A kárpátaljai magyarság képviselői, valamint magyar diplomaták emlékeztek Kárpátalja magyar és német lakosainak 79 évvel ezelőtti szervezett tömeges elhurcolására, a Szovjetunió II. világháború utáni, etnikai alapon történő deportálási akciójának áldozataira az egykori szolyvai gyűjtőtábor területén kialakított emlékparkban.
A hagyományoknak megfelelően a szolyvai megemlékezésre igyekvők egy csoportja megkoszorúzta azt az 1999-ben a település közelében felállított obeliszket, amely egy lovával együtt eltemetett honfoglaló harcos sírhelyét jelzi. A sírt még 1870-ben Lehoczky Tivadar tárta fel, az ott talált tárgyak ‒ közöttük a legértékesebb, egy ezüst tarsolylemez ‒ a Magyar Nemzeti Múzeumban láthatók. Dr. Zubánics László történész, az UMDSZ elnöke a sír feltárásának körülményeiről beszélt az emlékműnél, hangsúlyozva, hogy a Szolyva melletti előkelő honfoglaló magyar harcos sírjában talált tárgyi emlékek is mutatják, hogy nekünk, magyaroknak itt múltunk, jelenünk és jövőnk is van.
Szemerkélő esőben és metsző, hideg szélben emlékeztek a sztálini terror áldozataira a kárpátaljai magyarok a szolyvai emlékparkban. Tóth Mihály, a Szolyvai Emlékpark Bizottság elnöke köszöntötte a megjelenteket, akik a háborús helyzet ellenére is elutaztak Szolyvára, hogy az egykori gyűjtőtábor területén, közösen emlékezzenek és emlékeztessenek vidékünknek a szovjet csapatok általi birtokbavételekor elkövetett emberiségellenes bűnökre, és azok áldozataira. Elmondta, hogy előző nap külföldi előadók távolmaradásával, de megtartották Beregszászban a Gulág-kutatók Nemzetközi Fórumát, ahol többek között bemutatták a múlt évi tudományos konferenciájuk előadásit magában foglaló tanulmánykötet is. Megelégedéssel szólt arról, hogy Meskó János és Dubka György tagtársaiknak köszönhetően továbbra is látogatható a Munkácsi Vármúzeumban a sztálinizmus kárpátaljai áldozatainak állandó emlékkiállítása. Megállapították, hogy hála gondnokaik lelkiismeretes munkájának az emlékpark megfelelő állapotban van, ugyanakkor sajnálattal állapították meg, hogy jelentősen csökkent az emlékhely látogatottsága. Az emlékparkbizottság elnöke megemlékezett néhai Krusonica Istvánról, a munkácsi emlékkiállítás gondnokáról és tárlatvezetőjéről, valamint Móricz Tiborról, a szolyvai emlékpark egykori gondnokáról, akitől ugyancsak az elmúlt évben vettek végső búcsút, végül köszönetet mondott a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-nek tevékenységük anyagi támogatásáért.
Buhajla József, Magyarország Kijevi Nagykövetségének első beosztott diplomatája felolvasta Szili Katalinnak, Magyarország miniszterelnöke főtanácsadójának a megemlékezés résztvevőihez írt levelét, melyben Szili Katalin hangsúlyozta: „A háború nem adhat felmentést arra, hogy a nemzeti kisebbségi közösségek lehetőségei szűküljenek. Csak a béke és a biztonság a megoldás arra, hogy a családok, a közösségek szülőföldön boldogulását, gyarapodását és jólétét biztosítsák, ezért közösen kell a kárpátaljai magyarság érdekeiért, egyben a jogfosztásokkal szemben fellépnünk…”
Roman Moldavcsuk, a Kárpátaljai Megyei Katonai Közigazgatás stratégiai kommunikációért, valamint nemzetiségi és vallási ügyekért felelős főigazgatója kiemelte, hogy azokra a kárpátaljai emberekre emlékezünk, akik a 79 évvel ezelőtti vészterhes időkben is bátran vállalták nemzeti hovatartozásukat és hitüket, majd a kommunista diktatúra áldozataivá váltak. Néhány nap múlva emlékezünk a Holodomorra, a kommunista diktatúra ukrán áldozataira – állította párhuzamba a két eseményt, valamit a most Ukrajna ellen folyó háború történéseit a főigazgató, rámutatva, hogy a diktátorok módszerei nem változnak.
