Cseberből vederbe – A holokauszt túlélői a Gulág és Gupvi táboraiban címmel szerveztek konferenciát a Kárpátalja Szövetség székházában a Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társaságával, és a Iustitia Gulág- és Gupvikutató Intézettel közös szervezésben. 81 éve, 1944. novemberében, a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsának a 0036. szigorúan titkos parancsa alapján elhurcolták Kárpátalja magyar, német és részben zsidó származású 16 és 76 év közötti civil férfi lakosságát.
A külhoni nemzetrészek közül a kárpátaljaiak sorsa volt a legtragikusabb a XX. században, vesszőfutásuk a mai napig tart, mondta a Miniszterelnökséget vezető miniszter a Cseberből vederbe – A holokauszt túlélői a Gulág és Gupvi táboraiban című konferencián. Gulyás Gergely azt mondta: a 20. század a magyarság legnehezebb százada volt, sorsának feltárása pedig kulcsfontosságú, tartozunk ezzel a múltunknak és a ma élő magyarságnak is. Kiemelte: egy nép összetartozásának elengedhetetlen feltétele, hogy a múltjában ne maradjanak feltáratlan részek. 81 éve, 1944. november 18-án, a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsának a 0036. szigorúan titkos parancsa alapján elhurcolták Kárpátalja magyar, német és részben zsidó származású 16 és 76 év közötti civil férfi lakosságát.
Különleges ünnepi istentiszteletre várták a híveket és a meghívott vendégeket Zápszonyba, ahol vasárnap, halottak napján került felavatásra a településről a koncentrációs táborokba elhurcolt izraeliták emlékműve. A huszadik század elején Zápszony lakosságának több mint 10 százalékát alkotta a zsidó közösség, azonban 1944 tavaszán, több mint 60 személyt zártak a beregszászi téglagyárakban kialakított gettókba, majd szállítottak a koncentrációs táborokba, főként Auschwitz-Birkenauba ahonnan 65- en soha nem tértek haza. Néhány évvel ezelőtt merült fel a zápszonyi református közösség egyik presbiteri ülésén az a gondolat, hogy emlékművet kellene állítani az ártatlan áldozatoknak. Az ötlet a magyar kormány, számos civil szervezet és magánszemély támogatásában mostanra valósult meg.
A holokauszt hatmillió európai zsidó szisztematikus, államilag megtervezett és irányított üldöztetése és meggyilkolása volt, amelyet a náci német rezsim és szövetségesei, valamint kollaboránsai hajtottak végre. A holokauszt egy fokozatosan kiteljesedő folyamat volt, amely 1933 és 1945 között zajlott le Európa-szerte. A holokausztot olykor „soá”-nak is nevezik, ami a „katasztrófa” szó héber megfelelője. 1941 végén a náci rezsim megkezdte a németek által megszállt Lengyelország településein a speciálisan erre a célra tervezett haláltáborok építését. A haláltáborokat magyarul „koncentrációs tábornak” és „megsemmisítő tábornak” is nevezik, ami nem véletlen hiszen ezekben a táborokban látták a „zsidókérdés” végső megoldását vagyis az izraeliták teljes kiirtását. Magyarországot 1944. március 19-én megszállta a német hadsereg, ezzel együtt megérkezett az úgynevezett különleges bevetési egység a SEK is, melynek feladata az ország „zsidótlanítása” volt. Horthy Miklós kormányzó, néhány nappal a megszállás után német nyomásra új, a náci érdekeket kiszolgáló kormányt nevezett ki. A miniszterelnöki székben a németellenes Kállay Miklóst Sztójay Döme váltotta, aki azonnal német mintára kezdte el a zsidó lakosság üldözését. Kárpátalján már a hatalom átvételt követő hónapban elkezdődött a gettósítás majd a deportálás a rettegett Auschwitzi és Mauthauseni táborokba. A halál- illetve munkatáborokat nagyon kevesen élték túl, közéjük tartozott Goldberger Tamás édesapja is.
