A Perényi Zsigmond Kultúrkúriában történt premiert követően ismét bemutatták Jankovics Marcell örök klasszikusát, Petőfi Sándor művének rajzfilm adaptációját, a János vitézt. Az animációs filmet ezúttal a Munkácsy Mihály Magyar házban vetítették csaknem teltház előtt. A digitálisan felújított animációs alkotást a közelmúltban Magyarország Kijevi Nagykövetségének köszönhetően lefordították ukrán nyelvre is, így a fiatalok a már felújított, ukrán felirattal ellátott verziót tekintették meg. A Munkácsy Mihály Magyar Ház azzal a céllal jött létre, hogy a magyar kultúrát népszerűsítse, továbbá teret biztosítson a közösségi programok lebonyolítására, amelynek fontos része a fiataloknak szóló programok szervezése is, mondta Pfeifer Anita, a ház kulturális menedzsere. Minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy a fiataloknak olyan élményeket biztosítsunk, amelyek által még inkább megismerkednek a magyar kultúra remekműveivel, mint például Petőfi Sándor alkotásának adaptációjával, emelte ki Korolyova Erzsébet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség munkácsi alapszervezetének elnöke. A KMKSZ Munkács környéki alapszervezetei is kivették a részüket a szervezésből. A Magyar házban a nyár folyamán számos programmal készülnek és nem csak a fiatalok számára. A Munkácsy Mihály Magyar Házban egész nyáron lesznek programok, akik pedig lemaradtak volna a János vitéz beregardói, valamint munkácsi vetítéséről, azok bepótolhatják majd Ungváron, illetve Kárpátalja számos más pontján, ahonnan az ungvári főkonzulátus munkatársai meghívást kapnak a vetítés megvalósítására.
Öt, turistákat segítő kiadvány jelent meg Kárpátalján, melyek célja, hogy bemutassák a határmenti régiók településeit érintő történelmi, kulturális, valamint turisztikai kutatások eredményeit. Ez a „Magyarország-Szlovákia-Románia-Ukrajna 2014-2020” program részeként kivitelezett „Kulturális kapcsolatok – kulturális mobilitás a határmenti régióban” című projektjének egyik feladata is. A projekt minden résztvevője, azaz a Kárpátaljai Néprajzi és Népi Építészeti múzeum, a Szatmárnémeti Vármegyei Múzeum, valamint a Felsővízközi Ukrán Kultúra Múzeuma 5-5 kiadványt készített saját településeiről és azok környékéről. Az ungvári skanzenben tehát nemcsak a viski ház látható, hanem már egy arról szóló kiadvánnyal is rendelkezik. Mindez pedig újabb bizonyítéka annak, hogy Kárpátalja számára mennyire fontos az egység a sokféleségben. A Técsői járásban található Középapsa lakossága többségében román nemzetiségű. Már a XIV- XV. századtól lakták a vidéket. A település leginkább fa építészetéről híres. A Rahói járási Kőrösmező, a Huculföld szíve is a kutatás tárgyává vált a projekt keretében. Így bukkantak rá a XIX. században épült Mennybemenetel fa templomra. Alsókalocsa is a kutatott települések egyike volt. A község a Nemzeti Természetvédelmi terület közelében található, a Szinevéri-tó szomszédságában. A következő falu Uzsok, amely Kárpátalja és a Lemberg megye határán terül el. A településnek szintén megvannak a maga jellegzetes, fából készült építészeti szakrális remekművei. Az ötszáz példányban megjelent kiadványok egy részét az érintett községi tanácsok kapják. A szerzők turistáknak, múzeumok dolgozóinak ajánlják a könyveket, valamint mindenkinek, aki Kárpátalja emlékművei és hagyományai iránt érdeklődik.
Nemrég megalakult a kárpátaljai magyar gazdákat tömörítő Pro Agricultura Carpatika Megyei Jótékonysági Alapítvány Gazdaasszony Tagozata. Első, bemutatkozó rendezvényük egy hímes tojás festő bemutató volt a Nagydobronyi Magyar Házban. A megnyitón Őr Hidi László, az alapítvány vezetője elmondta: a gazdasszony tagozat létrehozásának fő célja az volt, hogy összefogva, egymást segítve könnyebb legyen átvészelni a mostani nehéz időket a kárpátaljai magyar közösséget megtartani igyekvő gazdaasszonyoknak. Őr Hidi László szervezésében létrejött egy háromtagú kezdeményező csoport. Ők azonnal elkezdték a szervező munkát. A megalakulás után a gazdasszonyok nem sokáig törték a fejüket. Közelgett a Húsvét és úgy döntöttek, hogy a rövid idő ellenére megszervezik a hagyományos tojásfestő technikák bemutatását tartalmazó programjukat. Lássuk tehát most már közelebbről, mit is takarnak a felsoroltak. Előzetesként annyit, hogy vannak itt évtizedekre visszanyúló és alig néhány éve alkalmazott technikák. Hasonló technikával érkezett Balogh Ilona, aki most Császlócon lakik, de az ötlet, amit megvalósít, a huszti járásból származik. Vidékünkön a viaszos hímes tojás készítése salánki hagyomány. Ezt a nem egyszerű technikát is bemutatták Nagydobronyban. A bemutatóból nem maradhatott ki a nagydobronyi hímes festése, hiszen Kárpátalján mind a mai napig ez a legismertebb technika, vagy inkább nevezzük hagyománynak. A gazdaasszonyoknak ez volt az első rendezvényük. Az idei éves programtervükben a hímesek készítése után a hagyományos befőzési technikák keresésére fognak koncentrálni. Ez a folyamat a hagyományos hímes tojások készítése alkalmával beindult, hisz a csapatok tagjai nem csak megismerkedtek, hanem ki is próbálták egymás technikáit.
