Január 10-én lenne 100 éves a kortársak által jól ismert Váradi-Sternberg János professzor úr, avagy a barátai által János bácsinak szólított jeles tudós. Azon emberek közé tartozott, akik mély nyomot hagytak ismeretségi körükben mint elkötelezett tudós-tanár, mint a kárpátaljai magyar értelmiség szellemi mindenese. Emberpróbáló életpályát járt be, ami azt igazolja, hogy a lehetetlen helyzetekből is – de fáradhatatlan munkával – fel lehet emelkedni, és ember lehet maradni minden körülmény között. Szülővárosát, Nagyváradot már 16 éves korában el kellett hagynia a zsidó lakosságra nehezedő nyomás miatt. Moldáviába menekült, fizikai munkát végzett, leküzdve a háborús évek nehézségeit, közben egyetemi tanulmányait Szentpéterváron (az akkori Leningrádban) folytatta. A leningrádi egyetem történelemtanára lett. Tanárai arra biztatták, hogy foglalkozzon a magyar történelemmel. Így is tett: a Szaltikov-Scsedrin Közkönyvtárban rábukkant Hess András Budai krónikájának 1473-as kiadására. Leningrádból vezetett az útja az Ungvári Állami Egyetemre, ahová azért érkezett, mert Ungváron közelebbről kutathatta Magyarország történetét. Ebben a városban teljesedett ki pályája az asszisztenstől a professzorig. Mindig is a magyar történelmet kutatta, ennek a népnek a történelmi kapcsolatai határozták meg pályáját. Az egyetemen töltött ideje alatt elévülhetetlen érdemeket szerzett mind a pedagógia, mind a tudományos kutatás terén. Hosszú éveken keresztül szervezte az egyetemi hallgatók levéltári és múzeumi gyakorlatát. Kevésbé ismert munkái közé tartozik a még 1959-ben megjelent Módszertani útmutató a „Magyarország története” c. tananyaghoz. Saját tudományos munkáin túl részt vett kollektív művek megírásában és szerkesztésében is, pl. Az ukrajnai városok és falvak története (Kárpátaljai terület) című kötet szerzője volt. A Rákóczi-szabadságharcról szóló kutatásainak összegzését még Soós Kálmán elemezte a Perlekedő évszázadok (1995) című kötetében. A kárpátaljai címer- és pecséttani kutatásokról szóló írásait pedig Miszkov Iván értékelte tudományos alapossággal 2020-ban. Írásaiban rendszeresen foglalkozott magyar, ukrán, orosz történelmi személyiségekkel, a korabeli értelmiség képviselőivel. Tudatában volt az egyén szerepével a történelemben, mivel egy nép csak akkor tud nagy dolgokat elérni, ha vannak vezéregyéniségei. A kárpátaljai zsidóság első kutatóját tisztelhetjük benne, aki a források alapján dolgozott és vont le következtetéseket.
Valerij Pagyak nyelvész és könyvkiadó fogalmazta meg, hogy különösen érzékeny ember volt, nagyon bántotta, hogy munkásságát itt, Kárpátalján nem értékelték megfelelően, még a rendszerváltás (1991) után sem, csak Magyarországon. Az őt ért sérelmeken sajátos személyes módon tette túl magát, a kutatásba fojtotta energiáit, amelyeket az ismeretlen történelem feltárásának szentelt. Figyelembe vett minden mellékesnek tűnő levéltári adatot, mérlegelve annak sokrétű jelentőségét.
A tanítványaival folytatott beszélgetések alkalmával mindig az objektivitás lényege felé terelt bennünket, kijelentette, hogy „szeretem leleplezni az áltörténészek teóriáit” ‒ vonatkozott ez leginkább Kárpátalja történetére. Mély rálátása és tapasztalata alapján arra a következtetésre jutott, hogy Kárpátalján azokat a témákat kell kutatni, amelyekhez megvan a forrásbázis a levéltárakban, kézirattárakban. Elmondása szerint azért kezdte el kutatni az ukrán‒orosz‒magyar kapcsolatokat, mert a téma szinte ismeretlen volt. Ehhez az kellett, hogy mind a három nyelvet beszélje, publikált is több nyelven.
Javasolta a Rákóczi-szabadságharc kutatását is, mivel könnyen hozzáférhetők a témához kapcsolódó levéltári források. Megtanította a 18. századi források olvasását, azok értelmezését. Felhívta a figyelmünket, hogy meg kell ismernünk a kor szófordulatait, az általános latin‒magyar szóváltozatokat. Folyamatosan dolgozott a beregszászi levéltár olvasótermében. Azt terveztük, hogy kigyűjtjük és publikáljuk a II. Rákóczi Ferenc által aláírt rendeleteket. Ez a gyűjtemény a mai napig nem készült el, de a közeljövőben tervezzük a kiadását. Mindannyian hálásak vagyunk neki, akiket elindított a történészi pályán. Több befejezetlen kezdeményezése-terve maradt torzóban. Az egyik ilyen a Salánktól Rodostóig című dokumentumfilm forgatókönyvének az elkészítése.
Köteteinek, tanulmányainak és cikkeinek bibliográfiai adatait alapossággal összegyűjtötte az Ungvári Állami Egyetem könyvtára távozása után. Ebből a jegyzékből kitűnnek azok a kiadványok, folyóirat- és újságszámok, amelyek ma már elérhetetlenek, ezért is tervezzük kötetbe szerkesztve újból kiadni azokat.
Halála után tisztelői szerettek volna emléktáblát állítani az ungvári házának falán, tudomásunk szerint meg is volt rá a városi tanács határozata, de a szándék nem valósult meg. Mintegy húsz évvel később utolsó munkahelyének színhelyén, a Hungarológiai Központban 2023. november 10-én avattak emléktáblát tiszteletére. Ezen az ünnepségen részt vettek a Sternberg család leszármazottai, egykori kollégák az egyetemről, a Hungarológiai Központból, barátai, tanítványai, ismerősök.
Váradi-Sternberg János elévülhetetlen szerepet játszott a kárpátaljai magyarság szerveződésében, a KMKSZ alakulásakor és utána is. Alapító tagja volt a József Attila Alkotóközösségnek. 1990-től elindította a Rákóczi Emlékkonferencia-sorozatot, részt vett annak a bizottságnak a munkájában, amely szorgalmazta a turulos emlékoszlop újra felállítását Tiszaújlak határában, kezdeményezője volt a salánki Mikes-kút melletti emlékoszlop felállításának. Támogatta az 1944 utáni Kárpátalja első magyar irodalmi folyóiratát, a Hatodik Sípot.
Emlékének megőrzéséhez jelentősen hozzájárult a közvetlenül halála után legidősebb fia által otthoni dolgozószobájából kialakított Váradi-Sternberg-emlékszoba.
Váradi-Sternberg János-díj. Az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány Balla D. Károly író és szerkesztő vezetésével 1999-ben Váradi-Sternberg János-díjat alapított, amellyel megörökítették a történészprofesszor emlékét. A díj alapítói szerint: „A díjban a társadalomtudományok azon (kárpátaljai vagy Kárpátaljával foglalkozó) művelői, azon kutatók, oktatók, publicisták, a közélet vagy akár a művészetek azon képviselői részesülhetnek, akik tevékenységükkel a nemzetek és nemzetiségek együttélésének ügyét, a toleranciát, a másság tiszteletét szolgálják, akik fellépnek mindenfajta diszkrimináció ellen, s munkásságukkal tanúságot tesznek a torzításoktól, hamisításoktól mentes történelem és társadalomszemlélet mellett.” A díjat évente egyszer ítélhette oda az Alapítvány Kuratóriuma a névadó születésének évfordulója alkalmával. Három éven keresztül került odaítélésre. Többek között Orosz Ildikó, a II. RF KMF elnöke és Vári Fábián László költő is kiérdemelte.
Váradi-Sternberg Jánosról számos publikáció jelent meg mind az ukrán, mind a magyar sajtó és kiadványok hasábjain, felelevenítve életrajzának fontosabb állomásait. Megítélésünk szerint azonban legnagyobb mélységgel és tisztelettel egykori tanítványa, Soós Kálmán, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola első rektora emlékezett meg róla 1992. február 28-án, a neves tudós ungvári temetésén. (Forrás: Soós Kálmán, Perlekedő évszázadok. Ungvár‒Budapest, 1995. 5‒12. o.) Ez az írás, amelyet az alábbiakban közlünk, mindannyiunkban, a kárpátaljai magyarságért tevő emberekben mély nyomot hagyott, ugyanakkor ma is sokatmondó azok számára, akik ismerték az általunk mélyen tisztelt János bácsit. Váradi-Sternberg János sírhelye az Ungvár közeli börvingesi temetőben van. Legyen emléke örökre áldott!
