Új játszószobával bővült a Munkácsi Megyei Gyermekkórház a Kárpátaljai „Elfelejtett” Gyermekek Segítése civil szervezet jóvoltából.
2017-es megalakulásuk óta a nagyszőlősi, majd 2019-től a munkácsi kórházban hagyott gyerekeket is gondozzák a KEGYES munkatársai. Ellátásuk mellett nagy hangsúlyt fektetnek a csöppségek fejlesztésére is. Ehhez nyújt nagy segítséget a most elkészült játszószoba, mondta el Sipos József, a szervezet igazgatója.
Fontos munkát végez a kórházban hagyott gyermekek körében a Kárpátaljai „Elfelejtett” Gyermekek Segítése civil szervezet. A KEGYES nemrégiben új szolgálatot vállalt az úgynevezett SOS babacsomagok kézbesítésével.
A Kárpátalján mélyszegénységben élő, árva, félárva gyermekeket, majd a vidékünkre érkező menekült csöppségeket és családjaikat kezdték támogatni. Igény szerint összeállított adományuk élelmiszert, táplálék kiegészítőket, gyógyszereket, higiéniai termékeket, ruhákat tartalmaz. Ezen csomagok kiszállításához nyújt nagy segítséget a most megvásárolt busz, amelyhez több helyről kaptak anyagi támogatást, mondta el Sipos József, a szervezet igazgatója.
Sipos József Tiszaújlak és Tiszakeresztúr református lelkésze, a Kárpátaljai „Elfelejtett” Gyermekek Segítése (KEGYES) jótékonysági alapítvány igazgatója elmondta, hogy 2017-ben héttagú civil csoportként indultak. A Facebook-csoportjukhoz eddig több mint 10 500-an csatlakoztak, többségük magyarországi, 93%-ban hölgy.
„A kárpátaljai kórházak gyermekosztályain jelenleg legkevesebb 1 015 kisgyereket hagyott ott az édesanyja különböző okok miatt. Van közöttük, akit közvetlenül születés után, másokat később vittek vissza. Az anyák nem mondanak le róluk, mert nem szeretnének örökre elszakadni a gyermeküktől, a nehéz életkörülményeik miatt a kórházra bízzák hosszabb-rövidebb időre a kicsiket. Tudják, hogy ott melegben vannak, nem éheznek, lesz ruhájuk. Például magukra maradt anyák így lehetőséget kapnak arra, hogy munkát vállaljanak, pénzhez jussanak” – meséli Sipos József.
A dolog előzménye, hogy a tiszteletes úr egyik gyülekezetének tagja, Gera Anita tiszaújlaki vállalkozó szervezésében ajándékokat vittek a nagyszőlősi kórházban hagyott kis árváknak. Sipos tiszteletes készített egy videót, és feltöltötte a világhálóra. „Előbb titokban készült a felvétel, de amikor meglátták, mennyi adományt vittünk, akkor engedélyezték – meséli. – A világhálóra feltöltött videó kirobbantotta az embereket a közönyből, Facebook-csoportot kellett létrehoznunk a sok megkeresés miatt. Egyre több támogatónk lett. A nagyszőlősi kórházban leválasztva egy folyosórészt, egy minden igényt kielégítő babaszobát hoztunk létre, ahol az önkénteseink ideális körülmények között tudnak foglalkozni a gyerekekkel kiszakítva őket az ingerszegény környezetből. Bébiételeket, ruhákat és minden hiányzó dolgot viszünk nekik” – mondja a tiszteletes, igaz, az utóbbi időkben a járványügyi előírások őket is korlátozták.
A KEGYES a Nagyszőlősi Járási Kórház Gyermekosztályán, illetve a Munkácsi Megyei Gyermekkórházban látnak el szolgálatot, ahol jelenleg nyolc munkatársuk egymást váltva foglalkozik a magára hagyott kisgyerekekkel, akik tapasztalataik szerint nagyon visszamaradtak a fejlődésben, hisz egész napjukat a rácsos gyermekágyakban töltötték korábban. Egy nővérre 30 gyerek is jut, háromóránként megetetik őket, tisztába teszik, de el lehet képzelni, milyen körülmények között voltak ott a KEGYES segítőinek megérkezése előtt a gyermekosztályokon hagyott kisbabák. Kétéves korukig maradhatnak a kórházban, utána vagy a szülő viszi őket haza, vagy árvaházba kerülnek, jó esetben örökbe fogadhatják valamelyiküket, esetleg nevelőszülőkhöz kerülnek.