„Odessza pompás város volt a cári időkben, most kopottnak, elhanyagoltnak látszik, hatása lehangoló” – írta rajongással imádott szülővárosáról Iszaak Babel 1930-ban. Az egykor lüktető, tarka és zsibongó kikötőváros az azóta eltelt kilencven év alatt csak még kopottabb lett. Híresen rossz járdáit taposva, lepattant épületei és autói mellett elhaladva, kóbor macskáit kerülgetve különös melankólia keríti hatalmába az ide látogatót. De mitől olyan különleges Odessza, és vajon miért vonzza (pontosabban: vonzotta a járványhelyzet előtt) a magamfajtát?
Poszt-szovjet utcakép (Aziz Karimov/Pacific Press/Light Rocket via Getty Images)
Odessza mama – a helyiek még ma is gyakran becézik így
szeretett városukat, a fénykorában pezsgő szellemi életéről ismert,
kozmopolitaságára büszke Odesszát, amit olykor a Fekete-tenger gyöngyeként, a
második Szentpétervárként, az orosz Marseille-ként, sőt, az orosz Chicagóként,
esetleg a kis Párizsként emlegettek. A soknemzetiségű város később szovjet
üdülőparadicsom lett, ma pedig már inkább egy önálló entitással rendelkező,
sajátos odesszai oroszt beszélő, a fénykorát pedig jócskán maga mögött hagyott
tengerparti város Ukrajnában.
Virágzó kikötővárosként Odessza valóban a világ egyik
kapuja, igazi olvasztótégely volt, amit egy német utazó például „valódi
Babilonként” írt le, ahol akár még magyar szót is hallani – és ugyanezt
erősítik Jerney János utazó őstörténész XIX. század közepén írt feljegyzései. „Nem
lehet még egy ilyen város, amelynek népessége ennyire kevert, ennyire Európa és
Ázsia minden nemzetéből összetett volna. (…) Az utcákon bábeli nyelvzavar
uralkodik, olasz, angol, német, görög, török, perzsa, tatár, szerb, lengyel és
orosz szót hallani, minden lehetséges dialektusban” – jegyezte fel egykor egy
orosz utazó.
Ehhez a bábeli állapothoz igazodott a sajtó is: a büszkén
kozmopolita város bőséges lapkínálattal büszkélkedhetett, több európai nyelven
is jelentek meg újságok. Odessza – a nyugat-ukrajnai egykori monarchiás Lemberg
mellett – még ma is Ukrajna egyik legeurópaibb hangulatú városa, amely
ugyanakkor vitathatatlanul magán viseli a poszt-szovjet térség sajátosságait
is. Kikötője révén ma az ország legfontosabb kereskedelmi központja, illetve az
ukrán haditengerészet fő támaszpontja. Európai hangulata ellenére a város
mégsem áll igazán készen a nyugatról érkező turisták látogatására, de ez talán
nem is baj, Odessza tényleg nem való mindenkinek, sokkal sajátosabb képződmény
annál.
Odessza Ukrajna legnagyobb kikötője, bár a múltja inkább Oroszországhoz köti Fotó: Uriel Sinai / Getty Images Hungary
Odessza európai mércével fiatal város, elődje egy krími
tatárok lakta kisebb török település, Hadzsibej volt. Bár a terület már a
bronzkor óta lakott volt, a mai Odesszát csak Nagy Katalin cárnő alapította,
miután meghódította a törököktől és a tatároktól a Fekete-tenger mellékét. A
közelben található, egykori görög gyarmatvárosról elnevezett Odesszát a cárnő
1794-ben kifejezetten azért alapította, hogy tündöklő kikötőváros legyen, ahol
egyszerre állomásozhat az Orosz Birodalom hadiflottája, virágozhat a
kereskedelem, majd ennek köszönhetően a kultúra. Terve sikerült: Odessza a cári
birodalom egyik legjelentősebb városa lett – természetesen csak Szentpétervár,
Moszkva és Varsó után.