Csatáry György, a filozófia doktora, PhD
Mandrik Iván, a történettudományok doktora II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola
Gyászoló családtagok! Végtisztességet tevő gyülekezet! Szomorú ez a mai nap. Nemcsak azért, mert eltűntek a tél tiszta fehér színei és helyébe nem jött üde, friss tavasz, hogy inkább őszi, szomorú hangulatot sugall a természet, hanem azért is, mert gyászol egy nemzet akadémiája. A kárpátaljai és egyben az egyetemes magyarság szellemi életéből eltűnt egy üde, tiszta fényt és melegséget sugárzó személyiség, az anyaország szívében életének 69. évében elhunyt dr. VÁRADI-STERNBERG JÁNOS történészprofesszor, az Ungvári Állami Egyetem nyugalmazott tanára, a Hungarológiai Központ volt tudományos főmunkatársa, a MTA Petőfi Bizottságának tagja, a mindenki által tisztelt kedves János bácsi, tanítómesterünk. Tudtuk, hogy beteg, de ismerve őt, s az iránta érzett megkülönböztetett tisztelet és rajongás közben nem hittük és nehezen hisszük mind a mai napig, hogy vele szemben is győzhet, őt is elérheti a halál, hisz egész jelleme friss volt, felfogása fiatalos, és aki beszélt vele, másodpercek alatt elfelejtette, hogy talán beteg, törékeny és megviselt emberrel társalog. Kedves János bácsi, most már örökre így maradsz meg bennünk, ilyen fiatalosan, frissen és konokul harcolva a kór, a betegség ellen. Halála váratlanul és felkészületlenül ért bennünket. Váratlanul, hiszen kora még viszonylag nem volt magas, s amikor teste már szívósan küzdött az elmúlás ellen, akkor is az ifjúságától végigkísérő tenniakarással várta felépülését. Felkészületlenül, hiszen tevékenysége páratlan széles körű volt, ami elvesztését nem egy területen hatalmas és pótolhatatlan hiányként érzékelteti. Nagy űr maradt utána, hiszen amúgy is kevesen vagyunk, s ezentúl nem lesz, aki szakmai tanácsaival, bölcsességével és meghallgatásával segítene bennünket itt, az erdős Kárpátok karéjozta sík vidéken. Eltűnt egy biztos, nyugodt pont az életünkből. Már nem mondhatjuk egy nehéz kérdés kapcsán tétovázva a döntés előtt, hogy várj, előbb fölugrom János bácsihoz, megkérdezem őt, biztos tud olyat mondani, ami rásegít a helyes megoldásra, ami megmutatja a járható utat, hogy ne tévelyegjünk. Most itt vagyunk mindazok, kik bíztak benne, akiknek adott magából egy darabot, akik itták szavait, hogy meggyőződjünk, igaz-e a hír, amely február 12-én felröppent, vagy csak egy rossz álom. Sajnos, a hír immár igaz, János bácsi itthagyott minket, magával vitte terveit, azokat, amelyeket hosszú éveken át, még a halálos ágyán is pátyolgatott, dédelgetett arra az időre várva, amikor kitárulnak a lehetőségek kapui, és szabadon megvalósíthatja elképzeléseit. Amikor a budapesti kórház intenzív osztályán meglátogattam ‒ mivel többen voltunk ‒, félrehívott és halkan a fülembe súgta: „Úgy tudom, Kárpátalján már a halálhíremet keltik. Arra kérlek, mondd meg otthon, hogy a körülményekhez képest jól vagyok, s nem haldoklom és hamarosan hazatérek.” Én már hiába hangoztattam üzenetét Kárpátalján. Élni akart, meghalt mégis. Olyan embert vesztettünk el a napokban, aki évtizedeken keresztül lámpás volt, amelynek fénye a hazai világosság táplálásán túl átvilágított a zárt ablakokon, a szögesdrótokon egyaránt, s a sztálini‒brezsnyevi érában sokáig szinte az egyetlen megbízható kapcsolatot jelentette az anyaország és Kárpátalja között, hozzájárulva a határok szabdalta egyetemes magyar szellemi élet vérkeringésének működtetéséhez. Személye maga volt az elkötelezettség történelmünk mellett, hiszen múltunk értékeinek kutatása szinte szenvedélyévé vált, és ezt a szenvedélyt mint pedagógus át tudta ültetni tanítványainak új s újabb nemzedékeibe. A zavaros és viharos időkben nem ingatta meg az éppen aktuális politikai széljárás, hiteles tudott maradni akkor is, amikor élni sem volt könnyű, nemhogy alkotni. Higgadt diplomáciája, fejlett politikai érzéke, kicsinyességtől mentes bölcsessége mindenkor képessé tették a feladatok megfelelő megítélésére. Művelt tárgyalókészségével a kritikus helyzetben is megtalálta azt a hangot, amellyel tudományos meggyőződését kifejezésre juttatva tudott érvelni és meggyőzni.
A kétkedő történészek körébe tartozott, így olyan búvárja volt a századok örökségének, aki sohasem elégedett meg a feltételezésekkel, igazának bizonyítására számos kikezdhetetlen adatot sorakoztatott fel. Szellemi hatása, következetes és meg nem alkuvó emberi tartása ‒ túlzás nélkül állítható ‒ így vagy úgy mindenkit megérintett. Ezért úgy érezzük, halálával mindnyájunkból kiszakadt egy darab. A villámcsapásszerű halál azonban csak törékeny alakját dönthette le, csak a nemzedékek tanítómesterét és a jó barátot, a kollégát ragadhatta el körünkből, de a tudós életművén és az ember példáján az elmúlásnak sem lehet hatalma. Valahogy úgy vagyunk távozásával, mint az 1735. április 8-án Rodostóban elhunyt, éppen a nagy mester, Váradi-Sternberg János által sokat vizsgált II. Rákóczi Ferenc személyével, akinek haláláról Mikes Kelemen azt jegyezte fel, hogy „akik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy meghalt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment és mi más valakit öltöztettünk fel helyébe. Bár igazat mondanának. Tegnap az isteni szolgálat után testét koporsóba zártuk, és egy kis házba tettük, ahol leszen mindaddig, mig szabadság nem lesz…” Váradi-Sternberg János személyének búcsúztatása, jelentőségének méltatása megköveteli ugyanazt a tárgyilagosságot, amilyen tárgyilagosság és valóságszeretet voltak jellemének uralkodó vonásai. Önmagáról azonban nem sokat beszélt. Pedig színes, jó és rossz élményekben egyaránt gazdag életéről jó lett volna közelebbit is tudni. Azt hittük, van még időnk, hogy egyszer kifaggassuk, tanulságul magunk és utódaink számára. Tragikusan, helyrehozhatatlanul tévedtünk. Életrajzának tényszerű adatait, az életút egyes állomásainak meghatározó, formáló szerepét csupán önvallomásának néhány szűkszavú mondata oldja fel. Erdély, közelebbről Nagyvárad szülötte volt. Itt látta meg a napvilágot 1924. január 10-én régiségkereskedő családban. Nagyváradon nevelkedett, itt járt zsidó elemi iskolába, majd gimnáziumba. A szülőföldhöz való kötődését nevének első részével örökre emlékezetünkbe véste. A család későbbi sorsa úgy alakult, hogy Hitler csapatai elől 16 évesen két idősebb fiú- és fiatalabb leánytestvérével Moldáviába menekültek. Apját és egyik fiútestvérét Auschwitzba hurcolták, ahol elpusztultak. A szülőföld elhagyására kényszerült és immár árván maradt Váradi-Sternberg a háború első éveiben traktoristasegédként dolgozott a Kubány vidékén, majd a boguszlavi tanárképző főiskolán tanult. A második világégés befejezése után felvételt nyert a leningrádi egyetem történelem karára. Egyetemi tanulmányai alatt meghatározó jelentőségű volt számára, hogy az orosz történetírás vezéralakjainak ‒ Okuny, Mavrogyin, Tarle ‒ előadásait hallgathatta. Mint tudós tőlük örökölte a szigorúan pontos, forrásokon alapuló, színes és gördülékeny tudományos előadásmódot. A század közepe három kiemelkedő orosz gondolkodójának eszmeköréből indulva, de az erdélyi hagyományokat is magában hordozva, leningrádi tanulmányai befejezése után került Kárpátaljára. 