Berecz András Kossuth-díjas előadóművész, mesemondó „Szívverés a magasban” című fotókiállítása Beregszász és Gut után Kisgejőcre érkezett, ahol egykor a híres harangöntő, Egry Ferenc élt. A Pro CulturaSubcarpathica és a Petőfi Kulturális Ügynökség szervezésében bemutatott tárlat képein a Kárpát-medence harangjai elevenednek meg – azok a tárgyak, amelyek ünnepet, gyászt, figyelmeztetést vagy imát hordoztak évszázadokon át, és hangjuk most is határokon átívelően szól a magyar közösséghez.
Az ungvári járási Kisgejőcön vasárnap ünnepelték a templombúcsút. Mint ismeretes, a Katolikus Egyház augusztus 15-én Szűz Mária halálát és mennybevételét, vagyis Nagyboldogasszony napját ünnepli, s minden évben e napon tartja templombúcsúját a kisgejőci görögkatolikus gyülekezet.
A templomba érkezőket ezúttal nem akármilyen meglepetés fogadta: Berecz András Kossuth-díjas előadóművész Szívverés a magasban című fotókiállítását tekinthették meg, amely a Kárpát-medence harangjainak és a magyarság történelmének sokszínű világába kalauzolja a nézőt. A szabadtéri kiállítás a Kulturális és Innovációs Minisztérium és a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet közreműködésében valósult meg.
A tárlatot május 8-án Budapesten, az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum kertjében láthatták először, majd ezt követően a nemzeti összetartozás jegyében minden régióban kiállítják. Berecz András fotóit Kárpátalján elsőként június 5-én tekinthették meg Beregszászban.
„Énekes, mesemondó vagyok és mint idejében kiejtett, érthető, messze hangzó szavakat keresgélő, egy jó ideje – nem titkolom tovább – harangok ajkára tapadok. Harangtornyokba kapaszkodok fel. Hiába hívnak: »Tanár bácsi, művész úr, jöjjön le, kész az ebéd.« Jó étvágyat kívánok harangozónak, lelkésznek, kántornak… mennék, a torony nem enged. […] Na, itt lefekszem. A harang alatt, hanyatt. […] A harang titkát keresem, a harang életjelét – halkuló ünnepeinkét, a fogyatkozó időét. Tehát a harangok évgyűrűit – ajkukon a fényt. Azt, amit a harang nyelve fényez-formáz minden megszólalásakor. Nyelvében él a harang is. Palástjának sötétjében mélyül és fölfénylik a szép anyag – sohasem lényegtelen szótól, a harang szavától. Ott csillog, ragyog, bronzköpeny alatt, magasban fent, mélyen bent! Ezt a fényt hozom most ki a toronyajtón magammal – élő harangok elpalástolt fényjeleit” – üzeni az egyik pannóról a fotók szerzője, Berecz András.
Balogh Lívia, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Ungvári Középszintű Szervezetének elnöke, megyei képviselő, akit több éves személyes barátság fűz Berecz Andráshoz, megjegyezte, nagyon örül, hogy ez a fotókiállítás Kisgejőcön a görögkatolikus egyház búcsújának napján kerül bemutatásra, s így sokan láthatják.
– Berecz Andrást az elmúlt évtizedekben úgy ismertük meg, mint aki csodálatosan bánik a szóval, ismeri a magyar kultúrát, és ezt viszi el a Kárpát-medence, illetve a diaszpóra minden szegletében. Most viszont megbizonyosodhattunk arról is, hogy hihetetlen és sajátos, egy gyermek kíváncsiságát visszaadó lelkesedéssel és kíváncsisággal járja azt az utat, amelyet a Kárpát-medencei harangok bejártak az elmúlt évszázadokban, és ebből láthatunk most ebben a fotókiállításban néhány olyan sokatmondó és távlatokba mutató gondolatot és fotót, amelyet András készített itt, a Kárpát-medence harangtornyaiban.