Dupka György, a Szolyvai Emlékpark Bizottság felelős titkára elmondta, hogy a túlélők kérését csak részben tudták teljesíteni – felépítették az emlékparkot és a kis kápolnát, hisz a táborban is volt egy kápolna, ám a kommunista diktatúra leromboltatta, hogy még ott se tudjanak imádkozni az emberek. Ezért áll ma a kápolna az emlékparkban. A dombtetőn álló tábor épületeit a hadügyminisztérium magánkézbe adta, ott nem sikerült emlékszobát kialakítani. Jövőre lesz 80. évfordulója annak, hogy 1944. november 18-án elhurcolták a magyar és német katonaköteles férfiakat, a túlélők közül ketten még élnek. A beregszászi konferencián kiderült, hogy jövőre újabb táblákat fognak avatni, mivel a magyar kormány 700 000 kartont vásárolt ki, amelyeknek a feldolgozása folyik, egyre több olyan név gyűlik össze, amelyeket még nem véstek fel az emlékpark gránittábláira. Méltóképpen készülnek a jövő évi megemlékezésre, bíznak abban, hogy a 80. évfordulón ezres tömeggel együtt emlékezhetnek majd.
Történelmi egyházaink képviseletében Tomasz Koza szolyvai római katolikus plébános és Dávid Árpád református lelkész emlékezett meg népünk gyászos korszakáról és imádkoztak az áldozatok lelki üdvéért.
A Kovály Csilla vezette tiszabökényi Tiszacsillag Asszonykórus az alkalomhoz illő dalokat énekelt, majd a Szózat eléneklése után az emlékművet megkoszorúzták a jelenlévők, Buhajla József első beosztott diplomata, Magyarország Kijevi Nagykövetségéről, Bacskai József ungvári magyar főkonzul és Buczkó István beregszászi magyar vezető konzul, Szalipszki Endre, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöki tanácsadója, korábbi beregszászi magyar főkonzul, Gulácsy Géza, a KMKSZ alelnöke és Sin József, a KMKSZ Beregszászi Középszintű Szervezetének elnöke, Csernicskó István nyelvészprofesszor, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektora, Zubánics László, az UMDSZ elnöke, Roman Moldavcsuk, a Kárpátaljai Megyei Katonai Közigazgatás stratégiai kommunikációért, valamint nemzetiségi és vallási ügyekért felelős főigazgatóság vezetője, és helyettese Ljah Sándor, Somogyi László, a Lembergi Magyar Kulturális Szövetség elnöke, Tarpai József, a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének elnöke és Tóth Zsolt elnökségi tag, Miroszlava Szkripinec Szolyva polgármestere és helyettesei, Mihajlo Popovics és Ruszin Ivan, valamint Natalia Ladányi, a kistérség oktatási osztályának vezetője, Horváth László és Vincze István, a Beregszászi kistérség alpolgármesterei, valamint a vitézi rend képviselői és a megemlékezők.
A Beregszászi járási Guton a vasárnapi Istentiszteletet követően a református templomban emlékeztek meg a málenkij robotra elhurcoltakról. Az alkalmi műsort követően felolvasták annak az 56 férfinak a nevét, akik soha nem térhettek haza. Sin József, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke kiemelte: kötelességünk az emlékezés, hiszen e személyek egyetlen bűne az, hogy magyarok voltak. A műsort követően az egybegyűltek átvonultak a helyi emlékparkba, ahol csendes főhajtás mellett helyezték el az emlékezés koszorúit. A malenykij robot és a gulágra való elhurcolás, máig élő trauma a gyülekezeti tagjaink számára, erről már a helyi lelkipásztor beszélt stábunknak. Az idő sok lelki sebet begyógyít, viszont vannak olyanok, amik nem gyógyulhatnak és soha nem feledhetjük ezeket, zárta gondolatait a guti gyülekezet lelkésze.
A beregszászi járási Jánosiban is megemlékeztek a málenkij robot áldozatairól a sztálini lágerekbe elhurcoltak emlékművénél. A szervezést hagyományos a jánosi és a balazséri református, illetve görögkatolikus egyházközség vállalta.
Az eseményen részt vett Egressy Miklós görögkatolikus parochus, Balázs Antal és Nagy Szabolcs református lelkipásztorok, Bakos-Szabó Erzsébet, a község elöljárója, a KMKSZ Jánosi Alapszervezetének képviselői, illetve minden olyan helyi lakos, aki fontosnak érezte, hogy lerója tiszteletét az elhunytak emléke előtt.
