Nyolcvan éve, 1944. november 12-én írták alá azt szigorúan titkos hadi parancsot, amely a német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek hadifogolytáborba, kényszermunkára való elhurcolásáról rendelkezett. A Kárpátalja etnikai megtisztítására irányuló kegyetlen hadiparancsot a szovjet biztonsági szolgálat speciális egységei érvényesítették: 18-tól ötven éves korig több mint 30 ezer kárpátaljai magyar és német férfit deportáltak a szovjet hatóságok málenykij robotra, azaz a 3 napos munkára. Közülük mintegy 12 ezren soha nem tértek haza. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet, a Beregszászi Polgármesteri Hivatal és a történelmi egyházak közösen emlékeztek meg az sztálini rezsim áldozatairól, valamint megkoszorúzták Matl Péter 2021-ben, a főiskola udvarán felállított Gúzsban című alkotását.
November 19-én a Pro Cultura Subcarpathica (PCS) civil szervezet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (II. RF KMF), a Beregszászi Polgármesteri Hivatal, valamint a történelmi egyházak a hagyományt követve idén is közösen emlékeztek meg a 80 évvel ezelőtt történt szörnyűségek sorozatáról, azokról az emberekről, akiknek életét a sztálinizmus totális diktatúrája oltotta ki, azokról, akiket igazságtalanul hurcoltak el és tettek ki felfoghatatlan borzalmaknak a málenkij robot néven álcázott szovjet haláltáborokban.
Kárpátalja történelmében az egyik legnagyobb tragédia a málenkij robot, melynek ürügyén a rendelkezésre álló adatok alapján vidékünkről mintegy negyvenezer személyt deportáltak szovjet munkatáborokba, akiket később kínoztak, börtönbe zártak, vallattak, üldöztek, megbélyegeztek. A kommunista elnyomás áldozatait megfosztották a szabad cselekvés és választás lehetőségétől, s megnyomorították őket testileg és lelkileg egyaránt.
A magyar és német nemzetiségű férfiak 1944. november 18-án indultak el a szolyvai gyűjtőtábor felé, amely körülményeiben már önmagában is megfelelt egy haláltábornak. Akik túlélték az ottani rendkívüli megpróbáltatásokat, azokat Sztarij Szamborig vezették, ahonnan marhaszállító vagonokban szállították őket a céltáborokba. A málenkij robotra elhurcolt emberek közül több mint tízezren soha nem tértek haza szeretteikhez, a kényszermunka alatti embertelen körülmények, az éhezés és a betegségek jelentős számú áldozatokat követeltek.
Ezek az események fontos részét képezik történelmünknek. A tragédia emlékezete ma is él a helyi közösségben, melynek tagjai fontosnak tartják az odaveszettek emlékének őrzését, hiszen a múlt tragédiáiból való tanulás hozzájárulhat ahhoz, hogy elkerülhessük azok megismétlődését a jövőben.
A málenkij robot áldozataira való emlékezés a Rákóczi-főiskola udvarán vette kezdetét, ahol a jelenlévők megkoszorúzták Matl Péter Gúzsban című háromalakos szoborkompozícióját, melyet 2021. február 25-én, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján avattak fel.
Ezt követően az emlékezők a Vérke-parti város református templomában gyűltek össze ökumenikus istentiszteletre, melyen Molnár János római katolikus püspöki helynök, Marosi István görögkatolikus áldozópap és Margitics János református lelkipásztor hirdette Isten igéjét, s a jelenlévőkkel együtt emlékeztek meg azokról, akik a legnehezebb időkben sem tagadták meg keresztény hitüket és büszkén vállalták nemzetiségüket.
„A málenkij robot áldozatai nemcsak a harcok során elvesztett katonákat jelentik, hanem mindazokat, akik a háború következményeként szenvedtek, akiket elhurcoltak, megkínoztak, és akik a legnagyobb méltóságot, az emberi élet tiszteletét nélkülözve, kényszerítve dolgoztak idegen földeken, hogy teljesítsék egy gyarló és kegyetlen diktatúra szándékait. Az ő történetük nemcsak fájdalmas, hanem tanulságos is. Tanulságos abban az értelemben, hogy fel kell hívnunk a figyelmet a háborús áldozatok szenvedésére, és meg kell értenünk, hogy soha többé nem engedhetjük meg, hogy az emberi jogok semmibe vétele bárhol is előforduljon a világban” – emelte ki beszédében Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ideiglenes ügyvivője. „Ma, miközben itt emlékezünk és tisztelgünk a málenkij robot áldozatai előtt, nemcsak a múlt árnyait hívjuk életre, hanem elköteleződünk egy olyan jövő mellett is, ahol az ilyen borzalmak soha nem ismétlődhetnek meg. Ahogyan a túlélők történetei, úgy az ő áldozatuk is segít abban, hogy a jövő generációi tisztán lássák, milyen súlyos következményekkel járhat a háború, és milyen értékek mentén kell élniük ahhoz, hogy a világ egy jobb, békésebb hely legyen” – húzta alá a diplomata.