A kevert lakosságú, ízig-vérig multikulti Odesszában azonban
nemcsak az emberek voltak sokfélék, kikötővárosként, és különösen az 1819-től
1879-ig élvezett szabadkikötői státusza révén, rengeteg messziről jött holmi –
köztük nem kevés csempészáru – cserélt itt gazdát. Ma már persze nehéz
elképzelni, milyen volt a régi Odessza, ezért ha igazán rá akarunk érezni a
száz évvel ezelőtti hangulatra, érdemes elolvasnunk a város egyik leghíresebb
szülöttének számító Iszaak Babel sorait:
„A Plutarkhosz tengerjáró hajó szerecsen szakácsa, aki harmadnapja érkezett meg Port Saidból, öblös palackú jamaicai rumot csempészett át a vámon, olajsűrű madeirabort, Pierrepont Morgan ültetvényeiről származó szivart és Jeruzsálem környéki narancsot. Lám, mi mindent vet ki a partra az odesszai tenger tarajos hulláma, lám, mi minden jut néha az odesszai koldusoknak a zsidó lakodalmi asztalokról. Dvojra Krik menyegzőjén jamaicai rum jutott nekik, ezért aztán leszopták magukat a zsidó koldusok, ezek a tréfli disznók, és fülsüketítő kopogásba kezdtek a mankóikkal.” (Wessely László fordítása)
Ez a kikötő pedig a város egész arculatát meghatározza:
bármerre is vezessen az utunk Odesszában, a város címerében is feltűnő
vasmacskaszimbólum gyakorlatilag mindenhová elkísér, az egyik legodesszaibb
ajándéktárgy, amit hazavihetünk, pedig valószínűleg a kék-fehér csíkos
matrózpóló, rajta az Odessa Mama felirattal. A kikötő a mai napig szerves része
az odesszaiak mindennapjainak, bár a város nem szűkölködik parkokban sem, a
helyiek előszeretettel sétálnak le a hajókhoz, ahol a tengerparti kápolna
padjainál szombat esténként fiatalok spangliznak, a gyermekét a korlátra
állítva a messzeségbe integető matrózfeleség szelfiszobrával pedig nem csak a
turisták szeretnek fényképezkedni.
A matróz feleségének szobra az odesszai kikötőben Fotó: Arkhip Vereshchagin / Getty Images Hungary
Még a koronavírus-járvány európai berobbanása előtt kerestem
fel Odesszát, akkor még nem tudhattam, de mindössze pár nappal azelőtt, hogy
Ukrajna bejelentette, lezárja a határait a külföldiek előtt – aztán hamarosan a
saját állampolgárai előtt is.
Bár a hivatalos adatok szerint ekkor még egyetlen fertőzött
sem volt az országban, a járványhelyzet, valamint az azt övező hisztéria miatt
így sem volt rizikómentes az utazás, különösen hogy a várostól néhány száz
kilométerre fekvő Novi Szanzsariban már jóval a vírus megérkezése előtt lángoló
barikádokkal és kődobálással próbálták meg elriasztani a Kínából hazatérőket.
Hogy miért éppen Odessza? Régóta tartoztam magamnak ezzel az
úttal. Vannak, akik arról álmodoznak, hogy egy fehérhomokos tengerpart
napágyában tespedhessenek egyik kezükben valamilyen émelyítő koktéllal, a
másikban pedig szivarral, miközben bögyös macák legyezgetik tohonya testüket,
én meg csak simán arra vágytam már hosszú évek óta, hogy egyszer leroboghassak
az első blikkre nem különösebben szép, ám annál ikonikusabb Patyomkin-lépcsőn –
bögyös macák, szivar, koktél és minden egyéb luxuskörülmény nélkül. Odesszáról
egyébként komplett könyveket írnak emberek, én most megpróbálom egyetlen
cikkben összefoglalni a legérdekesebb tudnivalókat a városról.
Puskin poros Odesszája Mark Twain Amerikája
1867 nyarán, az Európában és a Szentföldön tett utazásai
során Mark Twain is felkereste a várost, aki feljegyzéseiben (amely magyarul
Jámbor lelkek külföldön címmel jelent meg) úgy nyilatkozott: „Régóta nem
éreztem magam annyira otthon, mint amikor először álltam Odesszában. Pontosan
úgy nézett ki, mint egy amerikai nagyváros. (…) Bármerre is nézünk, csak
Amerikát látjuk. Semmi nem emlékeztetett arra, hogy Oroszországban vagyunk.”
Ám nem csupán Tom Sawyer és Huckleberry Finn kiötlője volt
az egyetlen illusztris vendége a városnak. Odessza kulturális központ is volt,
itt adták ki az első ukrán nyelvű könyvet, Trockij tanult, Mengyelejev tanított
a városban, Gogol itt írta a Holt lelkeket, Európa egyik legpuccosabb
operaházában pedig olyan nevek léptek fel, mint Liszt vagy Csajkovszkij. A még
ma is lenyűgöző külsejű opera a bécsi Fellner és Helmer építészpáros tervei
alapján készült, az ő művük többek között a Vígszínház, a Budapesti
Operettszínház, a Szegedi Nemzeti Színház, valamint a kecskeméti Katona József
Színház épülete is.
