A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Csapi Alapszervezete november 23-án délután tartotta idei megemlékezését az 1944-ben kezdődő tragikus eseményekre emlékezve. Akkor a helyi magyar lakosokat – sok ezer sorstársukkal együtt – „málenkij robot” ürügyén hurcolták el, valójában azonban a Gulág haláltáboraiba vitték őket, ahonnan legtöbben soha nem térhettek vissza. A hagyományosan a helyi temetőben felállított emlékműnél megrendezett megemlékezésen részt vett dr. Papp Ferenc, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának konzulja is.
Balogh Lívia, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Ungvári Középszintű Szervezetének és Csapi Alapszervezetének elnöke felidézte a 81 évvel ezelőtti eseményeket és kiemelte: fontos emlékeztetni a ma élőket, a mai fiatalokat, hogy milyen szörnyű tud lenni, amikor egy-egy nép a másik nép ellen fordul és kollektív bűnösség vádjával ítél meg népeket, vagy népcsoportokat.
– Idén 81 éve, hogy a kárpátaljai magyarság legnagyobb sorstragédiája megtörtént. Azóta a kárpátaljai magyarság hol csendesen, hol egy kicsit „hangosabban”, de megemlékezik a sztálinizmus áldozatairól, akiket 1944-ben Erzsébet-napkor kezdtek el lágerekbe gyűjteni. Azokat a magyar és német férfiakat a sztálini rezsim meg akarta alázni, tönkre akarta tenni. Több mint 40 ezer embert deportált a Gulágra, akiket éhen, szomjan, betegen hajtottak gyakorlatilag egészen Szibériáig. Több mint 10 ezer embert vesztett el a kárpátaljai magyarság, 10 ezer apát, férjet, gyermeket! Erre emlékszünk ilyenkor itt, Kárpátalján, nemcsak a szolyvai központi emlékhelyen, hanem gyakorlatilag minden magyarlakta településen, hiszen ebben az elhurcolásban minden település érintett volt egy-egy kivétellel. Az ungvári járási Gálocsból nem vittek el férfiakat, ott a polgármester értesítette őket, ezért ő vált ennek az üldöztetésnek a mártírjává.
Mi nagyon sokáig úgy gondoltuk, hogy csak emlékeinkben él majd az a szörnyűség, amit egy-egy nemzet a másikkal tenni tud. Soha nem gondoltuk volna, hogy a mi életünkben is lesz egy olyan szakasz, amikor sokan elveszítik családtagjaikat, akik a távolban ragadnak. Minden évben összehívjuk itt a csapi magyarságot, hogy arra a 37 helyi magyar férfira emlékezzünk, akik soha nem tértek vissza abból a „háromnapos” munkaszolgálatból, amelyre elhurcolták őket. Ennél sokkal több család volt érintett Csapon, mert sokan hazajöttek, majd később különböző betegségekben itthon vesztették életüket, nagyon sokan lelkileg mentek tönkre az átélt traumákban. Erre az időszakra emlékezünk és emlékeztetünk mindenkit, mert ennek soha nem szabad megismétlődnie! Azt gondolom, amíg magyar él itt, Kárpátalján, erre a sorstragédiára mindig emlékezni fogunk – zárta gondolatait az elnök asszony.
Lizák Renáta felkészítő tanár közreműködésével Somogyi Milán és Orbán István, a Csapi Széchenyi István Líceum 10. osztályos tanulóinak előadásában hangzott el a Levél a táborból és Ősz a Gulágon.
Baksa Dávid csapi református lelkipásztor a Zsoltárok könyvéből olvasott fel egy igeszakaszt, ami egy elcsüggedt ember imádsága.
– Egy olyan helyszínen vagyunk, ahol sokszor elfognak az érzelmek bennünket, régi szép emlékek öntenek el mindazokat illetően, akik egykoron mellettünk voltak. De amikor itt megállunk a temető csöndjében, azok a pillanatok is előjönnek, amelyek a személyes életünkben, vagy népünk életében törést okoztak. Az emlékezést előretekintés is kell, hogy jellemezze – mondta áldást kérve a megjelentekre és hozzátartozóikra.
