74 éves korában elhunyt Chris Rea, aki a Driving Home For Christmas című szerzeményéről vált a leginkább ismertté. A BBC közlése szerint családja szóvivője jelentette be a szomorú hírt: Mély megrendüléssel tudatjuk, hogy elhunyt szeretett Chrisünk. Egy rövid lefolyású betegség következtében a mai napon hunyt el a kórházban a családja körében.
Mint ismert, az ír–olasz származású Chris Rea Middlesbrough-ben született 1951-ben, és több mint öt évtizedet ölelt fel a pályafutása. Az 1970-es években kezdett foglalkozni a zenével, és gyorsan megtalálta saját útját. Rekedtes, melankolikus énekhangja és jellegzetes gitárjátéka már a kezdetekkor megkülönböztette kortársaitól. A Magdelene és a Beautiful Losers együttes tagja is volt, majd 1976-tól szólóban próbálkozott. Debütáló albuma, a Whatever Happened To Benny Santini? 1978-ban jelent meg – a cím a lemezkiadó által neki javasolt színpadi névhez kapcsolódott, a Fool (If You Think It’s Over) című dala pedig Grammy-díjra is jelölést kapott.
Igazi sikereit viszont az 1980-as években aratta olyan albumaival, mint a The Road to Hell (1989) és az Auberge (1991), amelyekkel kritikai elismerést is kivívott. Dalaiban visszatérő motívumként szerepel a vezetés, autózás – mivel nagy rajongója volt a kocsiknak –, a magány és az emberi kapcsolatok törékenysége.
Nem hódolt be a popiparnak
A zenész – akit stílusa miatt az angol Bruce Springsteennek is neveznek – több mint húsz stúdióalbumot jelentetett meg, és olyan slágereket írt, amelyek generációk számára váltak klasszikussá. Különösen emlékezetes maradt az előbbiekben is említett, először 1986-ban kiadott Driving Home for Christmas, amely az ünnepi időszak egyik kedvenc dalává nőtte ki magát, és évről évre visszatér a rádiók repertoárjába. A dalt egyébként egy személyes élmény ihlette, de mára sokak számára az otthon, a hazatérés szimbóluma lett. Rea korábban így emlékezett vissza a dal születésére:
Abban az időben nem volt szükségem egy karácsonyi dalra. Mindent megtettem, hogy ne adják ki a lemezt. Szerencsére mégis megtették!
Mint kiemelte, a dal akkor született, amikor egy kifejezetten nehéz időszakot élt meg, mivel éppen lejárt a lemezszerződése és az akkori menedzserétől is megvált. A lemezkiadó nem akarta kifizetni a vonatjegyét Londonból Middlesbrough-ba, így a felesége ment érte az öreg Austin Minijével. A hazafele vezető úton aztán elkezdett havazni, és folyamatosan elakadtak a forgalomban.
Ránéztem a többi autósra, akik legalább ennyire nyomorúságosan festettek. Viccelődve elkezdtem énekelni: »Driving home for Christmas…«, és amikor a lámpák bevilágítottak az autóba, leírtam a dalszöveget – jelentette ki, hozzátéve, a dalszerzők sokszor évekig dolgoznak egy dalon, ez viszont öt‑tíz perc alatt megszületett, egyszerűen csak jött belőle.
A dalt élőben csak 2014 decemberében adta elő először, miután a stábja unszolta őt. 12 hóágyút rendeltek a helyszínre, hogy havat varázsoljanak a nézőtérre – majd 12 ezer fontba fájt, hogy egyáltalán eltakarítsák.
Rea zenei stílusában a rhythm and blues, country, folk elemek elegyét hozta létre, jellegzetes vokállal és gitárjátékkal. Soha nem hódolt be a popipar elvárásainak, nem voltak sztárallűrjei, és ritkán szerepelt a bulvármédia címlapjain, mivel inkább a zenére helyezte a hangsúlyt, mintsem arra, hogy kiteregesse a magánéletét. Ennek köszönhetően rendkívül hűséges rajongótáborra tett szert Európában és azon túl is, koncertjei pedig bensőséges hangulatúak voltak. Nem mellesleg háromszor hazánkban is fellépett, 2002-ben, 2008-ban és 2012-ben.