1949 szeptemberétől az Ungvári Állami Egyetem Történelem Karának asszisztense, később itt az egyetemes történeti tanszék professzora. Akiket szakmára tanított, nemcsak tudást, hozzáértést sajátítottak el tőle, hanem emberséget, tisztességet, derűs, eleven érdeklődést a világ dolgai iránt. Az 50-es évek elejétől publikált rendszeresen. Egy nagy történésznemzedék tanítványaként egyéni arculatot öltött. Tudományos érdeklődése igen széles spektrumú volt. Végigvezetett bennünket mindenekelőtt három nemzet ‒ a magyar, az ukrán és az orosz ‒ furcsán hullámzó érintkezéseinek országútján, gazdasági-politikai életén éppúgy, mint a szellemi-kulturális életén. 1955-re megírt kandidátusi értekezése ‒ Felszabadító háború Magyarországon és az orosz‒magyar kapcsolatok a XVIII. század elején címmel ‒ a szabadságharc nemzetközi kapcsolatait, II. Rákóczi Ferenc és I. Péter cár diplomáciai tevékenységét vizsgálja. 1970-ben Leningrádban megvédett nagydoktori disszertációja Magyarország és Oroszország a 19. század második felének ‒ a 20. század első éveinek társadalmi és művelődési összeköttetéseinek már egész rendszerével foglalkozik. E két fő kutatási témája mellett máig értékes forrásfeltárás alapján párhuzamot vont a világirodalom nagyjai, Petőfi és Ukrajna kobzosa, Sevcsenko között; csokorba szedte a dekabristákhoz fűződő szálainkat; hazai történészek közül először hívta fel a figyelmet Jurij Venelin-Huca nemzetközi jelentőségére; vonzó színekben ábrázolta Magyarország és a Kijevi Rusz, Mátyás király és a moszkvai nagyfejedelem, III. Iván korát, de elfogulatlanul tudott rávilágítani a cári csapatok magyarországi beavatkozására; közzétette Ivan Franko ismeretlen, legjelentősebb magyar tárgyú tanulmányát ‒ A magyar nemzeti ősmondát, Forgách Simon kuruc tábornagy Kijevben megtalált emlékiratait, foglalkozott a galíciai zsidók szabadságharcban betöltött szerepével, az 1784. évi erdélyi parasztháborúval, II. Rákóczi György és Bohdan Hmelnickij szövetségével, az első magyar nyelvű ukrán népdalgyűjteménnyel; a magyar szőlőkultúra meghonosításával Oroszországban; általa tudunk Lucskay Mihály etióp nyelvekre vonatkozó kéziratáról, Dóhovics magyar nyelvű verseiről, Sáfáry ismeretlen versfordításairól; új ismereteket közölt az ukrán és orosz irodalom magyar népszerűsítőiről, az Oroszországban kiadott magyar nyelvtanról és még sok minden másról. Tudományos tevékenységének egésze merőben új színt jelent Kárpátalja múltjának kutatásában is. Számtalan új adatot közölt az ungvári vár Rákóczi-kori ostromáról, a 659 ugocsai kurucról, Budai Ézsaiás látogatásáról Visken, járt Balogh Edgár nyomában Nagydobronyban, Óvóbácsik és rektortanítók címen vizsgálta vidékünk 19. századi közoktatását, publikálta Zrínyi Ilona Munkácson kelt ismeretlen leveleit, tanulmányt írt II. Rákóczi Ferenc és Mikes Kelemen salánki kapcsolatairól, a fiatal Szabó Ervin ungvári éveiről, azonosította Németh László titokzatos beregszászi ismerősének személyét, szenvedélyesen kutatta Petőfi itteni tartózkodásának nyomait, Gvadányi badalói kvártélyozását, közzétette Kazinczy és az Ungváron székelő munkácsi püspök, Bacsinszky András levelezését, életének utolsó éveiben „a legnagyobb magyar”, Széchenyi István beregszászi és tiszaújlaki útvonalát térképezte fel, de ugyanakkor megemlékezett a kárpátaljai zsidóság holokausztjáról, és felemelte szavát a régió magyarságának legfájóbb és egyben legtragikusabb eseménye, a sztálini táborokba elhurcolt magyar férfiak ügyében is. Mindezek mellett mindig nagy érdeklődést mutatott a napjaink kárpátaljai magyar beszédkultúrájában jelentkező súlyos gondok enyhítése, megoldása iránt is. Részt vett a szovjet történetírás egyik legjelentősebb vállalkozásában, Magyarország történetének első orosz nyelvű, háromkötetes szintézisének megírásában. Elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a kárpátaljai oktatásügyben mérföldkövet jelentő magyar történelem tanításához szükséges segédkönyv egyáltalán megszületett, kiemelt okmányok formájában munkája értékes fejezeteit képezi az Ukrajna magyar tanítási nyelvű iskolái számára újabban megjelent tankönyvnek is. Sokrétű volt tudománytervező és tudományszervező tevékenysége is. Mint az egyetem kiemelkedő szaktekintélye, az egykori Szovjetunió Hungarológiai Tanácsának tagja, a KMKSZ hagyományőrző bizottságának elnöke, a Magyar Történészek Világszövetségének alapító és választmányi tagja, a történelem kar módszertani bizottságának és az egyetem könyvtári tanácsának vezetője, a Hatodik Síp társadalmi lap szerkesztőbizottságának tagja, a Pedagógus-továbbképző Intézet előadójaként részt vett az itthoni és külföldi történeti kutatások főbb irányainak kijelölésében, tematikai terveinek kialakításában, véleményt nyilvánított a múltunk különböző szintű oktatásával összefüggő kérdésekben. A Magyarország történetére vonatkozó szakdolgozatok, diplomamunkák és disszertációk számának szembeötlő növekedése akár példa is lehetne arra, mit jelentett az egyetemi oktatásban egy-egy kutatóprofesszor egyéniség megjelenése. Bár csak epizódszerű eseménye tudományos munkásságának, feltétlenül megemlítendőnek tartom, hogy számos nemzetközi konferencián tartott előadást, illetve szervezett hasonló rendezvényeket Kárpátalján. Zárszót mondott az 1990 decemberében megtartott A Kárpát-medencei magyarság a XX. század végén című ungvári világtalálkozón, Szegeden előadást tartott a Hungarológusok III. Nemzetközi Kongresszusán, főszervezője és aktív résztvevője volt a Mátyás király halálának 500. évfordulója, a két Rákóczi, Mikes és legutóbb gróf Széchenyi István jubileumának tiszteletére rendezett konferenciáknak. A kárpátaljai helynevek történeti nevének visszaállítása ügyében is szót kért a területünkön megrendezett nemzetközi szimpóziumon. Gondja volt arra is, hogy régiónk nagy jelentőségű kezdeményezéseiről a nemzetközi szakkörök is tájékoztatást kapjanak. A katedrára termett, írásaiban, előadásai révén is nagy hatású tudós számára 1989-ben új lehetőség nyílott. Büszke volt rá, hogy megérhette a változásokkal teli napokat, a kommunista rendszer összeomlását, s 40 évi egyetemi munka után 1989 februárjától a frissen létrejött ungvári Hungarológiai Központ tudományos főmunkatársa lehetett. Szinte legendás, mindenki által respektált tekintélyével nemcsak az intézet belső életéhez, működéséhez elengedhetetlen egyensúlyt tudta mindenkor fenntartani, hanem tekintélyt adott személyisége itthon és külföldön egyaránt. Ebben az időben meghatározó szerepe volt a Hungarológia az Ungvári Állami Egyetemen című igen nagy jelentőségű bibliográfia összeállításának kezdeményezésében, munkaközösségének kiválogatásán, irányításán túl a korszerű koncepciójának kialakításában, és mint egyik szerkesztőnek a „szellemujja”, nyomot hagyott a megjelent anyag részletein, s magán a bibliográfia egészén is. Fáradhatatlanul munkálkodott kultúrkincseink feltárása és gondozása érdekében 1990 szeptemberében történt kényszerű nyugdíjaztatása után is, ami azonban élete végéig fájó sebet ejtett rajta. Kiemelkedő terméke e téren végzett kutatásainak Kárpátalja településeinek heraldikus jeleiről közölt cikksorozata. A Magyar Tudományos Akadémia Petőfi Bizottságának tagjaként véleményt nyilvánított a nagy magyar költő körül kialakult kemény és súlyos vitában, s minden tudásával igyekezett cáfolni Petőfi barguzini eltemettetésének áltudományos verzióját. Igen jelentős szerepet vállalt Petőfi Sándor kárpátaljai