Szamborovszkyné dr. Nagy Ibolya, a II. RF KMF Történelem- és Társadalomtudományi Tanszékének docense, az Apáczai Csere János Könyvtár igazgatója felszólalásában a nyolcvan évvel ezelőtt Beregszászban lezajlott eseményeket elevenítette fel: felidézte a szovjet megszállás körülményeit, az emberek nemzetiség alapján történt szétválogatásának folyamatát, a magukat magyar nemzetiségűnek valló fogva tartott férfiak tragikus élethelyzeteit, az 1944. november 18-a reggelén elindult deportálás szörnyű körülményeit. A statisztikák, a fennmaradt egyéni és családtörténetek alapján elmondható, hogy „a deportálás a beregszászi magyarság egyik legmeghatározóbb, máig ható egyéni és közösségi traumája volt” – jelentette ki a történész.
„Miután nincs olyan kárpátaljai magyar, német, sváb család, akinek a családjában ne lett volna érintett, ezért az utánuk jövő generációnak, így a mi nemzedékünknek és az utánunk következőknek is emlékezniük kell ezekre a tragikus eseményekre, az elhurcoltakra, és emlékeztetni, hogy még egyszer ilyen elő ne forduljon” – fogalmazott dr. Orosz Ildikó, a Rákóczi-főiskola elnöke.
Ezután az esemény résztvevői felolvasták a beregszászi elhurcolt áldozatok neveit, majd megkoszorúzták a templom bejáratánál található emléktáblát. Ezt követően az emlékezők gyertyával a kezükben vonultak a Kossuth térről az elhurcoltak Széna téri emlékművéhez, s útközben a Tarasz Sevcsenko-líceum falán lévő emléktáblánál is elhelyezték az emlékezés koszorúit.
A II. világháború végén a Kárpát-medencét magyar- és németellenes erőszakhullám sújtotta. A szovjet, román, csehszlovák és jugoszláv hatóságok által elkövetett atrocitásokat vagy hideg, számító kegyetlenség, vagy vérgőzös vak düh vezérelte, és ezek súlyos háborús bűnökként íródtak be a történelembe.
A málenkij robotról általában a 18–50 év közötti kárpátaljai magyar és német férfiak elhurcolása jut földijeink eszébe, noha ezzel egyidejűleg a Vásárosnaményi és Fehérgyarmati, a ma Szlovákiához tartozó Nagykaposi, valamint a Trianonban Romániának „ajándékozott” Halmi járásban is sor került a hadköteles korú magyar férfiak begyűjtésére. A 4. Ukrán Front november 13-án kiadott 0036-os számú parancsa értelmében, „kis munka” – három napig tartó helyreállítási munkálatok – ürügyén a megadott gyűjtőpontokon kellett jelentkezniük a deportálásra kiszemelt civileknek, ahol már fegyveres őrök zárták közre őket, majd a szolyvai gyűjtőtáborba kísérték a rabokat, ahová a kárpátaljai férfiakon kívül a fent említett magyarországi, szlovákiai, romániai járások hadköteles korú magyar férfilakosait is elhurcolták. Silány koszt, hideg, az elemi higiénia teljes hiánya fogadta mindnyájukat, a kitört flekktífusz-járvány pedig lekaszálta a legyengült szervezetű rabokat. Szolyváról gyalogmenetben hajtották át a foglyokat a Kárpátokon a Novij és Sztarij Szambor-i gyűjtő- és elosztótáborokba, ahol bevagonírozták őket, és fűtetlen marhavagonokban indították el az emberszállítmányokat a GUPVI (Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóság) lágereibe. Az élelem teljes hiánya és a hideg miatt rengeteg rab már útközben meghalt, a munkatáborokban pedig megerőltető munkát kellett végezniük az alig fűtött barakkokban elhelyezett, silány koszton tartott foglyoknak, így köztük tovább aratott a halál. Kárpátaljáról mintegy 40 ezer magyart hurcoltak el, akik pedig túlélték a poklot, betegen tértek haza.
Magyarországon a 2. és a 3. Ukrán Front 1944. december 22-i 0060-as számú parancsa értelmében a 17–45 év közötti német származású férfiakat és a 18–30 év közötti német származású nőket gyűjtötték be – itt is „kis munka” ürügyén –, s hurcolták el őket a különböző gyűjtőtáborokba, majd onnan a GUPVI lágereibe. A szovjetek a német származást többnyire csak a nevek alapján határozták meg, ahol pedig nem volt elég német vagy akár németes nevű magyar, ott gyárakból, kórházakból vagy a nyílt utcáról összefogdosott magyarokkal egészítették ki a fogolylétszámot. A gyűjtőtáborokban a szolyvaival megegyező állapotok uralkodtak, s mivel a szállítás körülményei is borzalmasak voltak, útközben tovább nőttek a veszteségek. Az embertelen körülmények között végeztetett kényszermunka miatt pedig rengetegen odahaltak. Magyarországon vidékről mintegy 90 ezer civilt hurcoltak el, Budapestről pedig több mint 100 ezret, de őket azért, mert az ostrom után Malinovszkij marsall a jelentésében 138 ezer hadifogolyról írt, viszont ezek száma sokkal kisebb volt, így a hiányzó hadifoglyokat polgári lakosokkal pótolták. A málenkij robot céljai közé tartozott a rabokkal végeztetett ingyenmunka, az etnikai tisztogatás, Kárpátalja esetében pedig az is, hogy zavartalanabbul tudják megvalósítani vidékünknek a Szovjetunióhoz való csatolását, és megfélemlítsék az itteni magyarságot.