Pályája során ugyanakkor súlyos egészségügyi problémákkal is meg kellett küzdenie. 1994-ben hasnyálmirigy-gyulladással műtötték, majd négy évvel később hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála, ami miatt szintén hosszú kezelésekre szorult. Emellett krónikus reumatikus problémákkal is küzdött, amelyek hatással voltak a mozgására, így időről időre rá volt kényszerülve a visszavonulásra, de alkotókedve soha nem múlt el. A 2000-es és 2010-es években is aktívan dolgozott, bluesosabb, kísérletezőbb lemezekkel bővítve életművét. E kitartás és elkötelezettség a művészet és a közönség iránt pedig rajongók milliói számára jelentett inspirációt.
Ma ünnepli 70. születésnapját Gordon Matthew Thomas Sumner, ismertebb nevén Sting. Az angol zenész, énekes-dalszövegíró tizenhatszor nyert Grammy-díjat. Szólókarrierjének kezdetéig legfontosabb dalszövegírója, vezető énekese és basszusgitárosa volt a The Police együttesnek. Mint szólóénekes és a The Police énekese több mint 100 millió lemezt adott el. Első Grammy-díját 1984-ben kapta.
1977 januárjában Sting Newcastle-ből Londonba költözött és nem sokkal később Stewart Copelanddel és Henri Padovanival (őt később Andy Summers váltotta fel) közösen megalapították a legendás The Police nevű, újhullámos zenekart. 1978 és 1983 között öt toplistás albumuk jelent meg és hat Grammy-díjat nyertek el.
Sting karrierje során tízszer járt Magyarországon, legutóbb 2019 júliusában a Papp László Budapest Sportarénában.
A tizenhatszoros Grammy-díjas zenész több mint 100 millió lemezt adott el karrierje során.
Sinéad O’Connor ír popénekes bejelentette, hogy befejezi zenei pályafutását, 2022-re ígért albuma lesz az utolsó – írta a The Hollywood Reporter.
„Negyven éve tart az utam. Itt az idő, hogy föltegyem a lábam, és más álmaimat váltsam valóra – írta az énekes-dalszerző a hétvégén a Twitteren.
Visszavonul a turnézástól és a lemezkészítéstől – ezt egy pénteki tweetjében közölte, amelyet a hétvégén számos bejegyzés is követett. A Billboard zenei magazin kérdésére O’Connor szóvivője megerősítette a bejelentést. „Megöregedtem és elfáradtam. Az NVDA lesz az utolsó albumom, aztán nincs több turné vagy promóció” – tette hozzá a No Veteran Dies Alone című lemezre utalva.
Az 54 éves énekesnő karrierje során 10 albumot adott ki, leghíresebb felvétele, a Nothing Compares 2 U 1990-ben vezette a Billboard Hot 100-as sikerlistáját. Gyerekkoráról, zenei utazásáról és mentális betegségével folytatott harcáról szóló visszaemlékezései nemrég jelentek meg Rememberings címmel.
A hip-hop nagy öregje, Dark Man X rapper és színész, polgári nevén Earl Simmons ötvenéves korában, kábítószer-túladagolás okozta szívinfarktusban hunyt el.
A kilencvenes évek elején hip-hop-előadóként lett ismert. A műfaj legnagyobb előadóival Tupac Shakurral és Notorious B.I.G-vel lépett fel, haláluk után ért a csúcsra.
Nyolc albumot adott ki, háromszor jelölték Grammy-díjra. Több akciófilmben is szerepelt, ezek közül a legismertebb az Öld meg Rómeót.
Karrierjét beárnyékolta a kábítószer-függősége, iletve a törvénnyel való összeütközései: többször volt börtönben kábítószer-bűncselekmények, illetve adócsalás miatt.