A KEGYES létrehozói között vannak pedagógusok, vállalkozók, különböző vallásúak – egy közös bennük: mindannyian keresztyén emberek, akik szeretik a gyerekeket. Ma már elsősorban adományokat gyűjtenek és juttatnak el hozzájuk. A gyerekekkel rendszeresen foglalkozó nyolc önkéntes mára már munkatársukká vált. „Önkéntesen indult, de az adományozóinknak köszönhetően már anyagilag tudjuk támogatni azokat a pótanyukákat, akik eleinte ezt önként vállalták. Több munkatársunknak van hivatalos munkahelye is, onnan kapják a fizetésüket, mi csak kiegészítjük azt. Egyszerre maximum ketten vannak ott a kórházban, váltják egymást. Nagyszőlősön reggel bemegy a gyermekosztályra a munkatársunk, általában rá vár a pelenkázás, a gyerekek áttörölgetése, ami olyan fürdetésféle. A gyerekek kapnak élelmet a kórházban, mi pedig emellett extra bébitápokat, pépeket, vitamindúsabb bébiételeket tudunk nekik adni, köszönhetően a bennünket támogató magánszemélyeknek, mert semmilyen állami támogatásban nem részesül az alapítványunk. Utána játszunk a gyerekekkel a kórházban általunk berendezett játszószobában. Ez utóbbi is nagyon fontos a testi és lelki fejlődésük szempontjából. Végül jön a délutáni alvás, ha elaludtak, mi eljövünk. Munkácson kicsit másként működik. Oda csak délután engedik be az önkénteseinket, legfeljebb 4-5 órát lehetünk ott, Nagyszőlősön akár 7-8 órában is segítünk az osztályon dolgozó nővéreknek, de természetesen leginkább a gyerekeknek. Éjszakára otthagyjuk a gyereket az intézményre. Ennyit tudunk tenni egyelőre – jegyzi meg keserűséggel a hangjában a tiszteletes úr, aki beszél a terveikről is. – Sokszor tehetetlennek érezzük magunkat. Látunk olyan eseteket, hogy az anya elviszi a kórházból a gyermekét, majd a 18-20 hónapos gyermeket lesoványodva, 5 kilogramm körüli súllyal hozza vissza. Majdnem születési súllyal. Egy másik esetben egy 16 éves lány esett teherbe, és szült. Kétségbeesésében a kórházban hagyta néhány hónapra a gyermekét. Amikor visszament érte, már hiába kereste, örökbe adták. Azóta sem tudja, hol lehet a gyermeke. Több ilyen esetet látva arra az elhatározásra jutottunk, hogy létre kellene hoznunk egy befogadó házat, ha a gyámügy esetleg eljárna a nyilvánvalóan alkalmatlan szülővel szemben, akkor legyen hol elhelyezni az ilyen helyzetbe került gyerekeket. Azt tapasztalom, hogy a hatóságok is örülnek az ötletünknek, támogatják. Csakhogy ezt valakinek finanszírozni kellene, továbbá megvalósítania, működtetnie. A mi alapítványunkhoz az özvegyasszony két fillérjéhez hasonló adományok érkeznek, de hiszünk abban, hogy előbb-utóbb valaki oda fog állni e mellé az ügy mellé. Isten ránk bízta a látást, ötleteket, lépéseket is bízott ránk, amit már megtettünk. Reméljük, hogy a Mindenható segítségével terveink is megvalósulnak majd” – mondja hittel és bizalommal.
Az elhagyott árvák, a magukra hagyott gyerekek megmentéséért szövetkezett csapat befogadó központot szeretne létrehozni.
„Nagyon bízom abban, hogy erre a célra szerezhetünk egy épületet, mert egy hiánypótló dolog lenne egész Kárpátaljának. Mi nem szeretnénk a gyerekek örökbefogadását szervezni, mert az emberkereskedelem minden országban tiltott. Mi csak lehetőséget szeretnénk biztosítani az anyáknak arra, hogy nyugodtan nálunk hagyhassák bizonyos időre a gyermeküket, aztán, ha akarják, elvihessék. A gyámügy is tudni fogja, hogy nem otthon, hanem nálunk van a gyermek. A tervezett befogadó központunkban akár rehabilitáció, felzárkóztatás is folyhatna. Hosszú távú elképzeléseink szerint olyan idősebb embereket is befogadnánk ebbe az otthonba, akik mentálisan és fizikailag olyan állapotban vannak, hogy unokáikként tudnák babusgatni ezeket a gyerekeket. Ez a rendszer Franciaországban működik, ahol egybekapcsolják az öregek otthonát az árvaházzal. Ez esetben nekünk kevesebb munkaerőre lenne szükségünk, és végül mindenki jól járna.
Az egyik jelmondatom, hogy »Vannak még csodák.« Hiszek abban, hogy a terveink itt vagy másutt, de megvalósulnak. Már az is egy csoda, amit elértünk” – mondja búcsúzóul a nagytiszteletű Sipos József.
A magukra hagyott, elfelejtett kis kórházi árvákra gondolva remélem, sikerül a tervük, és létrehozhatják befogadó központjukat.
Az Így tedd rá! program keretében szerveztek képzést a Kárpátaljai Elfelejtett Gyermekek Segítése, azaz a KEGYES egyesület munkatársai számára.
Az egynapos tanfolyamon a résztvevők a hagyományos népi játékok segítségével sajátíthatták el azokat a módszereket, amelyek fejlesztik a gyermekek mozgáskészségét és a különböző kompetenciaterületeket, egyben elősegítik a testi-lelki egészség megőrzését.