A megemlékezést az egybegyűltek imával kezdték. Ezt követően Nagy Szabolcs tiszteletes a Zsoltárok könyvének 50. része alapján hirdetett igét: „A hatalmas Isten, az ÚR szól, és hívja a földet napkelettől napnyugatig. (…) Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem”. A lelkipásztor kiemelte, hogy az emlékezés, a múltunk eseményei azt mutatják, hogy népünk milyen sokszor volt már nyomorúságban. Azonban soha nem szabad elfelednünk, hogy ezekben az időszakokban mindig ott van mellettünk Isten, s rábízhatjuk magunkat Isten hatalmára. „Azok az emberek ott a lágerekben – s ezt bizonyítja a sok általuk írt vers és imádság – meg merték ezt tenni. Nem hullott a földre, nem hullott a porba azoknak az embereknek az imádsága, hiszen az a rezsim, amely őket halálra ítélte, úgy tűnt el, mintha nem is lett volna” – szögezte le.
Bakos-Szabó Erzsébet beszédében hangsúlyozta, hogy november második fele fájdalmas időszak a kárpátaljai magyarság életében, hiszen nincs olyan család, ahonnan ne hiányozna valaki, s az egész második világháború nem kívánt községünkből annyi életáldozatot, mint a málenkij robot. Gondolatait Tóth Árpád szavaival zárta, miszerint „Csak az hal meg, akit elfelejtenek, örökké él, akit nagyon szerettek”.
Az esemény végén Balázs Antal lelkipásztor mondott imát és igei áldást. A megemlékezés nemzeti imánk, a Himnusz eléneklésével és koszorúzással zárult.
Megható műsorral emlékeztek meg az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 67. évfordulójáról a munkácsi magyarok október 23-án.
A Munkácsy Mihály Magyar Ház dísztermében összegyűlt emlékezőket elsőként Cseh Áron ungvári magyar vezető konzul köszöntötte, aki kiemelte: ’56 hőseinek akaratereje és kitartása a jövőben is példaként álljon a számos megpróbáltatáson keresztülment munkácsi magyarok előtt, akik kiállva igazuk mellett eddig is azt bizonyították, hogy méltó utódai bátor őseiknek. A diplomata arról biztosította a jelenlévőket, hogy Magyarország Kormánya, ahogyan tette eddig, úgy a továbbiakban is támogatja a kárpátaljai magyarságot, beleértve a diákokat is. Reflektálva a II. Rákóczi Ferenc Középiskola körül folyamatosan gyűrűző botrányra, a konzul a jelen lévő pedagógusokhoz és tanulókhoz szólva hangsúlyozta: „Maradjatok és küzdjetek tovább, sok erőt kívánok ehhez!”
Ezután Pfeifer Anita, a Munkácsy Mihály Magyar Ház kulturális menedzsere a színpadra szólította a Munkácsi Szent István Líceum és a II. Rákóczi Ferenc Középiskola tanulóit. A diákok emlékműsora felelevenítette az 1956. október 23-ai pesti eseményeket, amikor az elkeseredés és a szabadságvágy forradalomhoz, szabadságharchoz vezetett a világ érdeklődésének középpontjába emelve az Európa szívében található, alig tízmilliós országot. A 67 évvel ezelőtti magyar forradalom és szabadságharc alatt a rádiókban legtöbbször felcsendülő zenemű, Beethoven Egmont-nyitányának hangjaival kísért összeállítás hűen felidézte az akkori hangulatot, melyet a munkácsi diákok a pesti naplóírók őszinte gondolatainak kreatív közvetítésével egészítettek ki, rámutatva, hogy az 1956-os magyar forradalom az első szembeszállás volt a kommunista diktatúrával, a szovjet birodalmi törekvésekkel; szembeállította a totális pártállammal a demokratikus parlamentarizmust, az emberi kiszolgáltatottsággal a szabadságjogokat, a nemzeti elnyomással a nemzeti önrendelkezést – így vált a magyar a függetlenségért és a szabadságért küzdő népek példájává.
Az előadást követően Popovics Béla helytörténész osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel, hangsúlyozva az 1956-os események egyik meghatározó üzenetét, mely szerint a megmaradásért és a szabadságért küzdeni kell. „Madách jutott eszembe. Az ember tragédiájában Ádám fogalmazza meg az élet értelmét, amikor kimondja, hogy az élet célja a küzdés maga” – emelte ki, tovább magyarázva: „Hogy megfogalmazzuk magunkban azokat a dolgokat, amelyek fontosak, és amelyek nélkül nem tudunk élni, emellett lássuk a jelen pillanatnak az örömét és a nehézségét. S ha ezt a jelent felfedezzük magunknak, akkor merjünk ezért tenni őszintén, tiszta szívvel, lelkesedve, viszonzást nem várva tenni a dolgunkat, mert ez a lényeg.”
