Horváth Anna vidékünk egyik legkiemelkedőbb művésze volt, elismert keramikus, éremművész, szobrász, festő, grafikus, plakát- és díszlettervező, valamint publicisztikai írások szerzője, öntörvényű, karizmatikus egyéniség, akinek hűen őrzik emlékét a róla elnevezett beregszászi iskolában, ahol a tanulók verses-zenés összeállítással emlékeztek a művészre születésének századik évfordulóján.
A Sevcsenko utcában található oktatási intézmény máig büszke egykori pedagógusára, Horváth Annára, akinek tiszteletére 2014-ben emléktáblát helyeztek el az iskola előterében, 2016-ban iskolamúzeumot nyitottak alkotásaiból az épület alsó szintjén, 2017-től pedig méltósággal viseli a gimnázium Horváth Anna nevét.
„Kevés olyan személy volt, van vagy lesz Beregszászban, aki olyan mélyrehatóan ismerné a város kultúrtörténetét, mint Anna néni ismerte, hiszen aktív részese, szervezője, formálója volt a magyarságunk megmaradását szolgáló intézményeknek” – emelte ki köszöntőjében Fring Erzsébet szervezőpedagógus, hozzátéve, egykori kollégája rendkívül jó emberismerő volt, aki mindenkiben az értelmet kereste, a vele való találkozásokkor senki nem ment el tőle „üresen”, mindenki tanult tőle valamit.
A tanulók ezután művészettörténészek, kritikusok írásai alapján idézték fel Horváth Anna életét és munkásságát. „Soha nem készültem művésznek. Gyermekkoromban beteges kislány voltam, és mihez kezd a szobába hosszú időre bezárt gyerek? Elkezd olvasni, rajzolgatni, festeni” – hangzottak el a művész szavai, aki egy alkalommal úgy fogalmazott, kíváncsisága genetikai örökség volt. Egyvalami érdekelte igazán: meg tudja-e jól csinálni, amit elképzel, majd gondolatai anyagban realizálódtak. Véleménye az volt, hogy a művész egyénisége elsősorban a megérzéstől függ: „Az igazi művész maga választja meg a témáit, amit ábrázol. Az átlagember talán fel sem figyel az élet apróságaira, a művész pedig éppen ezeken keresztül láttatja meg velünk a szépet.”
Munkáiban fontosnak tartotta a lendület, a szépség, a személyiség, a belső tulajdonságok, az érzések és érzelmi megnyilvánulások, a humor, az ihlet, az eszme megformálását, kézzel foghatóságát és szemmel láthatóságát. Horváth Anna művészetének jellemzője a szülőföld, a kétkezi munkások, a parasztok szeretete, a valóságábrázolás új formáinak állandó kutatása, a bátor kísérletezés. Alkotóként több területen is otthonosan mozgott: ilyen a díszlettervezés, a kisplasztika, a monumentális szobrászat, a rézdomborítás, a belsőépítészet, a grafika, a festészet, valamint éremművészként is a legjelesebbek között tartották számon.
„Érmei elsősorban szellemes dimenziójátékai révén ejtik rabul a szemlélőt: a térben kifejezett formáknak azzal a sokszor szeszélyes, barokkosan buja fantáziájú, de a kompozícióval mindig tömör egységbe foglalt váltakozásával, amely egy-egy miniatűr színpaddá varázsolja az alig néhány centiméteres alkotást” – hangzott el.
Kisplasztikáinak jellemzője a naiv báj és az enyhe humor, a néprajzi érdeklődés, a falusi viseletek pontos visszaadása, s meg kell jegyezni, hogy Horváth Anna a helyi vonatkozású népdalokat is hasonló alapossággal ismerte. Kisplasztikáiban főként karakteres munkás- és parasztfigurákat formált, fejkendős falusi asszonyokat, kucsmás, pipázó parasztembereket, játszadozó gyerekeket, s az öregeket különösen kedvelte. Könnyed humor ragyogja be ezeket a műveit, a karikírozásnak egészen sajátos, a modellt a szemlélő szívébe lopó módja. Ez jellemzi az ecsettel és tollal készített emberábrázolásait is.
Munkásságában egy egész korszakot képviselnek a rendkívül leegyszerűsített formavilágú, dekoratív megoldásokra törekvő szoborkompozíciók, melyekben eléri a stilizálásnak azt a szinte határértéket jelölő fokát, amikor a mű még a figuratív megoldásokon belül marad, reális formákra épül, mégis csak a leglényegesebb, gyakran geometrikussá egyszerűsödő formaelemek maradnak meg. Köztéri szobrainak egy részében főként a kárpátaljai magyar parasztember típusát igyekezett megformálni. Kerámiái között fontos helyet foglal el a parasztmenyecskéket ábrázoló, mélyen dekoratív, ugyanakkor lélekelemzésre is vállalkozó, néprajzilag is rendkívül pontos ciklus. Ebbe a műfajba sorolandók az általa készített dekoratív fali szobrocskák, amelyek révén szinte az egész művészettörténetet végigjárta. Belsőépítészként a népi formavilágnak a modern törekvésekkel való ötvözése volt az erőssége.