It is with deep sorrow that Her Majesty The Queen has announced the death of her beloved husband, His Royal Highness The Prince Philip, Duke of Edinburgh.
Immense tristesse à l’annonce de la disparition de Bernard #Bigot, ancien haut commissaire à l’énergie atomique de Jacques Chirac, directeur général d’#ITER.
Maxi Jazz 1957 - 2022. We are heartbroken to share that Maxi died peacefully in his sleep last night. Sending love to all of you who shared our musical journey. Look after each other y’hear. ?? pic.twitter.com/4R88rg8Aza
It is with deep sadness we have to tell you that our dear friend and client Darren Kent passed away peacefully on Friday. His parents and best friend by his side. Our thoughts and love are with his family in this difficult time. RIP my friend ❤️ pic.twitter.com/Ko0mPFUJNK
BREAKING | President Hage Geingob, 82 has died. He died on Sunday at 00:04.
Vice President Nangolo Mbumba announced his passing on nbc.
President Geingob was admitted at Lady Pohamba Private Hospital’s Intensive Care Unit following a medical treatment for cancerous cells after… pic.twitter.com/5U8hWhvvrS
BREAKING | President Hage Geingob, 82 has died. He died on Sunday at 00:04.
Vice President Nangolo Mbumba announced his passing on nbc.
President Geingob was admitted at Lady Pohamba Private Hospital’s Intensive Care Unit following a medical treatment for cancerous cells after… pic.twitter.com/5U8hWhvvrS
Thank you Kiingi Tuheitia Pootatau Te Wherowhero VII for your service. May you find peace & rest now as you join your ancestors. 😢 pic.twitter.com/y7RGEwn2oD
Földes László Hobo Kossuth-díjas magyar énekes, szövegíró, dalszerző, előadóművész; a Hobo Blues Band alapítója és énekese. Ő honosította meg Magyarországon az amerikai beatköltészetet. Számos zenei feldolgozást alkotott a magyar irodalom kiemelkedő alakjaitól. Vass Éva készített interjút a Hajó Naplónak a 75 éves zenésszel.
– Meséljen kicsit először arról az amerikai beatszellemiségről, amit ön honosított meg Magyarországon. A ginsbergi, kerouaci örökségről, amit ön közvetített a magyar kultúra életébe. Hiszen valahol ez volt mindennek a kiindulópontja.
– Magyarországon Ginsberget, Kerouacot aránylag hamar megjelentették magyarul, már 1968-ban, mert úgy gondolták az elvtársak, hogy ezek a szövegek bírálják a kapitalista, amerikai társadalmat, és emiatt progresszívnek tartották. Ezért mi elég korán megismerhettük az Üvöltés című eposzt vagy Kerouac, a nagy hobó könyvét, az Útont. Akkoriban még csak komolytalanul próbálkoztam a zenével, de ezek az írások óriási szellemi táplálékot jelentettek. Ebben az időszakban főleg a Rolling Stones imádatában töltöttem el hosszú éveket, és nem éreztem, hogy a kettőnek köze lenne egymáshoz. Amikor elkezdtek egymáshoz közelíteni, akkor Ginsbergék már idősödtek, megjelentek az 1960-as évek végének társadalmi mozgalmai, jöttek a hippik meg a diáklázadások. Akkoriban kezdett kapcsolódni a szellemiség a zenéhez vagy fordítva: Bob Dylan, Lennon, Jagger, Hendrix, Morrison már többet adtak annál, mint hogy slágerzenét játszottak volna. A kettő így tehát Amerikában nem kötődött össze, Magyarországon viszont igen. Hozzáteszem, nálunk is kizárólag azért történhetett meg a zene és a beatköltészet összekapcsolódása, mert én megcsináltam. Rajtam kívül nem tudok senkit, hogy valaki játszotta volna az Üvöltést vagy ezzel foglalkozott volna. De ebből a szempontból nem ez a baj. A nagyobb baj az, hogy azzal, ami közben Magyarországon történt, azzal sem foglalkoztak. Az akkori hazai történésekre, a rendszerre vagy akár a maira sem reagálnak a zenészek, mert nem ezért csinálják. Nem azért kezd el az ember bluest játszani, hogy lázadjon, a lázadás akkor jön be, amikor nem hagyják! Ma nincs jelen lázadás, mert mindent hagynak, mindent megengednek. Az „új” zenének – tisztelet a kivételnek – nincs szellemisége. A politizálást nem tartom annak.