A város Operaháza a járvány idején Fotó: Anadolu Agency / Getty Images Hungary
De a fiatal Makszim Gorkij sem tudta elkerülni Odesszát, aki
az 1890-es években rakodómunkásként dolgozott itt, és valószínűleg senki sem
írta még le annyira tökéletesen a városi kikötő zajtengerét, mint ő a
Cselkasban:
„A horgonylánc csörömpölése, a rakományokat ideszállító vagonok tengelykötésének zaja, a kövezetre esett vaslemezek érces sikoltása, az épületfa tompa koppanása, a bérkocsik zörgése, a hajók hol fülsértően éles, hol fojtottan bömbölő füttye, a rakodómunkások, tengerészek és vámőrök kiáltozása: mind-mind a dolgos nap süketítő muzsikájává olvad össze és a kikötő felett néhány ölnyire viharosan kavarog a levegőben. (…) Az indulásra készen füstölő, súlyos, óriás-hajók fütyülnek, sisteregnek, mélyen zihálnak, és minden belőlük fakadó hangban a megvetés gúnyos árnyalata érzik a poros, szürke emberi figurákkal szemben, akik ide-oda mászkálnak fedélzeteiken, és rabszolgai robotjuk gyümölcseivel töltik meg a gőzösök mély üregeit. Könnyekig kacagtatók a rakodómunkások hosszú libasorai, akik tulajdon vállukon ezer meg ezer pud gabonát hordanak a hajók vasgyomrába, hogy megkeressenek néhány fontot – ugyanabból a gabonából – a maguk gyomrának.” (Makai Imre fordítása)
Sőt, a fiatal katonatisztként – miután írt néhány kockázatos
verset a szabadságról, és büntetésből vidéki szolgálatra küldték – Puskin is
eltöltött egy évet Odesszában, és a várost megörökítette az Anyeginben. „Poros
Odessza, ott is éltem… / Ott őszig látunk kék eget / Ott sok hajó ring-leng a
szélben / S lendít vásári életet.” A poros Odessza pedig olyannyira büszke erre
a fejezetre, hogy az épületben, ahol lakott, Puskin múzeumot rendezett be – viszont
aki nem ismeri a cirill betűket, és nem megrögzött Puskin-rajongó, inkább ne
vesződjön vele.
A bohém Puskin ráadásul az itt töltött évek alatt egy
honfitársunkkal is összebarátkozott: ő Tom Sámuel, a magyar származású odesszai
osztrák konzul volt, aki Nyikolaj Lerner Puskin-szakértő szerint „igen közel
állt Puskinhoz”, ráadásul nemcsak a kiváló költőt, hanem az üldözött embert is
meglátta benne. A beszámolók szerint a derűs, művelt és jómodorú idős magyar úr
igazi odesszai őslakos volt, „a város alapítása óta társaságának az öröme és
dísze”, “csak hatalmas termete és széles válla árulta el benne a magyart, mert
akármely művelt országban sem lehetett volna találni szívélyesebb modorú
embert, mint ő.”
A filmtörténet leghíresebb lépcsősora
A város legismertebb látványossága egyértelműen a Szergej
Eisenstein 1925-ben bemutatott klasszikusa, a Patyomkin páncélos után
elnevezett lépcsősor, a világ egyik leghíresebb filmes helyszíne. Eisenstein
mai szemmel is látványos, ám egészen nyilvánvalóan propagandisztikus céllal
készült némafilmjének leggrandiózusabb jelenetében ezeken a fokokon vágtat lefelé
az a bizonyos elszabadult babakocsi, miközben a kivezényelt cári alakulat a
lépcsőn lefelé masírozva lövi halomra a néhány perccel korábban még boldogan
sztrájkoló odesszai munkásokat.
A legendás lépcső 1837 és 1841 között épült, tervezője Francesco Boffo olasz építész volt Fotó: Loop Images / Getty Images Hungary
Az 1905-ös orosz forradalom huszadik évfordulójára készült,
a történelem egyik leghíresebb matrózlázadásának emléket állító Patyomkin
páncélos olyan nagyhatásúra sikerült, hogy a moszkvai bemutatója után (amelyre
az egész stáb matrózruhában érkezett) sem a Szovjetunió, sem Európa vezetői nem
szerették volna a mozikban látni – a filmet betiltották többek között az
Egyesült Királyságban, Franciaországban és Magyarországon is. A szakma viszont
már akkor tudta, hogy Eisenstein munkája rendkívüli alkotás: díjazták a párizsi
világkiállításon, az Amerikai Filmakadémia 1926-ban a legjobb filmnek
választotta, 1958-ban pedig a Brüsszeli tizenkettő első helyét érdemelte ki –
maga mögé utasítva mások mellett Charlie Chaplin Aranylázát és Orson Welles
Aranypolgárát is.