Horváth Anna, a széleskörűen ismert, nagy hatású alkotó autodidakta volt. Szaktudományokat nem végzett, csupán puszta erejéből építette fel magát, ami bizonyos önállóságot, szuverenitást is jelentett számára. Beregszásznak lelkes polgára volt, nem vonzották a nagy művészeti központok, ebben a kisvárosban élte le életét, mégis tudott az egész világban gondolkodni. Fontosnak tartotta az iskolával fenntartott kapcsolatot. Amíg ereje engedte, órákat tartott a gyerekeknek, de a tanárokat is nevelte észrevétlenül, rávilágított arra, hogy szeretni kell a minket körülvevő világot, az embereket, a természetet, és meg kell tanulni érzéseinket kifejezni: akár szép szóval, dallammal, ceruzával vagy ecsettel. Felhívta az emberek figyelmét arra, mire kell törekedni, hogy szebb legyen ez a világ. Ebben a hitben tevékenykedett, hogy szülővárosa és a kárpátaljai magyarság jó hírét közvetítse a világba.
A gyerekek igényesen összeállított műsorát Finta Éva József Attila-díjas költő, Horváth Anna hagyatéka őrzőjének versei színesítették.
Miután a jelenlévők megtekintettek egy riportot, melyben maga Horváth Anna is megszólalt, közösen vonultak át az iskolamúzeumban, ahol Tóth Edit igazgató asszony mondott zárszót. Elmondta, egy művészt leginkább az alkotásain keresztül lehet megismerni. „Bár személyesen nem ismertem Anna nénit, mindenkitől azt hallottam, hogy mennyire szerette az embereket. Ezt tükrözik rajzai és szobrai is, hiszen szeretet nélkül nem lehet ilyet alkotni” – mutatott rá.
A megemlékezés végén az egybegyűltek megkoszorúzták Horváth Annának az iskola bejáratánál elhelyezett emléktábláját.
Néma főhajtással emlékeztek meg Pásztor Istvánról a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a TV21 Ungvár munkatársai Szabadkán. A Vajdasági Magyar Szövetség egy éve elhunyt elnökének Bajai úti temetőben lévő sírjánál a kárpátaljaiak mécsest gyújtottak, és elhelyezték a kegyelet virágát. Pásztor István a délvidéki magyarság hűséges szolgálójaként egész életét a közösség és a közjó szolgálatának szentelte. Elnöksége alatt nemcsak politikai vezetőként állt helyt, hanem példaként is szolgált mindazok számára, akik hisznek a közösség összetartó erejében, és az együttműködés fontosságában.
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) csendes gyertyagyújtással búcsúzott a tragikus hirtelenséggel elhunyt Potápi Árpád Jánostól, akit szülővárosában, Bonyhádon helyeztek örök nyugalomra október 24-én. A kárpátaljai magyarság lélekben kísérte utolsó útjára és csendes főhajtással emlékezett a néhai nemzetpolitikáért felelős államtitkárra.
A KMKSZ beregszászi székházában
„Kárpátalja magyarsága is gyászol és búcsúzik ma Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár úrtól, akinek felfelé ívelő pályafutása néhány napja megszakadt. El kell mondanunk, hogy mindvégig hűen szolgálta szülőföldjét, szülőhazáját és a külhoni magyarságot” – emlékezett meg róla a KMKSZ beregszászi székházában Sin József, a Szövetség alelnöke.
A KMKSZ beregszászi székházában
Potápi Árpád János 1993-ban kapcsolódott be a politikai életbe, 1998-tól kezdve haláláig, huszonhat éven keresztül egyéni mandátummal rendelkező országgyűlési képviselő volt. Az 1994-es országgyűlési választásokon ő lett a Fidesz bonyhádi kampányfőnöke. 2007-től a Tolna Megyei Választmányt vezette elnökként. 2003 óta látta el a bonyhádi, majd pedig az új, dombóvári választókerület elnöki teendőit. 2011-től 2014 áprilisáig a Fidesz-frakció egyik frakcióvezető-helyetteseként tevékenykedett. A 2022. április 3-i országgyűlési választáson hetedszer nagy többséggel – 62,44%-os eredménnyel – szerzett egyéni országgyűlési képviselői mandátumot. Az elmúlt évek során tagja volt az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi, valamint a külügyi bizottságnak. 2011. január 1-től 2014 júniusáig az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnökeként tevékenykedett. 2014 óta a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkári feladatait látta el.