– Más tehát az amerikai és a magyar beatszellemiség, beatköltészet, zene.
– Ők a tudatalattijukból dolgoztak, ezt valamennyire megörököltem tőlük, teljesen ösztönösen írok. Életemben csak egyszer, a Kopaszkutya című film dalszövegeit írtam meg rendelésre, különben csak azt, ami jött magától. És ha nem jött, nem írtam. Ginsbergék úgy alkottak – beszéltem vele erről többször is –, hogy egyszerűen csak írták, ami jött belőlük. Igaz, erre sokszor kábítószerrel is rásegítettek. Persze kérdés, hogy vajon az az érdekes, hogy milyen módon állította elő vagy az, hogy mit állított elő. De hozhatnám példának Ginsberg mellett a magyar József Attilát is, aki szerintem soha életében nem tanult. Úgy született, hogy mindent tudott. Vannak ilyen emberek. Nem lehet tudni, miért. Egy Késői siratót, a Nagyon fájt vagy Ginsberg Üvöltését, a Kaddisht nem lehet úgy megalkotni, hogy eldöntöm, hogy írok egy jó verset. Ehhez születési adottság is kell, amit úgy hívnak: szabadság. Velünk születik, és nem tűri a korlátokat.
– Azért az amerikai és a magyar szabadságfogalom, -tapasztalat eléggé távol állnak egymástól.
– Persze, a szabadság és a korlátok is más-más aspektusban jelentek meg Amerikában és itt. Amerikában Ginsberg, Bob Dylan vagy Jim Morrison másfajta dologba született bele, mint Cseh Tamás vagy akár korábban József Attila. Ahhoz, hogy az ember reagálni tudjon a világra, akarat és tehetség kell, hogy el tudja viselni a kudarcokat. Ginsberget a homoszexualitása miatt érték atrocitások, megvetés tárgya volt, botrányba fulladtak a felolvasóestjei. Ő nem abba született bele, amibe én! Amikor születtem, itt voltak a nácik, aztán jöttek a szovjetek, és ők negyvenvalahány éves koromig itt is voltak. Alapvető élmény volt, hogy idegen katonák vannak a hazámban, és hogy ez nem természetes. Ebbe születtem bele. Nagymamámnak, aki 1888-ban született, végig kellett élnie az I. világháborút, a Tanácsköztársaságot, a Horthy-korszakot, a nyilasokat, a kommunistákat, Rákosit meg Kádárt. Amerikában, ahol négyévenként választanak elnököt, és soha egyetlen egy bombatalálat sem érte még, egészen más szabadságfogalom létezett, más virágok hajtottak ki belőle.
– Tehát a szellemiség és az irodalom, a zene nem feltétlenül paralel jelenségek voltak ott, Magyarországon viszont igen. Hogy látja ezt a mai magyar zenében?