A rendezvény a hirtelen lezúduló zápor miatt szent liturgiával kezdődött, melyen Tóth Jenő atya, a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum intézményvezetője és Benzo György, a kisgejőci, a nagygejőci és a koncházai görögkatolikus gyülekezetek lelki vezetője tartott. Az ünnepi alkalomra Nagy István helyi református lelkész mellett nemcsak a szomszédos falvakból, de a környező településekről, Téglásról, Palágykomorócról Szkoropádszky Péter atya, Sislócról, Pallóból Fülöp János atya is eljött. Ott voltak a görögkatolikus hívek Nagygejőcről és Koncházáról, valamint az új ukrán közösség, de érkeztek Botfalváról, Pallóból, Rátról, sőt Benzo György atya szemináriumi osztálytársa, Vjacseszlav atya a hegyvidéki Egreshátról (Vilsinki) a családját és néhány hívét is elhozta.
A liturgia után Molnár Krisztina, a Pro Cultura Subcarpathica (PCS) civil szervezet koordinátora szólt az egybegyűltekhez és megjegyezte, hogy Beregszász után most Kisgejőcre hozták Berecz András kiállítását, mert hol is kaphatna jobb helyet, mint Egry Ferenc egykori neves hangöntő szülőhelyén. Hisz Egry Ferenc harangjai nemcsak Kárpátalja templomtornyaiban kondulnak meg, de Magyarország, Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Bulgária, Indonézia, sőt még Ausztrália és Amerika templomtornyaiban is zengenek.
Györkené Csákány Marianna, a Tulipán Tanoda Magyar Népművészeti Iskola oktatója a Kormorán Három harang című dalát, illetve Losonczi Léna Ivaskovics József által megzenésített versét, az Itt, szőke a hajnal versét adta elő.
Orosz Ildikó, a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet és a Rákóczi-főiskola elnöke, megyei képviselő történelmi visszatekintésében beszélt Egry Ferenc harangöntőről és képviselőről a cseh és a magyar parlamentben, valamint a harangöntöde és a görögkatolikus kápolna bezárásáról a szovjet időkben, ami kultúrház, szolgáltatóközpont lett, illetve gyermekkori emlékeket osztott meg arról, hogyan játszották ki a hívek a rendszert, hogy megtarthassák a búcsút és a búcsúbált.
– A harangot a református templom kertje befogadta, már nem volt imaház, gondolták, nincs katolikus közösség, de Kisgejőc minden évben megtartotta a búcsút a Nagyboldogasszony napjához legközelebb eső vasárnap. A harang hívó szavára a világ minden tájáról, ami akkor Kárpátalját jelentette, mert külföldre nem utazhattunk, hazajött, aki innen elkerült, legyen az református vagy katolikus, mert búcsú volt Gejőcön. A mai nap számomra ezt az ifjúságot szép emlékként hozza vissza, és megerősít abban a hitben, hogy Isten velünk van! Hiszen az egy szem harangból most már Isten házában tarthatjuk a Nagyboldogasszony napi misét, a búcsú ismét összehozta a környék apraját-nagyját. A haragok palástjába az van írva „Hívom az élőket, elsiratom a holtakat és megtöröm a villámokat”. Reménykedjünk abban, hogy a mindannyiunk életét megkeserítő sötét fellegeket is elhajtják azok a harangok, amelyek fotóit kint megtekinthetjük, és minden évben találkozhatunk itt.
Tóth Jenő, a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum vezetője mondott rövid köszöntőt, melyben a harang eget és földet összekötő erejére is kitért.
– Több száz harang bölcsőjében vagyunk most, és ez jó érzéssel tölt el.
Berecz András sajnos személyesen nem tudott vasárnap jelen lenni a kiállítás megnyitóján, így nem volt abban az élményben részünk, hogy ízes kiejtésével elmeséljen néhány igaz mesét a fotózás során átélt kalandjairól, de amikor néhány hónappal ezelőtt Kárpátalján járt, ellátogatott Kisgejőcre, látta a harangházat.
Benzo György atya, miközben a fotókat nézegettük, elmondta, hogy a hívek számára nagyon fontos, hogy ne csak lelki programokban vegyenek részt, hanem tudományos, kulturális eseményeken is.