„Szabadság, élet nem jár, csak azoknak, kiknek naponta kell kivívniuk” – idézte Popovics Béla Goethe Faustjából, hozzátéve: „Tulajdonképpen az életünk erről szól. Ha megnézem a magyarságnak az elmúlt ezer évét, mindig kellett tennünk valamit azért, hogy most magyarul beszéljünk. És ha a jelent megnézem, ugyanúgy küzdenünk kell az iskoláinkért, tiszta szívvel, lelkesedve, kitartóan, egymás kezét megfogva, erősítve a közösségeinket is. S az Isten tenyerébe helyezve az egészet, belőle merítkezve, egymásba erőt öntve biztos vagyok benne, hogy a céljainkat el tudjuk érni. Ezek a dolgok azok, amelyek aktuálissá teszik ’56-ot” – szögezte le a helytörténész.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hőseire emlékeztek a Beregszász és környékén élő magyarok a Vérke-parti város vasútállomásánál található emlékműnél október 23-án.
A Pro Cultura Subcarpathica (PCS) civil szervezet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (II. RF KMF), a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), valamint Magyarország ungvári és beregszászi külképviseletei minden évben megemlékezéssel méltatják az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóját.
A rendezvény elején Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című verse hangzott el Pivnyeva Nikolett, a Rákóczi-főiskola Filológia Tanszékének magyar szakos hallgatója tolmácsolásában, melyet követően Csernicskó István, a II. RF KMF rektora mondott beszédet. „1956. október 23-án egyszerű emberek, olyan egyszerű emberek, mint amilyenek mi itt vagyunk, úgy döntöttek, hogy fellázadnak a zsarnokság ellen. Nem akartak ők történelmet írni, eszükbe sem jutott ilyesmi. Végül azonban a magyar történelem, sőt a világtörténelem arany oldalaira került a nevük” – elevenítette fel a rektor. „A harc csak néhány napig tartott, és vérbe fojtották a forradalmat, de a reményt, hogy legyőzhető a zsarnokság, s a remény, hogy elérhető a szabadság, az velük maradt, és éltető módon táplálta azt a törekvést, amely évtizedekkel később ugyan, de mégiscsak elhozta a szabadságot. Azokra az emberekre emlékezünk most, akik bátrak voltak, és bátrak voltak nemcsak gondolni a szabadságra, hanem tenni is érte” – hangsúlyozta Csernicskó István.
„Az ’56-os hősök nem különböztek azoktól, akik itt vannak. Volt egy pillanat, volt egy helyzet, és ebben a helyzetben maguk fölé tudtak magasodni, emberből nem mindennapi emberré tudtak válni, és vállalták azokat a feladatokat, amelyekről előző nap még nem gondolták, hogy megtalálják őket” – emelte ki felszólalásában felidézve a 67 évvel ezelőtt történt budapesti eseményeket Szakolczai Attila, az 1956-os Intézet és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tudományos munkatársa, reflektálva arra a korábbi kijelentésére, mely szerint nincs emlékezésre méltó történelmi esemény anélkül, hogy az adott közösség abban a pillanatban ne tudna túllépni és felülemelkedni saját magán. „1956-nak az egyik különlegessége, hogy bármikor és bárhol valamilyen feladat felmerült, akkor annak azonnal akadt gazdája, aki mindenféle előképzettség és hozzáértés nélkül tökéletesen megoldotta az adott feladatot. Én ezekre a névtelen hősökre szeretnék itt emlékezni, s azt szeretném kérni, hogy rájuk is emlékezzenek azok, akik október 23-ra emlékeznek” – fűzte hozzá az 1956-os forradalom és szabadságharc történetét taglaló számos publikáció és könyv szerzője.