– Hogyha azt az alapigazságot nézzük, ami a Beatles, a Rolling Stones vagy Jimi Hendrix idejében volt, tehát hogy ők a saját nemzedéküknek játszottak, az ő gondolataikat és érzelmeiket fejezték ki, és elfogadjuk, hogy ez mai is így van, akkor itthon katasztrofális a helyzet. Mert a mai közönség igénytelensége körülbelül egyenrangú a zenekarokéval. Azért játsszák ezt a zenét, mert tudják, hogy erre van igény, és nem azért, mert valamit akarnak vele mondani. Már az én időmben sem azért kezdett el zenélni valaki, mert a világra akart reagálni vagy a gondolatait akarta kifejezni. És ez nem baj vagy bűn. Hanem hogy jól érezze magát, jó zenét játsszon, sikerei legyenek, legyenek nők, pénz és a többi. Az önkifejezés vagy az igazi mélyre hatoló minőség nagyon ritka. Mikor kezdtem, nekem sem volt más szándékom. Csupán azt a zenét akartam játszani, amit szeretek. Más célom nem volt vele, és 1978-ban eszembe sem jutott, hogy valaha is befutok. Mikor én magamra ébredtem, a Rolling Stones, a Doors, Bob Dylan, Jimi Hendrix, a Pink Floyd voltak a nagy nevek, de ők meg is maradtak annak, mert önkifejezők voltak.
Magyarországon – én csak ezt az országot ismerem – nem alakult igazán kultúrává a mély tartalommal bíró zenélés. Van egy óriási szakadék az 1960-as évek zenekarai és nagy egyéniségei után, Demjén, Charlie, az Omega és a mai fiatal zenészek között. Nincs átmenet. Ha majd ezek a veteránok kidőlnek, teljesen eluralkodik ez a fajta zene, amit nem is tudok minősíteni. Ha arra gondolok, hogy milyen zenét játszanak manapság, egy szóval tudnám jellemezni: pocsék. Csak egy példa: a már magyarul is alig beszélő zenekarok angolul írják a számaikat. Ez egy rossz vicc! Rendkívül szomorú a felismerés, hogy egy zenészember saját művészetében nem az anyanyelvét használja. Hogyha ezt a fajta közízlést, a fiatalság ízlését nézem, elkeserítő a tapasztalat.
– Ha már szóba jött a lázadás… Mennyire fontos ez egy társadalomban?
– Nagyon. Az a helyzet, hogy ha valakinek nem tetszik valami, és azért fellázad, azt nagyon jól teszi. De az nem jó, ha közben esetleg hátulról irányítják ezeket a lázadókat. Fontos és elismerésre méltó, ha valakinek nem tetszik valami és fellázad. Vagy ha nem, legalább nem nyugszik bele. Ha a saját utamra visszanézek – most írok erről egy könyvet –, ha gyerekkoromban nincsenek azok a nehézségeim, amit el kellett viseljek, nem lettem volna ilyen ember. Hasonlóképp felnőttkoromból: ha nem tiltják be a dalaimat, nem vernek el a rendőrök koncert után, valószínűleg szintén más ember lennék ma. A lázadás jó, meg az is, ha az ember megtanul veszíteni. De 1988-ban, amikor már volt egy-két balhé a hátam mögött, még akkor sem gondoltam, hogy az oroszok kimennek innen. Azt hittem, hogy soha nem fognak elmenni, de mégis csináltam, amit csináltam. Ha a saját, akkori helyzetemet kellene meghatároznom, az „Ars bluesica”-ból idéznék: „Szelep vagyok az ország fenekén.” Hiszen csak azért engedtek játszani meg lemezeket készíteni, hogy elmondhassák, a „legvidámabb barakkban” ezt is szabad. Meg persze jó üzlet is volt számukra. Ezért mondhattam el a véleményemet. Ez volt az udvari bolond látszólagos szabadsága.
– A saját életútjáról írt könyvet. Úgy érzem, ez sokszor rögös út lehetett.
– Az életem nem diadalmenet. Nagy árat fizettem azért, aki lettem. És még nagyobbat azért, hogy lett családom. Nem ajánlom másoknak, hogy ez én utamat járják. De megérte, mert most a közönség hihetetlen szeretetéből kifolyólag szabad vagyok, elfogadtak, és még sikerem is van. Nekem van a világon a legjobb dolgom. Zenélek, verseket mondok, írok, családom, otthonom van. Hát ebből egy sem volt nagyon sokáig. 33 éves koromig fogalmam sem volt, hogy ki vagyok. Csak azt tudtam, hogy ki nem szeretnék lenni, Földes László miniszterhelyettes fia. Sok tévúton jártam, sokat tévedtem, de hazudni sosem hazudtam. Amit leírtam, mind igaz. A könyvet hét hónapig írtam, három-négy hónap, amíg átdolgozom, kijavítom. Jövőre jelenik meg, lesz benne két lemez, egy teljesen új meg egy a nekem legfontosabb fontos dalokból. „Térdig a szarban, fülig a szeretetben.” Ez a címe.