Thurzó Péter római katolikus plébános az áldozatok előtt tisztelgőkhöz szólva megjegyezte, hogy egy temetőnyi halott emlékművénél csak egy lehajtott fővel elmondott imádság a helyénvaló.
– Ha elhallgatunk, a messzi távolból a szívünkben szinte halljuk a fegyverek ropogását. Ha elhalkul a csata zaja, érezzük mindazt, amit a szívükben hordtak ők, emberi jajok, sóhajok, hörgés és néma csend üli meg lelkünket. Közénk tartoztak, községünk lakói voltak, akiknek nem jelölte sírját kereszt. A közösség felállította ezt az emléktáblát, hogy legyen hol meggyújtani a távoli sír helyett az emlékezés mécsesét, letenni a tisztelet virágát. Mi most adósságot igyekszünk törleszteni – jegyezte meg, és imádkozott a távolban eltemetett testvérek lelki nyugalmáért.
A KMKSZ Csapi Nyugdíjasklubja kórusának előadásában Egy magyar katona fohásza című dal hangzott el, végezetül a jelenlévők elhelyezték a koszorúkat és virágcsokrokat, majd meggyújtották az emlékezés mécseseit.
Méltóságteljes megemlékezés keretében adták át a felújított emlékművet, amely a sztálinizmus áldozatainak, valamint a II. világháborúban elesett magyar honvédeknek és munkaszolgálatosoknak állít emléket. A november 21-én megtartott rendezvényt Magyarország Beregszászi Konzulátusa és a Szolyvai Emlékparkbizottság közösen szervezte.
A történelem legsötétebb fejezetei közé tartoznak azok az évek, amikor a háború és a totalitárius rendszerek kegyetlensége emberek ezreinek sorsát törte ketté. Beregszász magyar közössége különösen mély sebeket hordoz: a sztálinizmus ártatlanul elhurcolt áldozatai, valamint a II. világháború frontjain elesett honvédek és munkaszolgálatosok emléke generációk óta meghatározza a város kollektív emlékezetét.
A résztvevőket Vida László, Magyarország Beregszászi Konzulátusának főkonzulja köszöntötte. Beszédében hangsúlyozta: a 20. század tragédiái – mindenekelőtt a második világháború és az azt követő évek – máig meghatározzák a kárpátaljai magyarság kollektív emlékezetét. „Az állami erőszak saját állampolgárai ellen a történelem egyik legsötétebb fejezete. Kárpátalja magyarlakta településein, így Beregszászban is, családok generációi viselik az elhurcolások fájdalmát” – fogalmazott. Hozzátette: a megemlékezés célja nem a múlt sebeinek felszakítása, hanem az, hogy a katarzis erejével tegye erősebbé a jelenkori közösséget, amely ma is komoly kihívásokkal néz szembe.
A rendezvényen Zubánics László, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) elnöke felidézte a beregszászi emlékmű történetét. Mint mondta, 1998 fordulópont volt a helyi magyarság számára: a választások után létrejött magyar többségű önkormányzat, Zsupán József polgármester kezdeményezésére ekkor indult újra az emlékmű megvalósítása. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség (BMKSZ) és az önkormányzat összefogásának eredményeként 1998-ban megtörtént az alapkőletétel, egy évvel később pedig már fel is avatták az emlékművet, több tucat túlélő jelenlétében. Kiemelte: a felújított emlékmű ma is a magyar összetartozás jelképe. Arra emlékeztet, hogy a fogyatkozó közösség csak közös gondolkodással és együttműködéssel tudja képviselni érdekeit.
A megemlékezés végén a résztvevők elhelyezték a tisztelet koszorúit a felújított emlékműnél, fejet hajtva az ártatlanul elhurcoltak és a háborúban elesettek emléke előtt.
A beregszászi járási Jánosiban is megemlékeztek a málenkij robot áldozatairól a sztálini lágerekbe elhurcoltak emlékművénél.
