A beregszászi járási Jánosiban is megemlékeztek a málenkij robot áldozatairól a sztálini lágerekbe elhurcoltak emlékművénél. Idén a szervezést a Jánosi és a Balazséri Református Egyházközség vállalta.
Az eseményen részt vett Balázs Antal és Nagy Szabolcs református lelkipásztor, Bakos-Szabó Erzsébet, a község elöljárója, a KMKSZ Jánosi Alapszervezetének képviselői, illetve minden olyan helyi lakos, aki fontosnak érezte, hogy lerója tiszteletét az elhunytak előtt.
A megemlékezést az egybegyűltek a 90. zsoltár eléneklésével kezdték. Ezt követően Fodó Barnabás, a Jánosi Líceum 6. osztályos tanulója szavalta el az Ezer fogoly imája 1944-ben című verset, melynek jelenünkre is ráillő sorai sokak szemébe csaltak könnyeket.
Az esemény Szabó Gyula szolgálatával folytatódott, aki a Hálát adok, Uram az életért című egyházi énekkel rótta le tiszteletét az áldozatok emléke előtt.
Bakos-Szabó Erzsébet beszédében kiemelte, hogy november második fele fájdalmas időszak a kárpátaljai magyarság életében, hiszen térségünk legnagyobb tragédiája történt meg ekkor 1944-ben. Hangsúlyozta továbbá, hogy községünk lakossága is áldozatává vált a sztálini elnyomásnak, hiszen szinte nincs olyan család Jánosiban és Balazséron, amelyet ne érintett volna a szörnyűség: könnyes szemmel emlékezett vissza hozzátartozóira, akik közül öt férfit is elhurcoltak málenkij robotra. „Csak azok halnak meg, akiket elfelejtenek. De mi nem felejtünk. Minden év novemberében eljövünk, hogy emlékezzünk erre a szörnyű eseményre és lerójuk tiszteletünket az elhurcolt áldozatok előtt” – zárta beszédét.
Vorcsák-Jenei Viktória, a KMKSZ Jánosi Alapszervezetének megbízott elnöke jelenünk történései és az 1944-es események között vont párhuzamot. „Ma a málenkij robot áldozatainak állított emlékműnél akaratlanul is felmerül bennünk az az érzés, hogy mennyi szörnyűséget kellett átélnie a kárpátaljai magyarságnak. Az 1944-ben elhurcolt férfiak közül a legtöbben soha nem tértek haza, nem látták többé családjaikat, vagy soha nem is alapíthattak családot. Hasonló időket élünk ma is, a háborúban rengetegen vesztették életüket, sokak családja pedig nap mint nap azért imádkozik, hogy szerettük egyszer hazatérhessen a frontról. Úgy gondolom azonban, és hiszek is abban a mondásban, hogy Isten nem mér ránk olyan terhet, melyet ne tudnánk elviselni. Ezt is túléljük, de mindezt csak közösen, összefogással és az Istenben való hitünk által tudjuk véghez vinni” – mondta el a megbízott elnök.
Balázs Antal tiszteletes Jeremiás siralmai 3. fejezete alapján hirdetett igét, melynek talán a mindenki számára legismertebb része a következő: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az Úr az én osztályrészem – mondom magamban –, ezért benne bízom. Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az Úr szabadítására.” A lelkipásztor az igehirdetésben rámutatott, hogy Isten az egyetlen, akiben reménykedhetünk, nem tudunk máshoz fordulni. Elmondta, biztos abban, hogy az elhurcoltak között is nagyon sokan voltak, akiknek a történtek alatt sem tört meg a hitük, s közelebb kerültek Istenhez. „Szeretném, ha világosan látnánk, hogy ez az igeszakasz számunkra azt üzeni, hogy minden egyes nap, amikor felkelünk, az az Isten ajándéka” – mondta, s emlékeztetett, hogy minden okunk megvan a hálaadásra, hiszen nem fegyverek zajára kell ébredjünk, s arra kérte a jelenlévőket, hogy próbáljanak jelen helyzetünkben ne csak a nyomorúságra koncentrálni, hanem mindarra a jóra, amit naponta tapasztalunk Isten szabadító kegyelme által. „Jó csendben várni az Úr szabadítására. Adja az Isten, hogy mihamarabb megtapasztaljuk ezt a szabadítást. Adja az Isten, hogy túllegyünk ezen, és addig is csendes szívvel, az Úrban bízva, hozzá folyamodva éljük meg ezeket a napokat” – zárta beszédét.