A Patyomkin páncélos megítélését a korabeli politikai
kontextus ma már kevésbé befolyásolja, általánosan elfogadott, hogy ez a mozi
történetének egyik legjelentősebb alkotása, és az Európai Filmakadémia néhány
éve, 2015 nyarán – az Odessza Nemzetközi Filmfesztivál alatt – az európai
filmkultúra kincsei közé emelte a híres odesszai lépcsőket. A tengerre néző,
kopár lépcsősivatag eredetileg 200, ma már csak 192 fokkal köti össze a
belvárost és a kikötőt, az itt élők kedvelt találkahelye, ami indusztriális
élményt nyújtó kilátónak sem utolsó: velünk szemben magasodik a 19 szintes
(2001-ben épített) Odessa Hotel, amit a tengerre néző szobák sem tudtak
megmenteni a 2016-os bezárástól, előtte a kikötő terminálja egy anyatej helyett
szteroidokon nevelkedett óriáscsecsemő szobrával, oldalt a Ganz magyar szíveket
megdobbantó darui sorakoznak, a távolban a Voroncov-világítótorony fehérlik, és
persze hajók mindenütt. A lépcső lábánál eredetileg a tenger hullámzott, de ez
a festői hatás a későbbi feltöltések miatt már rég elveszett, ma egy forgalmas
út és a kikötői épületek teljesen elvágják a víztől.
A város különleges tehetségű gyermekeinek ajánlott Aranygyermek szobor a kikötő terminálja előtt Fotó: Education Images / Getty Images Hungary
Érdekes módon a lépcső csak az 1955-ös átkeresztelése óta viseli a munkásfelkeléshez csatlakozó orosz cirkáló nevét, eredetileg egyszerűen nagy lépcsőnek hívták, de nevezték Richelieu lépcsőnek is, az odesszaiak kedvenc franciájáról. Armand Richelieu herceg (igen-igen, rokona a híres bíborosnak, de még az Esterházy-huszárezred kapitánya is volt) a francia forradalom elől menekült Katalin udvarába, harcolt a törökök ellen, majd szolgálataiért cserébe a frissen meghódított térség, Novorosszija kormányzójává, valamint Odessza városparancsnokává tették. Néhány évvel később, 1814-ben ugyan visszatért Franciaországba, ahol XVIII. Lajos minisztere lett, az Odesszában töltött évek alatt viszont annyit tett a városért – ő gondoskodott a megtervezéséről és a benépesítéséről is –, hogy az ott élők 1827-ben szobrot állítottak a tiszteletére. A lépcsősor tetején álló szobor a város egyik jelképe – az itteniek tudják, hogy ha a megfelelő szögből nézzük a tógába öltöztetett herceg szobrát, a kezében tartott papírtekercs könnyedén összekeverhető egy bevetésre készülő pénisszel.
A szélhámosok és gazfickók Odesszája
Ezt a várost a zsidók csinálták – vallotta Iszaak Babel, aki
maga is odesszai zsidó volt, talán mind közül a legismertebb. A város
alapításakor állítólag mindössze hat zsidó élt itt, 1855-ben már 17 ezer,
1897-ben 140 ezer, az 1926-os népszámláláskor pedig 153 ezret vettek
nyilvántartásba, vagyis az összlakosság több mint 36 százaléka zsidó volt – a
pogromok ellenére Odesszában az orosz után a jiddis volt a legtöbbek által
beszélt nyelv, az ún. odesszai oroszban a hozzáértők szerint még ma is
visszaköszön a zsidó szókincs és intonáció hatása.
Hogy miért tódultak ide a zsidók? Odessza volt az első olyan
orosz város, ahol szabadon telepedhettek le és közel azonos jogokat
élvezhettek, mint a birodalom többi lakója. Így válhatott Odessza New York és
Varsó után a világ egyik legjelentősebb zsidó városává. Egy régi odesszai vicc
szerint ha valaki elkiáltotta magát Odessza valamelyik utcájában, hogy „Smuél!”,
minden házon kinyílt egy-két ablak.
Aztán a második világháború mindent megváltoztatott: amikor
a németek és a szövetségeseik 1941-ben, a Barbarossa hadművelet részeként
közeledni kezdtek a városhoz, a zsidó lakosság jelentős része elmenekült. Mire
a román hadsereg (némi német segítséggel) több mint két hónapnyi ostrom után
bevette a várost, már „csak” 80–90 ezer zsidó maradt Odesszában. A megszálló
román erőket aztán egy parancsnokságuk ellen elkövetett, számos halálos áldozattal
járó robbantás annyira felbőszítette, hogy megtorlás gyanánt több tízezer
odesszai zsidót mészároltak le mindössze három októberi nap alatt. A rettegett
Ion Antonescu marsall 200 fő kivégzését rendelte el minden egyes román és német
tiszt halála után – a román diktátort a népirtásokért 1946-ban halálra ítélték.