A Rákóczi-főiskolán
„Nagyon sokan ismerték őt Kárpátalján is, és szerették, tisztelték közvetlenségéért, segítőkészségéért. Egy tudatosan tervező, előrelátó politikus volt, akinek szívében kivételes hely jutott a kárpátaljai magyarságnak. Miután gyakran megfordult vidékünkön, jól ismerte régiónkat, az itt élő magyarok életét és problémáit. Sokat tett a kárpátaljai magyarság intézményrendszerének megtartásáért és fejlődéséért. Potápi Árpád János javaslatára a Magyar Állandó Értekezlet 2024-et az együttműködő nemzet évévé nyilvánította, mely tovább szilárdította a magyar kormány által létrehozott szociális hálózatot. A kárpátaljai szociális programcsomag alapján 2023-ban több ezer személy részesült támogatásban” – fogalmazott Sin József, hozzátéve: „Személyesen is jól ismertem őt. 2012-ben Erdélybe, Kézdivásárhelyre utaztunk focicsapatunkkal, hogy egy focitornával is megtámogassuk az erdélyi magyarság önrendelkezési törekvéseit. A szálláshelyünkön találkoztunk először, így indult ismeretségünk. A külhoni magyarság megsegítésének ügye és a foci szeretete hozott minket össze. Kedves Árpád, nyugodj békében!” – búcsúzott a KMKSZ alelnöke Potápi Árpád Jánostól.
A KMKSZ ungvári székházában
A KMKSZ beregszászi és ungvári székháza mellett csendes gyertyagyújtással tisztelegtek a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán is a néhai nemzetpolitikáért felelős államtitkár emléke előtt, akinek a nemzetpolitika terén kifejtett munkája maradandó nyomot hagyott minden magyarban – éljen a világ bármely részén –, érdemei az anyaország és a külhoni magyarok közötti kapcsolatok elmélyítésében elévülhetetlenek. Potápi Árpád János emléke és szellemisége tovább él mindazok szívében, akik ismerték, tisztelték és szerették.
A munkácsi magyarok egy megható előadással emlékeztek meg az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hőseiről a Munkácsy Mihály Magyar Házban október 23-án.
A Munkácsy Mihály Magyar Ház azon túl, hogy számos kulturális eseményt szervez, s megannyi művészeti kiállításnak biztosít helyszínt, figyelmet fordít arra, hogy a történelem meghatározó eseményeire méltó módon legyen lehetőség emlékezni. Az impozáns épület dísztermében összegyűlt emlékezőket Pfeifer Anita, a Magyar Ház kulturális menedzsere köszöntötte: „Ma azért gyűltünk össze, hogy tisztelettel és mély hálával emlékezzünk meg az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseiről. Azokról a bátor férfiakról, nőkről és fiatalokról, akik nem rettentek vissza a túlerőtől, és életüket, szabadságukat áldozták azért, hogy egy igazságosabb, szabadabb világot teremtsenek hazánk számára” – fogalmazott, majd felidézte a 68 évvel ezelőtt történt budapesti eseményeket. „1956 októbere a magyar történelem egyik legfényesebb pillanata volt, amikor a nemzet egy emberként állt fel az elnyomás ellen. Az a hősies küzdelem, amely akkor zajlott, ma is a szabadság és az igazság iránti elkötelezettség szimbóluma. A pesti srácok, a munkások, az értelmiségiek mind közös célért küzdöttek: egy olyan jövőért, amelyben szabadon lehet gondolkodni, beszélni és cselekedni” – emelte ki beszédében Pfeifer Anita. Bár a forradalom elbukott, hősei soha nem tűntek el a milliók szívéből, azok emléke örökké élni fog az utókor emlékezetében. „Ma, több mint hat évtizeddel később kötelességünk megőrizni emléküket, és továbbvinni azt az örökséget, amit ránk hagytak. A múlt tanításai ma is érvényesek: a szabadságért minden generációnak meg kell küzdenie, de az igazság végül győzedelmeskedik” – hangsúlyozta, majd a színpadra szólította a Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Középiskola és a Munkácsi Szent István Líceum tanulóit.
