A kilencvenes évek egyik legszaftosabb európai bulvárszenzációjából forgatott filmet Ridley Scott A Gucci-ház címmel Lady Gaga és más sztárok közreműködésével. A Maurizio Gucci meggyilkolásának hátterét elmesélő mozi igazi csemege a true crime szerelmeseinek, de vajon mennyi igazság van abban, amit a filmben láthatunk?
Maurizio Gucci, a Gucci divatház volt ura 1995 márciusában épp a cége milánói irodájába készült bemenni, amikor a ház lépcsőjén utolérte őt egy fegyveres férfi, aki a nevének kimondása után négyszer is meglőtte a divatcézárt, valamint megsebesítette a segítségére siető portást, majd egy kocsiba ült, és a társával elhajtott a helyszínről. A kegyetlen gyilkossági ügyben a rendőrség sokáig üzleti érdeksérelmek miatti megtorlásra gyanakodott, ugyanis az áldozatnak számos peres ügye és üzleti vitája volt, ám egy telefonon érkezett füles más irányba terelte a nyomozást. A tippet adó férfi elmondta, ismer egy férfit, aki azzal dicsekszik, hogy egy társával ő tette el láb alól Maurizio Gucci-t, és a munkát bérgyilkosként végezték el egy Pina nevű elit körökben mozgó jósnő és az áldozat volt felesége, Patrizia Reggiani megbízásából.
A rendőrök az ügy mélyére ásták magukat, és gyorsan kiderült, hogy az informátoruk igazat mondott. A bíróság két évvel a gyilkosság után ítélte 29 év börtönre Patrizia Reggianit, valamint fegyházba küldték három társát is. A per során a sajtó által csak Fekete Özvegynek hívott Patrizia pedig mindent megtett azért, hogy az esetnek nagy visszhangja legyen. A tárgyalásaiból gyakorlatilag divatbemutatót csinált, mindig tetőtől-talpig Gucciba öltözve érkezett a fotósok hada elé. A hatalmas hírverést kapó esetről először egy könyv (a magyarul is megjelent A Gucci-ház: Igaz történet gyilkosságról, őrületről, csillogásról és kapzsiságról) íródott Sara Gay Forden újságíró által, majd a könyv filmjogaira csapott le Ridley Scott, aki olyan sztárok segítségével meséli el a híres sztorit, mint Lady Gaga (Patrizia Reggiani), Adam Driver (Maurizio Gucci), Al Pacino (Aldo Gucci), Jeremy Irons (Rodolfo Gucci) és Jared Leto (Paolo Gucci).
Patrizia Reggiani számára egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy valaha is az elithez tartozzon. Gyerekként a biológiai apját nem ismerte, az anyja szegénységben nevelte, amíg össze nem jött egy jól menő fuvarcég tulajdonosával, aki később Patriziát örökbe fogadta. Csak a jó szerencsének köszönhette, hogy egyszer egy olyan buliba volt hivatalos, ahol megjelent a Gucci-ház sarja, a fiatal ügyvéd Maurizio. Bár nem tartoztak egy ligába, a férfinak bejött, hogy a nő kicsit hasonlított Elizabeth Taylorra, Patricia-t pedig teljesen lenyűgözte, hogy egy Guccival flörtölhet. A flörtölésből kapcsolat, majd a férfi apja, Rodolfo Gucci tiltakozása ellenére házasság lett. Kezdetben szerényen éltek, aztán Maurizio nagybátyja, a New Yorkban élő Aldo Gucci állást ajánlott a férfinak a vállalat vezetésében, és ekkor kezdődött meg a házaspár elvegyülése a világ elitjében. Patrizia imádta, hogy Trumpok és Kennedyk között mulathatott New Yorkban, Acapulcóban nyaralhatott vagy épp Svájcban síelhetett, miközben Milanóban ő és a férje számítottak a társasági élet közepének. A sajtó Patriziát csak Lady Guccinak nevezte, ő pedig olyan mondatokkal gondoskodott az emberek szórakoztatásáról, mint a címben is idézett
„Inkább vagyok boldogtalan egy Rolls Royceban, mint boldog egy biciklin ülve.”