Az igehirdetést követően Nagy Szabolcs balazséri lelkipásztor mondott imát és igei áldást. A megemlékezés nemzeti imánk, a Himnusz eléneklésével zárult.
November 28-án a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Tiszaágteleki és Kisdobronyi Alapszervezetének szervezésében emlékeztek meg az első világégés, valamint a sztálini önkény áldozatairól.
Először Tiszaágteleken majd pedig Kisdobronyban is istentisztelettel kezdődött a megemlékezés a református templomban, ahol Bernát Tamás református lelkész hirdette Isten szent igéjét. Ezt követően az tiszaágtelekiek a templom előtt található első világháborús emlékmű elé vonultak, ahol elénekelték a Szózatot. A megemlékezést Jávorszky Beáta tiszaágteleki alapszervezeti elnök nyitotta meg, s melyen részt vett dr. Cseh Áron ungvári magyar vezető konzul, illetve Nagy Ferenc nagydobronyi kistérségi polgármester.
Jávorszky Beáta beszédében elmondta, hogy a magyar nemzet XX. századi kálváriája azzal kezdődött, hogy 1914-ben kitört az első világháború, amely Tiszaágtelektől 25 emberéletet követelt. Ez a 25 ember 25 olyan családot jelent, ahova nem tért haza az édesapa, férj vagy testvér, ezért fejet kell hajtanunk az elesett hősök előtt – tette hozzá.
Bernát Tamás Isten igéjén keresztül szólt az egybegyűltekhez: „Az emlékezés nem csupán egy lehetőség, hanem kötelesség. Azért kötelesség, mert mi a megemlékezésünkben nem a pusztító hatalmaknak és erőknek nagyságát, diadalát, győzelmét méltatjuk, hanem az Isten irántunk való hűségét és szeretetét, aki minden ördögi szándék ellenére hűséges népéhez, nemzetéhez és megtart bennünket. Arra vagyunk megtartva, hogy teljesítsük az Isten szavát. És mindegy, hogy szögesdrót, határ vagy kordon van előttünk, Isten szava mindig az élet szava.”
Ezt követően a megemlékezők koszorúkat helyeztek el a háborúban elesettek emlékhelyénél, majd átvonultak a temetőkertbe, ahol a málenkij robotra elhurcoltakról emlékeztek meg.
A helyi énekkar mindkét helyszínen református zsoltárokat énekelt, illetve a lágerben, a foglyok által írt dalokat adták elő.
Jávorszky Beáta beszédében vázolta a második világháború magyar körülményeit, vonatkozásait, elmondta, hogy a településről 38-an vesztek oda a málenkij robotba. A végén hozzátette: „Mi ma sem vagyunk könnyebb helyzetben, ma is ki kell állnunk magyarságunkért, amelyben egyedül Magyarország nemzeti kormánya van segítségünkre.”
Dr. Cseh Áron tisztelettel köszöntötte az egybegyűlteket, kihangsúlyozta, hogy Kárpátaljáról 30 ezer férfit hurcoltak el annak érdekében, hogy Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolása zökkenőmentesen történjen. Etnikai tisztogatás céljából pedig az 1938 és 1941 között visszacsatolt területekről 80–90 ezer magyar embert hurcoltak el. Azon magyar állampolgárok száma, akiket pedig a Gulág és a GUPVI lágereibe küldtek, 700–850 ezer közzé tehető. Jelenleg az a cél, hogy Ukrajna is úgy értékelje, hogy a területén élő kisebbségek nem ellenségek, hanem az ő állampolgárai, akik kultúrájukkal színesítik, gazdagítják az országot.
Nagy Ferenc arra hívta fel a figyelmet, hogy korunkban is, sok esetben megkérdőjelezik hovatartozásunkat, át akarják írni történelmünket. Ezt egyféleképpen tudjuk megakadályozni, ha összetartunk – ezáltal összetartozunk –, és emlékezünk nagyszüleinkre, az emlékezetet pedig tovább adjuk gyermekeinknek – fogalmazott.
A megemlékezés végén, a koszorúzást követően, elénekelték a nemzeti imádságunkat, a Himnuszt.
Kisdobronyban az istentiszteletet követően a „régi” temetőkertben gyűltek össze az emberek az első- és második világháborúban elesettek, valamint a sztálini terror áldozatainak emlékművénél, hogy méltóképpen megemlékezzenek arról a 69 férfiról, akik a málenkij robot poklába lelték halálukat és soha nem látták többé szülőföldjüket.