A háború végére alig maradt zsidó lakos az egyébként is nagyon megviselt
városban.
Az Odesszai történetek írója, Iszaak Emmanuilovics Babel és gyermeke 1927-ben. Fotó: Sovfoto / Getty Images Hungary
Iszaak Babel, az Odesszai történetek írója ekkor már nem
élt: őt 1940. januárjában lőtték tarkón Moszkvában, miután Sztálin
értelmiségellenes hadjáratának részeként kémkedés koholt vádjával
letartóztatták, majd halálra ítélték – az írót a népszerűsége sem tudta
megmenteni. De talán jobb is, hogy a már évek óta megfigyelt író sosem tudta
meg, mi lett imádott szülővárosával és a szívének különösen kedves, a
novelláiban rendre visszatérő odesszai zsidósággal.
Önéletrajzi ihletésű írásokból álló novellaciklusa, a zsidó
gengszterekkel és szélhámosokkal teli Odesszai történetek csak még izgalmasabbá
teszi a várost. Babel különös, Rejtő Jenő-i figurákkal teli történetei valójában
mind a saját élményei, helyi legendák alapján íródtak. A novelláiban megjelenő
Moldovanka negyed igazi simlisparadicsom, egy kétes alakokkal teli, gyakran
nyomasztó hangulatú városrész, amelynek ura, “királya” egy helyi Robin Hood, a
helyi alvilág erkölcsös igazságosztójaként tisztelt Benya Krik.
Babel a bálványisztikus tiszteletnek örvendő figurát az
odesszai maffia fejéről, Miska Japoncsikról mintázta, akinek az alakja köré
gazdag folklór épült – olyan ő az odesszaiaknak, mint nekünk Rózsa Sándor vagy
Vidróczki Márton. „Tucatjával szervezi a sikeres rablásokat, szigorú morális és
esztétikai szabályok szerint: csak a gazdagokat, gyárosokat, az úri népet
szabad rabolni, és őket is csak elegánsan, ha lehet, erőszakmentesen. A nép
imádja, a rablásai színházi eseménynek számítanak” – foglalta össze Miska
Japoncsik munkásságát az Oroszok szakblog.
Iszaak Babel előtt a város szoborral tisztelgett, amelyet
odesszai otthonának közelében állították fel. A zsidó keménylegény, Miska
Japoncsik egykori házát még ma is gyakran keresik fel turisták, egyébként sem
elhanyagolható kultuszához nagyban hozzájárult, hogy még a matrózruhába
öltözött Leonyid Utyoszov is megénekelte az alakját – a Szovjetunió egyik
leghíresebb, Magyarországon is jól ismert énekese szintén odesszai volt,
2000-ben az ő tiszteletére is szobrot avattak a városban.
Katajev katakombái tengernyi titkot őriznek
Az Odesszai történeteknél sokkal gyengébb irodalom, de
hatásában nem kevésbé fontos a szovjet irodalom talán legolvasottabb ifjúsági
regénye, a magyar háztartások jelentős részében még mindig megtalálható
Távolban egy fehér vitorla. Írója, Valentyin Katajev szintén odesszai volt, aki
az 1936-ban megjelent regényben a saját gyermekkorának élményeit írta meg.
Petya és Gavrik története az 1905-ös orosz forradalom idején játszódik (fontos
szerepet kap benne a Patyomkin páncélos egyik matróza is), alakjaik pedig a
regény későbbi folytatásaiban – Tanya a pusztán, Téli szél, Odessza
katakombáiban – is visszatérnek.
A Távolban egy fehér vitorla – a Timur és csapatához
hasonlóan – a szocialista nevelés egyik alapműve lett, ami Katajevet a szovjet
irodalom egyik legnépszerűbb szerzőjévé tette. „A mű sokban hozzájárul az
ifjúság eszmevilágának, életszemléletének kialakításához és kommunista erkölcsi
neveléséhez. (…) A regény meseszövése helyes irányba tereli a gyermekek
fantáziájának fejlődését, megkapó jelenetei pedig felmérhetetlen emocionális
hatást váltanak ki a kis olvasókban, és szocialista hazafiságra, kommunista
erkölcsre, az ellenség gyűlöletére, aktivitásra és a munka szeretetére nevelik
őket” – méltatta a Szocialista Nevelés nevű magyar lap is Katajev művét.
A regényciklus befejező része az Odessza katakombáiban,
amelyben Petya és Gavrik huszonöt évvel később, már bőven felnőttként,
fegyverrel a kezükben jelennek meg az éppen fasiszta megszállás alá került
kikötővárosban. A regény címében megjelenő katakombák valóban léteznek: a város
(és környéke) alatt megbúvó alagútrendszer a világ talán legnagyobb földalatti
labirintusa lehet, folyosóinak teljes hosszát 2500 kilométerre becsülik, de még
csak egy részét sikerült feltérképezni, egy jelentős része továbbra is
feltáratlan – a számokból mindenesetre kiderül, hogy az odesszai
katakombarendszer méreteit tekintve jókora köröket ver a nála jóval ismertebb,
ám mindössze párszáz méteres párizsi katakombákra.