Eközben Maurizio egyre nagyobb befolyást szerzett a Gucci vállalatban, főképp miután apjától, Rodolfotól a halála után megörökölte a családi cég részvényeinek ötven százalékát. Sikeresen kapott össze a korábban a karrierjét felkaroló nagybácsijával, Aldoval, amiért cserébe a férfi viszont fülest adott a hatóságoknak, miszerint Maurizio aláírást hamisított a részvények megöröklésénél, ezért a vagyonát egy időre befagyasztották, ő pedig Svájcba menekült. Ekkor már Maurizio kapcsolata megromlott a feleségével, Patriziával is. Elhagyta őt és a gyerekeit, és elkezdett hihetetlenül nagy lábon élni, a nyolcvanas évek végén társulva egy bahreini befektetővel. A válása sok éven át tartott, ez alatt pedig Patrizia folyton fenyegette és zaklatta őt, különösen azután, hogy a férfi összejött egy régi ismerősével, Paola Franchival. Patrizia egyrészt félt attól, hogy Maurizio feleségül veszi Paolát, és akkor a Gucci-vagyont nem ő és a gyerekei, hanem a nő örökölheti, másrészt megorrolt a volt férjére amiatt, mert végül az összes részvényét eladta a bahreini befektetőknek, luxuséletre elkótyavetyélve a családi vagyont. Végül 1995-ben egy bérgyilkossal megölette Mauriziót, és amikor sok évvel később egy újságíró megkérdezte tőle, hogy miért tette, azt felelte, hogy „Elég rossz a látásom, nem szerettem volna eltéveszteni a célt.”
Ridley Scott (Az utolsó párbaj, Thelma & Louise…) új filmjét maga a Gucci divatmárka is támogatta (róluk azért tudni kell, hogy a kilencvenes évek óta nem dolgozik náluk senki a Gucci-családból), minden segítséget megadtak a filmnek ahhoz, hogy a lehető legjobban tudják rekonstruálni a cég korabeli ruháit. Azonban nem mindenki volt ennyire lelkes a produkció után. A börtönből a jó magaviselete miatt korábban, 2014-ben szabaduló Patrizia Reggiani kifejtette nemtetszését a szereposztás iránt, és leginkább az őt alakító Lady Gaga iránt érzett ellenszenvet. Ennek az ellenszenvnek pedig az a legfőbb oka, hogy az énekesnő/színésznő nem kereste őt fel a szerepre való felkészülés közepette, és nem volt kíváncsi arra, hogy elmondja neki a saját változatát a történetről. Lady Gaga szerint mindez azért történt így, mert nem volt szüksége rá. Létezett a fejében egy kép Patrizia Reggianiról, és ő ezt szerette volna megmutatni, mindenfajta befolyástól mentesen.
Ami kimaradt a filmből
Mivel Ridley Scott egy oknyomozó újságíró könyvét adaptálta, a filmben látott történések nagy vonalakban hűen követik a valós eseményeket, és inkább csak részleteiben térnek el tőle, valamint a szűkös (oké, 157 perces, de egy ilyen kacifántos ügyhöz képest szűkös) játékidő miatt számos apró, az esethez köthető érdekesség kimaradt. Jelentős eltérés, hogy a filmben Maurizionak és Patriziának csak egyetlen lánya születik, míg a valóságban két közös gyermekük is volt. Kicsit csodálkozom, hogy Scott kihagyta a pár történetének egyik legbizarrabb részét. A filmben Maurizio a hatóságok nyomozása elől Svájcba menekül, ahol belebotlik egy régi nőismerősébe, és részben a hatására ébred rá arra, hogy el akarja hagyni a feleségét, pedig a helyzet a valóságban ennél sokkal cifrább volt. Valójában Maurizio egy nap azt mondta a feleségének, hogy üzleti útra kell mennie Firenzébe. Elutazott, majd sosem jött vissza: másnap egy barátján keresztül üzente meg Patriziának, hogy köztük mindennek vége, és elhagyta őt. Szintén fontosabb változtatás, hogy Aldo fiát, Paolot a filmben Maurizio és Patrizia pereli be azért, hogy visszaélt a Gucci márkanévvel és a saját vállalkozásánál használta azt, míg a valóságban a saját apja orrolt meg rá ezért, és küldte rá a hatóságokat. Az azonban stimmel, hogy ezért cserébe Paolo bemószerolta a saját apját adócsalásért, és az öreg Aldonak ezért egy teljes évet kellett sitten ülnie.
