Tarpai Viktória: bármilyen nehézség adódik, meg kell oldani

„Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor egy kisfiú odajött hozzám a János vitéz című előadás után, és azt mondta: „ugye, jöttök még?” Ezért és ilyenekért érdemes csinálni” – mondta Tarpai Viktória, a Déryné Társulat színésznője. Színházuk küldetése, hogy olyan falvakba, kistelepülésekre vigyenek színházi előadásokat, ahol talán soha nem voltak még színházban az emberek, vagy csak elvétve volt, van rá lehetőségük. Tarpai Viktória augusztus 20-a alkalmából Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetését vehette át.

A teljes interjút Tarpai Viktóriával az Origo oldalán olvashatják.

– A kárpátaljai Nagymuzsalyon nőtt fel. Milyen értékeket kapott gyerekkorában, amelyeket ma is őriz?

– Nagyon erős alapot kaptam az élethez. […] Olyan gazdag gyerekkorom volt, aminek most kezdem érezni a jó értelemben vett súlyát.

Mindig arra sarkalltak a szüleim, hogy rátermettek legyünk az életben. Tudjuk, kihez kell fordulni, ha bármi baj történik. Önállóságra neveltek, úgy, hogy mindig éreztem: ők ott vannak mögöttünk. Megtanultam, hogy mi illik és mi nem illik. Volt egy rendszer az életünkben. Hazajövök az iskolából, megírom a leckét és utána még vannak feladataim. Ez a rendszer, a mai napig hiszem és vallom, hogy sokat ad az emberhez.

– Mit kapott a beregszászi színháztól?

– Tizenhárom éves koromtól szerepeltem a beregszászi színház színpadán. Óriási tanulási időszak volt. Elsősorban ott tanultam meg a színházi nyelvemet. De tanultam felelősséget is. Nem volt kellékes, fodrász, technikai személyzet, mindent mi csináltunk.

Tudtam, hogy bármilyen nehézség adódik, meg kell oldani. Vagy így, vagy úgy. Nem beszéltünk a problémáról, hanem megoldottuk.

Lényegében kaptam egy második családot, egy összetartó közösséget.

Láttam, hogy a kollégák hogyan küzdenek; volt, hogy nem kapták meg a fizetésüket, és lényegében napról napra éltek. Az is előfordult, ha Magyarországra jöttünk vendégszerepelni, hogy a fiúk – Trill Zsolt, Tóth Laci, és még sorolhatnám – hajnali háromkor bepakolták a buszt – a jelmezeket, díszletet, technikát –, aztán megérkeztünk a helyszínre, ott kipakolták, felépítették a színpadra, majd átöltöztek és lejátszottak egy előadást. Rendszeresen hatalmas sikerrel. Aztán visszapakolták a díszleteket a buszba, és amikor hajnalban hazaértünk, még ki is rakodták a beregszászi színházban. De említhetem a lányokat is – Szűcs Nelli, Orosz Melinda, Vas Magdi vagy Béres Ildikó –, akik fogták a lapátot, seprűt, fertőtlenítőt, és az egész színházat rendszeresen kitakarították, ha úgy adódott, például egy fesztivál vagy egy felújítás kapcsán. De bárhová mentünk szerepelni, ők takarították fel a helyi színpadot is. Ez nem volt kérdés. Aztán este színpadra álltak, és csodálatos előadást láthatott a közönség tőlük.

Vidnyánszky Attila olyan erős összetartó erőt biztosított a beregszászi színház minden művészének, ami páratlan.

Azt is megtanultam, hogy hogyan kell bánni a hivatásunkkal. Nem lehet csak úgy félvállról odadobni a közönségnek az előadást. Mert a néző a legfontosabb – bárhol is lépünk fel. Tanultam szenvedélyt, türelmet, és azt is, hogy áldozatot kell hozni. Láttam a kollégákon az odaadást, a jó értelemben vett fanatizmust, de láttam azt is, hogy mindezek összességéből milyen csodák jöttek létre. Elképesztően erős alapot kaptam, ami mindenhol eszembe jut, bárhol is játszom. Ez a szilárd közösség hihetetlen erőt adott, és ad a mai napig.

– Csodálatos elismeréseket vehetett át – például Los Angelesben a Magyar Filmfesztiválon A sátán fattya című filmben nyújtott alakításáért megkapta a legjobb női főszereplő díját 2018-ban. Hogyan tudta meg, hogy ilyen kitüntető elismerést kap?

– A Nagy Zoltán Mihály azonos című művéből készült film az 1944. novemberi kárpátaljai történésekkel kezdődik, és a tizennyolc esztendős Tóth Eszter – akit én játszottam – sorsán keresztül mutatja be az eseményeket. Beregszilasról útnak indul néhány asszony, leány, hogy élelmet vigyen a „háromnapos munkára” behívott hozzátartozóknak. Azóta persze tudjuk, a „malenykij robot” sokkal tovább tartott három napnál. Tóth Eszter, a tizennyolc éves fiatal lány is köztük van, akit öt orosz katona megerőszakol. A lány teherbe esik és megszüli a gyereket, a Sátán fattyát. Ez megváltoztathatatlanul tönkreteszi nemcsak az ő, de környezete életét is. Ez a film rövid története. Csodálatos színészekkel dolgozhattam együtt az alkotásban: Trill Zsolttal, Szűcs Nellivel, Kristán Attilával, Györgyi Annával, Pregitzer Fruzsinával, Szilágyi Istvánnal és Kovács S. Józseffel például. Nagyon fontos volt, hogy ez a történet a mi kárpátaljai történelmünknek egy véres időszakát mutatja be. Több tízezer férfit veszítettünk el, amiről gyerekkorom óta megemlékeztünk minden évben. Ismertem családokat, akiket érintett is ez a borzalom.