Az Odessza alatti alagútrendszer a város környékére is kiterjed, hosszát 2500–3000 kilométerre becsülik Fotó: Pierre Crom / Getty Images Hungary
A város alatti alagútrendszer évszázadokkal ezelőtt
keletkezett: Odessza mészkőplatóra épült, az építkezésekhez szükséges
építőanyagot a helyiek a város alól bányászták ki, a mészkőkitermelés során
keletkezett járatok pedig idővel kusza labirintussá álltak össze – állítólag ez
az egyik legfőbb oka annak, hogy nincs metró a városban. A komplex alagútrendszer
aztán tökéletes búvóhelye lett az odesszai alvilág kétes figuráinak (a
csempészek raktárként használták, de elrabolt, külföldi értékesítésre szánt
nőkről szóló történetek is keringenek), a fasiszta megszállás idején pedig a
szovjet partizánosztagok rendezkedtek itt be, de a legtöbben sosem tértek
vissza a felszínre – a mélyben sokan meghaltak; volt, aki öngyilkos lett, és
volt, akit a saját parancsnoka végeztetett ki, mert megbolondult a katakombák
fogságában.
A beszámolók szerint a földalatti birodalomból rendszeresen
kerülnek elő második világháborús fegyverek (például puskák és gránátok),
illetve mumifikálódott holttestek és egyéb emberi maradványok. A legismertebb
sztori egy Masa nevű kamaszról szól, aki a kétezres évek közepén egy
szilveszteri lerészegedés során merészkedett le barátaival a város alatti
alagútrendszerbe, ám másnap reggel, amikor a társaság feljött a mélyből, a lány
már nem volt köztük. Masa napokon keresztül bolyonghatott étlen-szomjan a koromsötét
folyosókon a labirintusból kivezető utat keresve, mielőtt kiszáradt vagy
megfagyott volna – már ha egyáltalán igaz a történet, ami még Alice Cooper
érdeklődését is felkeltette.
A Vice ugyanis egy 2015-ös cikkében megpróbálta
felgöngyölíteni Masa állítólagos történetét, de csak az derült ki, hogy a
fórumokat bejárt fénykép, amelyen néhány megszeppent kamasz áll egy holttest
felett, valódi ugyan – és felismerhetően az odesszai katakombákban készült –,
de valójában semmi sem bizonyítja, hogy a földön fekvő test az állítólagos
Masaé lett volna. Mivel soha egyetlen hatóság sem erősítette meg a történetet,
több helyi katakombaszakértő is azt állítja, hogy a Masa-sztori valójában a
képzelet műve, egy városi legenda, ami talán segít távol tartani a kíváncsiskodókat
a járatrendszertől. Mindez viszont még nem jelenti azt, hogy a földalatti
labirintus veszélytelen lenne: több háziállat és gyerek is veszett már el a
rengetegben, a mentések akár napokig is elhúzódhatnak, és nem minden esetben
végződnek eredményesen.
Az odesszai katakombarendszert jól ismerők szerint az
alagútrendszer hajléktalanok és kábszeresek rejtekhelye, illetve sátánista
szertartások helyszíne is egyben, amihez számos bűneset is kapcsolódik: tavaly
januárban mindjárt két holttest került elő a katakombákból (mindketten
hajléktalanok lehettek), 2018-ban egy lakásán brutálisan meggyilkolt 29 éves nő
levágott feje került elő a mélyből, 2014 márciusában egy huszonéves fiatalember
ütött agyon egy 17 éves lányt egy fejszével, 2011-ben pedig egy több hónapja
halott férfi holttestére bukkantak a mélyben.
Hogy az önjelölt kalandorokat távol tartsák, illetve az
újabb tragédiákat elkerüljék, a földalatti labirintus egyes szakaszait –
különböző tematikák mentén – megnyitották. Ezek közül szerintem a moldovankai
Secret of Underground Odessa a legizgalmasabb, ahol egy kb. kétórás
zseblámpatúra keretében ismertetik meg az építési védősisakban botladozó,
olykor guggolva járó látogatókat Odessza titkaival. Az orosz nyelvű vezetett
túra a helyi árakhoz viszonyítva kicsit drága, ha pedig angol nyelvű vezetést
kérünk, akkor végképp sokat kell fizetnünk (ez csak csoportoknak éri meg), de
messze az egyik legjobb, legkalandosabb program, amit a város tartogat –
viszont aki félti a ruháját vagy a cipőjét, netán kényelmetlenül érzi magát a
sötétben, inkább ne erőltesse.