A film legnagyobb hiányossága azonban leginkább az, hogy nem mutatja meg, mi történt Patriziával a rács mögé kerülése után, pedig ez is majdnem annyira érdekes, mint az a sztori, ami oda juttatta. Patrizia az ítélet előtt még próbálta az egész ügyet jósnő barátnőjére, Pina-ra fogni, ám miután rábizonyították a gyilkosságot, tagadás helyett inkább arra hivatkozott, hogy a kilencvenes évek elején túlélt egy agydaganatot (ezt a film szintén nem taglalja), ami megváltoztatta a személyiségét, és a közte és a volt férje között létrejött konfliktus valójában egy félreértés eredménye volt, amit csak meg kellett volna beszélniük. A börtönt Patrizia eleinte nem viselte jól, 2000-ben öngyilkosságot kísérelt meg a rácsok mögött, de később saját bevallása szerint megtalálta a helyét. Fodrászkodott és körmösként segített a rabtársainak odabent, és még valahogy azt is kiharcolta, hogy lehessen egy vadászgörénye odabent, pedig a börtönben tilos volt állatot tartani. Már 2011-ben lehetősége lett volna részt venni egy nyitott börtönprogramban, melynek keretében a raboknak munkát biztosítanak, ők pedig a munka mellett sokkal szabadabb életet élhetnek, de ő visszautasította a lehetőséget azzal, hogy
„Soha nem dolgoztam életemben, és nem most fogom elkezdeni.”
Végül 2016-ban szabadult, és ma is Milánóban él, luxuskörülmények között. A gyilkosságban játszott szerepe dacára az ügyvédeivel kiharcolta, hogy a volt férje vagyonából közel évi egymillió eurós járadékot kapjon, és még a börtönéveiért is kapott némi pénzt. Patrizia ma is ismert milánói polgár, és ha egy idősebb, elegáns hölggyel találkozol a városban, akinek egy papagáj ül a vállán, könnyen lehet, hogy a valódi Patrizia Reggianival hozott össze a sors. Lányai, Alessandra és Allegra a tárgyalás idején kitartottak az édesanyjuk mellett és hittek abban, hogy csak az agydaganat miatti személyiségtorzulása miatt tette, amit tett, és eleinte még a börtönben is látogatták, később azonban elhidegültek az anyjuktól. Svájcba költöztek, családot alapítottak és abból a nagyjából 400 millió dolláros vagyonból élnek, amit az apjuktól örököltek, és amiből éves juttatást kell fizetniük az édesanyjuknak.
Amikor megjelent Steven Spielberg Kapj el, ha tudsz című filmje, a nézők gyakorlatilag egy emberként imádták a szélhámos Frank Abagnale igaz történetén alapuló alkotást, és alapvetően nem ez volt az első, sem az utolsó film, mely egy hazug ember kívülről egyébként rettenetesen szórakoztató élettörténetét mutatta be. Az Ecto:[Polis] magazin összegyűjtött öt olyan valódi imposztort, akik a XX. században tömegével verték át a gyanútlan embereket.
Christophe Thierry Rocancourt
Rocancourt igazi hírességnek számít Franciaországban, és sokat is tett érte, hogy azzá váljon. A fiatal férfi a Rockefellerek leszármazottjának hazudta magát, és egy ingatlanmachináció keretében már a 80-as években 1,4 millió dollárt csalt ki egy ügyféltől. A pénzzel a zsebében aztán repülőre szállt, és az Egyesült Államokba ment, ahol a tőzsdei kereskedés épp virágkorát élte. Új személyazonosság alatt brókerkedni kezdett, és szándékosan korábban a pénzpiacban csalódott, de jómódú ügyfeleket keresett meg, hogy az általa kitalált nagyszabású projektek finanszírozásához partnert keressen bennük. Rocancourt látszólag élvezte az életét, aminek minden egyes szava hazugság volt.