Az eseményen részt vett Bakos Erzsébet, a község elöljárója, Nagy Szabolcs református lelkipásztor, Egressy Miklós görögkatolikus parochus, a KMKSZ Jánosi Alapszervezetének képviselői, illetve minden olyan helyi lakos, aki fontosnak érezte, hogy lerója tiszteletét az elhunytak emléke előtt.
A megemlékezésen Bakos Erzsébet, Jánosi és Balazsér elöljáróasszonya köszöntötte a jelenlévőket. Beszédében hangsúlyozta, hogy a málenkij robot áldozatai ártatlan emberek voltak, akiket családjaiktól szakítottak el, és akiknek szenvedései máig ható sebeket ejtettek a közösségeken. Felidézte, hogy a falvakból számos férfit hurcoltak el „kis munkára” hivatkozva, ami sokuk számára éveken át tartó nélkülözést, embertelen körülményeket és gyakran a halált jelentette. Mint mondta, a tragédia nem csupán történelem: családi emlékekben, hiányzó életekben él tovább, így kötelességünk megőrizni és továbbadni az igazságot, hogy hasonló soha többé ne történhessen meg. Köszönetet mondott mindazoknak, akik ápolják az áldozatok emlékezetét, majd arra kérte a jelenlévőket: a gyertyagyújtással és a csendes főhajtással közösen tisztelegjenek azok előtt, akik soha nem térhettek haza.
Ezt követően Egressy Miklós görögkatolikus parochus mondott imát az áldozatok lelki üdvéért. Majd Nagy Szabolcs református lelkipásztor olvasta fel a 23. zsoltárt, amely sok elhurcolt számára jelentett kapaszkodót a megpróbáltatások éveiben: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm (…) Ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy.”
A jelenlévők végezetül együtt imádkozták el a Miatyánkot, majd nemzeti imánk, a Himnusz eléneklésével rótták le tiszteletüket mindazok előtt, akik szenvedéseikkel és áldozatukkal örökre beíródtak közösségünk emlékezetébe.
Ne feledkezzünk meg a sztálini terror és a málenkij robot áldozatairól, hogy a történelem soha ne ismételhesse meg magát.
Az ungvári Kálvária temetőben idén is főhajtással emlékeztek mindazokra, akiket a XX. század közepének megtorló intézkedései, a sztálini diktatúra embertelensége és a málenkij robot kegyetlensége sújtott. A megemlékezésen részt vett Albertné Simon Edina, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának konzulja, aki jelenlétével is hangsúlyozta: közös felelősségünk, hogy megőrizzük az áldozatok emlékét.
Az áldozatok lelki üdvéért Héder János, a Kárpátaljai Református Egyházkerület főjegyzője mondott imát, felidézve a közösség fájdalmát és azt a hitet, amely a legnehezebb időkben is erőt adott az embereknek. A rendezvény szervezőinek nevében Kulin Judit, a KMKSZ Ungvári Alapszervezetének elnöke szólt a jelenlévőkhöz.
A megemlékezésen az Ungvári Dayka Gábor Líceum diákjai is közreműködtek: rövid történelmi áttekintést adtak a sztálini megtorlások és a málenkij robot hátteréről, rávilágítva arra, hogy a XX. század egyik legembertelenebb tragédiája miként érintette a helyi közösségeket. A fiatalok előadása azt is üzenetként hordozta, hogy a történelmi emlékezet továbbadása a következő generációk feladata és felelőssége.
A kárpátaljai magyar elhunyt katonák lelkiüdvéért tartottak szentmisét Debrecenben, valamint csatlakoztak a Jónak lenni Jó című műsor felhívásához is, amely idén nehéz sorsú, magára hagyott kárpátaljai gyermekek javára gyűjt. Szegedi Kálmán, a Debreceni Jézus Szíve egyházközség plébánosa elmondta: több kárpátaljai magyar tagja a közösségüknek, így a megemlékezés és a jótékonykodás kiemelten fontos volt számukra.
