magyar konzul is, aki kijelentette „Wittenberger Miklós nevét hálával és tisztelettel emlegette egykoron sok meggyógyított beteg a városban és Kárpátalja szerte, innovatív módszereivel hozzájárult az orvostudomány fejlődéséhez, kétségkívül méltó arra, hogy az utókor emléktáblával emlékezzen meg róla” – jelentette ki a magyar diplomata.
Dr. Oroszi Pál, a Munkácsi Keresztény Egészségügyi Központ orvosigazgatója, egykori kollégája kapcsán elmondta: „Már diákévei alatt is dolgozott a prágai klinikai kórházban, de a nyári szünetekben Nagyszombaton, Rimaszombaton és a munkácsi kórházban is. 1934. december 14-én kapta meg diplomáját és orvosdoktori címét. Visszatért szülőföldjére, a háború alatt többféle beosztásba is dolgozott, de sebészként Munkácson kezdett kiteljesedni az ő munkássága. 1945-től a sebészeti rendelő vezetőjének nevezik ki, egy ideig vezeti a szülész-nőgyógyászati osztályt, állandóan ügyeleti tevékenységet folytatott, urgens-sebész volt. 1948-ban már országos kitüntetésben részesült. Állandóan tanult, képezte magát és közben állandóan műtött” – mondta el róla dr. Oroszi Pál, kiemelve, hogy 1952-től ő volt Munkács és környékének fősebésze, a kórházban folyamatosan vezette be az új műtéti eljárásokat. A legbonyolultabb mellkasi, illetve urológiai műtétektől sem riadt vissza, bátran alkalmazta a legkülönbözőbb nőgyógyászati és szülészeti eljárásokat. Az akkori szegényes eszköztár mellett kitűnő diagnoszta volt, sok honfitársunk köszönhette neki életét és visszanyert egészségét. Mindig kísérletezett és új eljárásokat keresett. Sikerült megterveznie és munkácsi ezermesterek segítségével le is gyártani a tüdőn végzett műtéteknél használt műszert. Egy általa tervezett és legyártott műszer olyan sikeres volt, hogy bekerült az akkori szakkönyvekbe.
Dr. Vaszil Babilja sebész-urológus is nagy tisztelettel emlékezett meg egykori mesteréről, hosszasan sorolva, hogy az orvostudomány legkülönbözőbb szakterületeihez tartozó, komplikált műtétek egész sorát végezte, sok-sok műtéti újítást is bevezetett. Wittenberger Miklósnak több száz tanítványa volt, akik később Kárpátalján és országszerte ismert sebészek lettek, ezek nevét is hosszan sorolta Babilja doktor, akinek emlékei szerint, a nagy tekintélyű, mindenki által tisztelt és elismert sebészfőorvos soha nem kiabált, soha nem emelte meg a hangját a kollégáira, ha mégis indulatos volt valaki miatt, csak annyit mondta: „Tak, do csorta!” (Ami magyarul valami olyat jelenthet – Az ördögbe!) Sajnos utolsó éveiben beteg volt, de tisztelők, kollégák és szerető család vette körül.
Dr. Wittenberger Miklósnak négy lánya született, Éva követte őt az orvosi pályán, sajnos már ő sem él, ahogy a legidősebb lány, Zsuzsanna sem. Ott volt viszont az emléktábla avatáson a Budapesten élő két lánya, Katalin és Mária. Alter Katalin, a budapesti zeneakadémia tanára, édesapjáról mint emberről, apáról, családfőről beszélt, hisz ilyen közelről kevesebben, orvosként sokan ismerték. Édesapjuk mindig érdeklődött az emberek iránt, mindenkinek a betegsége foglalkoztatta annak ellenére, hogy ő sem érezte sokszor jól magát. Sok elfoglaltsága ellenére is kiváló apa volt, aki odafigyelt a lányaira, sokat foglalkozott a családjával. Nem volt beszédes, sokat olvasott. Ugyanakkor szerette Kárpátalját, a természetet, a természetjárást, rendszeresen sportolt, úszott, korcsolyázott, télen síelt, vele kellett tartsanak a lányai is, később majd öt unokája is, akik között, nagy örömére már volt egy fiú is. Lánya, Katalin szerint őket és unokáit is arra tanította, hogy szeressék a világot, amiben élnek és ne mindig valami különlegeset akarjanak, hanem örüljenek annak, amit a Jóisten adott mindannyiunknak.
Az emléktáblát a megemlékezéseket követően Koroljova Erzsébet és Olekszandr Lengyel, a Munkácsi Kistérségi Önkormányzat Végrehajtó Bizottságának a vezetője leplezték le, a szűnni nem akaró esőben.
Gulácsy Géza, a KMKSZ alelnöke, megyei képviselő tudósítónknak elmondta: „Az alapszervezet kezdeményezte a táblaállítást, a járási szervezetnek sikerült rá megpályázni a Bethlen Gábor Alapnál a támogatást. A gránittáblát egy helyi szakember készítette és nagyon sokan segítettek a felállításában, akiknek ezúttal is szeretnének köszönetet mondani.”