emlékének ápolásában is, egyik kezdeményezőként hagyatékának megőrzésében. Számos értékes exponátumot ajándékozott a világhírű magyar költő Ungváron megnyílt múzeumának. Még életének utolsó, legnehezebb napjaiban is, amikor teste már szívósan küzdött az elmúlás ellen, akkor is tervezett. Tudományos érdeklődését a nemrég Moszkvában orosz nyelven megjelent Magyarország rövid története kötötte le olyannyira, hogy amikor a budapesti kórházban felkerestem, arra kért, hogy juttassam el ezt hozzá, mert recenziót akar róla írni. Sajnos erre már nem volt elég ideje. Lankadatlan szorgalommal folytatott kutatásainak eredményeit számos könyve, mintegy 300 cikke, tanulmánya összegzi, amelyből kb. 200 hungarológiai tárgyú. A különböző nemzetek évszázados útjainak és találkozásainak örökségét úgy tudta vizsgálni, hogy közben méltányos maradt a magyarsággal együtt élő többi nép nemzeti törekvései iránt is. Munkáiban mindig épít ugyan a megelőző korok időtállónak bizonyult eredményeire, de általában sajátos, egyéni színekkel is gazdagította azokat. Tudományos írásait a legmagasabb szakmai igényesség és szilárd erkölcsi tartás avatja a történelem, az irodalom, a néprajz és a nyelvészet megbízható és maradandó értékévé. Eredményeivel megörökítette nevét e tudományszakok történetében. Sokévi gyümölcsöző munkája elismeréseként 65. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság Csillagrendjével, a múlt év augusztusában a Hungarológusok III. Világkongresszusán pedig Lotz János-emlékéremmel tüntették ki. Életútján végigtekintve, munkájának sokrétűségét, pályájának kimagasló eredményeit értékelve azt mondhatnánk, hogy teljes utat járt be. De mégis, akik ismerhették az élete utolsó időszakában is benne rejlő erőt, a még további alkotásokra kész képességeit, tervező optimizmusát, azok szemében váratlan halála egy még be nem fejezett, kettétört élet soha meg nem valósuló lehetőségeinek elvesztését jelenti. Kiemelkedő, igaz emberi élet, nagy ívű tudós pálya és tudománytörténetünk felemelő fejezete zárul le Váradi-Sternberg János koporsójánál. Életének és munkásságának azonban itt, a Kárpátok lábánál számunkra külön üzenete is van, és ezt mostani búcsúzásunkkor jól emlékezetünkbe kell vésnünk. Váradi-Sternberg János vallotta és hirdette a szülőföld megtartó erejét; személyes példájával visszaadta önerőnkbe vetett hitünket. Azt a hitet, amelynek birtokában ‒ méltatlan, de hűséges tanítványaiként ‒ talán folytathatjuk hatalmas életművét, és apró munkásai lehetünk annak a nagy ügynek, amelynek ő gigásza volt mindnyájunk szemében. Köszönjük, kedves Mester, fényes írásaidat, elismerő és dorgáló szavaidat, mindazt, amit a magyar múlt népszerűsítőjeként, tudományos szakírójaként és előadójaként is értünk tettél. Megszomorodott lélekkel búcsúzom én is, kedves János bácsi, de nem végérvényesen, mert tudom, hogy példádon keresztül továbbra is velünk maradsz rögös utunkon, melyen járnunk rendeltetett. Tanítványai nevében ígérhetem, hogy részt fogunk venni abban a kegyeletes munkában, amelynek célja az ő emlékének megörökítése lesz. Nyugodjon békében! Béke poraira!
Az ideiglenesen megszállt ukrajnai területeken az oroszok az tanítják az iskolákban a tanulóknak, hogy Ukrajna és az ukrán nyelv soha nem is létezett – nyilatkozta Dmitro Lubinec, az ukrán parlament emberi jogi biztosa.
„A töriórákon azt sulykolják a gyerekek fejébe, hogy az ukrán népcsoport nem létezett. Azt mondják nekik, hogy ők oroszok, az anyanyelvük pedig az orosz” – jegyezte meg Lubinec.
Korábban arról számoltak be, hogy az Oroszországi Föderációban olyan tankönyvet nyomtak az iskolások kezébe, amiben a szerzők arról értekeznek, miért támadta meg jogosan Oroszország Ukrajnát.
[type] => post
[excerpt] => Az ideiglenesen megszállt ukrajnai területeken az oroszok az tanítják az iskolákban a tanulóknak, hogy Ukrajna és az ukrán nyelv soha nem is létezett – nyilatkozta Dmitro Lubinec.
[autID] => 12
[date] => Array
(
[created] => 1694297460
[modified] => 1694293054
)
[title] => Az orosz iskolában már azt tanítják, hogy Ukrajna soha nem létezett
[url] => https://life.karpat.in.ua/?p=161042&lang=hu
[status] => publish
[translations] => Array
(
[hu] => 161042
)
[aut] => totinviktoria
[lang] => hu
[image_id] => 161043
[image] => Array
(
[id] => 161043
[original] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/09/2880739.jpg
[original_lng] => 82805
[original_w] => 610
[original_h] => 385
[sizes] => Array
(
[thumbnail] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/09/2880739-150x150.jpg
[width] => 150
[height] => 150
)
[medium] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/09/2880739-300x189.jpg
[width] => 300
[height] => 189
)
[medium_large] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/09/2880739.jpg
[width] => 610
[height] => 385
)
[large] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/09/2880739.jpg
[width] => 610
[height] => 385
)
[1536x1536] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/09/2880739.jpg
[width] => 610
[height] => 385
)
[2048x2048] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/09/2880739.jpg
[width] => 610
[height] => 385
)
[full] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/09/2880739.jpg
[width] => 610
[height] => 385
)
)
)
[video] =>
[comments_count] => 0
[domain] => Array
(
[hid] => life
[color] => red
[title] => Життя
)
[_edit_lock] => 1694282255:12
[_edit_last] => 12
[views_count] => 1172
[_thumbnail_id] => 161043
[_oembed_7b73bb4361afbc3f0aecb0a82e33b38c] =>
[_oembed_time_7b73bb4361afbc3f0aecb0a82e33b38c] => 1694282258
[_oembed_06062d917bceb80841e93f2c7d365030] =>
[_oembed_time_06062d917bceb80841e93f2c7d365030] => 1694282258
[labels] => Array
(
)
[categories] => Array
(
[0] => 41
[1] => 49
[2] => 600
[3] => 592
[4] => 39
)
[categories_name] => Array
(
[0] => Cikkek
[1] => Hírek
[2] => Oktatás
[3] => Társadalom
[4] => Világ
)
[tags] => Array
(
[0] => 364405
[1] => 892
)
[tags_name] => Array
(
[0] => orosz iskolák
[1] => történelem
)
)
[2] => Array
(
[id] => 147487
[content] =>
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) és a Kárpátaljai Magyar Turisztikai Tanács (KMTT) május 14-én a Tiszacsomai Honfoglalási Emlékparkban Elődeink nyomdokain címmel egésznapos rendezvényt szervezett, melynek célközönségét az iskolás gyerekek alkották.
A szervezők nevében Mester András, a KMTT elnöke köszöntötte az alkalomra érkezőket, aki röviden ismertette az emlékpark, valamint a 2020-ban átadott impozáns látogatóközpont kialakításának történetét, s kitért az állatsimogató, valamint az épülő lovarda jelentőségére is. Felszólalásában emlékeztetett arra, hogy Kárpátalja területén számos, a honfoglalás idejéből származó leletre bukkantak, amelyek közül a beregszászi járási Tiszacsomán feltárt temető a környék legjelentősebb emlékhelyeként ismert. A falu határában már 130 évvel ezelőtt megkezdődtek az első régészeti ásatások, miután egy honfoglalás kori település nyomaira bukkantak. Mintegy száz év múlva a régészek egy X. századi magyar határvédő közösség nyughelyét és egy korabeli települést tártak fel, mellyel egyértelmű bizonyítást nyert, hogy a honfoglaló magyarok egy része a Kárpátokon átkelve nem vonult tovább, hanem településeket létrehozva letelepedtek a vidéken. Tény tehát, hogy a magyarság több mint 1 100 éve jelen van ezen a területen.