Először részesült határon túli magyar aktivista Jószolgálat-díjban. A tiszaújlaki és tiszakeresztúri református lelkipásztor, a Kárpátaljai „Elfelejtett” Gyermekek Segítése (KEGYES) civil szervezet koordinátora, a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet (KRISZ) elnöke, Sipos József kapta meg elsőként ezt az elismerést. A lelkész több éve végzi elhivatottan szolgálatát a kárpátaljai elfelejtett gyermekekért, melyre az Magyarországon is felfigyeltek.
– Milyen érzés határon túli magyarok között elsőként Jószolgálat-díjban részesülni?
– Nagyon felemelő érzés, de rögtön arra gondoltam, hogy ezt a díjat nem én kapom, hanem az a csapat, akikkel együtt végezzük a KEGYES munkáját. Azonnal meg is osztottam a csapattal, hiszen ez a díj ugyanúgy illeti őket is. Valóban én felelek a KEGYES-en belül a menedzsmentért és az irányításért, de ez nemcsak az én érdemem, hanem mindazoké, akik részt vesznek ebben a munkában.
– Hogyan jött az elfelejtett gyermekek iránti szolgálat az életébe?
– Igazából egyik napon csak úgy betoppant. Nem állandósult szolgálati folyamatként kezdődött. Segítségnyújtásnak indult, adományt vittünk a nagyszőlősi kórházba, és az egyik gyülekezeti tagom megkért rá, hogy készítsek ott videofelvételt is. A videót követően azonban már nem nagyon lehetett az egész mögül kiszállni, kibújni, még ha akartam volna sem. Nagyon gyorsan beindultak a folyamatok, és azt éreztem, hogy ezt a szolgálatot folytatni kell. Igazából mindig csak a következő lépést tettem meg, az egész alakult magától: lettek munkatársak, lettek segítők. Nem gondoltam, hogy ez ekkora hatalmas projektté növi ki magát. Ma már két kórházba járunk napi szinten. Azt sem gondoltuk, hogy Magyarországról több kamionnyi segítség érkezik majd ennek a munkának az ellátására. Ezek hatalmas csodák, amelyek három éve betoppantak az életembe, s azóta itt vannak.
– Hogyan folyik a munka?
– Eleinte csak adományokat vittünk a kórházakba, a legszükségesebb ellátást: pelenkát, tiszta ruhát, tápszert. Azonban rájöttünk, hogy egy dolog, hogy elvisszük az adományokat, más dolog, hogy ez az adomány oda is kerüljön, ahová és amire adtuk. Így rájöttünk, hogy ehhez mindennapi segítségre van szükség: rövid időn belül lettek munkatársak, olyan nők, akik felváltva napi hat–nyolc órában szolgálnak. Több mint egy éve, azaz tavaly április óta közel nyolcfős lett a csapatunk, akik Munkácson és Nagyszőlősön végzik a szolgálatot a kórházakban, illetve csatlakozott hozzánk egy masszőr is, aki segíti ezt a munkát. Ezek az önkéntesek munkarendszerűen végzik ezt a szolgálatot.
– Pontosan hogyan néz ki egy ilyen szolgálat?
– Amikor odaérünk a kórházba, egyből tisztába tesszük őket, hiszen a nővéreknek nincs idejük velük foglalkozni. Megfürdetjük őket, tiszta ruhát viszünk nekik. Miután ezzel megvagyunk, jöhet a játék. Valamikor öt gyermek van bent, valamikor nyolc is. A játszás során néha meg-megengedik, hogy kivigyük őket a friss levegőre a kórház területén. Olyan dolgokat próbálunk megadni ezeknek a gyermekeknek, amelyek alapszükségletek a fejlődésük során, mivel senki sem foglalkozik velük. Ezeken az osztályokon nullától kétéves korig vannak gyermekek. Vannak sajnos beteg gyermekek is, akikhez minket nem engednek be, a nővérek mondják meg azt, hogy kit etethetünk, kit fürdethetünk. Gyakorlatilag együttműködés alakult ki a nővérek és a munkatársaink között.
– Jó néhány éve töretlenül végzi Kárpátalján az ifjúság körében is a szolgálatot.
– A KRISZ-ben végzett szolgálatom is önkéntes. Hála Istennek, mindebben hatalmas támogatást kapok a családomtól és a gyülekezeteimtől. Nagyon örülök ennek a díjnak és annak, hogy mások is gondoltak a jelölésemre.
– Említette, hogy a KEGYES munkáját már Magyarországról is segítik.
– Ercsiben egy lelkészkolléga, Darvas-Tanácsné Novák Eszter az, aki elindította ezt a gyűjtést. Magyarország számos területén alakultak gyűjtőpontok. Rengeteg segítség jött, amelyekből, hála Istennek, még mindig van, igyekszünk ezt a segítséget beosztani, és figyelünk, hogy valóban oda kerüljön és arra a célra, amire kaptuk. Sajnos, most a járvány idején nehezen tudjuk végezni ezt a munkát, de bízunk benne, hogy hamarosan minden a régi rend szerint folytatódhat.