A Délvidéken már a jugoszláv kommunista partizánok és a szovjet hadsereg 1944 őszi bevonulásakor kezdetüket vették a magyarok, németek, horvátok, antikommunista szerb csetnikek elleni atrocitások: fosztogatások, kínzások, gyilkosságok, nemi erőszaktételek. 1944–1945 telén pedig az itteni magyarságra és németségre rászakadt a pokol. A partizánokból alakult katonai hatóság katonai közigazgatást vezetett be, s a létrehozott gyűjtőtáborokban vagy a településeken korra és nemre való tekintet nélkül tömeges kínzásokra és tömeggyilkosságokra került sor. A kivégzéseket számos esetben szadista, barbár módon hajtották végre. Egyes településeken a szerb lakosság is bekapcsolódott a gyilkolásba. A különböző becslések szerint 1944–1945 telén 20 000, 45 000 vagy 50 ezer magyart öltek meg. Mintegy 80 ezer magyar Magyarországra menekült, s szinte a teljes délvidéki magyar értelmiség vagy elmenekült, vagy a tömeggyilkosságok áldozata lett. Az 1945 és 1948 között működő internálótáborokban pedig több mint 70 ezer magyar és német fogoly (nagyrészt öregek, asszonyok, gyerekek) halt meg az éheztetés, a fagyhalál, a járványok, a kínzások, a kivégzések következtében. A Délvidék etnikai viszonyait erőszakkal megváltoztatták, így ki lehet jelenteni, hogy a jugoszláv partizánok véres „munkája” a népirtás jegyeit magán viselő etnikai tisztogatás volt.
Dél-Erdélyben az 1944. augusztus 23-i román átállás (a németből a szovjet szövetségbe való átugrás) után a román hatóságok megkezdték a magyarok, főleg az értelmiségiek internálását, majd a front előrenyomulása során Észak-Erdélyben is folytatták az internálásokat. Emellett önkéntes alakulatok jöttek létre a szovjetekkel együtt Észak-Erdélybe benyomuló román csapatok támogatására. A Iuliu Maniu szélsőjobboldali politikus nevét felvett, Brassóban megalakult Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Zászlóalj viszont szeptember és október folyamán a székelyföldi magyar lakosságot terrorizálta, vérengzéseket vitt végbe Szárazajtán, Csíkszentdomokoson és Gyergyószentmiklóson, fosztogatásokkal egybekötve. A román Nagyvezérkar végül is felszámolta az alakulatot, parancsnokát és több tagját elítélték. Emellett Észak-Erdélyben más szabadcsapatok, Maniu-gárdisták, román csendőrök is követtek el magyarok elleni gyilkosságokat, amit már a szovjetek sem néztek jó szemmel, egy időre kiparancsolták Észak-Erdélyből a román közigazgatást, ám a deportálásokra itt is sort kerítettek.
A Felvidékről is több ezer magyart deportáltak a GUPVI-táborokba, majd a csehszlovák hatalom 60 internálótábort létesített, melyekbe nagyrészt németeket, kisebb részben magyarokat hurcoltak el. A legnagyobb internálótábort Pozsonyligetfalun hozták létre, melynek őrzését 1945. június 27-én a csehszlovák hadsereg 4. gyalogos hadosztályának a 17. ezrede vette át. A Prágából idevezényelt egység már útközben hírhedtté vált. A háború során Csehországba sodródott, majd onnan hazafelé tartó felvidéki magyarok és németek vonatát a morvaországi Prerovban feltartóztatták, a hazatérni akaró civileket kiszállították, majd mind a 267 személyt (120 nőt, 72 férfit és 75 gyereket, köztük csecsemőket) agyonlőtték. A pozsonyligetfalui táborban pedig több száz, egyes becslések szerint több ezer, zömmel német polgári lakost végeztek ki, s ugyanitt került sor a szovjetek által átadott 90 felvidéki magyar levente legyilkolására is. A világháború után kikényszerített, a felvidéki magyarságot hátrányosan érintő magyar–szlovák lakosságcsere pedig a felvidéki magyarság arányának csökkentését célzó etnikai tisztogatásnak minősíthető.
Az atrocitásokat elkövető országok, illetve jogutódaik részéről a bocsánatkérés is kevés lenne. Az ismert áldozatok hozzátartozóinak – illetve az azonosítatlan áldozatok esetén az adott nemzetrészeknek – fizetendő magas összegű kártérítésre, valamint a korábban Magyarországhoz tartozó területeken élő magyar nemzetrészek összes nemzetiségi jogának a biztosítására van szükség.
November 16-án a Szolyvai Emlékparkban a kárpátaljai magyarság történetének legnagyobb tragédiájára emlékeztek. A 80 évvel ezelőtti események máig mélyen élnek a közösség kollektív emlékezetében. Az elhurcolások és kegyetlenségek szinte minden kárpátaljai magyar családot érintettek; alig akadt olyan család, amelynek valamely hozzátartozóját ne hurcolták volna el az úgynevezett „háromnapos munkára.” Ez azonban gyakran évekké nyúlt, és sokan sohasem tértek haza.
A II. világháború után zajló tömeges, etnikai alapon való elhurcolásokra Kárpátalja-szerte minden éven emlékezik magyar közösségünk. A jelenlegi kutatások alapján közel 40 000 férfit hurcoltak el háromnapos munkára, azaz málenkij robotra a szovjetek. Az idei megemlékezésre az egykori szolyvai gyűjtőláger területén létrehozott emlékparkba most is Kárpátalja több szegletéből érkeztek tiszteletadók.