Megrendítő volt, hogy végre – 70 év után – lehetett erről beszélni, hogy ez a film megszülethetett. Az idősek ugyanis vagy nem tudtak, vagy nem mertek erről beszélni. Végre ezen a filmen keresztül beszélhettünk róla; bemutathattuk, hogy min mentek keresztül ezek az emberek.

Számtalan közönségtalálkozón jártunk, ahol nyolcvanéves férfiak és nők könnyes szemmel köszönték meg, vagy mesélték el saját történetüket. Akkor azt éreztük mindannyian, hogy talán sikerült valamelyest enyhíteni a traumán, vagy legalább megsimogatni az emberek lelkét a film által.

A film kikerült a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválra.

Egyik nap kaptam egy telefont – éppen rendkívül nehéz időszakomban voltam, amikor kétségek gyötörtek, hogy jól csinálom-e a dolgom. A telefonban azt mondta a fesztivál vezetője, hogy novemberben ki kellene mennem Los Angelesbe a fesztiválra. Imádok utazni, nagyon szeretem a kalandokat, természetesen el is mentem. A díjátadón teljes nyugalommal ültem a helyemen, majd elhangzott Halász Gábor operatőr neve – aki az egyik legjobb operatőr. Átvettem az ő díját, mert Gábor nem tudott eljönni. Aztán az én nevemet hallottam. Micsoda? Teljesen kikapcsolt az agyam, de felálltam, kimentem, átvettem a díjat, és amikor visszaültem a helyemre, akkor kezdtem felfogni, hogy mi történt velem. Hatalmas boldogság volt. […]

– 2021-ben pedig a Jászai Mari-díjat vehette át…

– A hivatásom kapcsán szintén egy nem túl könnyű időszaka volt az életemnek a Covid miatt, amikor egy e-mailben értesítettek, hogy felterjesztettek a díjra, és meg is kapom. Már az óriási megtiszteltetés, hogy valakinek eszébe jutott engem felterjeszteni, hogy erre a díjra érdemes lehetek. Többször elolvastam az e-mailt, alig hittem a szememnek. […]

– Több mint négy évvel ezelőtt megalakult a Déryné Színház, amelynek az a küldetése, hogy olyan kistelepülésekre, falvakba vigyen előadásokat, ahol talán még soha nem voltak színházban az emberek. Hogy érzi magát a Déryné társulatában?

– Tudtam, hogy ez egy vándorszínház lesz, ami nem állt tőlem távol, hiszen a beregszászi színházzal is rengeteget utaztunk. Az első években nagyon jól bírtam, buszból ki, buszba be, egy hét alatt akár kétezer kilométert utaztunk, és mindig a legjobbat igyekszünk nyújtani, hiszen minden településen vár a közönség. Töredelmesen bevallom, hogy mostanában már időnként kicsit elfáradok. A küldetés azonban rendkívül lényeges. Ahogy Déryné mondja a Herczegh Ferenc-darabban: mi egy láthatatlan kincset viszünk magunkkal.

Ez egy misszió, és teljes erőnkkel dolgozunk azon, hogy minden faluban, városban a közönségnek örömet szerezzünk. […]

– Ukrajnában továbbra is háború van. Hogyan jár haza, haza tud-e egyáltalán menni?

– Tavaly júliusban a Déryné ifjasszony című tévéjátékot vetítettük több magyar településen. Rendkívül kellemetlen és ijesztő volt visszafelé, mert nem akartak visszaengedni a határnál Magyarországra. Látták az útlevelemben, hogy Nagymuzsalyon születtem, és azt mondták: nem mehetek Magyarországra.

Kérdéseket tettem fel: milyen bűncselekményt követtem el? Mi miatt történik mindez? Magyarázatot kérek. Azt elfelejtettem megkérdezni, hogy el akarnak-e vinni katonának, azért nem engednek át?

Aztán bevitték a vámházba az útlevelemet és sokáig nem adták vissza. Csaknem félórás hercehurca után végül átengedtek a határon. Bevallom, nagyon megijedtem. Ezt követően tavaly novemberben voltam Kárpátalján, A Sátán fattyát vetítették, és utána volt egy közönségtalálkozó. Ekkor már úgy mentem haza, hogy Sin Edina – a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház vezetője – az ungvári főkonzulátussal és a beregszászi konzulátussal szervezte meg az utamat.

[…] Vidnyánszky Attilával és Kis Domonkos Márkkal, a Déryné Színház vezetőjével is beszéltem korábban, és azt kértem, hogy hadd maradhasson az életemben a beregszászi színház. Sin Edina, a színház jelenlegi vezetője is mindent megtesz azért, hogy maradhassak a beregszászi színháznál. Ez egy elvághatatlan szál. Azokon a deszkákon nőttem fel, onnan indultam és soha nem szakítom ki magamból. A mai napig hatalmas energiát ad. A háború kapcsán abban tudok csak bízni, hogy ami elkezdődött, egyszer véget is ér. El sem tudom képzelni, hogy a beregszászi férfi színészkollégáim min mehetnek keresztül, hiszen ők több mint két éve nem mehettek haza. Ha a határ menti településre megyünk vendégszerepelni a Déryné Színházzal, akkor csak bámulom az otthoni hegyeket és összeszorul a szívem. Fájdalmasan hiányzik, de van egy óriási bizodalmam, hogy ennek vége lesz, és mindent ott folytatunk, ahol abbahagytunk.