A II. világháború végén a Kárpát-medencét magyar- és németellenes erőszakhullám sújtotta. A szovjet, román, csehszlovák és jugoszláv hatóságok által elkövetett atrocitásokat vagy hideg, számító kegyetlenség, vagy vérgőzös vak düh vezérelte, és ezek súlyos háborús bűnökként íródtak be a történelembe.
A málenkij robotról általában a 18–50 év közötti kárpátaljai magyar és német férfiak elhurcolása jut földijeink eszébe, noha ezzel egyidejűleg a Vásárosnaményi és Fehérgyarmati, a ma Szlovákiához tartozó Nagykaposi, valamint a Trianonban Romániának „ajándékozott” Halmi járásban is sor került a hadköteles korú magyar férfiak begyűjtésére. A 4. Ukrán Front november 13-án kiadott 0036-os számú parancsa értelmében, „kis munka” – három napig tartó helyreállítási munkálatok – ürügyén a megadott gyűjtőpontokon kellett jelentkezniük a deportálásra kiszemelt civileknek, ahol már fegyveres őrök zárták közre őket, majd a szolyvai gyűjtőtáborba kísérték a rabokat, ahová a kárpátaljai férfiakon kívül a fent említett magyarországi, szlovákiai, romániai járások hadköteles korú magyar férfilakosait is elhurcolták. Silány koszt, hideg, az elemi higiénia teljes hiánya fogadta mindnyájukat, a kitört flekktífusz-járvány pedig lekaszálta a legyengült szervezetű rabokat. Szolyváról gyalogmenetben hajtották át a foglyokat a Kárpátokon a Novij és Sztarij Szambor-i gyűjtő- és elosztótáborokba, ahol bevagonírozták őket, és fűtetlen marhavagonokban indították el az emberszállítmányokat a GUPVI (Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóság) lágereibe. Az élelem teljes hiánya és a hideg miatt rengeteg rab már útközben meghalt, a munkatáborokban pedig megerőltető munkát kellett végezniük az alig fűtött barakkokban elhelyezett, silány koszton tartott foglyoknak, így köztük tovább aratott a halál. Kárpátaljáról mintegy 40 ezer magyart hurcoltak el, akik pedig túlélték a poklot, betegen tértek haza.
Magyarországon a 2. és a 3. Ukrán Front 1944. december 22-i 0060-as számú parancsa értelmében a 17–45 év közötti német származású férfiakat és a 18–30 év közötti német származású nőket gyűjtötték be – itt is „kis munka” ürügyén –, s hurcolták el őket a különböző gyűjtőtáborokba, majd onnan a GUPVI lágereibe. A szovjetek a német származást többnyire csak a nevek alapján határozták meg, ahol pedig nem volt elég német vagy akár németes nevű magyar, ott gyárakból, kórházakból vagy a nyílt utcáról összefogdosott magyarokkal egészítették ki a fogolylétszámot. A gyűjtőtáborokban a szolyvaival megegyező állapotok uralkodtak, s mivel a szállítás körülményei is borzalmasak voltak, útközben tovább nőttek a veszteségek. Az embertelen körülmények között végeztetett kényszermunka miatt pedig rengetegen odahaltak. Magyarországon vidékről mintegy 90 ezer civilt hurcoltak el, Budapestről pedig több mint 100 ezret, de őket azért, mert az ostrom után Malinovszkij marsall a jelentésében 138 ezer hadifogolyról írt, viszont ezek száma sokkal kisebb volt, így a hiányzó hadifoglyokat polgári lakosokkal pótolták. A málenkij robot céljai közé tartozott a rabokkal végeztetett ingyenmunka, az etnikai tisztogatás, Kárpátalja esetében pedig az is, hogy zavartalanabbul tudják megvalósítani vidékünknek a Szovjetunióhoz való csatolását, és megfélemlítsék az itteni magyarságot.