Tóth Mihály, a Szolyvai Emlékparkbizottság elnöke köszöntve a megjelenteket kiemelte, a kegyeleti megemlékezés immáron harmadik éve zajlik Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja árnyékában: „A magyar és német férfilakosság elhurcolásának 80. kerek évfordulóján szívünk és lelkünk fájdalmával kell gondolnunk arra is, hogy immáron 1000 napja országunkban újra háború dúl. Azonban a háborús helyzet ellenére az emlékparkbizottság sikeresen folytatta tovább kutatásait a málenkij robot áldozatainak feltárását illetően.” Megjegyezte: féléves kényszerszünet után újra látogatható a munkácsi vármúzeumban a sztálinizmus kárpátaljai áldozatainak állandó emlékkiállítása. Köszönetet mondott a kárpátaljai és anyaországi kutatóknak, hogy folytatják ezt a nem egyszerű kutatási munkát, valamint a magyar kormánynak, amely lehetővé teszi a munkát és az emlékhelyek, publikációk megjelentetését, fenntartását. Majd egyperces csendes emlékezésre szólította fel a jelenlévőket.
Az esemény kiemelt vendége volt Pánczél Károly, a Magyar Országgyűlés képviselője. A politikus emlékező beszédében kiemelte: „»Po pjáty«. Kárpátaljai emberek, magyarok, ruszinok, németek sorakoztak vezényszóra ötösével, akiket titkos parancs szerint vittek kényszermunkára. A II. világháború földi pokla után, mikor mindenki békére és nyugalomra vágyott, megkezdődött a közösség etnikai alapú tisztogatása.” A szovjet birodalom nagy gyakorlattal és tapasztalattal, megfontolt tudatossággal pusztította a magyar nemzetet. Sztálin szerint a „magyar kérdés vagonkérdés” volt. Kiemelte: Szolyva neve fájdalmas emléket idéz, egy olyan sebet, amely talán teljesen soha nem gyógyulhat be. Az itt felállított emlékpark emlékeztet minket arra, hogy soha nem felejthetjük el a múlt sötét napjait, mert azok figyelmeztetnek minket a béke és az emberi méltóság értékére. Az elhurcolt áldozatok példát mutatnak bátorságból, kitartásból és emberségből. Ők nem akartak hősökké válni, de azzá lettek. Történetük erőt ad ahhoz, hogy soha ne engedjük megismételni az igazságtalanságot és az embertelenséget – szögezte le a politikus, hozzátéve: sajnos a múlt borzalmaiból máig nem tanult Európa. Hiszen újra háború dúl Ukrajna területén. Több százezer halálos áldozat, szétvert családok, több millió menekült, szétvert ország, gazdaságilag hanyatló Európa. Ez a háború mérlege. A politikus kiemelte: a magyar kormány számára kiemelten fontos, hogy Ukrajnában újra béke legyen, s ez nemcsak politikai ok, hanem nemzeti ügy is, hiszen számos kárpátaljai magyar is részese a háborúnak. Hozzátette, hogy bízik benne, hogy a kárpátaljai magyarság kisebbségi jogai is hamarosan rendeződnek az európai uniós csatlakozási folyamatok során.
Ljah Sándor, a megyei nemzetiségi és vallásügyi főosztály vezetője elmondta: végzettsége szerint történész, de a málenkij robotról először nem történelemkönyvekből hallott, hanem nagyapjától, aki egyszerű nagydobronyi magyar ember volt. Ő volt az, aki beszélt a sztálini rezsim szörnyűségeiről. Mint mondta, ez a megemlékezés számára is nagyon személyes, ahogyan számtalan kárpátaljai család számára is. „Ez a megemlékezés a mai napon is aktuális, hiszen országunkban háború zajlik, az orosz agresszor ismét támadja országunkat és népünket, azért, mert szabadon, békében szeretnének élni egy fejlődő országban, egy európai úton” – jegyezte meg. Köszönetet mondott a szervezőknek, hogy minden évben lehetővé teszik, hogy erre a tragédiára emlékezni lehessen, és a fiatalok is megismerhessék az egykori szörnyű történelmi eseményeket, az itt élő kárpátaljaiak közös történelmi fájdalmát.
Sin József, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) alelnöke emlékező beszédében kiemelte: szívszorongva, félelemmel teli lélekkel várták a kárpátaljai magyarok az Erzsébet-estét 1944-ben, hiszen a kisbíró kidobolta november 14-én: jelentkezni kell minden férfinak háromnapos munkára. Sajnos az összeparancsolt embereket először Szolyvára vitték, ahol embertelen körülmények között tartották őket, már itt rengetegen elhaláloztak, a többieket pedig marhavagonokba pakolták és a sztálini lágerekbe küldték. 1989-ben, a KMKSZ megalakulásával elindult az elhurcoltak névsorainak összegyűjtése, és megszólaltak az ártatlan áldozatok is, akiket a mai napig nem rehabilitáltak. „Veszteségeinket kőbe, fába véstük. Minden magyarlakta településen és városban emlékművet állítottunk az elhurcoltaknak – jegyezte meg. – Akik ma itt vagyunk, ismerjük a háború igazságtalanságát, könyörtelenségét. Sok ezer ukrán katona, köztük magyar származású harcos védi az országunkat ma hősiesen. Sokan vágynak a békés időszak után, mi pedig koporsók helyett sok-sok bölcsőt, iskolát, óvodát szeretnénk látni. Az agresszor háborúja csak szenvedést, rombolást, pusztítást hozott Ukrajnának.” Babits Mihály szavait idézve úgy fogalmazott: „Legyen béke már!”