1944 novemberében a szovjet hatóságok „háromnapi jóvátételi munkára” rendelték be Kárpátalja több mint tízezer civil férfiját. A magyar és sváb fiatalok, családapák és idősek azonban soha nem térhettek vissza otthonaikba: gyalog hurcolták őket a szolyvai gyűjtőtáborba, majd onnan a Gulág munkatáboraiba. Sokan közülük ott vesztették életüket, sírhelyükről a mai napig nincs biztos információ, és a hazatérők nagy része sem élhetett hosszú életet a megpróbáltatások súlyos következményei miatt. Az ő emlékükre gyűltek össze november 18-án Beregszászban, ahol a Pro Cultura Subcarpathica, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem, a Beregszászi Polgármesteri Hivatal és a történelmi egyházak közösen tartottak megemlékezést a málenkij robot áldozatai előtt tisztelegve.
A rendezvény a Rákóczi Egyetem udvarán kezdődött, ahol a résztvevők nemzeti imádságunk eléneklését követően megkoszorúzták Matl Péter Gúzsban című alkotását. Az eseményen jelen volt Sin József, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke és a Beregszászi Középszintű Szervezet elnöke is, aki a KMKSZ nevében helyezte el a megemlékezés koszorúját.
A néma tiszteletadás után a jelenlévők közösen indultak át a református templomba, ahol ökumenikus istentiszteletre került sor. Isten igéjét Molnár János római katolikus esperes, Demkó Ferenc görögkatolikus püspöki helynök és Taracközi Ferenc református vezető lelkipásztor tolmácsolta.
Az eseményen felszólalt Dergán Ádám, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának általános főigazgató-helyettese, aki beszédében emlékeztetett arra, hogy a Gulág, a Gupvi és a málenkij robot fogalmai mára sok fiatal számára „szinte már semmit sem jelentenek”, holott a XX. század egyik legnagyobb magyar tragédiáját hordozzák magukban. Kiemelte a Nemzeti Emlékezet Bizottságának feladatát a történetek megőrzésében és bemutatásában, valamint szólt az emlékezés közösségteremtő erejéről. Mint mondta: „Az ilyen események […] segítik a méltó megemlékezést és a leszármazottak által hordozott transzgenerációs traumák oldását.”
Ezt követően Csernicskó István, a Rákóczi Egyetem rektora osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel. Beszédében arról szólt, milyen nehéz történelmi és földrajzi környezetben él a kárpátaljai magyarság, mégis hogyan maradt meg közösségként a XXI. században is. Mint fogalmazott: „Szerteágazó gyökerek nélkül szinte lehetetlen megkapaszkodni.”
Hangsúlyozta, hogy a közösség megtartó erejét a múlt emlékei, a nyelv és a kultúra adják, ám ezek a gyökerek csak akkor maradnak erősek, ha időről időre tápláljuk őket. Köszönetet mondott minden jelenlévőnek, amiért együtt őrzik a közös múlt emlékezetét. Szavai szerint: „Amíg van mire emlékezni, amíg vannak, akik emlékezzenek, addig élnek a gyökerek és táplálnak bennünket.”
Csernicskó István szavai után a meghívott vendégek felolvasták a több mint 300 beregszászi áldozat nevét, majd a résztvevők elhelyezték a megemlékezés koszorúit a református templom falán.
A megemlékezés gyertyás menettel folytatódott a Beregszászi 5. Számú Tarasz Sevcsenko Líceum falán elhelyezett emléktáblához, és végül a Széna téren álló emlékműnél zárult, ahol közös koszorúzással adóztak az elhurcoltak emléke előtt.
Kárpátalján mindössze egyetlen olyan magyarok lakta település található, ahol a falu főutcája azoknak a meghurcoltaknak állít emléket, akik 81 évvel ezelőtt életüket vesztették azért, mert bátran vállalták magyarságukat és hitüket. Vasárnap Badalóban, a Mártírok útján található Mártírok emlékparkjában gyűltek össze a helyiek, hogy a Mártírok emlékművénél tisztelegjenek az 1944 őszén a kárpátaljai és helyi magyarság ellen elkövetett kegyetlen megtorlás áldozatai előtt.