– Én fontosnak tartom, és a hívek is fontosnak és érdekesnek tartják, főleg a haranggal kapcsolatos kiállításokat, dolgokat, hiszen Kisgejőc a volt harangöntőjéről híres, és ez a kiállítás értékes számukra – emelte ki, és kitért a szervezési kérdésekre, hogyan egyeztettek a Pro Cultura Subcarpathica szervezettel a megnyitó időpontjáról, miért esett a választás Szűz Mária elszenderedésének az ünnepére, ami templombúcsú, és ilyenkor a hívek is nagyobb számmal vesznek részt a liturgián, s vendégek is vannak. – A hívek száma változó, vasárnap 30-40 ember jár misére, de ünnepnapokon 60-70 család, vagy akár több mint 100 fő szokott részt venni. A templombúcsú a nehéz idők ellenére is családegyesítő, hazahívogató szerepet játszik: a Kárpátalján szétszéledt rokonság összegyűl, a szomszédos településekről a rokonok és barátok, ismerősök rendszeresen visszajárnak, sajnos az itt élő hívek egy részének jelenleg nincs lehetősége hazajönni. A jelenlegi templom alapkövét 2002-ben tették le, majd 2016-ban Milán püspök szentelte fel Nagyboldogasszony ünnepére. A templom vakolatlan volt és már a tetőszerkezet is javításra szorult, mert amikor épült, akkor a csekély anyagi támogatás miatt gyenge minőségű lemez került a tetőszerkezetre. Tavaly és az idén sikerült a magyar állam támogatásának köszönhetően ezt lecserélni, teljesen kivakolni, a tornyot és az első részt lefesteni – mondta Benzo György atya.
A harangok hangjai örömben és bánatban, békében és veszedelemben is együtt rezdülnek, határokon átívelve keresnek és találnak utat egy egész nemzet szívéhez. Így történt ezúttal is, amikor a kárpátaljai emberek csodálták Berecz András különleges látásmóddal Erdélyben, Székelyföldön, Felvidéken, Délvidéken, Muravidéken iPhone-nal készített fotóit a harangok nyelve által az évszázadok alatt rajzolt alakzatoktól, mintákról.
Különleges programsorozattal készült idén a Pro Cultura Subcarpathica a Nemzeti Összetartozás napjára. Az emléknapot megelőzően Berecz András a kárpát-medence harangjairól készült fotó kiállítását mutatták be a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán, amin mind inkább az idő múlását kívánja prezentálni a nemzet művésze, majd pedig június 5-én a helyi értékekre alapuló programot bonyolítottak le a beregardói Perényi Kultúrkúriában, ahol a Nemzeti Művelődési Intézet A Szakkör elnevezésű programjában résztvevő kézművesek munkáit mutatták be.
Berecz András Kossuth-díjas előadóművész Szívverés a magasban elnevezésű fotókiállításával vette kezdetét a Pro Cultura Subcarpathica összetartozás napi rendezvénysorozata, amely a Petőfi Kulturális Ügynökség közreműködésével valósult meg. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola udvarán látható tabló-kiállítás a Kárpát-medence harangjainak és a magyarság történelmének sokszínű világába hívja a látogatót a megszokottól kissé eltérően, hiszen Berecz András nem a harangok díszes motívumait örökítette meg, hanem azok nyelvének ütésnyomain keresztül az időt.
Berecz András Kossuth-díjas előadóművész a Kárpát-medence harangjainak és a magyarság történelmének sokszínű világába hívja azokat a látogatókat akik az elkövetkező egy hónapban megtekintik a Szívverés a magasban elnevezésű fotókiállítását, amit a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola udvarán mutattak be. A kiállítás megnyitó része a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet, a Nemzeti Összetartozás Napját méltató programsorozatának.
Különleges kulturális eseményre került sor május 28-án Beregszászban: a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola udvarán nyílt meg Berecz András Kossuth-díjas előadóművész Szívverés a magasban című fotókiállítása. A tárlat létrejötte a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet, a főiskola és a Petőfi Kulturális Ügynökség közös szervezésének eredménye, és méltó nyitánya a nemzeti összetartozás napjához kapcsolódó programsorozatnak.