Zubánics László, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) elnöke beszédében visszaemlékezett arra az időszakra, amikor először találkozott túlélőkkel: „1997-ben, amikor Magyarország meghirdette a kárpótlási folyamatot, tanúja lehettem több száz olyan életnek, amely dokumentumba foglalta az 1944-es eseményeket. Sajnálatos, hogy akkor nem volt lehetőségünk rögzíteni azokat a történeteket, élethelyzeteket. Megrendítő történeteket hallhattam, amelyek mindenképpen megráztak, bár történészként arra tanítottak minket, hogy az ember mindig objektíven, külső szemlélőként kutassa és tárja fel a dolgokat. A kárpátaljai magyarok tragédiájáról és úgy általában a nemzeti kisebbségek tragédiájáról egyetlen ukrán nyelvű kiadvány sem jelent meg. Ekkor született meg a gondolat, hogy ezeket az embereket újra meg kell szólaltatni. S fel kell tárni a titkos vagy nem titkos levéltári adatokat is. Hogy az emberek ne csak hallomásból értesüljenek ezen szörnyűségekről. A napokban ezeket a köteteket lapozgatva azt kell mondjam, hogy a történészek közül már senki nem tud távolságtartóan hozzáállni a kárpátaljai magyarság sorstragédiájához. Mi is történhetett volna, ha ennek a 40 ezer embernek lehetősége lett volna arra, hogy utódokat nemzzen; a kárpátaljai magyarság valószínűleg egészen másképp állna” – fejtette ki Zubánics László.
Dupka György Gulág-kutató, a Szolyvai Emlékparkbizottság titkára az esemény zárásaként arról beszélt, hogy 1989. november 18-án, amikor a Kárpát-medencében először szervezték meg a sztálinizmus áldozatainak emlékkonferenciáját a beregszászi kultúrházban, több mint kétszáz túlélőt hívtak meg. Szerinte az elmúlt 35 év alatt teljesítették a túlélők kérését, az akkor megfogalmazott hat pontot sikerült megvalósítani. Az első pont az volt, hogy minden éven megemlékeznek. Második pedig, hogy gyűjtsék össze azok nevét, akik nem tértek haza. Mindebből 12 000 ezer nevet sikerült a Szolyvai Emlékpark tábláira felírni eddig. Azonban a magyar kormány a Covid-járvány előtt 700 000 kartont kivásárolt a moszkvai levéltárból. Ennek folyamatosan zajlik a feltárása, Kárpát-medencei szinten több történész dolgozik rajta. A jövő évtől kezdve már olvasható lesz az interneten – különösen Kárpátalja esetében – azok neve is, akik hazatértek. Ez nagyon nagy munka volt, ennek a feltárása hatalmas mérföldkő. A napokban Lemberg megyében sikerült felszentelni a Szolyvai Emlékpark mintájára a Sztarij Szambor-i parkot. „Azt is igyekeztünk teljesíteni, hogy összegyűjtöttük, kik voltak azok, akik bűnösök voltak, és elrendelték ezeket a pereket, történéseket. Jelenleg 80 százalékos szinten áll a kutatási feldolgozottság. Úgy gondolom, hogy a 35 évvel ezelőtt a kétszáz túlélőnek megígért munkát sikerült teljesíteni, a továbbiakban a fiatalokon múlik, hogy milyen mélyfúrásokat végeznek majd ezeken a kutatásokon” – jegyezte meg.
Az eseményen a nagydobronyi Zöldág Kórus szolgálatát hallgathatták meg az egybegyűltek, majd a történelmi egyházak képviselői által elmondott imádságokat követően a megjelentek elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Ungváron idén is a hagyományok szerint emlékeztek meg az 1944-ben málenkij robotra elhurcolt férfiakról. A helyi magyarság a Kálvária temetőben gyűlt össze, ahol a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) által emelt emlékműnél rótta le tiszteletét.
Kulin Judit, a KMKSZ Ungvári Alapszervezetének elnöke, az Ungvári Dayka Gábor Líceum igazgatónője kiemelte:
– Nincs olyan magyar család Kárpátalján, amelyet ez a tragédia ne érintett volna, itt mindenki, aki magyar volt, és magyarnak vallotta magát, az ennek a tragédiának a részese. Ezért egyértelmű, hogy a rendszerváltás után az első emlékművek, amelyeket a KMKSZ állíttatott megyeszerte, azok a sztálinizmus áldozatairól szóltak. Valamikor egy történésztől hallottam azt a kijelentést, hogy 100 év után elfelejtődnek az emlékek, szebben fogalmazva 100 év után hunynak el az utolsó olyan élő szemtanúk, akik még tudnak erről beszélni. Ez a 80 év ezért is nagyon fontos. Tehát 80 év hosszú idő, viszont még élnek olyan emberek, akik tudnak nekünk arról mesélni, hogy milyen is volt az a „három nap” előtti időszak és az, amikor esetleg hazajöttek, mert van, aki hazajött, de nagyon sokan haza sem jöttek. Így minden családot érint ez a mai megemlékezés – fogalmazott az elnök asszony.