A Délvidéken már a jugoszláv kommunista partizánok és a szovjet hadsereg 1944 őszi bevonulásakor kezdetüket vették a magyarok, németek, horvátok, antikommunista szerb csetnikek elleni atrocitások: fosztogatások, kínzások, gyilkosságok, nemi erőszaktételek. 1944–1945 telén pedig az itteni magyarságra és németségre rászakadt a pokol. A partizánokból alakult katonai hatóság katonai közigazgatást vezetett be, s a létrehozott gyűjtőtáborokban vagy a településeken korra és nemre való tekintet nélkül tömeges kínzásokra és tömeggyilkosságokra került sor. A kivégzéseket számos esetben szadista, barbár módon hajtották végre. Egyes településeken a szerb lakosság is bekapcsolódott a gyilkolásba. A különböző becslések szerint 1944–1945 telén 20 000, 45 000 vagy 50 ezer magyart öltek meg. Mintegy 80 ezer magyar Magyarországra menekült, s szinte a teljes délvidéki magyar értelmiség vagy elmenekült, vagy a tömeggyilkosságok áldozata lett. Az 1945 és 1948 között működő internálótáborokban pedig több mint 70 ezer magyar és német fogoly (nagyrészt öregek, asszonyok, gyerekek) halt meg az éheztetés, a fagyhalál, a járványok, a kínzások, a kivégzések következtében. A Délvidék etnikai viszonyait erőszakkal megváltoztatták, így ki lehet jelenteni, hogy a jugoszláv partizánok véres „munkája” a népirtás jegyeit magán viselő etnikai tisztogatás volt.
Dél-Erdélyben az 1944. augusztus 23-i román átállás (a németből a szovjet szövetségbe való átugrás) után a román hatóságok megkezdték a magyarok, főleg az értelmiségiek internálását, majd a front előrenyomulása során Észak-Erdélyben is folytatták az internálásokat. Emellett önkéntes alakulatok jöttek létre a szovjetekkel együtt Észak-Erdélybe benyomuló román csapatok támogatására. A Iuliu Maniu szélsőjobboldali politikus nevét felvett, Brassóban megalakult Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Zászlóalj viszont szeptember és október folyamán a székelyföldi magyar lakosságot terrorizálta, vérengzéseket vitt végbe Szárazajtán, Csíkszentdomokoson és Gyergyószentmiklóson, fosztogatásokkal egybekötve. A román Nagyvezérkar végül is felszámolta az alakulatot, parancsnokát és több tagját elítélték. Emellett Észak-Erdélyben más szabadcsapatok, Maniu-gárdisták, román csendőrök is követtek el magyarok elleni gyilkosságokat, amit már a szovjetek sem néztek jó szemmel, egy időre kiparancsolták Észak-Erdélyből a román közigazgatást, ám a deportálásokra itt is sort kerítettek.
A Felvidékről is több ezer magyart deportáltak a GUPVI-táborokba, majd a csehszlovák hatalom 60 internálótábort létesített, melyekbe nagyrészt németeket, kisebb részben magyarokat hurcoltak el. A legnagyobb internálótábort Pozsonyligetfalun hozták létre, melynek őrzését 1945. június 27-én a csehszlovák hadsereg 4. gyalogos hadosztályának a 17. ezrede vette át. A Prágából idevezényelt egység már útközben hírhedtté vált. A háború során Csehországba sodródott, majd onnan hazafelé tartó felvidéki magyarok és németek vonatát a morvaországi Prerovban feltartóztatták, a hazatérni akaró civileket kiszállították, majd mind a 267 személyt (120 nőt, 72 férfit és 75 gyereket, köztük csecsemőket) agyonlőtték. A pozsonyligetfalui táborban pedig több száz, egyes becslések szerint több ezer, zömmel német polgári lakost végeztek ki, s ugyanitt került sor a szovjetek által átadott 90 felvidéki magyar levente legyilkolására is. A világháború után kikényszerített, a felvidéki magyarságot hátrányosan érintő magyar–szlovák lakosságcsere pedig a felvidéki magyarság arányának csökkentését célzó etnikai tisztogatásnak minősíthető.
Az atrocitásokat elkövető országok, illetve jogutódaik részéről a bocsánatkérés is kevés lenne. Az ismert áldozatok hozzátartozóinak – illetve az azonosítatlan áldozatok esetén az adott nemzetrészeknek – fizetendő magas összegű kártérítésre, valamint a korábban Magyarországhoz tartozó területeken élő magyar nemzetrészek összes nemzetiségi jogának a biztosítására van szükség.
Kötelességünk feltárni azokat a borzalmakat, amelyek a Kárpát-medencei magyarságot érték az úgynevezett három napos munkára, a malenkij robotra történő elhurcolások kapcsán. Erről Szili Katalin beszélt a magyar és német férfiak 1944-es szovjet munkatáborokba történő deportálása 80. évfordulója alkalmából tartott GULAG-GUPVI kutatók fórumán Beregszászon, amely a Szolyvai Emlékparkbizottság, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, valamint az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar történelem és európai integráció tanszékének szervezésében valósult meg. A miniszterelnöki tanácsadó hozzátette: a lágerekbe hurcolt emberek sorsát kötelességünk megismerni és megismertetni a nemzetközi közösséggel, hogy ezekből tanulva hasonló tragédiák soha többé ne fordulhassanak elő.
