A háború arra késztette a régió megmaradt lakosságát, hogy újra felfedezzék a hitüket – mondja Visvaldas Kulbokas érsek. Kijev apostoli nunciusa szerint a katonáknak égető szükségük van a tábori lelkészek szolgálatára, a meggyötört népnek pedig a reményre.
Megrendítő interjút adott a minap egy litván katolikus magazinnak Ukrajna apostoli nunciusa (a Vatikánt képviselő nagykövet). Visvaldas Kulbokas érsek, aki hat hónappal azelőtt érkezett Kijevbe, hogy megkezdődött volna az orosz–ukrán háború, többek között arról beszélt, hogy a légiriadók, gyászoló édesanyák és a káosz ellenére mégis a hit terjedése jellemzi az országot. A nuncius felidézte: amikor a háború első időszakában arról érkeztek hírek, hogy az orosz hadsereg 24 órán belül bekeríti Kijevet, csak a türkmén, a lengyel és a szentszéki delegáció döntött úgy, hogy a városban marad, noha a nunciusnak is lehetősége lett volna biztonságos országba menekülni. Egy brit katona segített a követségen szolgálatot teljesítőknek abban, hogy megtanulják, légiriadó esetén hogyan kell gyorsan fedezékbe vonulni, biztosítani az ablakokat, és hogyan érdemes az ételeket úgy tárolni, hogy azok minél tovább fogyaszthatók maradjanak.
Egy, a nunciatúrán szolgáló nővér kitanulta az egyes rakéták típusait és sebességét, így riadók idején a telefonjára pillantva ki tudja számolni, mennyi idő múlva várható a becsapódás. Előfordult, hogy a nővér egy követségi munkatárssal közösen épp a közeli piacon vásárolt, amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák. A telefonos értesítés alapján a szerzetesnővér kiszámolta, hogy nagyjából 9 perc áll rendelkezésükre befejezni a vásárlást és visszatérni a nunciatúrára. Pár másodperccel azelőtt értek vissza a biztonságot nyújtó épületbe, hogy a piac közelében robbanások történtek. A háború előrehaladtával a lakosok és a nunciatúra személyzete is szükségszerűen a légiriadók értelmezésének szakértőivé váltak. „Ha a hang ballisztikus rakétát jelez, akkor 10 percen belül óvóhelyen kell lenned” – magyarázta Kulbokas érsek, majd hozzátette: „Ha drónokról vagy cirkálórakétákról van szó, akkor visszafekszem az ágyba és megpróbálok aludni.”
A nuncius különösen elismerően szólt a tábori lelkészekről, úgy jellemezve őket, mint akik betöltik azt az űrt, amelyet nagyrészt még a képzett pszichológusok sem tudnak betölteni. Közvetítette egy nő beszámolóját, aki egy huszonöt fős pszichológusokat kiképző programot vezetett a sebesült katonákkal való munkára. A tréning első alkalma után huszonhárman felálltak és elmentek, azt mondták: „ez nem nekem való”. Egy második ülés után a megmaradt két pszichológus is távozott. „Ezután a képzést szervező nő azt mondta: »Most már csak egy reményem maradt, a papok és a szerzetesek.«”
Az egyik tábori lelkész, akit a nuncius személyesen ismer, rendszeresen magával viszi a kutyáját a frontra. Ritkán beszél közvetlenül a vallásról, ehelyett felkészíti a fiatal katonákat a harc nyers valóságára. „Ne lepődj meg, amikor először a lövészárokban találod magad, lehet, hogy a félelemtől bepisilsz és bekakilsz. Ez normális. Ez mindenkivel megtörténik” – magyarázza nekik. Eközben rózsafüzéreket oszt, imádkozik, áldást ad, gyónásokat hallgat és jelen van az őt keresők számára. „A katonák nyitottabbak egy lelkésszel, mint egy pszichológussal” – jegyezte meg Kulbokas. „Azonban a kutyát fogadják a legjobban: nincs szükség sem szavakra, sem kérdésekre, a kiskutya jön, odabújik, és a terápia elkezdődik…”
Súlyos problémát jelent azonban a tábori lelkészek hiánya: még most is csak a szükségletek 60-70 százalékát tudják kielégíteni. E hiány szívbemarkoló tétjét fájdalmasan illusztrálja az érsek beszámolója egy katonaorvosról, aki a sebesült katonákat írja le, akiket drónmegfigyelés miatt nem tudtak evakuálni, és akik a további orvosi beavatkozást ezzel utasították el: „Ne varrják össze, az már nem segít, jobb, ha feloldozást adnak.” „Amikor az örökkévalósággal nézel szembe” – fogalmazott Kulbokas érsek –, „a megbocsátás az egyetlen dolog, amire igazán szükséged van.”
A litván származású érsek arról is beszélt, hogyan éled újjá a hit a háború borzalmai közepette. Herszonban például, amely város lakossága a háború előtti idő mintegy ötödére zsugorodott, a katolikus közösség létszáma a korábbi ötszörösére-hatszorosára duzzadt. „Herszonban egyetlen hitetlen ember sem maradt” – mondta. Arról is beszámolt, hogyan oszt Jan Sobilo segédpüspök és csapata a Harkiv–Zaporizzsjei Egyházmegyében, a fronttól nagyjából 30-50 kilométerre kenyeret és húskonzervet tartalmazó élelmiszercsomagokat a lakosoknak. Ezeket a pillanatokat arra használják fel, hogy reményt ébresszenek és Krisztusról beszéljenek. Kulbokas érsek szerint a háború arra késztette a régió lakosait, hogy újragondolják a hitüket. Megjegyezte, hogy egy ortodox püspök és két protestáns lelkész áttért a katolikus hitre, majd később katolikus papok lettek.