Vasárnap délben Csizmár Diana, a líceum nevelési igazgatóhelyettese nyitotta meg a megemlékezést. A meghívott vendégek – Csizmadia Alexandra, ungvári magyar konzul, Kulin Ágnes, a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának elnöke, Kulin Zoltán, a TV21 Ungvár igazgatója – bemutatását követően köszöntötte a megjelenteket. Majd Csizmár Gábor és Katkó Rebeka, az Ungvári Dayka Gábor Líceum 11. osztályos tanulói, a diákönkormányzat, valamit a Rákóczi Szövetség líceumi szervezetének tagjai a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja alkalmából röviden emlékeztetettek a 80 évvel ezelőtti tragikus eseményekre, és egy ismeretlen szerzőtől idézve szemléltették a hazatérési vágy erősségét.
Mint ismeretes, a Magyar Országgyűlés 2012. május 21-én a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította november 25-ét. Az elfogadott határozat célja méltóképpen megemlékezni arról a mintegy 800 ezer magyar honfitársunkról, akiket 1944 őszétől kezdve hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak többéves kényszermunkára, vagy a II. világháborút követően a folyamatosan kiépülő kommunista diktatúrában koholt vádak alapján 5–25 évre száműztek a Gulág rabtelepeire, és akik minden joguktól megfosztva hazájuktól több ezer kilométerre, embertelen körülmények között végeztek kényszermunkát.
– Generációk nőttek fel mindezek ismerete nélkül, ami torzította világképüket, identitásukat. A múltat végképp el akarták törölni, tették ezt tudatosan, mert ahogy Kölcsey Ferenc, nemzeti himnuszunk költője írta: „Egy nép, amely nem tud emlékezni, magát temeti el.” Fontosnak tartom, hogy a fiatalok köréből is sokan eljöjjenek erre a megemlékezésre, hiszen a családunkból is hurcoltak el, üknagyapámat is úgymond háromnapos málenkij robotra vitték. Ismerni kell a történelmet, és emlékezni, hogy soha többé ne forduljon elő ehhez hasonló – jegyezte meg Csizmár Gábor, a líceum 11. osztályos tanulója.
A megemlékezésen a történelmi egyházak nevében Héder János ungvári református lelkész, püspökhelyettes, a Kárpátaljai Református Egyházkerület főjegyzője imádkozott az elhunytak örök nyugodalmáért s az itthon maradottakért. Elmondta: nemcsak könyvekből ismeri a történteket, a nagyapja is ott volt a táborban, majd idézett egy lelkész beszámolójából, valamint utalt Alekszandr Szolzsenicin író A Gulag-szigetcsoport című regényére.
– Ma megállunk azoknak az emléke előtt, akik a Gulág táboraiban, annak szenvedéseiben elpusztultak. A mi kárpátaljai népünk sok mindent megpróbált az elmúlt évszázadban, és a mi magyar népünknek van kollektív tudata, amiben mindig Istenben bízva, ragaszkodva túl tudtak élni mindent: a török hódoltságot, a szabadságharc után újra fel tudtak állni. Különösen mi, magyarok itt, Kárpátalján megtapasztaltuk a jogfosztásokat, azt, hogy szinte megpróbáltak minket eltörölni. De épp a szüleink hite, küzdeni akarása, az, hogy soha nem adták fel, hanem mindig küzdöttek, ma is erőt ad ennek a maroknyi kárpátaljai népnek, amely hasonló helyzetbe kerül újra és újra. Úgy gondolom, most nagyon aktuális az, hogy emlékezzünk rájuk, és erőt nyerjünk az ő hitükből és kitartásukból – hangsúlyozta a lelkész.
Ezt követően a jelenlévők elhelyezték az emlékezés koszorúit, és mécseseket gyújtottak a 80 esztendeje elhunytak emlékére.
Kárpátalján nincs olyan magyar család, mely ne lenne érintett a 80 évvel ezelőtti szovjet elhurcolásokban. A Málenkij robot, avagy kis munkaként elhíresült események idején, azzal az ürüggyel gyűjtötték össze a magyar és a német nemzetiségű, 18 és 50 év közötti férfiakat, hogy három napig tartó munkára kell menniük. Ebből azonban deportálás és több évid tartó Gulág lett. K. Debreceni Mihály összefoglalója következik.
Ahogy minden évben, november harmadik vasárnapján, idén is megemlékeztek Badalóban az 1944-es sztálini terror kárpátaljai és badalói áldozatairól. Az eseményt a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) helyi alapszervezete szervezte, és a közösség tagjai együtt rótták le tiszteletüket az elhurcoltak emléke előtt.
A református templomban tartott istentiszteleten Sápi Zsolt lelkipásztor Sámuel első könyve 22. részének 1‒5. verséből tolmácsolta Isten üzenetét a bibliai Saul és Dávid életének történetéből, amelynek az volt a legfőbb üzenete, hogy a mai nehéz időkben is arra kell törekednünk, hogy Isten legyen a mi sziklavárunk, mert igazából csak Ő védhet meg minden veszedelemtől.
