A tenger római istenéről elnevezett kék óriásbolygó, a Neptunusz jelen állás szerint a Naprendszer legkülső bolygója, és bár az Uránusznál nagyobb tömegű, az óriásbolygók közül a legkisebb. Csillagászok bejelentése szerint elég szokatlan dolgot figyeltek meg a távoli jeges gázbolygón: eltűntek róla a felhők.
A szakértők a Hubble űrteleszkóp 1994-ben készített első képeitől indulva az elmúlt harminc év megfigyeléseit elemezve megállapították, hogy a bolygó légkörében megfigyelhető elnyúlt felhősávok 2019-től elhalványodtak, majd teljesen eltűntek.
Meglepő volt, hogy milyen gyorsan eltűntek a Neptunusz felhői. Lényegében a felhők száma hónapról hónapra bezuhant – magyarázta Imke de Pater, a Kaliforniai Egyetem és a Berkeley professor emeritusa.
A tudósok úgy vélik, hogy a Nap ciklikus változása okozhatja a jelenséget, ami azért lenne meglepő, mert a Neptunusz 4,5 milliárd kilométerre van a központi csillagtól, vagyis harmincszor olyan messze, mint a Föld. Távoli bolygó lévén a Neptunuszról kevesebb ismerettel rendelkezünk, annyit viszont már eddig is tudtunk, hogy összetett és dinamikus légköri folyamatok zajlanak rajta. Itt fordulnak elő például a Naprendszer legerősebb, óránként 2000 kilométer sebességű szelei.
A Nap ugyanakkor izzó gombócnak tűnik, de valójában egy fortyogó plazmaóceán, ami ultraviola sugárzással árasztja el a Naprendszert – intenzitása attól függ, hogy hol tart a 11 éves napciklus. Ez minden bolygóra hatással van, még a legtávolabbiakra is.
A Neptunusz esetében összefüggés mutatkozott a napciklus és a felhők száma között. A naptevékenység mágneses pólusok megfordulásával járó csúcsát követően figyelték meg a leglátványosabb felhőtakarót a Neptunusz hidrogénből, héliumból és metánból álló légkörében, a felhők ezt követően fokozatosan elhalványodtak.
Ez azt jelenti, hogy a Napból érkező erős ultraviola sugárzás elnyelődik, és kémiai reakciót hoz létre. A Neptunusz ekkor tűnik a legfényesebbnek a felhőkről visszaverődő fény miatt – a fény változását már régebben is megfigyelték, de nem tudták, mi okozza.
A kutatás ideje két és fél napciklust érintett. A Neptunusz fénye 2002-ben megnőtt, 2007-ben elhalványult, 2015-ben ismét erősebb lett a fény, 2020-ra ismét sötét lett, és eltűntek a felhők.
Erandi Chavez, a Harvard-Smithsonian hallgatója rámutatott, hogy a felhők az azóta eltelt négy évben sem nyerték vissza régi formájukat. A kutatók a hawaii Keck obszervatóriumból figyelték a Neptunuszt, körülbelül akkor, amikor a James Webb legfrissebb képei készültek – ezeken már láthatóak voltak a sarkok körül az első visszatérő felhők.
Összességében tehát nincs ok az aggodalomra: a felhők hamarosan visszatérnek, mielőtt ismét eltűnnének.
Az LP 890-9 jelű csillag körül két olyan bolygó is kering, amelyek alkalmasak lehetnek az életre.
Két olyan bolygót fedeztek fel a kutatók, amelyek potenciálisan lakhatónak tűnnek – közölték az Astronomy & Astrophysics című tudományos lapban megjelent publikációban. A két sziklás bolygó a Földnél valamivel nagyobb, és egy vörös törpecsillag körül keringenek.
Az egyik az LP 890-9b: ezt korábban már észlelték, ám eddig alig tudtak róla valamit a tudósok. A másik az LP 890-9c. A két planéta az LP 890-9 jelű csillag körül kering, ami nagyjából 100 fényévre van a Földtől.
A számítások szerint az LP 890-9b körülbelül 30 százalékkal lehet nagyobb, mint a Föld, és 2,7 nap alatt kerülheti meg a csillagát. Az LP 890-9c 30-40 százalékkal lehet nagyobb a planétánkál, és 8,4 napba kerül, mire befejezi pályáját a vörös törpe körül. A bolygó további különlegessége, hogy az egyik felén mindig nappal van, a másikon pedig mindig éjszaka.
Ennek ellenére a kutatók úgy vélik, ez lehet a második leginkább lakható bolygó a TRAPPIST-1e után, amint a Naprendszeren kívül fedeztek fel.
A szakemberek azt remélik, a James Webb űrteleszkóp segítségével tanulmányozni tudják majd a klímáját és a légkörét is.
A Gliese 486 b exobolygót a szuperföldek kategóriájába sorolták, a felszíni hőmérséklete 430 Celsius-fok körül lehet.
Kutatók egy olyan, csillaga körül keringő bolygóra bukkantak a Naprendszer viszonylagos közelségében, amely remek terepet nyújt a Földhöz hasonlatos kőzetbolygók légkörének tanulmányozásához, és segítheti a Földön kívüli élet utáni kutatást is – derül ki az MTI híréből.
A Gliese 486 b névre keresztelt bolygót a szuperföld kategóriába sorolták. A kutatók szerint nem valószínű, hogy életet rejthet, sőt, a körülmények meglehetősen barátságtalanok lehetnek: szárazság és forróság uralkodik, mint a Vénuszon, felszínén feltehetően lávafolyamok hömpölyögnek.