1996-ban a KMKSZ kezdeményezésére a több mint ezeréves temető északi részén emlékparkot hoztak létre. Az itt található látogatóközpont az emlékparkkal együtt az itt feltárt honfoglalás kori temető régészeti leletanyagát ismerteti meg az érdeklődőkkel. A látogatóközpontot Kész Barnabás néprajzkutató–történész rendezte be a korhoz hűen: láthatunk korabeli temetkezési helyet, kettévágott jurtát, az évszázadok magyar zászlóit, pattintott eszközöket, fegyvereket, a különböző korok magyar népviseletét. A központ második szintjén a helyi magyarság X. századi életmódját, a tetőtérben pedig az Árpád-házi királyok korának helyi vonatkozású emlékeit tekinthetik meg az ide betérők.
Köszöntötte a látogatókat Sin József, a KMKSZ Beregszászi Középszintű Szervezetének elnöke is, aki aláhúzta: „Nekünk itt van a hazánk. Honfoglaló őseink itt éltek, letelepedtek ezen a vidéken, mi pedig magyarságunkat máig őrizzük, s az ilyen helyeknek köszönhetően – mint a Tiszacsomai Honfoglalási Emlékpark és a Látogatóközpont – reméljük, ez még nagyon sokáig így lesz.”
A Tiszacsomáról, Mezőgecséből, Badalóból, Nagymuzsalyból és Benéből érkezett csoportok ezután egymást felváltva, félórás időközönként tárlatvezetésen vettek részt, melynek keretében Kész Margit néprajzkutató, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára bemutatva a számos elemből álló kiállítást virtuális utazásra invitálta a jelenlévőket. A gyerekek számára kifejezetten érdekesen mesélt a honfoglaló magyarok életmódjáról, viseletéről, harcmodoráról és hitvilágáról, a táltosokról, s bemutatta a kiállítótérben berendezett jurtát és a benne található eszközöket. A honfoglaló magyarok életmódja és hitvilága című előadásában az iskolásokat bevonva közösen idézték fel a magyarok eredetmondáit – a totemállat turulmadár és a Hunor és Magor történetéhez fűződő csodaszarvas mondáját –, Lehel kürtjének mondáját, valamint a Világfához – vagy Életfához – kapcsolódó hősmeséket.
Ez idő alatt a kisebb termekben kézműves-foglalkozások zajlottak, melyeken a gyöngyfűzést, a körmöcskézést, a szövést és a nemezelést sajátíthatták el, s pálcikababákat is készíthettek. Az udvaron Csurman Bence, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola filológia szakos hallgatójának vezetésével a bátrabbak kipróbálhatták a honfoglaló magyarok egyik meghatározó fegyverét, a visszacsapó reflexíjat, valamint a csikósok és a betyárok karikás ostorát. Minden gyerek megtekintette az állatsimogatót, ahol pónikat, racka juhokat, nyulakat, libákat és mangalicákat is láthattak. A rendezvény végén a látogatókat bográcsgulyással és frissen sült fánkkal kínálták.
Ismerni a honfoglaló magyarok történetét, emlékezni az ősökre, az Európa szívében élő nemzet gyökereire kötelesség, hiszen addig marad a miénk, amíg ismerni fogjuk. Ezt szolgálta ez a rendezvény is, melyhez hasonlók szervezése a jövőben is tervben van.
Ijjász Gyula, Ungvár kiemelkedő művésze halálának 80. évfordulója alkalmából rendeztek kamarakiállítást a Lehoczky Tivadar Kárpátaljai Megyei Honismereti Múzeumban, ahol a szerző 4 eredeti műalkotását mutatják be archív anyagok kíséretében.
– Ezt az eseményt az ismert ungvári újságíró, Ungvár történetének kutatója, Tetyana Literáti kutatásai ihlették, aki tavaly publikált egy cikket Ijjász (Jaczik) Gyula életéről – kezdte nyitóbeszédét a tárlat megnyitóján Ruszin Valéria, a múzeum történelem és helytörténeti osztályának vezetője. – Úgy döntöttünk, hogy folytatjuk az egy éve megkezdett hagyományt, és kamarakiállításokat, installációkat szervezünk, hogy azokat a tárgyakat, ritkaságokat, amelyeket eddig nem láthattunk, megmutassuk az embereknek. Az ilyen rendezvényeknek köszönhetően nemcsak vidékünk gazdasági vagy politikai életét, hanem a művészetit is tanulmányozhatjuk, és ezek révén tárhatunk fel érdekességeket térségünk történetéből.
Ijjász (Jaczik) Gyula Ungváron született, 1874. április 1-jén iparoscsaládban, de nem lépett apja nyomdokaiba. Kiskora óta érdekelte a történelem és a művészet. Alkotói útja autodidaktaként indult. Azt állítják, hogy 19 éves korában maga Hollósy Simon – akinek Íjjász tanítványa volt Nagybányán – vitte a fiatalembert Münchenbe tanulni.
Amint azt a művészeti kritikusok az 1940-es években megjegyezték, Ijjász Gyula Munkácsy Mihályt tekintette bálványának, akivel személyesen is szeretett volna találkozni. Erről Vaszilina Palincsak-Kutuzova, a múzeum vezető szakembere mesélt egy érdekes történetet. Akkoriban Munkácsy Mihály Munkácson élt, ezért Ijjász gyalogosan indult el Ungvárról, hogy felkeresse a művészt. Ám amikor odaért, kiderült, hogy Munkácsy pont azon a napon indult útnak Budapestre. Ez elkeserítette, de nem adta fel, nekivágott a fővárosba vezető hosszú útnak. Azonban mire odaért, kiderült, hogy Mihály már nincs ott. Ez nagyon elszomorította, ugyanakkor megerősítette Gyulában a festészet iránti elkötelezettségét. A múzeum kutatói nem találtak arra utaló feljegyzést, hogy végül is találkoztak-e.
A XX. század elején Ijjász az Egyesült Államokba utazott, ahol a New York-i Cooper Union College iparművészeti kurzusait sikerült elvégeznie, majd később a The New York Times és más folyóiratok illusztrátoraként helyezkedett el.
Az USA-beli élet teljes mértékben megfelelt Gyula szellemiségének és jellemének, így ki tudja, miért döntött úgy, hogy 1910-ben visszatér szülőföldjére. Festményeiből álló poggyászával érkezett Budapestre, és azonnal körutat szervezett a magyar városokban Ungvár irányába. A magyar szalonok örömmel fogadták az világjáró hírében álló művészt. Akkoriban az emberek nem utaztak annyit, mint most, ezért Ijjász Gyula kiállítása egy virtuális világ körüli utazás volt, hiszen vásznain megelevenedtek az alaszkai aranymosók, a spanyol táncosok, a Hudson-öböl, a kanadai halászok, a Kárpátok tájai és még sok más.
Az akkori sajtó folyamatosan tájékoztatott Ijjász Gyula ungvári, nyíregyházi egyéni kiállításairól 1911–1913 között, amelyeken a szerző több mint 100 alkotását állította ki – tudhattuk meg többek között.
Gyula hazatérve úgy döntött, hogy Ungvár lakóinak is rendez kiállítást. A reáliskola (ma a 4. sz. középiskola) egyik termében, amelyet az igazgatóság ideiglenesen a művésznek adott ki műhelyként, több tucat vásznat állított ki, és a város minden lakosát meghívta ezek megtekintésére.
Szülővárosában 1913–14-ben az ungvári görög katolikus előkészítő iskolában rajz- és szépírástanárként dolgozott. Az első világháború kitörésekor, 1914 augusztusában mozgósították a hadseregbe, és katonai tudósító lett. Munkái között az Uzsoki-hágó környékén 1915–1916-ban történt eseményeket megörökítő alkotások szerepeltek. Ezek közül néhány akvarell a tárlaton is megtekinthető.
Ijjász úgy tervezte, egy ideig szülővárosában fog élni, és ha itt tud pénzt keresni, nem tér vissza Amerikába. De Ungvár szegény város volt, és nem voltak hozzászokva a kiállításokhoz, így kevesen jöttek megnézni festményeit, arról nem is beszélve, hogy szinte senki sem vett semmit.
A két világháború között a Munkácsi Művészklub tagjaként (1921) Ijjász alkotásait Munkácson, Beregszászban és Ungváron mutatta be csoportos kiállításokon. Később az Erdélyi Béla vezette Podkarpatszka Rusz Művészi Társaságának tagja lett, aki 1944-ben igen termékeny művészként, impresszionistaként említi Ijjászt.
Ijjász Gyula 1943. február 13-án, 69 éves korában elhunyt. Később a kritikusok azt írták róla, hogy nem hagyományos művész volt, akinek New Yorkban, Párizsban és Münchenben sikerült feltöltenie művészi poggyászát.