A diákok emlékműsora hűen idézte fel az 1956. október 23-i pesti eseményeket s az ebből kibontakozó, a magyarok millióinak életét befolyásoló történéseket. Az ’56-os események nemcsak politikai és történelmi jelentőséggel bírnak, hanem az egyének személyes sorsának drámája is volt egyben. A zenés-irodalmi összeállítás egy Budapesten maradt édesanya és a külföldre menekült fia levelezésén keresztül nyújtott megrázó betekintést azokba az érzelmi hullámzásokba, amelyeket a kor emberei átéltek. E két ember sorsán keresztül bontja ki a forradalom drámáját egy olyan történet segítségével, amely a levélváltások révén hűen tükrözi a családok szétszakadását, a bizonytalanságot, a félelmet és a reményt. A darab hangulatát emelik azok a dalok, versek és prózarészletek, amelyek szervesen illeszkednek a történet fonalába, s kifejezik az 1956-os eseményekben részt vevő emberek érzéseit és az átélt tragédiákat.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc a népi ellenállás szimbólumává vált, amely megmutatta, hogy a tömegek képesek szembeszállni a totalitárius rendszerekkel a szabadság és az önrendelkezés érdekében. E történelmi esemény emléke ma is inspirálóan hat a demokráciáért és az emberi jogokért folytatott küzdelmekre világszerte, hangsúlyozva az egyéni és kollektív bátorság szerepét. A forradalom öröksége emlékezteti a jelen emberét is arra, hogy a közösségi összefogás ereje kulcsszerepet játszik a jövő formálásában.
A rendezvényen részt vettek a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) helyi képviselői és aktivistái is, akik nevében Korolyova Erzsébet, a KMKSZ Munkácsi Alapszervezetének elnöke nyilatkozott lapunknak. Elmondta, hálát érez, amiért a helyi magyarságnak van hol összegyűlnie, és együtt emlékezhetnek a nemzeti ünnepekre. A színvonalas előadást kommentálva Korolyova Erzsébet hozzátette, hogy a KMKSZ rendkívül örvendetesnek tartja, hogy a munkácsi magyar tannyelvű oktatási intézményekben a tananyag átadása mellett a pedagógusok kiemelt figyelmet fordítanak a magyar történelem és kultúra ismertetésére, a magyar identitástudat megőrzésére.
A megemlékezés végén a jelenlévők egyperces néma főhajtással tisztelegtek az ’56-os hősök, valamint az országban jelenleg dúló háborúban elhunytak emléke előtt.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hőseire emlékeztek a Beregszász és környékén élő magyarok a Vérke-parti város vasútállomásánál található ’56-os emlékműnél október 23-án.
A Pro Cultura Subcarpathica (PCS) civil szervezet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (II. RF KMF), a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), Magyarország ungvári és beregszászi külképviseletei, valamint a Beregszászi Polgármesteri Hivatal minden évben megemlékezéssel méltatja az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóját.
A rendezvény elején Bartis Ferenc Utószó című verse hangzott el Radvánszky Ágoston, a Rákóczi-főiskola történelem szakos hallgatója tolmácsolásában, majd a nemzeti összefogás egyik kiemelkedő pillanatának 68. évfordulója kapcsán Csernicskó István, a II. RF KMF rektora mondott beszédet. „1956. október 23-án egyszerű emberek érezték úgy, hogy elég volt a zsarnokságból. Ez nem felülről szervezett, gondosan megtervezett megmozdulás volt, és nem külföldről pénzelt forradalom, hanem hétköznapi hősök tettei vezettek odáig, hogy az első repedések megtörténtek azon a bizonyos vasfüggönyön. Nagy napok voltak azok, nehéz idők, és itt, mi Kárpátalján tudjuk jól, hogy milyen nehéz a nehéz időkben. De hogyha voltak emberek, akik akkor bátrak voltak, és tudták, hogy meg kell tenni azt, amit lehet, akkor nekünk is van lehetőségünk arra, hogy tetteinket átgondolva, emlékezve arra, hogy aki mer, az tud eredményeket elérni, mi is meg tudjuk tartani közösségünket, jelenünket és jövőnket” – hangsúlyozta a főiskola rektora.
Az 1956. október 23-tól november 4-ig tartó közel két hét a kommunista diktatúra sötét idejében a szabadság és a demokrácia ígéreteként hozott fénylő ragyogást az akkori társadalomba – fogalmazott ünnepi beszédében Buczkó István beregszászi magyar vezető konzul. „A magyarok az ’56-osoknak köszönhetik, hogy megőrizhették a tartásukat, felemelhették a fejüket, mert ha titokban is, de volt mire és kire büszkének lenni. A magyar nemzet ekkor mutatta meg igazi jellemét, bátorságát és szabadságszeretetét. 1956 októberében egy olyan történelmi pillanat jött el, amikor az ország túlnyomó része megosztottság nélkül lépett fel egy közös cél érdekében végzettségtől, hivatástól és családi háttértől függetlenül” – emlékeztetett a diplomata, hozzátéve: 1956 nemcsak Budapest, hanem az egyetemes magyarság eseménye is volt, amely hatást gyakorolt a határon túli magyarokra is, hiszen ’56 nemcsak Magyarország számára, hanem a világtörténelemben is mérföldkő volt, amely „figyelmeztette a világot a kommunizmus elnyomó természetére és megmutatta a magyarok szabadság iránti örök, elpusztíthatatlan vágyát, s bár a forradalmat rövid idő alatt vérbe fojtották és az elbukott, amit pedig véres megtorlás követett, de az elvei, a szabadság iránti küzdelem örök életre szóló példaként szolgálnak”. Ez az élmény tört felszínre 1989-ben, és a rendszerváltással diadalmaskodott – konstatálta Buczkó István. „A mai napon, ami a magyarok számára a szabadság ünnepnapja, hajtsunk fejet és tisztelegjünk az ’56-os egyetemi ifjúság, a fővárosi és vidéki értelmiségiek és munkások, a zsarnokság ellen fellázadt mindazon hétköznapi hősök, a jól ismert és névtelen áldozatok emléke előtt, akiknek bátorsága, áldozatvállalása, emberi méltóság iránti elkötelezettsége nélkül a magyar nemzet tagjai ma nem ünnepelhetnének szabadon, nem lehetnénk büszke magyar nemzet” – emelte ki a konzul.