A rendezvényt Ferku Szilveszter, a Rákóczi-főiskola munkatársa nyitotta meg a Kormorán együttes Harangok dala című énekének előadásával. Ezt követően Molnár Krisztina, a Pro Cultura Subcarpathica koordinátora köszöntötte a megjelenteket. Elmondta: a kiállítás nem csupán képeket kínál a nézőnek, hanem egy belső zarándoklatra hív, melynek során a Kárpát-medence harangjai szólnak hozzánk – határokon átívelve, emlékeztetve bennünket közös múltunkra, hitünkre és összetartozásunkra. „A tárlat a nemzeti összetartozás gondolatát élteti, bemutatva a hét történelmi régió – Erdély, Székelyföld, Kárpátalja, Felvidék, Délvidék, Muravidék – harangjainak és magyarságának örök tanúságtételét” – mondta.
Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának képviseletében kiemelte: a harangok évezredeken át szolgálták a közösségeket – hívó szóként, öröm és fájdalom hírnökeiként. A kiállítás képei épp ezt az ősi üzenetközvetítő szerepet ragadják meg, és teszik átélhetővé a mai néző számára. „A harang hangja egy nép lelkiismerete” – fogalmazott, utalva arra, hogy ezek a képek nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem történelmi, kultúrtörténeti emlékeztetők is.
Vári Fábián László, Kossuth- és József Attila-díjas kárpátaljai költő és kritikus személyes hangú beszédében méltatta az előadóművészt: „Berecz András neve összeforrt az énekmondással, a mesékkel – most azonban új arcát mutatja, amikor a harangok világát fényképeken keresztül próbálja megragadni. Amit eddig csak hallhattunk, most látjuk is – és ezzel együtt érzünk.” Kiemelte, hogy a művész képei egyszerre nonfiguratívak és mégis mélységesen valóságosak, „úgy mutatják meg a harangokat, hogy azok szinte újra megszólalnak a néző lelkében”.
Az eseményt ezután a Tulipán Tanoda Magyar Népművészeti Iskola tanulóinak harmonika-előadása színesítette Halász Bertalan vezetésével.
A kiállítás megnyitóját ünnepi szavakkal Orosz Ildikó, a Pro Cultura Subcarpathica és a Rákóczi-főiskola elnöke zárta. Rámutatott, hogy a harang évszázadok óta része a magyar közösségek életének – hív és figyelmeztet, örömöt, fájdalmat jelez, és minden délben a magyarság dicsőséges múltjára emlékeztet. „A világ forrong, és csak arra vár, hogy végre megszólaljanak a béke harangjai. Berecz András képei ehhez adnak reményt és hitet.”
A kiállítás főszereplője maga az alkotó, Berecz András, aki életének minden szegmensében ének- és mesemondónak vallja magát – akár énekel, mesél, fordít, tanulmányt ír vagy fotóz. Már a 70-es, 80-as években is járt-kelt a Kárpát-medencében, színes diaképekkel és hátizsákba csomagolt vetítőgéppel járta a falvakat, gyűjtötte a népdalokat, meséket, és a velük együtt élő közösségek emlékeit is. A fotózás újabb fejezete a Covid–19-járvány idején kezdődött számára, amikor iPhone-jával újra rátalált a látás és láttatás örömére – a most bemutatott képek is ebből az időszakból származnak.
A fotókiállítás a Kárpát-medence harangjain keresztül vezeti be a látogatót a magyarság sokrétegű történelmébe. E harangok hangjai – legyen szó örömről vagy bánatról, békéről vagy vészről – mindig együtt zengenek, és határokon átívelve érintik meg egy nemzet közös szívét.
A megnyitó résztvevői elismeréssel fogadták a különleges hangulatú tárlatot, amely az elkövetkezőkben minden érdeklődő számára megtekinthető a főiskola udvarán.
Berecz András Kossuth-díjas előadóművész a Kárpát-medence harangjainak és a magyarság történelmének sokszínű világába hívja azokat a látogatókat aki az elkövetkező egy hónapban megtekintik a Szívverés a magasban elnevezésű fotókiállítását, ami a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola udvarán került bemutatásra az elmúlt nap folyamán. A kiállítás megnyitó része a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet a nemzeti összetartozás napját méltató programsorozatának.
Berecz András, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész rendszeres vendége Kárpátaljának.