A bolygó azonban Földhöz való közelsége és fizikai tulajdonságai miatt nagyon alkalmas arra, hogy az űrbéli és földi teleszkópok új generációja vizsgálja a légkörét. Az első ilyen eszköz lehet a NASA James Webb-űrteleszkópja, melyet a tervek szerint októberben indítanak útnak.
Olyan adatokat szerezhetnek így, amelyek segítségével más, a Naprendszertől távol lévő exobolygók légkörét is megfejthetik, olyanokét is, amelyek alkalmasak lehetnek az életre. A tudósok több mint 4300 exobolygót (Naprendszeren kívüli bolygót) fedeztek már fel, melyek közül több a Jupiterhez hasonlóan nagy gázbolygó, de akadnak kisebb, a Földhöz hasonló kőzetbolygók is, amelyekről azt feltételezik, hogy az élet biztosítására alkalmas körülményekkel rendelkezhetnek. A jelenleg elérhető tudományos eszközök segítségével azonban keveset lehet megtudni légkörükről.
„Egy exobolygónak megfelelő fizikai tulajdonságokkal és röppályával kell rendelkeznie ahhoz, hogy a légköri kutatásokra alkalmas legyen” – mondta Trifon Trifonov, a németországi Max Planck Csillagászati Intézet bolygókutatója, a Science című tudományos lapban megjelent kutatás vezető szerzője. A szuperföldek olyan Naprendszeren kívüli bolygók, amelyeknek tömege nagyobb, mint a Földé, ám könnyebbek, mint a Neptunuszhoz, a Szaturnuszhoz vagy a Jupiterhez hasonló gázóriások. Ez a galaxisunk, a Tejútrendszer leggyakoribb bolygótípusa. Ami összetételüket illeti, egyaránt lehetnek kőzetbolygók, állhatnak gázokból, de lehetnek vegyes halmazállapotú égitestek is.
A Gliese 486 b tömege a Földének 2,8-szorosa, a Földtől mintegy 26,3 fényévnyi távolságra található, ezzel az egyik legközelebbi exobolygó. Egy vörös törpe körül kering, amely kisebb, hűvösebb és kevésbé fényes, mint a Nap, tömege nagyjából egyharmada csillagunkénak. Mivel a Gliese 486 b nagyon közel kering a csillagához, erős sugárzás éri. A Földhöz hasonlóan vélhetően fémes maggal rendelkezik, felszíni hőmérséklete 430 Celsius-fok körül lehet, felszíni gravitációs ereje 70 százalékkal erősebb, mint a Földé.
A Gliese 486 b nem lehet lakható, legalábbis nem úgy, ahogyan a Föld. Valószínűleg nagyon vékony légköre van, ha van egyáltalán. Ennek ellenére ideális alany a Földhöz hasonlatos bolygók légkörét vizsgáló műszerek használatához. A légkör kémiai összetétele rengeteget elárul egy bolygóról és arról, alkalmas-e az életre.
2008-ban Szudán fölött nagyjából 4 méter átmérőjű és 8,2 tonnás meteor robbant. A NASA kutatói előre kiszámolták az Almahata Sitta (AhS) névre keresztelt objektum érkezését, és a helyszínre utazva szokatlanul gazdag meteoritmintát tudtak gyűjteni. Ebből egy kisebb, 50 milligrammos morzsát elemeztek a coloradói Boulderben található Southwest Research Institute tudósai, és meglepő következtetésre jutottak: a ritka összetételű meteor korábban egy sokkal nagyobb aszteroidáról vált le, ami valahol a Naprendszerben kering, és akkora, mint egy törpebolygó. Az eredményeket Nature Astronomy szakfolyóiratban publikálták.
A kutatók infravörös mikroszkóp alatt elemezték a meteorit összetételét, és ritka ásványokat találtak. A minta alapján a szudáni lelet a szenes kondritok közé sorolható, azaz olyan ásványokból áll, amik nagy mennyiségű vizet és szerves vegyületeket tartalmaznak. A Földön talált ismert meteoritoknak csupán 4,6 százalékuk ilyen, de az AhS további meglepetéssel szolgált: bőven akad benne amfibol.
Hamisszínes mikroszkópkép a vizsgált mintáról, a narancssárga területek mutatják az amfibolkristályok elhelyezkedését. (Kép: NASA/USRA/Lunar and Planetary Institute )
Az amfibol egy ásványcsoport neve, ami nem ritka a bolygónkon, de eddig csak egyszer fordult elő, hogy meteoritban akadtak rá: az 1969-ben Mexikóra esett Allende meteoritban, ami a legnagyobb szenes kondrit, amit valaha találtak. A megjelenésében koromfekete kristályra emlékeztető amfibolok kialakulásához ugyanis nemcsak megfelelő hőmérsékleti és nyomásviszonyok kellenek (például olyan, hosszan tartó meleg környezet, ami aszteroidákon ritkán fordul elő), hanem víz folyamatos jelenléte is.
A ritka hidratált kristályokkal az AhS meteorit ásványi összetétele egészen különleges. A kutatócsoport szerint létezésére a legvalószínűbb magyarázat, hogy a meteorit egy sokkal nagyobb objektumon alakult ki, és arról vált le. Következtetésük szerint a szülőmeteor egy hatalmas aszteroida, ami nagyjából akkora, mint a Ceres törpebolygó, és valahol a Naprendszerben kóricál. A Ceres átmérője 950 kilométer, ezzel a legnagyobb és legnehezebb égitest a Mars és a Jupiter pályája közötti aszteroidaövben.
A kutatók szerint könnyen lehet, hogy a szenes kondritból álló meteorok gyakoribbak a Naprendszerben, mint azt eddig gondoltuk. Az aszteroidakutató űrszondák – mindenekelőtt a NASA Osiris-Rex szondája és a japán Hayabusa2 – várakozásaik szerint megerősítik majd ezt a feltételezést.