Az istentiszteletet követően a templom szomszédságában lévő Mártírok emlékparkba, az ott lévő emlékműhöz vonultak a megemlékezők, ahol elsőként Jakab Lajos, a KMKSZ Badalói Alapszervezetének elnöke köszöntötte az egybegyűlteket.
Megemlékezésében arról beszélt, hogy 80 évvel ezelőtt Badalóból másfél százan kerültek el a különböző lágerekbe, akik közül 88-an soha nem tértek haza szeretett szülőfalujukba. Ők egyedül magyarságukért, hitükért váltak áldozatokká.
Mint mondta, 80 év nagy idő, azóta lassan már három nemzedék nőtt fel, de a történelem valahol mégis ismétli önmagát.
2024 novemberét írunk, és ezer nappal a kegyetlen háború kitörése után Kárpátalján most is férfiak ezrei vannak kényszerből távol a szeretteiktől, közösségeiktől.[…] A történelemben minden háború békével ért véget, és a nagypolitika változásai reményt jelentenek számunkra is a normalitás és a béke visszatérésére. Addig is higgyünk Istenben, és imádkozzunk ezért!
– zárta beszédét.
,,Talán nem túlzás azt mondanunk, hogy az 1944. és 1953 közötti időszak a sztálini antiszemitizmus jegyében zajlott, amely során a Tisza menti Badalóból is több mint 150 személyt hurcoltak el különböző szovjet koncentrációs táborokba” – kezdte beszédét Fülöp Andrea beregszászi magyar konzul, aki felidézte a nyolc évtizeddel ezelőtti szörnyűségeket.
Beszéde végén Kosáry Domokos szavait idézte, mely szerint: „Egy nép nem sértődhet meg a világtörténelemre!” Ugyanakkor számot vetni kötelessége, mert erre nemcsak a múlt kötelez, hanem a jelen és a jövő is.
Pápai Zsófia és Botos Olivér, a Badalói Gimnázium tanulói az alkalomhoz illő verseket adtak elő.
Köszöntötte az egybegyűlteket Szalai Imre, Badaló elöljárója is, aki arról beszélt, hogy szent kötelességünk, hogy minden évben megemlékezzünk mártírjainkról, és arra figyelmeztetett, hogy mindent tegyünk meg azért, hogy soha ne ismétlődhessenek meg a 80 évvel ezelőtti borzalmak.
Sápi Zsolt lelkipásztor mondott rövid fohászt az áldozatok emlékére és nemzetünk megmaradásáért imádkozott.
A megemlékezést a Himnusz és a Szózat eléneklése foglalta keretbe, és az emlékmű megkoszorúzásával ért véget.
A beregszászi járási Jánosiban is megemlékeztek a málenkij robot áldozatairól a sztálini lágerekbe elhurcoltak emlékművénél.
Az eseményen részt vett Bakos Erzsébet, a község elöljárója, Nagy Szabolcs református lelkipásztor, Egressy Miklós görögkatolikus parochus, a KMKSZ Jánosi Alapszervezetének képviselői, illetve minden olyan helyi lakos, aki fontosnak érezte, hogy lerója tiszteletét az elhunytak előtt.
A jelenlévőket Bakos Erzsébet köszöntötte. Beszédében kiemelte, hogy Jánosi és Balazsér lakosai minden évben azért gyűlnek össze e novemberi napon, hogy mély főhajtással tisztelegjenek azon honfitársaik emléke előtt, akik a történelem néma, sokáig elfeledett áldozatai voltak. „Ma összegyűltünk, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk: a málenkij robot tragédiája olyan sebet hagyott történelmünk szövetén, amelyet soha nem feledhetünk. Az ártatlanul elhurcoltak és családjaik fájdalmát meg kell őriznünk, hogy emlékeztessenek minket a béke, a méltóság és az emberség törékenységére. Ígéretet teszünk, hogy emlékük tovább él bennünk és a következő nemzedékekben is” – mondta el.
Nagy Szabolcs tiszteletes a 103. zsoltárból olvasott fel az egybegyűlteknek: „Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé. Minden elnyomottal törvényesen és igazságosan bánik az Úr. Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé. Minden elnyomottal törvényesen és igazságosan bánik az Úr”. A lelkipásztor kifejtette, hogy bár furcsának tűnhet e megemlékezésen ez az igeszakasz, azonban, ha mélyebben belegondolunk, rá kell jöjjünk, hogy nagyon is helyénvaló, hiszen mindenkor hálát kell adnunk Istennek, aki megszabadít minket a nyomorúságból.
Egressy Miklós görögkatolikus parochus szerint mindannyiunknak van egy tartozása, mégpedig az, hogy megemlékezzünk őseinkről, akik önhibájukon kívül, szörnyű körülmények között vesztették életüket. „Nem könnyű terhet, nem könnyű keresztet cipeltek magukkal életük során” – szögezte le.
A megemlékezés csendes koszorúzással és közös imával ért véget.
November 19-én Tiszacsomán is megemlékeztek azokról az emberekről, akiknek életét a sztálinizmus totális diktatúrája oltotta ki, azokról, akiket 79 évvel ezelőtt igazságtalanul hurcoltak el és tettek ki felfoghatatlan borzalmaknak a málenkij robot néven álcázott szovjet haláltáborokban.