Ezután a jelenlévők Pintér Béla ’56 él! című dalát hallhatták Pivnyeva Nikolett és Nagy István, a Rákóczi-főiskola hallgatóinak előadásában, majd dr. habil. Váradi Natália, a II. RF KMF Történelem- és Társadalomtudományi Tanszékének professzora felelevenítette a 68 évvel ezelőtt történt budapesti eseményeket: „Az 1956-os hősökre való emlékezés nemcsak kötelesség, hanem felelősségvállalás is. Hiszen történelmi múltunk örökséget hagy, s egyben soha el nem évülő felelősséget is, ezt nekünk tovább kell vinnünk és tovább kell adnunk” – jelentette ki Váradi Natália. A professzor elmondta, az 1956-os forradalom eseményei határon innen és túl a legszebb példája annak, hogy az elszakított magyarság szembetűnően, példaértékűen összefogott. „Így ’56 nemcsak a szabadság- és az igazságvágy, az igazságérzet jelképe, hanem az összmagyarság összetartozásának jelképe is. […] Az ’56-osok nem várják el tőlünk azt, hogy percre pontosan tudjuk, hogy mi zajlott minden órában, egy dolgot azonban biztosan elvárnak, és joggal: hogy hűek legyünk azokhoz az elvekhez és célokhoz, melyeket ők kitűztek maguk elé, és vigyük tovább a hitet és az egységet” – hangsúlyozta Váradi Natália, majd felidézte az akkori események vidékünket érintő mozzanatait, ugyanis a szovjet tankok és katonák Beregszászon keresztül vonultak át Budapest felé tartva, s bár próbálták a lakosság elől ezeket elrejteni, mindenki hallotta és látta a történéseket. „Nekünk emlékeznünk kell, és az emléket tovább kell adni. Ne felejtsük el, hogy a múlt kötelez. Tisztelet a bátraknak, tisztelet a hősöknek” – mondta a professzor.
A felszólalások után Molnár János római katolikus püspöki helynök, beregszászi esperes-plébános Szent Pál apostol szavaival kérte Isten áldását az emlékezőkre. „Az ’56-osok nem tettek mást, mint becsülettel teljesítették azt, amiről úgy érezték, hogy a kötelességük, amiről úgy érezték, felelősséggel tartoznak Isten és a nemzet előtt. Ezeket a kötelességeinket nekünk is ismernünk kell, és Istennek tetsző módon teljesítenünk is azokat” – fűzte hozzá.
A rendezvény végén a résztvevők elhelyezték az emlékezés koszorúit a bátrak tiszteletére 2016 novemberében emelt emlékmű elé. A koszorúzás ideje alatt Terry Gilkyson és Gommermann István Honvágy című dala szólt, melyet az ’56-os forradalom után a távoli országokba emigrált magyarok himnuszként hallgattak; százezrek számára jelentette ez a dal akkoriban a hazát és 1956 üzenetét.
Idén is közös megemlékezést szervezett Magyarország Ungvári Főkonzulátusa és Beregszászi Konzulátusa, valamint a kárpátaljai magyar társadalmi és kulturális szervezetek az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából, a hagyományokhoz híven Ungváron.
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség képviselői, az Ungvári Dayka Gábor Líceum tanárai és tanulói, a történelmi egyházak hívei és mások a háború miatt már harmadik alkalommal csendes koszorúzással adóztak az 1956-os hősök emlékének.
Az előző évekhez hasonlóan október 23-án délután a résztvevők a megyeszékhelyen előbb az 1956-os emlékműnél, a Majdan Hősei (Herojiv Majdanu) parkban helyezték el az emlékezés virágait és gyújtottak mécsest. Albertné Simon Edina konzul üdvözölte a magyar forradalom és szabadságharc 68. évfordulójára emlékezőket.
A rendezvényen a Kárpátaljai Megyei Tanács, a Kárpátaljai Katonai Közigazgatási Hivatal és Ungvár vezetősége, illetve képviselői is tiszteletüket tették.