Fotó: Pierre Crom / Getty Images Hungary
Mielőtt megírta volna Petya és Gavrik utolsó kalandját, a
könyvsorozat befejező részét, a Vörös Hadseregben harcoló Katajev maga is
bejárta a katakombákat, rengeteg anyagot gyűjtött az odesszai földalatti mozgalomról,
kutatása során interjúkat is készített, a több év alatt felhalmozott
ismereteket pedig nem csupán az Odessza katakombáiban című művében, hanem a
szintén a partizánharcoknak emléket állító A szovjetek hatalmáért című
regényében is felhasználta. Petya és Gavrik előtt szintén szoborral tisztelgett
a város.
Osztap Bendert is egy odesszai svihák ihlette
De a szovjet-orosz irodalom nagyjai közül nemcsak Iszaak
Babel és Valentyin Katajev származott Odesszából, hanem például a Tizenkét szék
nagysikerű szerzőpárosa, Ilja Ilf és Jevgenyij Petrov is. Noha mindketten
Odesszában születtek, egészen Moszkváig kellett utazniuk, hogy megismerkedjenek
egymással, ahol a vasutas szakszervezet Gudok (magyarul: gőzsíp) nevű lapjánál
kezdtek el dolgozni.
Ilf (eredetileg: Ilja Arnoldovics Fajnzilberg) szegény zsidó
családból származott, és már 18 éves korától a sajtóban dolgozott, odesszai
vicclapok szerkesztőjeként kezdte a pályáját, míg a néhány évvel fiatalabb
Petrov (azaz Jevgenyij Petrovics Katajev) a távirati ügynökség tudósítójaként,
majd rövid ideig az odesszai rendőrség nyomozójaként helyezkedett el. Furcsamód
mindketten 1923-ban döntöttek úgy, hogy elhagyják a szülővárosukat, és
Moszkvában próbálnak szerencsét: Ilf az írói kiteljesedés érdekében vette célba
a várost, míg Petrov inkább csak a bátyját, a harcok után Moszkvában
letelepedett Valentyin Katajevet követte.
A három odesszait a moszkvai vasutaslap hozta össze
egymással, amelynek Ilf, Petrov és Katajev mellett olyan munkatársai voltak
még, mint az Irigységet jegyző Jurij Olesa, valamint Mihail Bulgakov, A Mester
és Margarita szerzője – azért lássuk be, nem rossz névsor. Állítólag maga
Katajev javasolta a két fiatalabb kollégának, hogy írjanak együtt könyvet, és
állítólag az is ő volt, aki bedobta a Tizenkét szék történetének ötletét.
A Tizenkét szék és az Aranyborjú szerzőpárosa, Ilja Ilf és Jevgenyij Petrov Fotó: Heritage Images / Getty Images Hungary
A sztori központi figuráját, Osztap Bender, avagy „a nagy
kombinátor” alakját nagyon nagy valószínűséggel egy klasszikus odesszai svihák,
a hihetetlen történeteiről híres, és óriási hantás hírében álló Oszip Shor
ihlette, aki mellesleg a tragikusan fiatalon meggyilkolt Anatolij Fiolov költő
fivére is egyben. Ilf, Petrov és Katajev is személyesen ismerte a közismerten
magasra nőtt, Latin-Amerikába vágyó odesszai bajkeverőt.
„N. járási székhelyen annyi volt a fodrászüzlet és a temetkezési
vállalat, hogy úgy tűnt föl, mintha a város lakosai kizárólag azért
születnének, hogy megborotválkozzanak, megnyiratkozzanak, hajszesszel fejet
mossanak, s aztán tüstént meg is haljanak. Valójában azonban N. járási
székhelyen meglehetősen ritkán születtek, borotválkoztak és haltak meg az
emberek” – ezzel a zseniális két mondattal indul Ilf és Petrov közös munkája,
ami talán szintén kapcsolatot mutat a könyv főszereplője és a Nikopolban
született Oszip Shor között.
A Tizenkét szék óriási siker lett, Ilf és Petrov ezért azt
tervezte, hogy Osztap Bender kalandjaiból trilógiát írnak, de végül csak
egyetlen folytatás, az Aranyborjú készült el. Bár a náci propaganda igyekezett
öngyilkosságként bemutatni Ilf 1937-ben bekövetkezett halálát, Petrov ezt az
információt a Pravdában cáfolta, ő maga pedig öt évvel később haditudósítóként
halt meg, gépét az ostrom alá vett Szevasztopolból visszarepülve lőtték ki. A
trilógia befejező része soha nem készült el.
More good news. #Spain increasing its supply of air defenses to #Ukraine. It's training of ?? military on the Aspide anti-aircraft missile system finishes tomorrow (first pic). And today #NATO announced Spain will also provide 4 Hawk missile launchers. https://t.co/L22CfCPZPfpic.twitter.com/vTrGFiXjup
Many in Russia thought that the Black Sea was the water area of their power. The enemy hoped that our Navy would not be able to withstand Russian attacks. Well, the courage and skill of our warriors destroyed all these enemy hopes and drowned them in the sea.