– A művész alkotói és életútja, valamint művészeti öröksége még nincs teljesen feltárva. És ez egy további ok a történelmi kutatások folytatására. Bízunk benne, hogy ezek során is találunk még ismeretlen anyagokat a kárpátaljai festőiskola első generációja egyik kiemelkedő képviselőjének életéről, alkotói hagyatékáról – jegyezte meg Ruszin Valéria, a történelem és helytörténeti osztály vezetője.
A kamarakiállítás március 14-ig tekinthető meg az ungvári vármúzeumban.
Az ungvári várban található múzeumban tekinthető meg Mészáros Károly írónak, ügyvédnek, helytörténésznek, Ungvár első történészének XIX. századi irodája.
A Lehoczky Tivadar Kárpátaljai Megyei Honismereti Múzeumban november 3-án, csütörtökön ünnepélyes keretek között nyitották meg az Ungvár történelmét 1861-ig összefoglaló, Ungvár története a legrégibb időktől máig című monográfia szerzőjének egykori irodáját. Tavaly, a történész születésének 200. évfordulója alkalmából időszakos kiállítás nyílt az ungvári várban. Most az író személyes tárgyaival, restaurált bútoraival kiegészített tárlat egy mecénás támogatásával jött létre. Alen Panov mecénás, történész, jogász fontosnak tartja több mint két évszázad távlatából megemlékezni Mészáros Károly hagyatékáról. Tavaly lefordította ukrán nyelvre és magyarázó fejezetekkel egészítette ki Mészáros Károly, Ungvár első történetírójának 1861-ben megjelent Ungvár története a legrégibb időktől máig c. művét. Az első könyv Ungvárról (Persa knizska pro Uzshorod) című kötetet 2021 szeptemberében a házigazda és szerző, Alen Panov történettudományi kandidátus, filozófiai doktor, az Ungvári Nemzeti Egyetem tanszékvezetője, professzor mutatta be a sajtó képviselőinek.
Idén pedig restauráltatta és a múzeum rendelkezésére bocsátotta Mészáros Károly személyes tárgyait: íróasztalt, széket, órát, falitükröt. Alen Panov fontosnak tartja, hogy Ungvár történelmét minél többen megismerjék, s ezért meg is tesz minden tőle telhetőt. A család úgy döntött, hogy megvásárolják a bútorokat a rokonoktól, szakszerűen restauráltatják, majd bemutatásra a múzeumba szállítják, hogy minél többen hozzáférhessenek Ungvár híres személyiségének hagyatékához.
– Az ilyen típusú akciókat már régóta gyakorolják Európában. Normális, hogy a privát kollekciókból átadják a tárgyakat egy múzeumba, hogy ne csak mi örüljünk annak, hanem minél több ember láthassa. Ezt most itt, a múzeumban meg is valósítottuk. A családunknak ez már a második ilyen akciója, s remélem, hogy ha Isten is úgy akarja, akkor folytatni fogjuk.
Néha elfelejtjük, hogy milyen genezisen ment át a több mint ezeréves város. Ezt a hiányosságot pótolni kell, mert a fiatalok – és nemcsak ők – nem nagyon ismerik a történelmet és ez sok mindenben hátrányt jelent, amit valahogy megpróbálunk kiküszöbölni – jegyezte meg Alen Panov.
A kiállítást, melyen a szervezőkön és alkotókon kívül újságírók, idegenvezetők és ungvári érdeklődők egyaránt szép számban összegyűltek, Olga Sumovszka megbízott múzeumigazgató nyitotta meg. A megyeszékhely egykori történetírójának méltatása mellett külön köszönetet mondott a Panov családnak Mészáros Károly személyes újjáélesztett tárgyaiért, valamint az iroda belső kialakításában nyújtott segítségükért.
A múzeum történeti és helytörténeti osztályának kutatói Ruszin Valéria osztályvezetővel az élen szintén nagy lelkesedéssel csatlakoztak a nemes ügyhöz, és bemutatták a híres jogász és történelemkutató múzeum archívumában található több érdekes kéziratát.
Mészáros Károly monográfiájában egykoron azt írta: „Hidat akartam emelni a múlthoz, a mai nemzedék feladata ezen híd megerősítése és megőrzése…” Nos, az elmúlt események fényében úgy tűnik, van remény, hogy a mai nemzedék képviselői megerősítik és megőrzik azt a képzeletbeli hidat.
Das #Mondrian-Bild hängt seit 42 Jahren falschherum in Düsseldorf (links), man will es trotzdem so hängen lassen (rechts: wie es richtig wäre). pic.twitter.com/5eqKIjrc6O
Dr. Kész Barnabás történész, néprajzkutató, hagyományőrző a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) felkérésére, hétről hétre különböző kárpátaljai településeken tart interaktív előadást a magyar huszárság történetéről, mely előadásokból megtudhatjuk, hogy ki hozta létre a magyar huszárságot; milyen szerepet töltöttek be a magyar hadtörténelemben ezek a lovas katonák; hogyan harcoltak a török uralom ellen, illetve a Rákóczi vagy az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcban; az első világháborúban, a limanovai csata hevében végrehajtott hőstettükről. Minden érdeklődő megismerhette ezeknek a könnyűlovasoknak a harcmodorát, felszereléseiket, harceszközeiket, viseletüket, és azt, hogy mindezek hogyan változtak a kor előrehaladtával.
November 13-án a Benei Kultúrház adott otthont az élő történelemórának, ahová szép számban érkeztek gyerekek, fiatalok és idősebbek egyaránt. A történész előadása kezdetén kitért a huszárok – az átlagember által is ismert – különböző történelmi tetteire: a hétéves háborúban Berlint is elfoglaló és megsarcoló Hadik András altábornagy vagy Háry János, A kőszívű ember fiai c. regényben szereplő Baradlay Richárd személyére, illetve más, a különböző történelmi korszakokban betöltött, a valóságban is létező huszárok szerepére.
Dr. Kész Barnabás bemutatta az érdeklődők számára, hogy Hunyadi Mátyás hogyan hozta létre a török könnyűlovas szpáhik ellen a magyar huszárságot, illetve miből állt a felszerelésük. Tovább folytatva elmondta, hogy Zrínyi Miklós a XVII. században már lőfegyverrel, keréklakatos pisztollyal is ellátta őket. Később pedig a sodronypáncélt, a pajzsot és a sisakot, a pallost, a tőrt, a reflexíjt és a kopját is elhagyták a fegyverarzenáljukból. A Rákóczi-szabadságharcban a szablya mellé már kovás pisztolyt kaptak – sok esetben párban –, amiket a nyeregre akasztottak, illetve karabéllyal is rendelkeztek.
A huszárokat alapvetően az ellenség összezavarására, portyázásra, felderítésre hozták létre, viszont az idő előrehaladtával a kemény ütközetek részeseivé váltak. Az interaktív előadáson az érdeklődők kérdezhettek, illetve kipróbálhatták a huszárok különböző harceszközeit, felpróbálhatták viseletüket. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcban lőkupakos pisztolyt és karabélyt használtak, ekkor 12 császári huszárezred létezett, melyek mindegyikének más-más volt a viselete. Aztán az 1867-es kiegyezést követően megjelentek a magyar huszárságban az ún. hátultöltős ismétlőfegyverek, mint pl. a forgópisztoly. A néprajzkutató elmondta, hogy az I. világháborúban, a monarchia csapataiban még javában szolgáltak szép számmal huszárok. 1914-ben a galíciai Limanova mellett 300 huszár, leszállva a lovaikról, visszaverte a túlerőben támadó orosz gyalogosok és kozákok sokaságát, valamint vissza is vetette, kiűzve őket lövészárkaikból. A második világháborúból is kivette még a részét a huszárság, utoljára pedig a Rákóczi hadnagya című filmben szerepeltek valódi huszárok 1953-ban.
Molnár László, a KMKSZ kulturális titkára lapunknak elmondta, a Szövetség fontosnak tartja, hogy a hagyományainkat, értékeinket, történelmünket, kultúránkat átadjuk, továbbítsuk a felnövekvő generációnak, így felkértük dr. Kész Barnabást, illetve Popovics Béla helytörténészt, hogy különböző időpontokban és helyszíneken tartsanak előadásokat a témában. Míg dr. Kész Barnabás a magyar huszárságot, addig Popovics Béla magát Kárpátalját, valamint annak történetét mutatja be.
Az előadás-sorozat a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Bethlen Gábor Alap Zrt. és a Nemzeti Együttműködési Alap szervezésében és támogatásával valósul meg.