Lányai, Alter Katalin és Lucánics Mária a régi fényképekből összeállítottak egy fotóalbumot is, amelyet az eseményt követően megmutattak tudósítónknak, a képeket látva sorra jutottak eszükbe a régi családi történetek. Családjuk Németországból származott, Luter városából, Wittenbergből. A XIV. századtól élt a család a történelmi Magyarországon, ugyanakkor ragaszkodtak evangélikus vallásukhoz. Eredeti nevük Lady volt, a nagyapjuk sírkövén, Szolyván még a Lady von Wittenberg név szerepelt, amit később Wittenbergerre változtattak. A nagypapa Szolyván volt postamester, édesapjuk is ott született 1909. október 11-én, s hatan voltak testvérek: Béla, János, Sarolta, Irén és Márta.
A híres orvos szerette a lányait, de a negyedik lánya születése előtt már az egész város szurkolt neki, hogy fiú legyen. Végül el kellett fogadja: „Ez is lány” – mondta el Katalin és Mária. „Fiatal orvosként a szülészetet és nőgyógyászatot választotta, Prágában abból tett szakvizsgát. Kárpátalján Fedinec Sándor volt az első számú sebész akkoriban, aki ugyancsak Prágában tanult, látva apánk felkészültségét és tehetségét, ő vette maga mellé Munkácsra. Nem volt más választása, sebész kellett legyen, hisz minden adottsága meg volt hozzá. Apánk legfontosabb segítsége két korábbi apáca volt a kórházban, Laurencia, aki mindent tudott, apánk szerint már operálni is tudott volna, illetve Illária nővér, aki főnővérként dolgozott Munkácson” – mesélték el a fotókon látható emberek kapcsán a lányai. Az albumban van egy fotó dr. Wittenberger Miklós orvosi diplomájáról, illetve pontos rajzok az általa megtervezett orvosi műszerekről. Ezek közül a tüdő gyors összevarrására szolgáló eszköz ma világszerte a legismertebb. Ennek kapcsán elmondták, a háború után nagyon sok volt a tbc-s nemcsak Kárpátalján, hanem Szovjetunió-szerte, sokuk életét csak műtéttel lehetett megmenteni. Viszont abban az időben éterrel altatták el a betegeket műtét előtt, ami nagyon veszélyes volt a beteg és az orvos számára egyaránt. A tüdőműtéteknél az étert nagyon bonyolult volt alkalmazni, ha hosszú volt egy műtét, akkor a beteg abba halt meg – emlékeztek vissza Katalin és Mária. Édesapjuk ezért tervezett egy eszközt, amely jelentősen lerövidítette a tüdőműtétek hosszát. Egy munkácsi autószerelő barátjával ketten készítették el a tüdő-, valamint a gyomor- és bélműtétek során használt másik eszközt is, ezekre a család teljes ezüstkészlete ráment. A sikeres tüdőműtétek híre messzire eljutott, meghívták Moszkvába, hogy mutassa be az általa konstruált orvosi eszközt, hogyan kell vele műteni. El is ment, megműtött ott egy beteget. A tüdőműtétekhez két egyforma gépet készítettek az autószerelő barátjával, arra kérték, hogy az egyiket hagyja ott, egy sürgős esetet megműtenek vele és hamarosan utánaküldik majd. Ott hagyta, de soha nem látta többé. Pár hónappal később a Sebészet című szovjet szakfolyóiratban olvashatta, hogy hazánk egy eldugott kis városában, Munkácson, dr. Wittenberger konstruált egy orvosi eszközt, amely sajnos nem volt tökéletes, de professzor Ivanov tökéletesítette. A szabadalmat később eladták Amerikának, és bekerült a szovjet sebészeti szakkönyvekbe is. „Apánk ebbe az átverésbe belebetegedett. Ezzel magyarázta utólag rákbetegségének kialakulását is, amit fiatalkori barátja, sikeresen megoperált Budapesten. Ezen a képen láthatja a szovjet kitüntetéseit, amelyeket kapott mindezért” – mutatta Katalin lánya az egyik fotón, aki elmondta, hogy a szakirodalmat csehül, magyarul és más európai nyelveken is követő édesapja haláláig nem tudott akcentus nélkül beszélni oroszul, a sok műtét mellett nem maradt elég ideje a publikálásokra és tudományos karrierjének az építésére. Voltak olyan irigy, kisstílű emberek is, akik többször feljelentették. Ugyanakkor édesapjukat Munkácson mindenki ismerte és tisztelte, tekintélye volt a kórházban és a városban egyaránt.