A beregszászi járásban található Zápszony községben meghitt és méltóságteljes ünnepség keretében avatták fel a holokauszt helyi áldozatainak emlékművét. A síremlék 65 elhurcolt és elpusztított zsidó lakos nevét őrzi, emléket állítva mindazoknak, akik a vészkorszak borzalmainak estek áldozatul. Az emlékmű nemcsak a múlt tragédiájára figyelmeztet, hanem a jövőbe is üzen: az emlékezés és az oktatás az egyetlen út ahhoz, hogy hasonló szörnyűségek soha többé ne ismétlődhessenek meg.
A megemlékezés a református templomban vette kezdetét, ahol Orosz Zsolt lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket – nemcsak a helyieket, hanem a megye különböző részeiről és a határon túlról érkezett vendégeket is. Az istentisztelet során Tóth László, a Beregi Egyházmegye esperese Isten irgalmáról és az emberi bűnbánat fontosságáról szólt, kiemelve: csak a hit és az igazságosság vezethet el a békéhez. Zán Fábián Sándor püspök igehirdetésében Saul damaszkuszi megtérésének példáján keresztül hívta fel a figyelmet a lelki megújulás szükségességére: a változás, még ha lassan is, de a közösség megtérésével kezdődik.
Az istentiszteletet végét a gyülekezet női kórusa és fiataljai tették meghitté énekeikkel és verseikkel. A résztvevők ezt követően a gyülekezeti ház elé vonultak, ahol Orosz Zsolt ismertette az emlékműállítás történetét. Mint elmondta, a XX. század első évtizedeiben Zápszony lakosságának mintegy tizede vallotta magát zsidónak. 1944 tavaszán több mint hatvan helybélit zártak a beregszászi téglagyári gettóba, ahonnan koncentrációs táborokba deportálták őket. Közülük 65-en sosem tértek vissza. A református közösség néhány éve fogalmazta meg az emlékezés igényét – az elképzelés pedig a magyar kormány, civil szervezetek és magánszemélyek összefogásával válhatott valóra.
Az eseményen felszólaló Szili Katalin miniszterelnöki főtanácsadó hangsúlyozta:
A tábla, amelyen az ártatlan zsidó emberek nevei szerepelnek, örök figyelmeztetés arra, hova vezethet a gyűlölet és a kirekesztés. Emlékezni kötelesség, felejteni bűn.
Szavait áthatotta a béke iránti vágy és a történelmi felelősség felismerése. Mint mondta, kevesen gondolták volna, hogy egyszer újra háború árnyékában kell emlékezni Kárpátalján azokra, akik a második világháború idején elpusztultak.
A beszédben a múlt és a jelen tragédiái egybefonódtak: a deportálások idején, 1944 tavaszán a kárpátaljai zsidóság sorsa megpecsételődött – Zápszonyból is elhurcolták azokat, akiket pusztán származásuk miatt bélyegeztek meg. Helyükön némaság és üres házak maradtak. „De a némaság nem lehet örök” – fogalmazott Szili Katalin, hozzátéve: csak az a közösség tud továbblépni, amelyik szembenéz múltjával. A zápszonyi emlékhely így a remény, az együttérzés és a megbékélés jelképévé válik – olyan hellyé, ahová gondolatban mindig vissza lehet térni, valahányszor gyengülni látszik a humanizmus hangja a világban.
A rendezvényen felszólalt Goldberger Tamás, az egyik túlélő leszármazottja, az Egyszer volt beregszászi zsidó polgárok című könyv szerzője. Előadásában részletesen ismertette a zápszonyi zsidóság történetét: a kiegyezés utáni virágzó éveket, a zsinagóga és temető helyét, majd a gettóba hurcolás és deportálás tragédiáját. Hangsúlyozta, hogy a holokauszt nem a haláltáborokban kezdődött, hanem a gyűlöletbeszéddel és a közöny terjedésével. Az emlékezés és a tanítás a legfontosabb fegyver az embertelenség ellen.
Az ünnepségen Márkus József, a helyi iskola diákja Radnóti Miklós Oly korban éltem én e földön… kezdetű versét szavalta el. A falu szülötte, Tóth Mihály – az emlékmű állításának egyik kezdeményezője – személyes visszaemlékezéseiben idézte fel gyermekkori zsidó barátait és a velük együtt töltött időket. Elmondta, hogy az emlékhely ötlete abból a felismerésből született, hogy a község egyik legfontosabb közösségi épülete, a Spiegel család egykori háza is egy zsidó család öröksége.