A megemlékezést református egyházi énekkel kezdték, majd a kisdobronyi fiatalok felolvasták az 1944-es események visszaemlékezéseit, illetve vereseket szavaltak, melyek közül az egyiket, az akkor 18 éves Gál Sándor András írt a fehéroroszországi orsai fogolytáborban Hó szállong Orsa felett címmel.
Szigeti-Séra Natália helyi alapszervezeti elnök beszédében így fogalmazott: „A kárpátaljai magyarság nagy veszteségeket szenvedett, de szovjet idők terrorja nem törte meg a közösségeket, talpra állt a kárpátaljai magyarság. Nekünk az a feladatunk, hogy megemlékezzünk gyalázatos halukról, átadva azt a felnövekvő generációnak, hogy továbbra is legyen magyar szó és imádság Kárpátalján.
A megemlékezés a Himnusz eléneklésével és koszorúzással zárult.
November 28-án a sztálini önkény ártatlanul elhurcolt áldozatairól emlékeztek meg Tégláson, a község temetőkertjében elhelyezett emlékműnél.
Az egybegyűlteket Pálfi-Kovács Erika, a megemlékezést szervező Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Téglási Alapszervezet elnöke üdvözölte. „Hetvenhét év távlatából sem szabad elfelejtenünk azokat a férfiakat, családapákat, testvéreket, akik életüket adták a hazájukért, magyarságukért. A mi felelősségünk az, hogy emléküket méltón őrizzük, s ne hagyjuk, hogy nevük feledésbe merüljön” – emelte ki beszédében Pálfi-Kovács Erika, aki a „háromnapnyi munkáról” szólva elmondta: ez a kárpátaljai magyarság és németség egyik legnagyobb csapásává vált, hiszen a férfiak döntő többségét különböző munkatáborokba hurcolták, ahol több ezren haltak meg a kegyetlen körülmények, a betegségek, az éhínség miatt.
Loppert Balázs ungvári magyar konzul emlékeztetett arra, hogy a szovjetek a II. világháború végéhez közeledve, 1944 őszén a magyar és német nemzetiségű férfiak mellett nőket is elhurcoltak: összesen több mint 1800 helységből több mint 100 ezer férfit és közel 30 ezer nőt. „Kárpátalján családok ezrei számára akár személyes, akár elbeszélt emlékei vannak a borzasztó időkről, a sztálini diktatúra éveiről” – mondta a diplomata.
„Ma, amikor itt állunk az áldozatok emlékműve előtt, a múlt tragédiája mellett a jelenre is gondolnunk kell” – hívta fel a figyelmet Loppert Balázs a barátság és a béke szellemében kiépített együttműködés fontosságára.
Beszédében Balogh Lívia, a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezetének elnöke felidézte a múlt történéseit, az 1940–1950-es évekbeli szovjet hatalomnak a kárpátaljai magyarságot sújtott kegyetlenségét. „Azért gyűltünk ma össze, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk, mert ez a történelmi távlat még karnyújtásnyira van csupán, ahogy Ceaușescu és Tito diktatúrája is. Hisz itt, a Kárpát-medencében mi, magyarok, mindenütt kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk, elveszítve anyaországunkat, nemzeti egységünket” – idézte fel, hozzátéve, hogy bár akkor még kevesen sejtették, de ezeknek a diktatúráknak is vége lett. Napjainkban azonban a „világhatalmi erők gonosz játéka” zajlik, melynek igen nagy tétje van: megmarad-e az a civilizáció, amit ma európai kultúrának, európai értékeknek nevezünk – ez pedig rajtunk múlik! – jelentette ki Balogh Lívia, hozzátéve: „Nekünk magyar szemmel kell látnunk a geopolitikai helyzetet, nem pedig más népek szemüvegén át.”
Ezután Kerekes Ariana felolvasta Kacsó Sándor Advent a lágerben című versét, majd Szkoropadszky Péter görögkatolikus parochus és Thurzó Péter római katolikus plébános imádkozott az elhurcoltak lelki üdvéért. Ezután a Dominus kórus szolgálatában hallhatták az Ima Kárpátaljáért, ima a nemzetért című éneket, végül a jelenlévők elhelyezték a kegyelet koszorúit és virágait a korábban meggyújtott mécsesek fölé.