New Yorkból Los Angelesbe költözött, mert megsejtette, hogy Hollywood lehet az ő terepe. Hazudta magát producernek, miután jó kötésű férfi volt, exbokszbajnoknak, és tőkés befektetőnek is. Adott a látszatra, korábban kicsalt pénzeit készpénzre váltotta, és minden drága vacsorát készpénzzel fizetett, ezzel láttatva jómódúságát. Hazudta magát a neves filmproducer Dino de Laurentiis fiának (egy darabig használta is a Christopher De Laurentiis álnevet), Sophia Loren öccsének, másoknak pedig azt adta be, hogy Mickey Rourke-nál lakik átmenetileg. Pofátlanságában odáig merészkedett, hogy Jean-Claude van Damme-ot kishíján rávette, hogy filmesítse meg az életét, Jermaine Jacksonnal pedig tárgyalásokat folytatott, hogy kifejlesszen egy parfümöt Michael Jackson neve alatt. 1997-től gyakorlatilag évente tartóztatták le, de vagy nem volt ellene elég bizonyíték, vagy ki tudta fizetni az óvadékot a feltételes szabadlábra helyezésért. Végül 2001 és 2005 között ült négy évet Kanadában, Svájcból 2016-ig kitiltották, és bár jelenleg szabadlábon van, sőt, Franciaországba is hazatérhetett, máig számtalan kártérítési per folyik ellene.
Anoushirvan D. Fakhran
A fiatal fiú története szintén rendkívül érdekes. 1992-ben a teheráni születésű Fakhran diákvízummal érkezett az Egyesült Államokba, ahol rendkívül nagyratörő terveket dédelgetett: filmsztár akart lenni Hollywoodban. Onnantól, hogy földet ért az USA területén már mindenkinek úgy mutatkozott be, mint Jonathan Taylor Spielberg, Steven Spielberg filmrendező unokaöccse. Fakhran mindent szépen kiszámított, tudta, meddig mehet el. 1997-ben hivatalosan is Spielbergre változtatta a nevét, majd egy ismeretlen nővel felhívatta a Virginia állambeli Fairfax egyik legnívósabb középiskoláját azzal, hogy Steven Spielberg filmet szeretne forgatni a középiskolás életről, és ennek feltérképezéséhez unokaöccsét küldené el oda először. Fakhran ezzel tandíjmentességet szerzett, sőt, az iskola biztosította számára, és édesanyja számára a lakhelyet is, egy közel luxuskörülményekkel bíró lakást, és egy autót.
Fakhran minden reggel BMW-vel ment iskolába, és olykor pofátlanul beállt az iskolaigazgató parkolóhelyére is. Senki sem gyanakodott, és senki sem szólt, hiszen egy valódi híresség rokonáról volt szó, aki ráadásul jövőbeli filmjével nevet szerezhet majd Fairfax-nek. A probléma akkor következett be, amikor Fakhran megunta a saját maga által összehazudott életet, és abbahagyta a tanulást. Miután már napok óta nem látogatta az iskolát, a vezetőknek feltűnt, hogy korábban nem adott meg kapcsolattartó nevet sem, arra hivatkozva, hogy neves család lévén minden számuk titkosított. Így végül az iskola odáig ment, hogy saját stúdióján keresztül próbálta elérni magát Steven Spielberget, aki elmondta nekik, hogy fogalma sincs, ki lehet a fiú. Rövid nyomozást követően a helyi rendőrség végül elfogta Fakhrant, aki 11 hónapos börtönbüntetést kapott közokirat hamisítás miatt.
Alan Conway
Alighanem minden filmrajongó jól ismeri Stanley Kubrick nevét. A 2001 Űrodüsszeia, a Mechanikus narancs, vagy a Ragyogás rendezője közismert volt arról, hogy ragaszkodott saját személyes teréhez, és távolságot tartott a média képviselőivel szemben, interjút sem szívesen adott, őt valóban csupán az alkotásvágy éltette. Éppen ezért is keltett feltűnést, amikor Stanley Kubrick egyszer csak rendszeresen kezdte látogatni a leghíresebb londoni éjszakai klubokat. Ez a Kubrick nem hasonlított teljesen az igazira, ám miután a legendás rendezőről az elmúlt 15 évben alig-alig jelent meg használható fotó a lapokban, ez senkinek sem szúrt szemet. Az „új” Kubrick egy Alan Conway nevű férfi volt (valódi nevén egyébként Eddie Alan Jablowsky), aki olyan meggyőzően játszotta Kubrick szerepét, hogy állítólag még azokat is megtévesztette, akik korábban találkoztak személyesen is a rendezővel.