Emléktáblát állított a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Munkácsi Alapszervezete Wittenberger Miklós, egykori sebész főorvos tiszteletére. Wittenberger Miklós, a kárpátaljai egészségügy huszadik századi történetének 3 legnagyobb alakja közé tartozik, Fedinec Sándorral és Linner Bertalannal együtt. Wittenberger Miklós pontosan 115 éve, 1909. október 11-én született Szolyván. A prágai Károly Egyetem elvégzése után pályáját Aknaszlatinán kezdte. Tehetségét felismerve, Munkácsra hívta és maga mellé fogadta az említett Fedinec Sándor, sebész főorvos, akitől később, a munkácsi kórház sebész- főorvosi pozícióját is megörökölte, amikor a másik sebészgéniusz Ungvárra költözött. Wittenberger pályája során több mint 30 ezer sikeres operációt hajtott végre, amelyek szinte a test minden részét érintették. Amellett, hogy olyan sebészeti eszközöket is kidolgozott, amelyeket később egész Európában használtak, kiemelten figyelt a következő generáció sebészeinek oktatására is. Emléktábláját a róla elnevezett utcán, egykori lakóházával szemben, első munkácsi állomáshelyének, a jelenlegi járóbeteg ellátó központnak a falán helyezték el és koszorúzták meg.
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Halábori Alapszervezete a helyi Tiszavirág tánccsoporttal közreműködve hagyományőrző szüreti délutánt szervezett a Fedák Sári Közösségi Házban. A magyar kormány támogatásából felújított épületben a halábori résztvevők mellett a környező települések KMKSZ alapszervezetei és tánccsoportjai is képviseltették magukat. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy megőrizzük hagyományainkat, ez a rendezvény is az összetartozásunkat erősíti, emelte ki Kádár Szilvia, a KMKSZ Halábori Alapszervezetének elnöke, a Halábori Klub vezetője. Egy igazi szüreti mulatsághoz hasonlóan itt sem maradhatott el a mindenki által várt csősztánc, ahogy a csősz is szerepet kapott. A településen nagyon aktív a hagyományőrző csoport, így a fiatalok is örömmel mutatták be mindazt, amit tanultak. A KMKSZ Beregszászi Középszintű Szervezete a Bereg vidéken folyamatosan támogatja azon hagyományőrző programok megszervezését, amelyek a magyar tovább örökítik a hagyományokat. Így volt ez a Halábori szüreti délután esetében is. A Fedák Sári Kulturális Központban a hagyományőrző alkalmak mellett néptáncoktatás is zajlik a Kárpátház civil szervezet jóvoltából. A hagyományőrző délutánon a legfiatalabbak rábaközi, míg az idősebbek árközi táncokat mutattak be, továbbá bemutatkozott a Benei Kultúrház Gyöngyvirág hagyományőrző csoportja és a Szélrózsa csoport is.
Október 6-a szomorú eseményekre emlékeztet minden, szívében magyar embert, hiszen ezen a napon 1849-ben, a szabadságharc leverését követően az ifjú Ferenc József császár súlyos büntetés kiszabásával akarta megüzenni a magyaroknak, hogy birodalmában nem tűri a lázadást: 13 magyar honvédtábornokot nyilvános kivégzés által ítéltetett halálra. Budapesten pedig kivégezték gróf Batthyány Lajost, Magyarország első alkotmányos miniszterelnökét. A világ magyarsága minden évben megemlékezik erről a gyászos napról. Molnár D. István, a KMKSZ beregszászi alapszervezetének elnöke a beregardói Perényi-kúriában szólt a most megjelentekhez. Megemlékező beszédében elhangzott, hogy nehéz időszak ez az ország és a kárpátaljai magyarság számára is, de annak ellenére, hogy a rossz hírek szerint alig maradt magyar a vidéken, mégis van egy erős kárpátaljai magyar közösség, amely kitart és őrzi őseink hagyatékát. Perényi Zsigmond báró bátran és következetesen képviselte a magyar nemzet ügyét, és a végsőkig kitartott: a Habsburg-kormányzat bosszúja őt is utolérte 1849 októberében. Az ugocsai főispán is vértanú, akit szintén Aradon végeztek ki, bár október 24-én, de ugyanazon okokból, mint a tizenhárom elődjét: a függetlenségi nyilatkozattal való azonosulása és a szabadságharcban betöltött szerepe miatt. Akasztásra ítélték, a legmegalázóbb kivégzési módra, ami csak egy arisztokratát sújthat. Perényi volt a szabadságharc egyik legidősebb vértanúja, sírján ma is olvasható: „Meghalt, mert hazáját életénél jobban szerette.” A kárpátaljai magyarság fontosnak tartja, hogy minden nehézség ellenére megemlékezzen történelmi hőseiről. Az esemény végén a kárpátaljai magyar intézmények és szervezetek képviselői elhelyezték az emlékezés koszorúit, miközben a Beregardói Református Nőszövetség kórusa a „Beh régen vérezel szegény magyar…” kezdetű dalt énekelte el.