Élő történelemóra keretében ismerkedhettek a magyar huszársággal a Csongori Gimnázium tanulói.
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség által indított programsorozaton Kész Barnabás történész, néprajzkutató, hagyományőrző előadást tartott a több száz évet felölelő történelmi korszakról. Az interaktív foglalkozáson a múltidézés mellett a fiatalok magukra ölthették a huszárok díszes ruházatát, valamint közelebbről is szemügyre vehették az általuk használt kardokat, pisztolyokat is.
Jurij Fatula sebész-orvos a Memento bellum civil szervezet elnöke és az Ungvári Nemzeti Egyetem docense. Találkozásunkkor a közelmúltban megjelent könyvét mutatta meg nekünk, amely az első világháborúról, azon belül pedig az Ungvári 66. Gyalogezred harci útjáról szól.
Wandsworth Libraries has a new longest overdue book. Returned after 48 years and 107 days. Thank you to whoever sent it back to Tooting Library from Port Moody in Canada. The questions is, how did it get there? pic.twitter.com/5qb1wCHPod
— Wandsworth Libraries (@wandsworthlibs) June 6, 2022
Longest single-volume book in the world goes on sale – and is impossible to read The 21,450-page volume of manga series One Piece is physically unreadable, to highlight how comics now exist as commodities. Priced at €1,900 (£1,640)
Több száz évet felölelő előadássorozat keretében mutatta be a magyar huszárt élő történelemóra keretében október 22-én Salánkon dr. Kész Barnabás történész, néprajzkutató, hagyományőrző.
Előadása kezdetén felvillantotta hallgatósága előtt Háry János, A kőszívű ember fiai c. regényben szereplő Baradlay Richárd, valamint több, a valóságban is létezett híres magyar huszár alakját. A francia huszárságot megszervező gróf Bercsényi Lászlóét, Franciaország marsalljáét. A hétéves háborúban Berlint is elfoglaló és megsarcoló Hadik András altábornagyét. A napóleoni háborúkban vitézkedő Simonyi József óbesterét, „a legvitézebb huszárét” és Mecséry Dánielét, a legkeményebb fejű magyar huszárét, aki súlyos fejsebeiből is felgyógyulva, vissza-visszatért a harcmezőkre. A legendás Nádasdy-huszárokét. Lenkei Jánosét, aki ezredével 1848 májusában Galíciából Magyarországra szökött, átvonulva a mi vidékünkön, majd beállt a honvédseregbe, s akinek a hazatérését dolgozta fel Jókai Baradlay Richárd és lovasai Bécs alól hazánkba való kalandos szökésének a megírásakor.
Ezt követően rátért a hírneves magyar könnyűlovasság történetére. Mint kifejtette, Hunyadi Mátyás királyunk a könnyűlovas török szpáhik ellenében hozta létre a huszárságot. Tagjai ekkor, sőt a török világ idején is hosszú kaftánt, a Bocskai-süveghez hasonló fejfedőt, míg harcban sodronypáncélt, fölötte a katona bal vállán átvetett, állatbőrből készült, a lovas bal oldalát védő kacagányt és belülről bélelt acélsisakot viseltek, melynek a tarkót védő része összekapcsolt páncéllemezekből állt, s ún. rákpáncélként, hajlékonyan védte a tarkót. Emellett tárcsa alakú pajzzsal is védték a testüket. A könnyű egyélű, ívelt pengéjű és markolatú szablya mellett pedig reflexíjjal, a nyeregre akasztott egyenes, kétélű nehéz pallossal vagy hosszú tőrrel, fokossal vagy harci csákánnyal, illetve hosszú kopjával is harcoltak. A költő és hadvezér Zrínyi Miklós azonban már a XVII. században kifejtette, hogy tűzfegyverrel is el kell látni őket. Nehéz gyalogsági muskétával természetesen nem lehetett felfegyverezni őket. Keréklakatos pisztolyt kaptak, melynek elsütésekor félrekapták a fejüket, és behunyták a szemüket, így védekezve a sűrű lőporfüsttől és a kipattanó szikráktól. A század második felében aztán a sodronypáncélt, a pajzsot és a sisakot elhagyták, miközben a pallos, a tőr, a reflexíj és a kopja is kiszorult a fegyvertárukból.
A Rákóczi-szabadságharcban már a nyergükre akasztott, a keréklakatostól fejlettebb kovás pisztollyal – pontosabban: pisztolypárral – és karabéllyal is harcoltak a szablya mellett, mely utóbbinak csak a katona kezét védő kardvasa különbözött a törökkoritól, a Bocskai-sapkához hasonló fejfedőt pedig leffentyűs süveg váltotta fel. A XVIII. század folyamán a dolmány fölé – a kacagány helyébe – prémes szegélyű mente került, melyet hideg időben teljesen magukra öltöttek, melegben viszont csak a félvállukra vetették. Fejükre aztán magas csákó került, mely díszes zsinórzattal – a tisztek esetében aranyozottal – ékeskedett, a kardvasat pedig előbb csak a tisztek, majd a közlegények körében is a kezet jobban védő markolatkosár váltotta fel, majd 1904-ben egységesített szablyával fegyverezték fel őket. De visszatérve a XIX. századba… Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharcban lőkupakkal működő pisztollyal és karabéllyal tüzeltek. A szabadságküzdelem kitörésekor 12 császári huszárezred létezett, melyek mindegyikének más-más volt a viselete, s ekkoriban volt a legszínpompásabb a huszáregyenruha. A csákó lehetett piros, kék, szürke vagy fekete, de alacsonyabb tábori sapkákat is hordtak a csákó mellett, míg a mente kék vagy zöld volt. A szép színes öltözetet védendő pedig viaszosvászonhoz hasonló hosszú, kámzsával is ellátott köpenyt is viseltek, ami esős, saras időben beburkolta a lovast. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején aztán az addigi elöltöltős tűzfegyvereket hátultöltős ismétlőfegyverek váltották fel, mint például a forgópisztoly. A magas csákók helyébe pedig alacsony egyensapkák kerültek. S mivel az I. világháborúban már könnyen és messziről észrevehetők voltak a színes egyenruhák, így azok helyett csukaszürke uniformisba bújtatták őket. Dr. Kész Barnabás az első világégés kapcsán kitért az egyik nagyszerű huszárteljesítményre, amikor – 1914-ben – Galíciában, a limanovai csatában 300, lóról szállt, gyalogosan harcoló magyar huszár nemcsak megvédett egy magaslatot a túlerőben támadó orosz gyalogosok és kozákok ellenében, hanem vissza is vetették ellenségeiket. Utoljára pedig a II. világháborúban harcoltak huszárok, immár nem csukaszürke, hanem zöldesszürke egyenruhát viselve. s az előadó kifejtette, hogy az 1953-ban forgatott, Rákóczi hadnagya című filmben még valódi huszárokat szerepeltettek lovasokként, statiszták helyett, s ezért a megjelentek figyelmébe ajánlotta a nevezett filmet.
Ezt követően arról szólt, hogy – mivel zseb nem volt a huszárruhán – a katonák tarsolyban tartották a kisebb személyes tárgyaikat. A közlegényeké dísztelen, a tiszteké azonban zsinórokkal gazdagon ékesített volt, emellett az utóbbiakén ott szerepelt az éppen regnáló uralkodó névjegye, s ennek kapcsán megemlített egy humoros esetet. 1848-ban VF – ami V. Ferdinándot jelentette – díszelgett a tarsolyokon, s bár a Habsburgok fekete-sárga csákórózsáját nemzetiszínűvel cserélték fel, a tisztek megszokásból ragaszkodtak a VF névjegyű tarsolyukhoz. Amikor pedig egyes honvédek ezt felhánytorgatták, csak annyit mondtak: „Hol van itt V. Ferdinánd? Itt az áll: Vesszen Ferdinánd…”
Beszéde utolsó szakaszában aztán kitért rá, hogy a huszárok fontossági listáján az 1., a 2., a 3. és a 4. helyen a lovuk állt, és csak azután következett minden más. Nagyon szerették ugyanis a hátasaikat. Dr. Kész Barnabás bemutatta a huszárnyerget, melynek alapján született meg a mexikói, illetve az amerikai nyereg, és jobb volt, mint az ún. angol nyereg, majd bemutatta a kettős zablát, amire nagy szükség volt. Ugyanis bár a huszárlovak nagyon be voltak tanítva, és okosak voltak, a gazdájuk könnyen irányíthatta őket egyszerű testmozdulatokkal, ám a csata hevében megriadhattak, ezért kellett zablával irányítani őket. Bemutatta a huszársarkantyút. Végezetül pedig megemlítette a francia Bercsényi-ezredet, mely egy elit ejtőernyős alakulat, szólt arról, hogy Lengyelországban Báthori István erdélyi fejedelem, lengyel király szervezte meg az ugyancsak híres lengyel huszárságot, s bár más nemzeteknek is voltak hírneves lovassági egységei, a magyar huszárság is egy nagynevű fegyvernem, méltán vált hungarikummá, ma pedig hagyományőrzők őrzik a huszárhagyományokat.