A megemlékezés zárásaként a jelenlévők emlékköveket és virágokat helyeztek el a frissen felavatott emlékműnél, majd Tóth László esperes áldást kért a falu lakóira és az elszármazottak életére.
„A némaság nem lehet örök – mert aki emlékezik, az él, és aki él, annak kötelessége emlékezni.”
Különleges megemlékezésre várták a híveket és a meghívott vendégeket Zápszonyba, ahol vasárnap, halottak napján avatták fel a településről a koncentrációs táborokba elhurcolt izraeliták emlékművét. A huszadik század elején Zápszony lakosságának több mint 10 százalékát alkotta a zsidó közösség, azonban 1944 tavaszán 60 személyt zártak a beregszászi téglagyárban kialakított gettókba, majd szállítottak a koncentrációs táborokba, főként Auschwitz-Birkenauba, ahonnan nem tértek haza. Az utóbbi bő három évtized számos jelentős változást hozott Kelet-Közép-Európa népeinek életében, és a változásokra ma is nagy szükség van, fogalmazott igehirdetésében Zán Fábián Sándor. Az ellenségeskedés, a kirekesztés sajnos időről időre visszatér a világba, nekünk pedig kötelességünk, hogy emlékezzünk és példát mutassunk, mondta a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke.
A Malenykij Robot, vagy akár a Holokauszt nem csak történelmi események, hanem sok-sok százezer ember és család sorstörténete és egyben tragédiája is, amire emlékeznünk kell akár az ilyen kis településeken is, emelte ki köszöntő beszédében Szili Katalin, a miniszterelnök főtanácsadója a Kárpátaljai Zápszonyban, ahol a helyi Református Egyházközség kezdeményezésére állítottak emléket a holokauszt helyi áldozatai számára. A településen a második világháborút megelőző évtizedekben a lakosság több mint 10 %-át tette ki az izraelita közösség, mára azonban teljesen eltűntek, az emlékmű pedig annak a 63 személynek a nevét őrzik akiket innen hurcoltak el a koncentrációs táborokba. A helyi kezdeményezés mellé az első hívásra mellé álltam, hiszen példaértékű az, hogy fontosnak tartják megőrizni az egykor erős zsidó közösség emlékét a településen, emelte ki stábunk kérdésére Szili Katalin.
Rose Girone, a legidősebb ismert holokauszt-túlélő, aki túlélte mind a náci, mind a japán elnyomást, majd több mint nyolc évtizeden át élt a második világháború után, 113 éves korában elhunyt. Halálhírét lánya, Reha Bennicasa erősítette meg – írja a CNN.
Rose Girone, születési nevén Rosa Raubvogel, 1912-ben született egy zsidó családban a mai Lengyelország területén, amely akkor Oroszországhoz tartozott. Gyermekkorában Hamburgba költözött, majd 1937-ben házasságot kötött Julius Mannheim nevű német zsidóval. Terhessége kilencedik hónapjában férjét a buchenwaldi koncentrációs táborba hurcolták. Egy náci tiszt őt is el akarta vinni, de egy másik visszatartotta azzal az indokkal, hogy terhes.
Lánya, Reha 1938-ban született. A náci rezsim egy listát állított össze azokról a nevekről, amelyeket zsidó gyermekeknek adhattak, így az elérhető nevek közül választotta ki ezt az egyet.
Míg férje a táborban raboskodott, Girone tudomást szerzett arról, hogy egy londoni rokona segíthet menekülővízumokat szerezni Sanghajba. Ebben az időszakban bizonyos körülmények között egyes koncentrációs tábori foglyok – köztük zsidók is – elhagyhatták a tábort. Egy kínai vízum lehetővé tette férje kiszabadítását Buchenwaldból, de hat héten belül el kellett hagyniuk Németországot, miközben minden értéküket hátra kellett hagyniuk.
Sanghajba érkezésük után azonban újabb megpróbáltatások vártak rájuk. A japánok megszállták a várost, és a zsidókat gettóba kényszerítették.