A helyi református templomban megtartott istentiszteleten Sápi Zsolt lelkipásztor igehirdetésében az Apostolok cselekedetei 16. részének 5. verséből vett idézettel – „A gyülekezetek pedig erősödtek a hitben, és naponként gyarapodtak lélekszámban” – tolmácsolta Isten üzenetét a közösség felé.
Fotó: Sárközi Karola
Az istentiszteletet követően a templom szomszédságában lévő Mártírok emlékműve köré gyülekeztek a megemlékezők, ahol Jakab Lajos helyi családorvos, a KMKSZ Badalói Alapszervezetének elnöke köszöntötte az egybegyűlteket: „Most azokra a mártírjainkra emlékezünk, akik 81 évvel ezelőtt estek áldozatul a II. világháború és az azt követő sztálini terror megtorlásainak, s egyedüli bűnük a nemzetiségük és hitük volt. Badalóból 150-en kerültek az úgynevezett málenkij robotra, akiknek több mint a fele örökre odamaradt.”
Az érdekvédelmi szervezet helyi vezetője – párhuzamot vonva – beszélt arról is, hogy a történelem sajnos ismétli magát, hiszen a közel négy éve zajló háború miatt a Tisza-parti településről ma is legalább ennyien kényszerültek „száműzetésbe”, de „abban bízunk, hogy minden háború véget ér egyszer, és akkor majd ezek az emberek, családok is hazatérhetnek végre”.
Balogh György, Magyarország Beregszászi Konzulátusának konzulja Radnóti Miklós verssorait idézve – „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra…” – elevenítette fel a XX. század kárpátaljai magyarságának egyik legtragikusabb időszakát. Mint mondta, 1944 novemberében Badalót ezek az események nem megtizedelték, hanem még annál is jobban sújtották, hiszen itt nem minden tizedik, hanem minden hatodik embert vittek el a lágerekbe. „Az emlékezés célja az ártatlanul elhurcoltakra, meggyilkoltakra való emlékezés katarzisával a jelenkor nemzedékének is a megtisztulása és megszentelődése” – összegezte mondandóját zárásként.
Fotó: Sárközi Karola
A Badalói Gvadányi József Gimnázium két tanulója, Pápai Zsófia és Molnár Liliána az alkalomhoz illő verseket adtak elő.
A kárpátaljai magyarok Golgotájának nevezte a 81 évvel ezelőtti tragikus eseményeket Sin József, a KMKSZ alelnöke, az érdekvédelmi szervezet Beregszászi Középszintű Szervezetének elnöke, aki történelmi visszatekintésében felidézte az 1944-ben, Erzsébet-nap környékén történt fejleményeket, amikor a kisbíró kidobolta, hogy a magyar és német nemzetiségű hadköteles személyeknek három napon belül jelentkezni kell a legközelebbi városparancsnokságon. Kitért arra is, hogy a szovjetrendszerben több évtizeden keresztül megtiltották a túlélőknek, hogy beszéljenek az átélt szörnyűségekről, kegyetlenségekről, és ez a tiltás csak a peresztrojka utolsó éveiben, a szólásszabadság viszonylagos szabad gyakorlása idején változott meg. A mai időkről beszélve szomorúnak nevezte, hogy a háború megint belopózott közénk, ezért ma sokan fiuk, unokájuk támogatása nélkül maradtak. „Sokan vágynak már békére, koporsók helyett sok-sok bölcsőre, sok gyerekkel telített óvodákra, iskolákra. Ebben kell hinnünk, és ki kell tartanunk magyar keresztényként szülőföldünkön” – mondta zárásként.
Az áldozatokra emlékezett beszédében Szalai Imre, Badaló elöljárója is, aki azt emelte ki, hogy amikor mártírjainkra emlékezünk, nemcsak a múlt borzalmaira tekintünk vissza, hanem arra is emlékeztet minket ez a nap, hogy milyen törékeny a szabadság, és mennyire fontos, hogy minden körülmények között megőrizzük az emberi méltóságot.