Az élő történelemórához hozzátartoztak a különböző korok huszáregyenruháiba öltöztetett bábuk, a bemutatott fegyverek, nyergek, zablák, valamint az, hogy iskolások is magukra ölthettek huszársisakot, csákót, kardszíjon függő kardot, tarsolyt, az ő részvételükkel imitált vívást. Zárásként pedig Kalanics Éva salánki KMKSZ-alapszervezeti elnök mondott köszönetet az élő történelemóráért.
A rendezvényt jelenlétével tisztelte meg Beke Mihály András beregszászi magyar konzul. A mostani előadássorozatra a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Együttműködési Alap szervezésében kerül sor. és reméljük, hogy a jövőben is még sok hasonló élő történelemórával vezeti be dr. Kész Barnabás a magyar történelembe az iskolásokat – és nemcsak az iskolásokat…
A Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) szervezésében idén július 12. és 17. között ismét megrendezésre került a kilencvenes évek hőskorában jurtatáborként útnak induló Mikes Kelemen Hagyományőrző Alkotótábor, melynek a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum adott otthont. A szép múltra visszatekintő rendezvényt a pandémia miatt fokozott egészségügyi óvintézkedések közepette tartották meg.
–A pedagógusszövetség harminc főben maximalizálta a részt vevő gyermekek számát, akik az idén is különböző csapatokat alkottak. A pandémia miatt szigorúbban kellett venni az egészségügyi feltételeket, pl. a helyszínen egész napos orvosi felügyelet valósult meg dr. Papp Károly családorvos személyében. A KMPSZ fertőtlenítő- és tisztálkodó szerekkel, valamint papír kéztörlőkkel is bőségesen ellátta a tábort, ahová a résztvevőkön kívül senki sem léphetett be, s a megjelentek is csak egy honismereti kirándulás alkalmával hagyhatták el annak területét – tájékoztat dr. Kész Barnabás történész, néprajzkutató, a tábor vezetője.
– A rendezvény évről évre különböző történelmi korszakokkal is megismerteti a gyermekeket. Idén melyekkel foglalkoztak?
–A honfoglalás, illetve a Rákóczi-szabadságharc korával. S miért épp ezekkel? A tábort – mely eredetileg jurtatábor volt – legelőször a honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából rendeztük meg, s bár a nevét később Mikes Kelemen Hagyományőrző Alkotótáborra változtattuk, minden évben felállítunk egy jurtát, melynek összeállítása külön program a gyerekek számára, berendezésével pedig betekintést nyújt a honfoglaló magyarság életébe. Őseink íjásztudománya, illetve a lovasoktatás is kedvelt program, melyre minden évben sort kerítünk. A lovasoktatást Bota Sándor karácsfalvai fiatalember tartotta a saját lovaival, a szakmai felügyeletem mellett. Az íjászattal pedig a fiam, ifj. Kész Barna doktorandusz ismertette meg a gyermekeket. A honfoglalás korához kapcsolódott a Tiszacsomai Honfoglalási Emlékparkban és Látogatóközpontban tett kirándulás is, ahol a gyerekek megtekintették a Rákóczi-főiskola történelem szakos tanárai és hallgatói által készített cserépégető kemencét, illetve a vidékünkön feltárt honfoglalás kori magyar régészeti leleteket, s megismerkedtek a honfoglalás és az Árpád-kori magyarok életével, a viseletükkel, a fegyverzetükkel, a hitvilágukkal, a temetkezési szokásaikkal. Emellett útközben felkerestük a tiszaújlaki Turul-emlékművet is. A Rákóczi-szabadságharc korával pedig azért foglalkoztunk, mert ez a szabadságküzdelem nagyon szorosan kapcsolódott vidékünkhöz. A gyerekek fényképezkedhettek is, beállva egy kuruc vitézt ábrázoló paraván mögé, melyet Fülöp Gábor egykori táborlakónk, volt főiskolai történészhallgató készített. Egy felöltöztetett bábuval bemutattuk a szabadságharc katonájának a viseletét és a fegyverzetét. Az esti tábortüzeknél dr. Kész Margit néprajzkutató honfoglalás kori, illetve Rákóczi-mondákat mesélt, míg Kész Réka doktorandusz népdalokra és kuruc dalokra tanította a résztvevőket. Történelmi és irodalmi ki-kicsoda játékokat is játszottak a gyerekek, de a lovagkorról és a trubadúrköltészetről is elbeszélgettünk velük, illetve balladákat is meséltünk.
– Milyen hagyományőrző kézműves-foglalkozásokra került sor?
–Id. Hidi Endre keramikusművész az agyagozással ismertette meg a gyermekeket, akik haza is vihették az általuk készített, megszárított agyagtárgyakat, s emellett meg is csodálhatták az Endre bácsi mesterműveiből álló kiállítást. A szövés-fonás foglalkozásokat Ilosvay Borbála egykori táborozó, volt történészhallgató vezette. Kalanics Évával, a Salánki KMKSZ-alapszervezet elnökével rongybabákat, csuhéfigurákat alkothattak a gyerekek, de makramé technikával készült ékszerek is születtek a tábor ideje alatt. Kész Réka pedig nemezelésre, nemezből való ékszerek és játékok készítésére tanította őket.
– Két tematikus délelőttünk is volt – veszi át a szót Kész Réka. – Az egyiken Kész Barnabás a címerekről, a heraldikáról (címertanról) tartott előadást, mely után a táborozó gyermekcsapatok mindegyike elkészítette a választott nevének megfelelő saját csapatcímerét. A másik tematikus délelőttön pedig ugyancsak Kész Barnabás a várakról, a várépítészet fejlődéséről beszélt. Ezt követően pedig mindegyik csapat elkészítette a saját várát a kapott alapanyagokból, majd a várukat, annak elképzelt történetét és a csapatcímerüket bemutatták a tábor zsűrije előtt.
– Elképzelt erősségek voltak, de valósághű elemeket is beépítettek a makettekbe – magyarázza Kész Barnabás. – A zsűri aztán külön díjazta a legvalósághűbb, a legbevehetetlenebb, a legkomfortosabb, a csapat szellemiségét legjobban tükröző, valamint a legesztétikusabb várat.
– Az idén új szálként jelent meg a táborban a néprajzi foglalkozás – közli dr. Kész Margit. – Meséltem a gyerekeknek a magyar népszokásokról, hiedelmekről, a magyar hiedelemlényekről, és kellemes meglepetésként ért, hogy a résztvevők nagyon sok szokást ismertek, melyeket ráadásul nem is könyvekből, hanem otthoni közegükben, belevésődés útján sajátítottak el.
– Ugyancsak újdonság volt, hogy ifj. Kész Barna népi furfangos játékokkal és képességfejlesztő társasjátékokkal ismertette meg a résztvevőket – fűzi hozzá Kész Barnabás. – Emellett a gyerekek sportolhattak, használhatták az iskola sportpályáját, a játszóterét, és erőfejlesztő gépekkel is gyakorolhattak. Nagy segítséget nyújtottak a táborozás során a Rákóczi-főiskola gyakornokai, öt történelem, illetve egy óvodapedagógus hallgató: Darcsi Szabina, Domokos Alexandra, Füleki Henrietta Anna, Orbán Dániel Ödön, Sipos Adrienn és Sztegura Szabina.
– Miben látja a Mikes Kelemen Hagyományőrző Alkotótábor fontosságát?
–Ezek a táborozások történelmi, néprajzi hagyományőrző jellegűek, melyek célja az, hogy kötetlen, szórakoztató formában fejlesszük a gyerekek történelmi és néprajzi tudását, erősítsük az identitásukat, és biztosítsuk számukra a tartalmas kikapcsolódást.
Reméljük, jövő nyáron ismét – és ha esetleg még a Covid–19-járvány is lecseng, immár korlátozások nélkül – gyerekzsivajtól lesz hangos a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum területén megrendezett következő Mikes Kelemen Hagyományőrző Alkotótábor.
