Kárpátalján nagy múltra tekint vissza a galambászat, sokaknak gyermekkortól a sírig tartó hobbija volt ez a tevékenység. De vajon mi a helyzet ma?
Janócsi Zoltán barkaszói hobbitenyésztő gyermekkora óta foglalkozik galambokkal, de komolyabban kb. 25 éve fogott bele a tenyésztésükbe. A hátsó udvarba érve büszkén mutatja állományát, mely elmondása szerint nagyobb is volt, ám a mostani terményárak mellett kénytelen volt csökkenteni a létszámot. A kiállításra szánt egyedeknél szinte minden külső tulajdonság mérvadó. A szárnyak tetszetőségétől, a tollazaton és kiálláson át, a pupillával bezárólag mindent szemügyre vesznek egy mustrán. Az igazi értékét azonban egy postagalambnak a röpképessége adja. Apropó, érték: nálunk inkább eszmei értékük van ezeknek a galamboknak, mivel kevés a verseny, a kiállítás, melyek növelnék értéküket. Nyugatabbra azonban – Magyarországon, Lengyelországban, Hollandiáról, Belgiumról már nem is beszélve – sokkal nagyobb értéket képviselnek, akár több ezer eurót is fizethetnek egy-egy kiemelkedő példányért.
– Működik még az egyesület? Hol találkoznak a galambtenyésztők?
– Három éve, amikor még aktívan versenyeztem, 80-an voltunk tagok az egész Kárpátalját lefedő egyesületben. Évente fizetünk tagsági díjat, így részt tudunk venni kisebb-nagyobb versenyeken. Egy speciális autóval szállítják a versenyeztetni kívánt galambokat előbb pár száz, később azonban 800–1000 km-es távokra. Ez utóbbi nagy távokat csak speciális, maratoni galambok képesek teljesíteni. A versenyző galamb lábán egy gumigyűrű található, mely egyben egy kulcs is. Ugyanis amikor a galambot elindítják, idehaza is elindítunk egy órát, melyet csak a galamb lábán lévő kulccsal tudunk megállítani. Fontos tehát, hogy a galamb egyenesen a dúcba repüljön, s ne a ház tetején pihenjen. Ma már modernebb technikával, GPS-szel is mérik a galambok gyorsaságát.
Ezenkívül a gyűrűket is az egyesülettől kapjuk, melyeken szerepel a származási ország, a születési év, valamint a galamb azonosító száma. Minden évben összegyűlünk, megbeszéljük a versenyeket, eredményeket. Ungváron kiállításokat is szerveznek.
– Hogyan tartja karban a galambok egészségét?
– Évente kétszer szoktam oltani a galambjaimat. Nálunk nem lehet oltóanyaghoz jutni, ismerőseim hozzák Csehországból a vakcinát. A betegségek megelőzése érdekében almaecetet is adagolok a galambjaim ivóvizébe. Ezenkívül egy különleges festékkel is festjük a szárnyuk belső részét, melynek láttán a héja elriad tőlük.
– Milyen versenyzési módszereket ismerünk?
– A legelterjedtebb az özvegymódszer, amikor a hím egyedek csak kevés ideig (kb.1 óra) vannak a tojóval, s így küldjük őket versenyre. Ilyenkor az motiválja őket, hogy párjukat újra láthassák, s ezért minél gyorsabban igyekeznek hazafelé. A természetes módszerrel hímeket és nőstényeket egyaránt lehet versenyeztetni. Ilyenkor a fiókák nevelése jelenti a motivációt a mielőbbi visszarepülésben.
– Ön sokat versenyzett. Mi a legjobb eredménye?
– Nyáron született egy hosszú távban teljesített szép eredményem, sajnos, nem hivatalosan versenyeztem. Sikerült holland és belga galambokat beszereznem, s ki akartam próbálni, hogy mégis mire képesek. Reggel 7.00 órakor engedték ki őket Kijevben, s már 15.27-kor itthon volt a tojó. Nagyon örültem, amikor megláttam a hazatérő madarat, hiszen annyi veszély leselkedik az úton. A Kárpátok hegyein 150–200 km-en keresztül fokozott veszélynek vannak kitéve, hiszen a ragadozó madaraknak könnyű prédát jelentenek a fáradt galambok, melyek addigra már 300-400 km-t repültek.
– Van olyan galambja, melyhez különleges emlék köti?