Conway mindig konzekvensen elterelte a témát, ha a filmművészetről esett szó, hiszen nem csak a filmekről nem volt fogalma, de Kubrick egyetlen filmjét sem látta soha. Frank Rich filmkritikus, aki ekkoriban találkozott az imposztorral, egy írásában kijelentette, hogy szerinte Kubrick meleg. Conway valóban az volt, viselkedése miatt pedig pletykák kezdtek keringeni a rendezőről is. Conway története végül szomorú véget ért, 1998-ban elvitte egy szívroham még mielőtt lebukhatott volna. Fia később elmondta az újságoknak, hogy apja viselkedését nem valamiféle logikusan kiszámított, nyereségvágyból születő terv, hanem pusztán ködös téveszmék hajtották, a férfi ugyanis egész életében megrögzött alkoholista volt.
David Hampton
David Hampton 19 éves volt, amikor egy barátjával egyik este egy jól menő manhattani éjszakai klubba indultak szórakozni. A személyzet azonban teltházra hivatkozva végül nem engedte be őket. Hampton nem hagyta lerázni magát, néhány perccel később visszatért, és azt hazudta, hogy ő Sidney Poitier fia. Azonnal beengedték őket, sőt, bemenőt kaptak a klub speciális, VIP-részlegébe is. Azon az estén új identitás született. Hampton a későbbiekben konzekvensen New York legjobban menő, leghíresebb éttermeibe foglaltatott magának asztalt, mondván apjával fog találkozni. Evett, aztán csalódottan közölte a pincérekkel, hogy apja sajnos lemondta a találkozót, a fogyasztást pedig a színészóriás nevére íratta.
Hampton minden esetben David Poitierként mutatkozott be, és több hírességet is felkeresett – többek közt Calvin Kleint, Melanie Griffith-t, Leonard Bernsteint, és Gary Sinise-t is – azzal, hogy apja utasítására keresi őket, mondván az öreg szerint náluk egy éjszaka elalhat, amíg ő a városba nem érkezik. Akadt, aki a Poitier név hallatán engedett is neki. Hampton nagyvilági életet élt, ám, amikor érezte, hogy túlfeszíti a húrt, kilépett New Yorkból, és egyéb álneveken utazgatni kezdett szerte az Egyesült Államokban. A 90-es években számtalanszor letartóztatták Az ő története sem túl vidám, a homoszexuális férfi 2003-ban halt bele az AIDS szövődményeibe egy manhattani kórházban.
George Dupre
Dupre a második világháború utáni évek egyik legfoglalkoztatottabb előadója volt, önálló estjeire tömegével özönlöttek az emberek. A férfi az előadásokat a második világháború alatt átélt tapasztalataiból tartotta, részletesen taglalta, miként igyekezett kémként befurakodni a Gestapo soraiba, miként végzett bonyolult hírszerzési tevékenységet Párizsban, az ellenséges vonalak mögött. Egy ízben külön előadást szentelt arra, hogy részletekbe menően taglalja, egyik elfogása után milyen fizikai és mentális kínzást szenvedett el a Gestapo egyik vallatójától. Dupre rendkívül hitelesnek hangzó történetei akkora visszhangot keltettek, hogy a férfiről könyvet írtak, és az 1950-es évekre nemzetközi hírességnek számított.
A bemutatott történetekből persze egyetlen szó sem volt igaz. Erre akkor derült fény, mikor a fantasztikusabbnál fantasztikusabb történetek, és a hírnév növekedésével lassan előkerültek azok, akik valóban szolgáltak Dupre-val a háborúban, ők pedig egyértelműen megerősítették, hogy a férfi semmiféle akcióban sem vett részt, mert egész idő alatt egy íróasztal mögött ült a viszonylag biztonságos Londonban. Dupre később azt mondta, először csak kiszínezett néhány történetet, aztán később annyira belejött, hogy elvesztette a kontrollt önmaga felett. Hozzá kell tennünk, hogy a lista többi szereplőjétől eltérően Dupre sosem nyerészkedett a történetekkel, az előadások, és könyvek bevételét minden esetben a Kanada Scouts-nak adományozta.