Ezután a jelenlévők Pintér Béla ’56 él! című dalát hallhatták Pivnyeva Nikolett és Nagy István előadásában, majd Pallagi Marianna, a PCS igazgatója osztotta meg gondolatait. Elmondta, minden évben azért gyűlnek itt össze, hogy fejet hajtsanak a bátrak emléke előtt, akik tetteiből erőt lehet meríteni a mindennapok nehézségeinek leküzdéséhez. „A sors úgy hozta, hogy 2022. február 24-ét követően ezek a nehézségek embert próbálóbbak, mint amire számítottunk vagy valaha is számíthattunk volna. Ahogyan az ’56-osoknak akkor, most nekünk is bátorságra van szükségünk. Talán saját magunkat is megleptük a háború kitörését követően azzal, hogy mekkora lelkierővel rendelkezünk. Bátorságukról tettek és tesznek tanúbizonyságot az itthon maradt asszonyok, a feleségek és az édesanyák, akik összetartják a családot, és akik zokszó nélkül végzik el a férfiak feladatait is. Bátorságukról tesznek tanúbizonyságot minden pillanatban – nemzetiségtől függetlenül – a fronton harcolók. Hiszem azt, hogy bátorságra van szükség az újrakezdéshez is” – fogalmazott.
Sin József, a KMKSZ Beregszászi Középszintű Szervezetének elnöke felidézte: „Szomorú sors várt Kelet- és Közép-Európa népeire a II. világháború után, hiszen hamar egyértelművé vált, hogy szovjet típusú berendezkedés fog következni, és az egyedüli, mindenható ideológia csak a kommunista ideológia lehet. Néhány év után azonban a magyar nép nem tudta tovább bírni az elnyomást és a kegyetlenséget. Egyel nem számoltak az elnyomók: a magyar nép szabadságszeretetével. Petőfi tüze – bár elmúlt addigra több mint száz év – mindig lobog a magyarok szívében, amikor a szabadság kivívásáról és megtartásáról van szó” – szögezte le Sin József, hozzátéve: „A szabadságharcot vérbe fojtották, ugyanakkor az emberekben a hit, hogy ez az elnyomás tűrhetetlen, megmaradt, és 33 év múlva a magyar nép újra saját kezébe vette sorsát, megkapta az áhított szabadságot, a függetlenséget és mindent, ami ezzel jár, természetesen a felelősséget is. Örömmel látjuk, hogy a magyar kormány ezt a felelősséget felvállalta, s továbbra is kiáll a függetlenség és a szabadságharc eszméje mellett. ’56 és ’89 egyértelműen bebizonyította, hogy a magyar nép egységes nemzetet alkot.”
A rendezvény végén a résztvevők elhelyezték az emlékezés koszorúit a 2016 novemberében a bátrak tiszteletére emelt emlékmű elé.
Idén is számos kárpátaljai helyszínen megemlékeztek az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hőseiről.
Ungváron október 23-án, hétfő délután Magyarország Ungvári Főkonzulátusa és Magyarország Beregszászi Konzulátusa, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ), több kárpátaljai magyar társadalmi, kulturális szervezet képviselői, a diákok közös megemlékezéssel méltatták az 1956-os forradalom és szabadságharc 67. évfordulóját. Az egybegyűltek a háborús helyzet miatt csendes főhajtással emlékeztek ’56 hőseire. A rendezvényen jelen volt Roman Szaraj, a Kárpátaljai Megyei Tanács elnöke, a megyei és a városi hivatalok vezetői.
Az első helyszín az ungvári 1956-os emlékmű volt a Majdan hősei (Herojiv Majdanu) parkban, ahol a jelenlévők elhelyezték az emlékezés koszorúit, és mécseseket gyújtottak. Az esemény zárásaként a történelmi egyházak nevében Héder János ungvári református lelkész, a Kárpátaljai Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője mondott fohászt.
Ezt követően a tömeg átvonult a másik helyszínre, a Dovzsenko utcába, ahol az ungvári börtön falán lévő emléktáblánál elhelyezték az emlékezés virágait.
Barta József, a KMKSZ ügyvezető alelnöke, a megyei tanács képviselője az ’56-os megemlékezéseken gyakran emlegetett „A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem” Bibó István-idézet kapcsán elmondta: úgy véli, nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki legyőzi a félelmét.
– Most pedig olyan világot élünk, hogy szerintem mindenütt félni kell, Ukrajnában különösképpen, hiszen véres háború dúl, és gyakran érezzük a magyarellenesség tüneteinek a megnyilvánulásait is. De ugyanúgy félnek az európai népek, és a Közel-Keleten is sok helyütt. Nincs más megoldás, mert a félelem ott van a szívekben, ott van a lelkekben, hogy ezzel meg kell birkózni és le kell küzdeni, mert félelemben élni borzalmasan rossz, rettenetes. Ha le tudjuk küzdeni, akkor már bátrak vagyunk és győztünk, mert egy harcot megvívtunk önmagunkkal, a félelmünkkel, s akkor van esély megvívni a többi harcot is – fogalmazott Barta József.