Roman Szaraj, a megyei tanács elnöke az újságírókkal beszélgetve a 68 évvel ezelőtti magyarországi történések kapcsán kiemelte:
– Rendkívül fontos emlékezni az akkori eseményekre, hogy ne ismétlődhessen meg napjainkban, hogy egyértelmű legyen: az, amit ma tesz az Orosz Föderáció, megengedhetetlen.
Csizsevszkij Krisztián, a helyi líceum 11. osztályos tanulójának előadásában elhangzott Aranyosi Ervin Október 23. (1956 emlékére) című verse: „És jött egy nap, október huszonhárom, hitet hozott a hűvös őszi szél: Szabaddá válunk, végre, minden áron, a bátor szív egy szebb jövőt remél.”
Kulin Judit, a KMKSZ Ungvári Városi Alapszervezetének elnöke, az Ungvári Dayka Gábor Líceum igazgatónője lapunk tudósítójának elmondta:
– Az ungvári magyarság számára pontosan olyan fontos október 23-a, mint a teljes magyarság számára. Ez egy olyan jeles nap a történelmünkben, ami a szabadságról szól. Ha úgy vesszük, egy egész ezer év a magyarság történetében arról szólt, hogyan küzdött a szabadságáért, hol a tatárok, hol a törökök, hol a Habsburg Birodalom ellen és a szovjetrendszer ellen is. Erre emlékezünk ma, október 23-án. Nekünk, ungváriaknak saját hőseink vannak október 23-a alkalmából, amire büszke is vagyok, mert az iskolánk falán emléktábla tudatja a felnövekvő nemzedékkel, hogy mi is részei vagyunk a nagy magyarságnak.
A történelmi egyházak nevében Héder János ungvári református lelkész, püspökhelyettes, a Kárpátaljai Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője kérte az Úr áldását magyar és ukrán nyelven:
– Urunk, te látod a múltat, a jelent és a jövőt. Emlékezzél meg azokról, akik áldozatul estek, akik hősök voltak, bátrak, akik odatűzték a szent nevedet a szabadságnak, az igazságnak a zászlajára.
A megemlékezés második helyszíne a Dovzsenko utcában volt, ahol a résztvevők megkoszorúzták a jelenleg vizsgálati fogdaként is működő korábbi börtön falán elhelyezett emléktáblát és lerótták kegyeletüket. Az ’56-os események kapcsán a szovjethatalom több száz magyar forradalmárt, valamint velük rokonszenvező kárpátaljai lakosokat tartott fogva.
Bacskai József főkonzul lapunknak nyilatkozva megjegyezte, hogy ma ismét egy csendes megemlékezésre került sor Ungváron.
– A háború harmadik évében emlékezünk 1956-ra, az 1956-os hősökre, nemcsak az anyaországiakra, hanem a kárpátaljaiakra is. Gondoljunk csak Milován Sándor bácsi élettörténetére. A magyar emberek Kárpátalján és Magyarországon is meggyőződhettek 1956-ban arról, hogy csak egymásra számíthatnak, magyar ember csak magyar emberre, magyar összefogásra számíthat. Akkor is sok mindent megígértek külföldről, de nem teljesítették. Ma a Kárpátalján élők szintén az anyaországraa és a világ magyarságára számíthatnak. Három éve baj van, és ebben a bajban nagyon sok segítséget kaptak az itteniek humanitárius oldalról, rengeteg eszközt, élelmiszert, rengeteg segítséget. Erre számíthatnak a jövőben is.
Kárpátalja megyeszékhelyén, Ungváron is megemlékeztek az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 68. évfordulójáról. Az országban dúló háborúra való tekintettel idén is csupán néma főhajtással és csendes koszorúzással emlékeztek meg szabadságszerető népünk hősiességéről, azokról a fiatalokról, akik fellázadtak a kommunizmus diktatúrája ellen, és akik az első szöget verték az elnyomó rendszer koporsójába. Az ungvári 56-os emlékműnél az Ungvári Magyar Főkonzulátus, a beregszászi külképviselet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség és a beregszászi főiskola hallgatói mellett a Kárpátaljai Megyei Tanács vezetősége is tiszteletét tette. A megemlékezés a néhány utcányira található börtön falánál ért véget, ahova a forradalom leverése után a magyarországi forradalmárokat és azokat a kárpátaljaiakat zárták be, akik szolidaritást vállaltak a Budapesten, a kommunista diktatúra ellen harcoló felkelőkkel. Az 1956-os forradalom dicsőséges napjaira és az azt követő véres megtorlásokra emlékeztek Beregszászon is, ahol a Pro Cultura Subcarpathica a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolával közösen tartott koszorúzással egybekötött rendezvényén. A résztvevők a 2016-ban a forradalom és szabadságharc 60-ik évfordulójára, Magyarország Beregszászi Konzulátusa és a Beregszász városa által állítatott, a vérbe fojtott forradalmat és szabadságharcot jelképező kettétört kopjafánál rótták le tiszteletüket, a városi vasútállomás mellett, amely számos szállal kötődik a forradalomhoz: itt gyülekeztek annak leverésére irányított szovjet katonák és tankok, majd a megtorlást követően itt haladtak tovább a már foglyul ejtett szabadságharcosokkal teli vagonok. Az 56-os fiatalok mindent megtettek, amit lehetett, nekünk pedig az a kötelességünk, hogy a fiataljainknak is megismerjék ezeket történéseket, emelte ki Orosz Ildikó a Pro Cultura Subcarpathica és a Rákóczi-főiskola elnöke. Az 1956-os forradalom hőseire emlékezett a Latorca parti város magyarsága a Munkácsy Mihály Magyar Házban. A 68 évvel ezelőtti eseményeket a Szent István Római Katolikus Líceum és II. Rákóczi Ferenc Középiskola diákjai zenés-irodalmi összeállítás keretén belül idézték fel. A történet egy Budapesten élő anya és külföldre menekült fia levélváltásain keresztül bontja ki a forradalom drámáját, a családok szétszakadását, a bizonytalanságot, a félelmet és a reményt.