– Mi volt a gond az apjával? Nem a politikai háttérre gondolok.
– Folyamatosan azt mondta, hogy csavargó vagyok. Úgy gondolom, igaza is volt, az lettem. Csak akkor még nem tudtam, hogy kétféle csavargó létezik. Az egyik nekivág, hogy megismerje a világot, a másik az, akinek menekülnie kell. Nekem az utóbbi jutott, az meg nem jó. Ahonnan jöttem, onnan nem jött senki. A kommunista felső tízezerből szöktem meg többször, aztán 18 éves koromban végleg. Semmit sem hoztam magammal, mert ott nem volt semmi: csak Marx, Engels, Sztálin, csak a kommunista politika és annak az igazolása. Nem volt József Attila, Vörösmarty Mihály vagy Bartók Béla. Nem volt kitől tanulni. Sokáig tagadásban éltem, és jó dolog, hogy megtagadtam azt, ami nem tetszett, de ez kevés az élethez. Valahova tartozni kell, találni kell valamit, amiben az ember hisz. És nekem a zene volt az. Ha megkérdezik tőlem 75 éves koromban, hogy mi az a dolog, amiben soha nem csalódtam, azt mondom: a Rolling Stones-ban. Röhejes, mi?
– Ez az apatéma a mai napig él és virul, ugye?
– Persze. 75 éves vagyok, és még mindig azzal jönnek, hogy az apám kommunista miniszterhelyettes volt. Ez van. Nem az a fontos, amit az ember csinál, hanem amit mond ezeknek. Érti? Hallgassa meg akármelyik lemezemet, megtalálja benne a Múltat vagy a Jelent. A Jövőt sajnos nem. Csak a sok szerencsétlen kommentes vagy firkász nem jut el odáig, hogy eljöjjön egy koncertre vagy meghallgasson egy lemezt. Azt sem tudja, mit csinálok. Engem gyűlöl, mert a munkáimba nem tud belekötni. Azt mondják, könnyű volt lázadni az apám miatt. Az senkit sem érdekel, hogy akkor már 15 éve nem éltem az apámmal. És ha visszakérdezek: lázadt még valaki? Hát, nem kerültek elő az asztalfiókokból a betiltott lemezek. Tatán 1979-ben lejöttem a színpadról, a rendőrök rám küldtek két kutyát, lefújtak és péppé vertek. Benkő Laci szabadított ki. Hol volt akkor az apám mint mentőangyal?
– Mi az elmúlt 75 év legfontosabb tanulsága?
– A legnagyobb tanulság: annak ellenére, hogy ha az ember többször is veszít, akkor se adja fel! Nagyon sok tehetséges embert, barátot kiüldöztek innen az országból, sokan halálra itták magukat, disszidáltak vagy öngyilkosok lettek. De három vereség mindenképpen többet segít a fejlődésben, mint három győzelem. Mert a győzelemtől az ember elragadtatja magát, a vereségekből pedig megtanulja, hogy ha az egyik úton nem lehet továbbmenni, akkor megpróbál egy másikat. De ehhez kitartás és erő kell.
Asked by @GStephanopoulos how a real bullet got on the "Rust" set, Alec Baldwin says: “I have no idea. Someone put a live bullet in a gun. A bullet that wasn’t even supposed to be on the property.”
A lot has changed since the last time Meghan, The Duchess of Sussex, was on the Warner Brothers lot. Don’t miss the rest of our interview tomorrow. pic.twitter.com/pBihJLf0um