November 19-én Beregszászban emlékmenettel, koszorúzással és istentisztelet keretében emlékeztek meg a málenkij robotra elhurcoltakról.
A program a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet, valamint Beregszász Polgármesteri Hivatalának közös szervezésében valósult meg. Az esemény kezdetén az emlékező közösség megkoszorúzta Matl Péter nemrég felavatott Gúzsban című málenkij robot ihlette alkotását. Ezt követően ökumenikus istentiszteletre került sor a beregszászi református templomban, ahol Molnár János katolikus plébános, Taracközi Ferenc református lelkipásztor, valamint Marosi István görögkatolikus parochus hirdették Isten igéjét.
Nemzeti imádságunk eléneklését követően dr. Molnár D. Erzsébet, a II. RF KMF történésze tartott előadást a Kárpátaljáról elhurcolt áldozatokról. Elmondta, hogy a vidékről több mint 30 ezer embert deportáltak málenkij robot ürügyén. A mai napig nem történt azonban rehabilitáció.
A résztvevők ezt követően felolvasták a Beregszászból elhurcoltak névsorát, koszorúztak a templom udvarán, ahonnan gyertyával a kezükben indultak az elhurcoltak beregszászi emlékművéhez.
A megemlékezés során Beke Mihály András beregszászi első beosztott ügyvezető konzul kiemelte: „Alig akad Kárpátalján olyan magyar család, akiknek valamilyen felmenője, hozzátartozója ne lett volna érintett a málenkij robotban.” A második világháborút és a szovjet megszállást követően az elszakított területek magyarsága közül a legtöbbet a kárpátaljai magyarság szenvedte el a legnagyobb mértékű, máig sajgó sérelmet. Székelyföldön is voltak embertelen vérengzések, a Felvidéken is durva megtorlások követik a szovjet felszabadítást, de sehol sem érte olyan megtorlás a magyarokat, mint Kárpátalján – jegyezte meg.
„A Kárpátaljáról elhurcolt emberek egyetlen bűne az volt, hogy magyarok voltak. Itt és most két dolgot kell tennünk: megőrizni emlékezetünkben az áldozatokat, beszéljünk róluk, másrészt pedig áldozatuk arra kötelez mindannyiunkat, hogy minden áron megőrizzük magyarságunkat, kultúránkat, iskoláinkat és templomainkat” – fogalmazott Beke Mihály, aki elmondta, hogy a magyar kormány támogatására ezentúl is számíthat a kárpátaljai magyarság.
Babják Zoltán Beregszász polgármestere emlékező beszédében kiemelte: Beregszász elengedte utolsó málenkij robotos túlélőjét is, tisztelt és megbecsült honfitársunk magával hordozta mindazt a kínt, amelyet átéltek mindazok, akik megjárták ezt a poklot. Mostantól már nem bővül több névvel a tábla, de ez az emlékhely minden beregszászi szívében ott él. A mindennapok nehézségei ellenére a beregszászi magyarok mindig szívügyüknek tekintik az áldozatokról való méltó megemlékezést.
Orosz Ildikó, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és a Pro Cultura Subcarpathica elnöke beszédében elmondta: „Nincs olyan kárpátaljai magyar család, aki ne lenne érintett a málenkij robot kapcsán. Majdnem minden családnak volt elhurcoltja. Azonban ez az esemény nemcsak a családok férfi tagjait szakította el, hanem a következő generációk életét is megpecsételte, hiszen, akinek politikai elítélt volt családjában, annak különböző hátrányai lettek a mindennapokban. Nem vették fel az egyetemre, munkára. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy számunkra, itt élő magyarok számára az élni lehetőség, a tanulni vágyás és a tanulási lehetőség az egyik legnagyobb érték. Az elnök elmondta, hogy a mai napig nem szolgáltattak vissza semmit az itteni családoknak, az állam nem kompenzálta a történteket, egyedül a megyei tanács részéről történt egy erkölcsi bocsánatkérés. Nekünk, akik itt vagyunk, akik építeni és tanulni akarunk, kötelességünk, hogy átadjuk az ismeretet és emlékezzünk – emelte ki Orosz Ildikó.
Az emlékmenet a beregszászi 5. sz. iskola falán lévő táblát is megkoszorúzta, majd a beregszászi emlékhelyen minden résztvevő elhelyezte az emlékezés gyertyáit és koszorúit.