Október 20-án a Viski Kölcsey Ferenc Líceum diákjai emlékműsor keretében idézték fel az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit. Az előadás során a diákok egy különleges időutazásra hívták a közönséget, ahol kisebb színdarabok formájában meséltek, énekeltek és szavaltak az akkori történésekről.
Vasárnap a délutáni órákban egy igazán szívhez szóló előadással készültek a viski magyar iskola diákjai. A gyerekeket felkészítő Szabó Gabriella tanárnő szerint fontos, hogy a fiatalok ne csak tanuljanak az eseményekről, de valóban meg is értsék a dolgok miértjét. Szerinte egy-egy ilyen előadás elkészítése során nyílik meg előttük valóban az akkori kor valósága, hiszen hozzájuk hasonló korú fiatalok is sokan részt vettek akkoriban a pesti utcák történéseiben.
A megható és színvonalas prózai-zenés-verses összeállítás során a fiatalok nemcsak azt mesélték el, hogy hogyan zajlottak az egykori események azokon a szomorú őszi napokon Pest utcáin, hanem hitet tettek hazaszeretetről, mindarról, hogy bár több évtizede volt, de nem lehet és nem szabad feledni a szörnyűségeket és azt, amikor a magyar szív egyszerre dobbant és sóhajtott fel, hogy elég: „Súlya volt itt minden fordulatnak. Valamit elvettek – ám valamit mégis adtak. […] Érted, értem, egy nemzetért, egy élhetőbb életért… Életük árán is visszaadták a reményt, egy születendő gyermekért, egy megálmodott holnapért.”
Az esemény végén Czébely Ilona, a Viski Kölcsey Ferenc Líceum igazgatója köszönetét fejezte ki a diákoknak és tanároknak a tartalmas és sokatmondó, megható előadásért. Az igazgató kiemelte: amíg vannak olyan fiatalok, akik értik és elő is tudják adni az 1956-os eseményeket, addig nincs veszve a remény itt, Kárpátalján sem.
A közönség lelkes tapssal jutalmazta a kiváló előadást.
Emléktáblát állított a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Munkácsi Alapszervezete Wittenberger Miklós, egykori sebész főorvos tiszteletére. Wittenberger Miklós, a kárpátaljai egészségügy huszadik századi történetének 3 legnagyobb alakja közé tartozik, Fedinec Sándorral és Linner Bertalannal együtt. Wittenberger Miklós 115 éve, 1909. október 11-én született Szolyván. A prágai Károly Egyetem elvégzése után pályáját Aknaszlatinán kezdte. Tehetségét felismerve, Munkácsra hívta és maga mellé fogadta Fedinec Sándor, sebész főorvos, akitől később, a munkácsi kórház sebész- főorvosi pozícióját is megörökölte, amikor a másik sebész géniusz Ungvárra költözött. Wittenberger pályája során több mint 30 ezer sikeres operációt hajtott végre, amelyek szinte a test minden részét érintették. Amellett, hogy olyan sebészeti eszközöket is kidolgozott, amelyeket később egész Európában használtak, kiemelten figyelt a következő generáció sebészeinek oktatására is. Emléktábláját a róla elnevezett utcán, egykori lakóházával szemben, első munkácsi állomáshelyének, a jelenlegi járóbeteg ellátó központnak a falán helyezték el. Wittenberger Miklós pályája során több mint 1500 olyan műtétet hajtott végre, melyeket a kor egyik legelterjedtebb betegségében szenvedőkön vagyis a tuberkulózisos betegeken hajtott végre. Emellett főként a has tájéki műtéteivel vívta ki a páciensek és a szakma elismerését. A sebész nem csupán orvosként, de családapaként is példamutató volt, mondta lánya, Alter Katalin, aki néhány, vele kapcsolatos kedves történetet is felelevenített. Öröm tudni azt, hogy édesapánk emléke nem csak bennünk, de a munkácsiak szívében is jelen van, emelte ki, Wittenberger Miklós másik lánya, Lucánics Mária. A táblaavatót követően, a résztvevők kötetlen beszélgetésen vehettek részt a néhai kiváló munkácsi sebész lányaival, akik egy albumot is összeállítottak Wittenberger Miklós életéről.
