Szász Tamás, avagy Thomas Szasz, neve nem túl ismert Magyarországon, pedig ő az, akinek pár évtizeddel ezelőtt sikerült teljesen felbolygatnia az amerikai orvostársadalmat. De ne csodálkozzunk, ha még nem hallottuk a nevét – akkor sem, ha érdekel minket a pszichológia –, a tudóstársadalom nem szívesen emlegeti a jogos kritikákat (is) megfogalmazó Szászt.
Kalandos életút
Emigráció, rangos egyetemi diplomák fizikából és orvoslásból, rengeteg cikk és könyv, kórházi kitiltások, küzdelem a betegek jogaiért – ezek fémjelzik a Budapesten született Szász doktor életét, aki 10 éve, szeptember 8-án hunyt el, 92 éves korában.
A 18 évesen családjával Amerikába emigráló, itt egyetemet végző és doktori címet szerző Szász Freud köpönyegéből bújt ki, de később a libertárius pszichológusok ikonjává vált. Diplomája megszerzése után a New York-i Állami Egyetemen dolgozott, tagja volt az Amerikai Pszichiátriai Társaságnak, és olyan komoly tekintélyt vívott ki magának, hogy még amikor a legforradalmibb gondolatait hangoztatta, akkor is komolyan vették, kritikáit meghallgatták.
Lázadása nem volt következmények nélküli: amikor a hatvanas években a New York-i mentálhigiénés tisztviselők megbotránkoztak az állami rendszer elleni támadásain, megakadályozták, hogy dr. Szász tanítson egy állami kórházban. Tény, több kórházból kitiltották, és ha ez még nem lett volna elég, 1969-ben a Szcientológiai Egyház mellé állt (bár ő maga nem volt szcientológus), hogy együtt hozzák létre a Polgári Bizottságot az Emberi Jogokért (Citizens Commission on Human Rights, CCHR), mert az egyházhoz hasonlóan elítélte a pszichiátria módszereit. Ez némileg megtépázta orvosi tekintélyét, de a SUNY Upstate Medical University pszichiátriai osztályán, Syracuse-ban folyamatosan írta cikkeit és több mint 30 könyvet jegyzett.
Vezérgondolatok
Az emberek eldönthetik, hogy akarnak-e könnyű drogokat használni, a halál időpontja szabadon választható (de ne legyen államilag szabályozott eutanázia), a homoszexualitás nem betegség, az öngyilkosság nem feltétlenül utal elmebajra – és ezekbe az államnak nincs beleszólása –, többek között ezen nézetei miatt támadta őt az amerikai orvostársadalom nagy része a 20. század második felében.
Szász vehemensen érvelt a szerinte erkölcstelen kényszergyógykezelések ellen, és azért is küzdött, hogy ha valaki egy kicsit is eltér a társadalmilag elfogadottól, ne címkézzék egyből betegnek és utalják elmegyógyintézetbe. Ez utóbbiakat egyébként Szász börtönnek titulálta (ahogy a pszichiátriát az inkvizícióhoz hasonlította), és elutasította az életfogytig alkalmazott gyógyszeres kezeléseket. Azt mondta, kimutatható szervi elváltozás nélkül a pszichiátriai diagnózis értelmetlen.
Nézete szerint a pszichés betegség a kommunikációban érhető tetten, a doktoroknak a beteg deviáns nyelvét és az e mögött húzódó eltéréseket kell megfejteni, és semmiképpen nem gyógyszerekkel tompítani.
Hosszú távú hatás az igazságszolgáltatásban
Szász tiltakozott a pszichiátriai diagnózis bírósági alkalmazása ellen, tudományos érvelése befolyásolta az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának több nagy horderejű, precedensértékű ítéletét. A testület Szász nyomására kijelentette, ha elmebetegnek is minősítenek valakit, kötelező jelleggel nem utalható kényszergyógykezelésre.
Az 1997-es A History of Psychiatry: from the era of the asylum to the age of Prozac című könyvben a szerző, Edward Shorter Szászt az antipszichiátriai értelmiségiek legnagyobbjának nevezte. Az antipszichiátria olyan pszichiáterek, pszichológusok, orvosok és filozófusok mozgalma, akik azt hangoztatják, nincs mentálisan beteg ember, mert az elme elváltozására nem létezik klinikai bizonyíték.
Nos, ezzel lehet vitatkozni, de az kétségtelen, hogy dr. Szász valami olyat mutatott az orvostársadalomnak, ami máig például szolgálhat nekik is, nekünk is: a kritikai gondolkodást.