– Egyszer vadászni indultunk. A folyó megáradt, és óriási területet öntött el a víz. Bár látszott a száraz fű, de helyenként térdig is ért a víz. Egyszer az öreg vadászkutyám jelzett, hogy valamit lát a vízen. Utánaküldtem, s csak akkor láttam, mikor közel ért, hogy egy postagalambot hoz a szájában. Csodálkoztam is, hiszen a még mozgó vadat általában megroppantja a kutya, s úgy hozza vissza, a galambot viszont nem bántotta. Talán ragadt rá valami a gazdájáról. Egy különleges versenygalambot találtunk, mely már szinte teljesen kimerült. A víz lassan kezdett átszivárogni a tollazatán. Hazahoztam, ápoltam, s kis idő múlva teljesen felépült. Most szeretném bevonni a tenyésztésbe is.
A hazafelé vezető úton látva az üres házakat, ahol már villanyt sem kapcsolnak, azt kívántam: bárcsak fordulna egyet a világ kereke, hogy azok az emberek, akiket a nehéz körülmények a messzi távolba repítettek, de még szívük hazahúz, hazarepülhetnének, miként a postagalambok, erdőn, hegyen át, nem számolva veszéllyel, karanténnal, több órás várakozással!
A KMKSZ közbenjárásának és a magyar kormány támogatásának köszönhetően ismét egy felújított családorvosi rendelőt adtak át Kárpátalján. A barkaszói rendelőintézet két település lakóit, közel 5000 embert képes ellátni.
Bimba Éva, a KMKSZ munkácsi járási képviselője a Híradónak elmondta, hogy a beruházás nagyon sokat jelent a helyiek számára, hiszen az elmúlt évtizedekben az állam nem tudta felújítani az intézményt.
Már korábban is beszámoltunk a barkaszói és környékbeli emberek összefogásáról, mely összefogást a katasztrofális állapotban leledző bekötőút járhatóvá tétele „ihlette”.
Már az aszfaltzúzalékot terítették a helyiek, amikor valóságos csoda történt: megjelent az útkarbantartó vállalat munkagépe, és nagy erővel kezdte meg a tengernyi kátyú javítását. Sokan biciklire pattantak, autóba ültek, hogy megcsodálják a napfogyatkozásnál is ritkább jelenséget. A recept egyszerű: kifújták a vizet a gödrökből, egy réteg bitumen, majd jött az apró kaviccsal kevert szurok, amit az autók hengereltek be véglegesen a gödrökbe. Hogy ez mennyire életszerű egy kb. 20 éve nem javított út esetében, azt sokan vitatják, abban viszont mindenki egyetért, hogy a jelen helyzetben a semminél minden jobb. A kátyúzás befejeztével a 15-20 perces menetidő 3-4 percre csökkent a közel 3 km-es szakaszon. Azonban köztudott, hogy a kátyúzás egy forgalmas út esetében igencsak rövid életű. Látva az állami útkarbantartók munkájának eredményét, a község lakosai úgy döntöttek, az útjavításra gyűjtött összeg maradék részéből megkezdik a bekötőút felének aszfaltozását. Szombaton, szeptember 12-én sikerült is mintegy 150 méter hosszan elteríteni az aszfaltot. Már a reggeli órákban gyülekezni kezdtek az emberek. Lécekből készítettek támasztékot, hogy egyenesen és megfelelő mennyiségben tudják szétteríteni az útburkolati anyagot. Sikerült is két teherautónyi aszfalttal leburkolni az utat. A példás összefogásból a női lakosság is jelentős mértékben kivette a részét. Szendvicset, kávét, üdítőt készítettek és osztottak a nap hevében dolgozó önkénteseknek, bográcsgulyást készítettek a Majoros István által felajánlott nagy mennyiségű húsból, emellett a gyűjtés lebonyolításában is oroszlánrészt vállaltak. Hétfőn aztán folytatódott a munka, a falu pénzéből 60 tonna aszfaltot sikerült vásárolni. A Nagydobrony Térség Fejlesztéséért civil szervezet Nagy Ferenc vezetésével és Ráti József közreműködésével 30 tonna aszfaltot adományozott, hogy még hosszabb lehessen az a bizonyos aszfaltcsík (így összesen 340 métert borít aszfalt). A hatvanezer hrivnya értékű nagylelkű felajánlás sok ember szívét indította hálára. Ebben a nehéz, válság sújtotta időszakban talán senki sem gondolta, hogy ilyen sikereket él meg az összefogás. Hogy a nagylelkű felajánlás mennyire nem természetes a mai világban, azt jól példázza az AgroLucski mezőgazdasági nagyvállalkozás esete, amely a környék földjeit műveli, és nagy tömegű gépei rendszeresen közlekednek az utakon. A helyiek őket is felkeresték támogatásért, de csak ígéreteket kaptak. Épp az aszfaltrakás közben azonban magam is megfigyelhettem, hogy az említett cég milyen mezőgazdasági gépekkel rendelkezik. A 3–5 méter magas bokrokat, melyek a szántóterületre terjedtek, percek alatt zúzta össze a hatalmas traktor. Jogosan merül fel a kérdés: nem lehetne/lehetett volna ezt a technikát az útszéleken kamatoztatni, hogy ne karcolja össze a gépjárműveket a temérdek bokor?