Ezúttal a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Ungvári Középszintű Szervezetének (KMKSZ UKSZ) meghívására érkezett, hogy csütörtökön Ungváron, pénteken pedig Nagydobronyban és Csapon szerezzen feledhetetlen élményt azok számára, akik készek nyitott szívvel fogadni a mesét. Azt a mesét, amely amellett, hogy megnevettet, elgondolkodtat, és ha csak rövid időre is, de feledteti a nehéz hétköznapokat, amelyben derű szövi át a népiséget és a bölcsességeket.
– Berecz András visszatérő vendége a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezetének, hiszen Csapra hívtuk először. 2007-ben járt itt első alkalommal, egy gyermeknapi rendezvénynek a záró esti programja volt, s úgy megszerette a csapi és ungvári járási közönség, hogy azóta is visszavárjuk. Most már jó ideje nem szervezett hasonló, nagyobb rendezvényeket a KMKSZ, és jómagam is úgy éreztem, amikor körbejártam az Ung-vidéki falvakat, hogy hiányzik a léleknek valami, ami egy picit erőt ad, elvonja a figyelmet a hétköznapi problémákról. Adta magát, hogy Berecz András legyen az – tudtuk meg az előzményeket Balogh Líviától, a KMKSZ UKSZ elnök asszonyától.
A neves mesemondó fellépésének első helyszíne a megyeszékhelyen a hangulatos Váralja kávézó volt. A terem zsúfolásig megtelt, az ungváriakon kívül a környékbeli településekről is érkeztek, sőt éltek az alkalommal az itt tartózkodó Kijevben élők is.
Balogh Lívia, a KMKSZ UKSZ elnöke röviden köszöntötte az egybegyűlteket.
– Repes a szívem, hogy ilyen szépen összegyűltünk, és újra megtölthettük ezt az unikális teret. Köszönjük Rusznák Györgynek, hogy mint mindig, most is birtokba vehettük ezt a csodát, és nagy öröm számomra, hogy újra nálunk van Berecz András énekes és mesemondó, aki nemcsak Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze, de a barátunk is. A XIX. századtól foglalkoznak a folklórkutatással szerte Európában, hiszen nincs jobb metszet egy-egy nép saját habitusáról, történetéről, önérzetéről, mint maga a folklór. Vannak népszerű műfajok, mint a népdal, de olyan szerencsénk van, hogy nekünk, magyaroknak a népmese, a gyűjtése és a népmesemondás is egy élő hagyományunk. Szerte a magyar nyelvterületeken mindenütt vannak mesemondóink – emelte ki, majd átadta a szót Berecz Andrásnak, a műfaj egyik legjobbjának.
Berecz András az alkati pedagógusok egyikének, néhai Hazug Pista bácsinak a történeteivel kezdte: „Fiam, efféle helyzetbe, ha belékeveredsz, három dolgot feltétel nélkül fontolj meg: állj magasra, hogy lássanak, nyisd ki a torkod, hogy halljanak, s légy rövid, hogy szeressenek! A legnehezebb az utóbbi” – és megjegyezte: fecsegéssel úgy tele van fertőzve világ, hogy nem akar ő abban senkivel versenyezni. A lényeget eltakaró előszók fölösleges voltára utalva azonban megtudhattuk, hogy a művész szereti az előszót, mert az alatt létrejön a kapcsolat a közönséggel.
Kocsmabeszédek bölcsességéből idézve elhangzott, hogy „amelyik asszony az ő hibáját a férjíre nem tudja ráfogni, annak ne engedjétek, hogy szoptasson”, valamint az is, hogy az előadó „észjárása fordított és hajlamos mindent a feje tetejére állítani, mert William Shakespeare is így cselekedett. Az igazi igazságokat udvari bolond szájába kell adni. Azt meghallják”.
Eszti néni története az asszonyi észjárás visszásságáról szólt, és könnyeket csalt a közönség szemébe, persze a jóízű nevetés eredményeként: „Amikor a Maros megáradt, és az egész falu a folyásnak lefelé kereste őt, ám a férje, Emre bá’ a megáradt folyóval szembe indult meg: »Az embere én vótam neki, én tudom, hogy annak semmi se vót jó, majd a megáradt Marosnak fog engedelmeskedni.«”
„Nem vagyunk egyformák, például az angolok búcsúzás nélkül szoktak távozni, a magyar ember távozás nélkül szokott búcsúzni” – hívta fel a figyelmet Berecz András, és további egyedi, népi gyökerekből táplálkozó, humorosan tálalt bölcsességeket osztott meg a közel másfél óra alatt. Időnként „elfuvintott” egy nótát, mert mint mondotta, abban is van ars poetica, végezetül egy Bartók Béla által a ’30-as években gyűjtött névnapi köszöntő dallal kívánt szép jövendőt és mihamarabbi találkozót.