A kárpátaljai magyarság 1944 novemberében szenvedte el történelmének legnagyobb tragédiáját, amikor a térséget elfoglaló szovjet csapatok málenkij robot címszó alatt összegyűjtötték a 18 és 60 év közötti férfiakat – magyar és német nemzetiségű fiúkat, testvéreket, apákat, nagyapákat –, majd gyalogmenetben először a szolyvai gyűjtőtáborba, s onnan Sztarij Szamborba vezették őket. A viszontagságokat túlélők a Gulág lágereibe kerültek, otthonuktól és szeretteiktől több ezer kilométerre. A rendelkezésre álló adatok szerint Kárpátaljáról mintegy 30 ezer embert hurcoltak el, akik közül több mint tízezren soha nem tértek haza.
Az emlékezők a vasárnapi szent liturgiát követően vonultak a helyi görögkatolikus templom falán elhelyezett emléktáblához, ahol Demkó Ferenc görögkatolikus püspöki helynök mondott imát a „háromnapos” munkára elhurcoltakért.
Kovács Szvitlána, a település elöljárója kiemelte az emlékezés fontosságát, s elmondta: a helyiek minden évben közösen hajtanak fejet az emléktábla előtt, melyen a haza nem tért elődeik nevei vannak felsorolva.
Rácz János, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Tiszacsomai Alapszervezetének elnöke aláhúzta: „Ma is az elhurcolt őseinkből, az ő kitartásukból merítünk erőt a nehézségek leküzdéséhez.” Felidézve az akkori eseményeket, Rácz János emlékeztetett arra, hogy 1944 őszén a falu férfi lakossága jelentősen megcsappant, s a lágerekbe elvittek közül 46-an soha nem tértek vissza családjaikhoz. „A hazatért emberek elmondták a munkatáborokban átélt borzalmakat, melyeket soha nem szabad hagyni megismétlődni” – tette hozzá.
Ezután Beca Vivien egy lágerverset mondott el, majd a Himnusz közös eléneklése után a jelenlévők elhelyezték az emlékezés koszorúit a gránittábla elé.
A málenkij robotra elhurcoltak egyetlen bűne a nemzetiségi hovatartozásuk volt. Kárpátalja magyarsága minden évben megemlékezik a helyi magyar és német lakosságot 1944 novemberében ért tragédiáról. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Ungvári Alapszervezete a kárpátaljai magyar áldozatokról november 19-én délután hagyományosan a Kálvária temetőben lévő emlékműnél tartott megemlékezést.
A csendes megemlékezés kezdetén Kulin Judit, a KMKSZ Ungvári Alapszervezetének elnöke, az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Líceum igazgatója bemutatta a meghívott vendégeket: Cseh Áron ungvári magyar konzult, Héder János ungvári lelkészt, a Kárpátaljai Református Egyházkerület főjegyzőjét, Kulin Ágnest, a Révész Imre Társaság elnökét, majd megköszönte a megjelenteknek, hogy eljöttek emlékezni a sztálinizmus áldozataira, egy olyan történelmi eseményre, amely minden kárpátaljai családot mélyen érint, hiszen minden kárpátaljai családnak volt hozzátartozója, rokona, aki ennek a szörnyű korszaknak lehet, hogy túlélője, de a legtöbb esetben áldozata volt.
– Ez az az esemény, amelyre Kárpátalján szerintem mindenkinek meg kell emlékeznie, a múltunkat nem szabad elfelejteni, és ez olyan történelmi esemény, amely minden magyar családot érint, nincs olyan, aki édesapját, nagyapját, dédapját, már ott tartunk, ne tudná az elesettek között. Mi próbálkozunk, hogy az ifjúság is tudja azt, hogy gyökerek nélkül nincs jövő, de ezek a szomorú történelmi események nagyon összemosódnak. Egybeesik a mi sztálinizmus áldozatairól való megemlékezés, a mi bánatunk a Holodomorra való megemlékezéssel, és így a fiatalság eléggé összemossa a két eseményt. Nagyon nagy szerepe van az oktatásban a tanároknak, hogy erre felhívják a figyelmet, hiszen a mi bánatunk, a mi gyászunk is olyan mély, mint az ukrán nemzeté – mondta Kulin Judit.
Az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Líceum Diákönkormányzata képviseletében az iskola tanulóinak előadásában rövid történelmi összefoglaló és Wass Albert Vigasztaló levél, magyarok földjére című verse hangzott el.
A megemlékezésen a történelmi egyházak nevében Héder János református lelkész hirdetett igét, imádkozott az elhunytak örök nyugodalmáért, lelki boldogságáért és kért áldást a megemlékezőkre, az ittmaradottakra.
– Tiszta csoda, hogy mi még itt lehetünk Kárpátalján és emlékezhetünk. A kárpátaljai nép elmúlt 100 esztendeje nagyon sok szenvedéssel és gyötrelemmel van tele. Ma is halnak meg katonák, minden tiszteletet megadva temetik el őket. De őseinknek nem jutott ilyen tiszteletre méltó, becsületes temetés. Szomorú a szívünk, amikor megállunk egy emlékmű mellett, amely a szenvedésre, a pusztulásra emlékeztet bennünket, de a megpróbáltatás idején az emlékezés erősít meg bennünket – mondta többek között Héder János lelkész.
Ezt követően a jelenlévők csendes főhajtással elhelyezték az emlékezés koszorúit.