Fotó: Sárközi Karola
Sápi Zsolt lelkipásztor rövid fohászt mondott a mártírok emlékére és nemzetünk megmaradásáért imádkozott.
A badalói megemlékezés a Himnusz eléneklésével és az emlékmű megkoszorúzásával ért véget.
November 5-én Munkácson emléknapot rendeztek Lehoczky Tivadar, Bereg vármegye történetének kiemelkedő kutatója halálának 110. évfordulója alkalmából. Az eseményt a Munkácsy Mihály Magyar Ház (MMMH) szervezte. A Lehoczky Tivadar-nap három helyszínen zajlott, ahol a helyi II. Rákóczi Ferenc Középiskola és a Szent István Líceum tanulói, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem történelem szakos hallgatói, valamint az érdeklődők közösen idézték fel a neves történész életútját és munkásságának legfontosabb állomásait.
Az emléknap első helyszínén, Lehoczky Tivadar egykori munkácsi házánál gyűltek össze a résztvevők. Az épület, amelyben a történész hat évtizeden át élt és dolgozott, már az 1700-as évekből fennmaradt térképeken is szerepel. A ház és a hely szelleme különleges jelentőséggel bír, hiszen itt születtek meg azok a művek és kutatások, amelyek Bereg vármegye múltját feltárták.
A ház történetéről jelenlegi, szintén nagy elismertségnek örvendő tulajdonosa, Matl Péter Munkácsy-díjas szobrász-, festő-, grafikus és keramikusművész mesélt a jelenlévőknek. Elmondta, hogy az utcára néző falon elhelyezett fa emléktáblát – Pákh Sándor felkérésére – ő maga készítette, s a mai napig őrzi a ház a történelmi hangulatát. A művész személyes történeteket is megosztott az épületről és saját családjáról, amely immár több mint száz éve él ezen a telken, hiszen elődei magától Lehoczkytól vásárolták meg az ingatlant.
Matl Péter elárulta, hogy az épület falában ma is megtalálhatók eredeti, acélból készült ágyúgolyók, amelyek Lehoczky Tivadar katonai múltját idézik. A történész ugyanis tüzértisztként harcolt az 1848–49-es szabadságharcban, s valószínűleg ezek a golyók is abból az időből származnak. A művész ezeket a relikviákat saját kezűleg restaurálta. A házban egy víznyomásos házi áldást is találtak a történész kézírásával, amelyben az örökségért mondott hálát, és Isten áldását kérte családjára és a hazára.
A tartalmas és élménydús körbevezetés után Magyarország Beregszászi Konzulátusa, a Munkácsy Mihály Magyar Ház és a Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Középiskola képviselői helyezték el koszorúikat a ház falán lévő emléktáblánál, csendes főhajtással tisztelegve Lehoczky Tivadar emléke előtt.
Ezt követően a megemlékezők a római katolikus Szent Márton-székesegyházhoz mentek, ahol Lehoczky Tivadar földi nyughelye található. A második helyszínen Popovics Béla helytörténész tartott előadást. Itt a résztvevők leereszkedhettek a templom kriptájába, Lehoczky sírjához, ami különleges lehetőség volt, hiszen a kripta a nagyközönség elől általában zárva van.
A helytörténész Lehoczky Tivadar életútját és munkásságát idézte fel, különös hangsúlyt fektetve arra, milyen fontos szerepet játszott a nagy tudású történész Munkács és Bereg megye életében. Mint elmondta, 18 évesen, tanulmányait félbeszakítva vett részt a szabadságharcban tüzértisztként, majd a bukás után visszatért, befejezte tanulmányait, és 25 évesen került Munkácsra, ahol a Schönborn család uradalmi főügyészeként dolgozott. Szakmai tudása és embersége miatt hamar a város egyik legnagyobb tekintélyű személyiségévé vált, akinek véleményét minden közügyben kikérték.