Október 9-én néma főhajtással emlékeztek meg Beregszászban az 1944-es szovjet bombázások áldozatairól. A Magyarország Beregszászi Konzulátusa és a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet által közösen szervezett eseményen idén is koszorúkat helyeztek el a Vérke-parti város temetőjének honvédparcellájában, valamint a vasútállomás melletti emléktáblánál.
A beregszászi temetőben dr. Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ideiglenes ügyvivője az egykori áldozatokra emlékezve elmondta: 1944. október 9-én a szovjet légierő két hullámban bombázta a beregszászi vasútállomást. A harci cselekményeknek mintegy 250 hallottja volt, melyek között katonák és civilek is voltak. A konzul kiemelte: a múlt eseményeinek felidézése a megmaradt közösség egyik fontos feladata, s abból erőt merítve kell törekedni a tartós béke elősegítésére. A diplomata sajnálatosnak nevezte, hogy immáron több mint két és fél éve Ukrajna területén háború dúl, amelynek egyre több magyar áldozata is van. Mint fogalmazott, jelenleg 52 olyan férfiről tudnak, akik magyar nemzetiségűek voltak és elestek a jelenleg zajló háborúban. Az ügyvivő szerint fontos lenne, hogy a béke mielőbb helyreálljon az országban, és elinduljon a békés építőmunka.
Az eseményen a Beregszászi Bethlen Gábor Líceum 9. osztályos diákjainak emlékműsorát tekinthették meg az egybegyűltek, majd a történelmi egyházak képviselői mondtak imát.
Ezt követően a megemlékezés a beregszászi vasútállomás előtt elhelyezett emléktáblánál, az egykori bombázások helyszínén folytatódott.
Molnár Krisztina, a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet munkatársa az emlékező közösséget köszöntve felidézte: 1944-ben 27 szovjet bombázó lépett Beregszász légterébe, hogy a fontos infrastrukturális célpontot, a vasutat bombázzák. De a szőnyegbombázás során nemcsak a vasút, hanem több utca is támadás alá került. S ezenfelül a szovjet katonák sortűz alá vették a város nagyobb részét is, ahol nemcsak katonákra, de civilekre is támadtak. A támadások során közel 250 ember esett el, ezek között voltak Észak-Erdélyből érkező civil menekültek is, akik a vonatokon tartózkodtak.
Babják Zoltán, a Beregszászi kistérség polgármestere emlékezve az egykori elesettekre kiemelte: a jelenlegi helyzetünkben ismét háborús időket kell megélnünk. Nemcsak a történelemről kell beszélnünk, hanem arról is, hogy a bombázás sokkal valóságosabb itt most, mint azt gondolnánk, hiszen naponta éri országunkat bombatámadás. „Mindent meg kell tennünk azért, hogy ez a város, Kárpátalja, ez az ország, ahol most élünk, minél hamarabb a békéhez tudjon közelíteni. A katonáink minél hamarabb jöjjenek haza, s minél hamarabb a város gazdasága, oktatása, egészségügye vissza tudjon kerülni abba a mederbe, ami még a háború előtt is nehézkes volt” – jegyezte meg Babják Zoltán. Az 1944-es események sorozata Beregszász történelmének egyik legsötétebb fejezete volt, 80 évvel ezelőtt több száz család egyetlen nap alatt vesztette el szeretteit. Ez a tragédia Beregszász történelmének elválaszthatatlan része, fontos, hogy emlékezzünk rá és megőrizzük az elhunytak emlékét – mondta a polgármester.
Az emlékező gondolatokat követően Maruszics Erik, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola munkatársa tartott előadást az 1944-es történésekről levéltári és más források alapján. Az eseményen Ferku Szilveszter A Kárpátokban megfújták a trombitát című katonadalt adta elő, Orbán Viktória, a Rákóczi-főiskola hallgatója pedig Reményik Sándor Catalaunum című költeményét szavalta el. A megemlékezés a Szózat eléneklésével ért véget, majd a megjelent társadalmi és civil szervezetek, valamint egyházi és oktatási intézmények vezetői elhelyezték az emlékezés koszorúit a vasúti épület falán található emléktáblánál.