– Régóta figyelem a mesehallgató közönséget, s nem győzöm csodálni, hogy ahol nehéz a helyzet, van bánat s félelem is, ott legnagyobb a jókedv. Ez, hogy miért van, nem tudom. De nagyon érdekes az emberi lélek, hogy úgy mondjam, kiszámíthatatlan. Kárpátaljára is azért jövök szívesen, mert tudom, hogy ha ez a mi munkánk, a mesemondás egyáltalán ér valamit, ebben a helyzetben kell megmutassa, mire képes: megemelni az emberek lelkét. Túléléshez, jókedvhez, tavaszhoz az ember meg kell emelje az orrát s a lelkét – jegyezte meg az előadás után Berecz András és hozzátette: ilyen helyet nem sűrűn kap, nemcsak itt, a világban sem. – Nagyszerű a méret, a közönség közelről látja, hogy gyulladok ki, hol sápadok meg, hol nem tudom, hogy mit mondok, hol megszólalnak a szép külső hangok, s mindig súlyos mondatoknál, mintha volna itt egy igazságérző készülék. A tulajdonos, Rusznák Gyuri jó pillanatban húzta meg a harangot. Hogy lehet dicsérni egy közönséget, hogy ne bízza el magát? Nem tudom. Nagyon jó közönség volt. Jó helyeken sóhajtottak, mert taps az van másutt is. A sóhaj az a tapsok tapsa. Ezt Shakespeare is tudta, mikor a Vihar című drámában búcsúzik a színpadtól, akkor pont a sóhajt emlegeti. Nem mindenütt lehet ezt észlelni, itt lehetett! – zárta gondolatait a művész.
Berecz András előadói körútjának második állomása Nagydobrony volt, ahol a Magyar Házban lépett fel természetesen telt ház előtt és óriási sikerrel. Humoros, ám mély mondanivalójú meséivel színt vitt a helyiek megpróbáltatásokkal teli hétköznapjaiba.
A harmadik helyszín Csapon a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezetének rendezvényterme volt. Ott pénteken este felejthetetlen élményben volt részük mindazoknak, akik meghallgatták Berecz András előadását. Meséi, tréfás történetei, az ezekhez szervesen kapcsolódó népdalbetétek mintegy gyógyírként hatottak a közösségre.
– Ungváron is nagyon jól érezte magát a közönség, reagáltak, nagyon együtt éltek a mesével, megvoltak a csattanók, a humorok. Nagydobronyban és Csapon is hasonló jellegű hangulatban zajlott Berecz András előadása. Ezenkívül ellátogattunk vele a megyei skanzenbe, Kisgejőcön megnéztük Egry Ferenc harangöntő emlékházát, hiszen Andásnak lesz idén Kárpátalján is egy harangokat bemutató gyönyörű fotókiállítása – mondta végezetül Balogh Lívia.
Van egy művészet, amely túlmutat a szavakon. Egy művészet, amely nemcsak szórakoztat, hanem gyógyít, összeköt és erőt ad. Berecz András mesemondó, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas előadó ismét ellátogatott Kárpátaljára, hogy derűt és reményt hozzon azoknak, akiknek a legnagyobb szüksége van rá.
Berecz András, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas énekes, mesemondó elmondása szerint mindig szívesen jön Kárpátaljára. Szívügyének tekinti, hogy lélekemelő, humorral fűszerezett előadásaival reményt és erőt adjon a nehéz sorsú kárpátaljai magyaroknak. Hisz abban, hogy a nevetés gyógyír a lélek sebeire, és egy cseppnyi fény is beragyoghatja a legnehezebb hétköznapokat. Előadásai nem csupán szórakoztatnak, hanem kapaszkodót nyújtanak, hidat építve a múlt értékei, a jelen kihívásai és a jövő reménye között.