Popovics Béla kiemelte, hogy Lehoczky Tivadar nemcsak tudós, hanem igazi közösségi ember is volt: ásatásokat vezetett, nyelveket beszélt, népdalokat gyűjtött, és minden iránt mély tisztelettel viseltetett, ami a magyarság múltjához kötődött. Szavai szerint „minél többet tudott, annál inkább tudta, mit nem tud” – ez az alázat és igényesség tette őt azzá a hiteles, mélyen vallásos magyar emberré, akit a munkácsiak mind a mai napig tisztelettel emlegetnek. Ő találta meg a beregszászi Kishegyen a honfoglalás kori süvegcsúcsot, valamint Szolyva közelében a híres tarsolylemezt is, melyeket a Magyar Nemzeti Múzeumba juttatott.
A csendes, gyertyafényes térben a Munkácsi Szent István Líceum és a MMMH képviselői helyeztek el koszorút a történész kriptájának falán található emléktáblánál.
A nap záróeseménye a Munkácsy Mihály Magyar Házban zajlott, ahol a szervezők újabb koszorút helyeztek el Lehoczky Tivadarnak az épületben felavatott emléktáblájánál. Tarpai József, a főszervező MMMH igazgatója elmondta, hogy az elmúlt években a Rákóczi Egyetem diákjai és oktatói több kutatást is végeztek Lehoczky Tivadar életével kapcsolatban, s most ezzel a megemlékezéssel az volt a cél, hogy a fiatalok ne csak előadásokat hallgassanak, hanem személyesen is bejárják a történelmi helyszíneket.
Azt gondolom, ez egy fontos időszak. 110 éve halt meg Lehoczky Tivadar, beszélni kell róla, és még fontosabbnak tartjuk azt, hogy azok a történészek, akik a jövőben majd kutatni fognak, azok itt vannak személyesen, megérezték kicsit a hely szellemét, és reméljük, hogy ennek folytatása lesz
– fogalmazott Tarpai József.
Ezt követően a résztvevők Csatáry György történész előadását hallgathatták meg Lehoczky Tivadar élete és munkássága címmel. Az előadás betekintést nyújtott a kutató életútjába, a Bereg vármegye történetét feldolgozó munkáiba, valamint abba az elhivatottságba, amely egész életében vezérelte. A történész hangsúlyozta, hogy Lehoczky Tivadar életének legtermékenyebb időszakát Munkácson töltötte, ahol számos történeti és néprajzi kutatást végzett. „Nekünk, kárpátaljai történészeknek kötelességünk, hogy továbbra is ápoljuk az ő emlékét, hiszen az ő dokumentális hagyatéka, amit ránk hagyott – kéziratokat, iratokat – a mai napig sincs teljesen feldolgozva” – tette hozzá.
Csatáry György arról is beszélt, hogy új tudományos kezdeményezések indultak a Lehoczky-hagyaték feldolgozására. A Rákóczi Egyetem és az Ungvári Honismereti Múzeum együttműködésének köszönhetően megkezdődött Lehoczky régészeti naplóinak digitalizálása és közkinccsé tétele, ami a következő években várhatóan jelentős eredményeket hoz majd.
Az élménydús nap végén agapéra is sor került, ahol lehetőség nyílt kötetlen beszélgetésre és a nap eseményeinek közös felidézésére.
November 1-je mindenszentek ünnepe, november 2-a pedig a halottak napja. A keresztény felekezetek tagjai és mások is ki szoktak látogatni a temetőbe a két nap valamelyikén. De érdemes tudni, hogy a reformátusok hivatalosan egyik ünnepnapot sem tartják meg. Szokásként meghonosodott az ő körükben is a temetőlátogatás, ám hivatalosan sem a halottak napja, sem a mindenszentek nem tartozik az egyházi ünnepeik közé. Ők a reformáció emléknapját ünneplik október 31-én. Mindenszentek a katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja, a protestánsok az elhunytakról emlékeznek meg ilyenkor. A halottak napja fokozatosan vált egyházi ünnepből általános megemlékezéssé. November másodikán megemlékeznek a halottakról, elhunyt szeretteikről, az értük való közbenjárás a purgatórium katolikus hittételén alapul. Azoknak, akik Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és büntetésteher van még lelkükön, Isten színe előtt meg kell tisztulniuk. Ilyenkor vidékünkön szokás megtisztítani hozzátartozóink sírjait, virágokkal és gyertyákkal feldíszíteni és imádkozni értük.