De miért is kell ennyire ez a szakasz a környékbelieknek? Mert igaz ugyan, hogy sok helyen zavaró tényező a rossz út, de kevesen jutnak el odáig, hogy tegyenek is valamit az áldatlan állapotok ellen. Erre a kérdésre az egyik válasz a tömegközlekedés szerveződésében keresendő. Barkaszóra és Szernyére busz nem jár, a vonatközlekedés koporsójába pedig a koronavírus-járvány verte bele az utolsó szeget. Korán reggeltől késő estig kell Munkácson vagy Ungváron várakozni annak ellenére is, hogy sok esetben a tényleges ügyintézés akár egy óra leforgása alatt is lebonyolítódik. Ezenkívül a rossz út késlelteti a mentő, tűzoltó kiérkezését is, 20-30 perc késésen pedig életek is múlhatnak.
A környékbeliek őszintén remélik, hogy sikerül pénzt keríteni a teljes szakasz leaszfaltozásához, s hogy példájukon felbuzdulva mások is javítanak életkörülményeiken.
Barkaszón a mintegy három kilométernyi bekötőutat 18-20 éve nem javították. A barkaszói és szernyei autótulajdonosok emiatt több ezer hrivnya pluszköltséggel számolhatnak évente járműveik javításakor. Ha ezeket az összegeket az utak javítására fordították volna, már szinte mindenütt lenne aszfalt. Ám az útjavítás nem az átlagpolgár feladata! Ennek ellenére a napokban összefogtak a barkaszói és szernyei lakosok, sőt az utak karbantartásának érdekében Rafajnaújfaluból is érkeztek felajánlások.
Sütő Dezső barkaszói vállalkozó gondolt arra először, hogy Nagydobrony és Badaló példáján okulva a barkaszói emberek is kezdhetnének valamit az utakkal. És nem is tartotta magában gondolatait. Az ismert közösségi oldalon toborzott csapatot maga köré. Erre felfigyelve az ügy mellé állt Zsidik Sándor polgármester és Bimba Éva, a KMKSZ Barkaszói Alapszervezetének elnöke. Szó szót követett, mígnem augusztus 21-én pénteken, egy falugyűlésen tárták a nyilvánosság elé a szándékokat. Mindenki nagy megdöbbenésére az emberek pár nap alatt 48 ezer hrivnyával álltak a jó ügy mellé. A gyűlésen eldőlt, hogy aszfaltzúzalékot vesznek a tátongó lyukakba, de mindenekelőtt az emberek önerőből megtisztítják a bekötőutat. Már szombat reggel 22 lakos vonult ki láncfűrészekkel, motoros kaszákkal az útra, de ekkor még messze voltak az út végétől, és az is látszott, hogy a 2-3 méteres fákkal megbirkózni komolyabb erő kell majd. Hétfőn aztán hála Istennek nem csökkent az emberek munkakedve, hanem éppen hogy nagyobb lett. Szinte dupla annyian vonultak ki, mint a szombati napon, sőt, Szernyéről és Rafajnaújfaluból is érkeztek emberek. Hullottak is a méretes akácfák az útra, amelyeket több helyen is el kellett vágni, hogy emberi erővel el lehessen távolítani az útról. Az asszonyok kávét, vizet és szendvicset készítettek és osztottak. A reggel hét órától kezdődő munka pedig meg is hozta gyümölcsét, hiszen 11 óra magasságában az emberek elérték a Csap–Munkács főutat. Az esti órákra pedig a darált aszfalt is megérkezett. Reméljük, további sikerek követik majd az összefogást, s ezentúl nem a rossz útról fognak majd emlékezni Barkaszóra az átutazók.