Egy apró, zsúfolt helyiségben laktak, amely korábban fürdőszoba volt. A gettót csak egy japán hivatalnok engedélyével hagyhatták el, aki magát a „zsidók királyának” nevezte. A túlélés érdekében Girone ruhákat kötött és árusított – ez a tevékenység egész életében fontos szerepet játszott számára.
A háború után a család az Egyesült Államokba emigrált, ahol Girone kötésoktatóként dolgozott, majd saját kötőüzletet nyitott Queensben. Első házassága válással végződött, később Jack Girone lett a férje.
[type] => post [excerpt] => Rose Girone, a legidősebb ismert holokauszt-túlélő, aki túlélte mind a náci, mind a japán elnyomást, majd több mint nyolc évtizeden át élt a második világháború után, 113 éves korában elhunyt. Halálhírét lánya, Reha Bennicasa erősítette meg. [autID] => 12 [date] => Array ( [created] => 1740780780 [modified] => 1740779649 ) [title] => Meghalt a legidősebb ismert holokauszt-túlélő, 113 éves volt [url] => https://life.karpat.in.ua/?p=233831&lang=hu [status] => publish [translations] => Array ( [hu] => 233831 [uk] => 233819 ) [trid] => vik3255 [aut] => totinviktoria [lang] => hu [image_id] => 233820 [image] => Array ( [id] => 233820 [original] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/02/image-300.png [original_lng] => 380263 [original_w] => 720 [original_h] => 450 [sizes] => Array ( [thumbnail] => Array ( [url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/02/image-300-150x150.png [width] => 150 [height] => 150 ) [medium] => Array ( [url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/02/image-300-300x188.png [width] => 300 [height] => 188 ) [medium_large] => Array ( [url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/02/image-300.png [width] => 720 [height] => 450 ) [large] => Array ( [url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/02/image-300.png [width] => 720 [height] => 450 ) [1536x1536] => Array ( [url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/02/image-300.png [width] => 720 [height] => 450 ) [2048x2048] => Array ( [url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/02/image-300.png [width] => 720 [height] => 450 ) [full] => Array ( [url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/02/image-300.png [width] => 720 [height] => 450 ) ) ) [video] => [comments_count] => 0 [domain] => Array ( [hid] => life [color] => red [title] => Життя ) [_edit_lock] => 1740772451:5 [_thumbnail_id] => 233820 [_edit_last] => 5 [views_count] => 2294 [_algolia_sync] => 1203131395001 [_oembed_3618b93d628bc6e4414b11cffe304c34] => [_oembed_time_3618b93d628bc6e4414b11cffe304c34] => 1762694929 [_oembed_34c9dea6a601b3676481f1fc43bc5829] => [_oembed_time_34c9dea6a601b3676481f1fc43bc5829] => 1762781483 [_oembed_ab96f9e1df2b3d291c77ae3efb2b02c8] => [_oembed_time_ab96f9e1df2b3d291c77ae3efb2b02c8] => 1762870655 [_oembed_059ceb447c5a327716767e9d65b119d9] => [_oembed_time_059ceb447c5a327716767e9d65b119d9] => 1762870655 [_oembed_b93cdc5fe70beff0f8cada24b6cfe71b] => [_oembed_time_b93cdc5fe70beff0f8cada24b6cfe71b] => 1764081545 [_oembed_d5c4fffa48872efc099708a93c3c3ddf] => [_oembed_time_d5c4fffa48872efc099708a93c3c3ddf] => 1764081545 [labels] => Array ( ) [categories] => Array ( [0] => 41 [1] => 49 [2] => 592 [3] => 39 ) [categories_name] => Array ( [0] => Cikkek [1] => Hírek [2] => Társadalom [3] => Világ ) [tags] => Array ( [0] => 1467 [1] => 151276 [2] => 1739382 [3] => 1739381 ) [tags_name] => Array ( [0] => holokauszt [1] => meghalt [2] => Rose Girone [3] => túlélő ) ) [8] => Array ( [id] => 230563 [content] =>
Nyolcvan évvel a holokauszt után az antiszemitizmus ismét burjánzik a világban – mutatott rá Volker Türk, az ENSZ emberi jogi főbiztosa pénteken, a holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából Genfben kiadott közleményében.