Október 23-án délután a Munkácsy Mihály Magyar Ház dísztermében gyűlt össze a Latorca-parti város magyarsága, hogy méltó módon emlékezzenek az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseire. A meghitt hangulatú ünnepségen a Munkácsi Szent István Líceum és a Munkácsi 3. Számú II. Rákóczi Ferenc Középiskola diákjai adtak ünnepi műsort, tisztelegve azok előtt, akik életüket áldozták a szabadságért.
A rendezvény a Himnusz közös eléneklésével kezdődött, majd Papp Ferenc, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának konzulja mondott beszédet. A diplomata aláhúzta: „Ma 1956 hőseire emlékezünk. Azokra a bátor fiatalokra, akik nem féltek kimondani: elég volt az elnyomásból, elég volt a félelemből. Október 23-án Budapest utcáin fiúk és lányok indították el a szabadság forradalmát. Szívükben ott égett a vágy, hogy szabadon élhessenek, tanulhassanak és gondolkodhassanak. A magyar forradalomra és szabadságharcra emlékezünk, amely szörnyű véráldozatok árán visszaadta a magyarok becsületét és önbecsülését. A magyar nép mindig is híres volt szabadságszeretetéről és arról, hogy ha kell, fegyverrel is kész megvédeni azt. Az 1956-os forradalom hősöket kívánt és hősöket is teremtett. A kivívott magyar szabadságot és függetlenséget végül csak a szovjet katonai beavatkozás tudta megtörni, a szabadságharcot pedig vérbe fojtani. Bár a szovjet tankok eltiporták a forradalmat, a magyar nép számára ez mégis dicsőséges, nem hiábavaló küzdelem maradt, amely hozzájárult az elnyomás enyhüléséhez, és erőt adott az alávetettség elviseléséhez.”
A köszöntő után került sor a Munkácsi Szent István Líceum, illetve a Munkácsi 3. Sz. II. Rákóczi Ferenc Középiskola diákjainak közös előadására, mely során felelevenítették a XX. századi magyar forradalom emlékét.
Mihalovicsné Tóth Krisztina, a Munkácsi Szent István Líceum tanára a sajtónak adott nyilatkozatában kiemelte azt, hogy miért tartották fontosnak idén a két magyar intézmény közös felkészülését és összefogását a nemzeti ünnep kapcsán: „Mi, szervezők nagyon fontosnak tartottuk, hogy az ifjúság és az idősebb korosztály számára egyaránt újra felelevenítsük ezeket az eseményeket. Hisz minden magyar szívét megmelengeti, amikor a nemzet összefog: amikor a fiatalok egységesen vonulnak az utcára, hogy kinyilvánítsák szabadságvágyukat, a szólásszabadság iránti elkötelezettségüket, az egységet, amelynek ma is minden magyart össze kell kapcsolnia, egy közös ügyért kell hogy összefogjon. Éppen ezért a két intézmény vezetői úgy gondolták, hogy szép és követendő példa, ha az összefogást és az egységet a két intézmény tanulói közösen is megjelenítik – így emlékezünk meg 1956-ról együtt, szeretetben és méltósággal.”
A munkácsi megemlékezés méltó főhajtás volt 1956 hősei előtt, akik példát mutattak bátorságból, hazaszeretetből és összefogásból. Az ünnepi műsor nemcsak a múlt eseményeit idézte fel, hanem emlékeztetett arra is, hogy a szabadságért és a nemzeti egységért folytatott küzdelem értékei ma is élnek bennünk. A közös emlékezés Munkácson ismét bebizonyította: a magyarság ereje az összetartozásban rejlik.