Az évfordulós megemlékezéseken a jelen helyzetre és a jövőre is figyelmet kell fordítani, mert a világ jelentős részében gyűlölködő hangok hallhatók. Az antiszemitizmus ismét burjánzik az utcáinkon és az online térben. A zsidó emberek egyre több megfélemlítésnek, fenyegetésnek és fizikai erőszaknak vannak kitéve – írta Türk.
Az emberi jogi főbiztos szerint a diszkriminálás és a megalázás gyakorlata igen gyakran elragadja a szolidaritást és az együttérzést is az emberekből. Megjegyezte: a sokszínűség – ahelyett, hogy ünnepelnék – jelenleg inkább veszélyforrás, mint érték, és számos vezető arra törekszik, hogy aláássa és gyengítse a jogállamot.
Volker Türk úgy vélte, félő, hogy alvajárókként egy olyan sötét jövő felé tartunk, amelyben az emberi jog és a méltóság nem jelent majd semmit, és idővel feledésbe is merül.
Január 27-e, a holokauszt nemzetközi emléknapja ki kell, hogy mozdítson minket ebből a dermedtségből, az évforduló a részvétlenség, az alkalmazkodás és a közöny veszélyeire figyelmeztet, és arra int minket, hogy szembe kell szállnunk az intoleranciával – szögezte le Volker Türk.
Amszterdam önkormányzata 100 ezer eurót fizet kártérítésként amiatt, hogy a város a második világháború alatt a villamosjegyekből származó pénzből 48 ezer zsidó embert szállított a náci haláltáborok felé – írta a DutchNews hírportál pénteken.
Az önkormányzat ezt Willy Lindwer Emmy-díjas holland filmrendező Elveszett város című filmjének bemutatását követően jelentette be.
A film a városi villamosközlekedés szerepét vizsgálja a nácikkal való együttműködésben. Lindwer filmjében Guus Luijters íróval együtt a 8-as villamossal járta körbe az amszterdami holokauszt kulcsfontosságú helyszíneit, és túlélőkekkel készített interjúkat.
A 8-as villamos vonalát a nácik zsidók szállítására használták, mivel az kötötte össze a pályaudvart Amszterdam zsidólakta területeivel.
Az alkotás kiemeli az éjszakai villamosok szerepét 48 ezer amszterdami zsidó deportálásában.
A rendező a hírportálnak azt nyilatkozta: a filmkészítés során rájöttek, hogy az amszterdami villamosvállalat szorosan együttműködött a nácikkal, akik járatokat is béreltek a cégtől a zsidók deportálásához. Kutatásuk
új bizonyítékokat hozott napvilágra arról a villamosútról, amely Anne Frankot és családját 1944 augusztusában a weteringschans-i börtönből a központi pályaudvarra szállította, miután a németek felfedezték a család búvóhelyét, a „hátsó traktust”.
Az amszterdami közlekedési vállalat, a GVB két éven keresztül egy adósságbehajtót alkalmazott a háború után, hogy visszakövetelje a németektől a Frank család utaztatási költségeit.
Amszterdam önkormányzata ígéretet tett arra, hogy 100 ezer eurót fizet a Centraal Joods Overleg nevű zsidó szervezetnek. A felajánlott kártérítés megfelel annak az összegnek, amelyet a város a villamosjegyekért számított fel a deportálások során. További kártérítésre is sor kerülhet még, mivel a kutatók idén hivatalos tanulmányt készítenek Amszterdamnak a nácikkal való együttműködésben játszott szerepéről.
Az önkormányzat sajtóközleményében úgy fogalmazott, hogy „a városi villamosvállalatnak történelmi és erkölcsi felelőssége elszámolni az amszterdami zsidók deportálásában való közreműködéséről”. A GVB „szívből jövő és őszinte sajnálatát” fejezte ki. A 8-as villamosvonal több megállóhelyén emléktáblákat állítanak fel. A GVB az utazási alkalmazásban is tájékoztatást fog adni arról, „milyen megdöbbentő események történtek ezeken a helyszíneken”.
