Hobo: „Az életem nem diadalmenet. Nagy árat fizettem azért, aki lettem”

Földes László Hobo Kossuth-díjas magyar énekes, szövegíró, dalszerző, előadóművész; a Hobo Blues Band alapítója és énekese. Ő honosította meg Magyarországon az amerikai beatköltészetet. Számos zenei feldolgozást alkotott a magyar irodalom kiemelkedő alakjaitól. Vass Éva készített interjút a Hajó Naplónak a 75 éves zenésszel.

– Meséljen kicsit először arról az amerikai beatszellemiségről, amit ön honosított meg Magyarországon. A ginsbergi, kerouaci örökségről, amit ön közvetített a magyar kultúra életébe. Hiszen valahol ez volt mindennek a kiindulópontja.

– Magyarországon Ginsberget, Kerouacot aránylag hamar megjelentették magyarul, már 1968-ban, mert úgy gondolták az elvtársak, hogy ezek a szövegek bírálják a kapitalista, amerikai társadalmat, és emiatt progresszívnek tartották. Ezért mi elég korán megismerhettük az Üvöltés című eposzt vagy Kerouac, a nagy hobó könyvét, az Útont. Akkoriban még csak komolytalanul próbálkoztam a zenével, de ezek az írások óriási szellemi táplálékot jelentettek. Ebben az időszakban főleg a Rolling Stones imádatában töltöttem el hosszú éveket, és nem éreztem, hogy a kettőnek köze lenne egymáshoz. Amikor elkezdtek egymáshoz közelíteni, akkor Ginsbergék már idősödtek, megjelentek az 1960-as évek végének társadalmi mozgalmai, jöttek a hippik meg a diáklázadások. Akkoriban kezdett kapcsolódni a szellemiség a zenéhez vagy fordítva: Bob Dylan, Lennon, Jagger, Hendrix, Morrison már többet adtak annál, mint hogy slágerzenét játszottak volna. A kettő így tehát Amerikában nem kötődött össze, Magyarországon viszont igen. Hozzáteszem, nálunk is kizárólag azért történhetett meg a zene és a beatköltészet összekapcsolódása, mert én megcsináltam. Rajtam kívül nem tudok senkit, hogy valaki játszotta volna az Üvöltést vagy ezzel foglalkozott volna. De ebből a szempontból nem ez a baj. A nagyobb baj az, hogy azzal, ami közben Magyarországon történt, azzal sem foglalkoztak. Az akkori hazai történésekre, a rendszerre vagy akár a maira sem reagálnak a zenészek, mert nem ezért csinálják. Nem azért kezd el az ember bluest játszani, hogy lázadjon, a lázadás akkor jön be, amikor nem hagyják! Ma nincs jelen lázadás, mert mindent hagynak, mindent megengednek. Az „új” zenének – tisztelet a kivételnek – nincs szellemisége. A politizálást nem tartom annak.

– Más tehát az amerikai és a magyar beatszellemiség, beatköltészet, zene.

– Ők a tudatalattijukból dolgoztak, ezt valamennyire megörököltem tőlük, teljesen ösztönösen írok. Életemben csak egyszer, a Kopaszkutya című film dalszövegeit írtam meg rendelésre, különben csak azt, ami jött magától. És ha nem jött, nem írtam. Ginsbergék úgy alkottak – beszéltem vele erről többször is –, hogy egyszerűen csak írták, ami jött belőlük. Igaz, erre sokszor kábítószerrel is rásegítettek. Persze kérdés, hogy vajon az az érdekes, hogy milyen módon állította elő vagy az, hogy mit állított elő. De hozhatnám példának Ginsberg mellett a magyar József Attilát is, aki szerintem soha életében nem tanult. Úgy született, hogy mindent tudott. Vannak ilyen emberek. Nem lehet tudni, miért. Egy Késői siratót, a Nagyon fájt vagy Ginsberg Üvöltését, a Kaddisht nem lehet úgy megalkotni, hogy eldöntöm, hogy írok egy jó verset. Ehhez születési adottság is kell, amit úgy hívnak: szabadság. Velünk születik, és nem tűri a korlátokat.

– Azért az amerikai és a magyar szabadságfogalom, -tapasztalat eléggé távol állnak egymástól.

– Persze, a szabadság és a korlátok is más-más aspektusban jelentek meg Amerikában és itt. Amerikában Ginsberg, Bob Dylan vagy Jim Morrison másfajta dologba született bele, mint Cseh Tamás vagy akár korábban József Attila. Ahhoz, hogy az ember reagálni tudjon a világra, akarat és tehetség kell, hogy el tudja viselni a kudarcokat. Ginsberget a homoszexualitása miatt érték atrocitások, megvetés tárgya volt, botrányba fulladtak a felolvasóestjei. Ő nem abba született bele, amibe én! Amikor születtem, itt voltak a nácik, aztán jöttek a szovjetek, és ők negyvenvalahány éves koromig itt is voltak. Alapvető élmény volt, hogy idegen katonák vannak a hazámban, és hogy ez nem természetes. Ebbe születtem bele. Nagymamámnak, aki 1888-ban született, végig kellett élnie az I. világháborút, a Tanácsköztársaságot, a Horthy-korszakot, a nyilasokat, a kommunistákat, Rákosit meg Kádárt. Amerikában, ahol négyévenként választanak elnököt, és soha egyetlen egy bombatalálat sem érte még, egészen más szabadságfogalom létezett, más virágok hajtottak ki belőle.

– Tehát a szellemiség és az irodalom, a zene nem feltétlenül paralel jelenségek voltak ott, Magyarországon viszont igen. Hogy látja ezt a mai magyar zenében?

– Hogyha azt az alapigazságot nézzük, ami a Beatles, a Rolling Stones vagy Jimi Hendrix idejében volt, tehát hogy ők a saját nemzedéküknek játszottak, az ő gondolataikat és érzelmeiket fejezték ki, és elfogadjuk, hogy ez mai is így van, akkor itthon katasztrofális a helyzet. Mert a mai közönség igénytelensége körülbelül egyenrangú a zenekarokéval. Azért játsszák ezt a zenét, mert tudják, hogy erre van igény, és nem azért, mert valamit akarnak vele mondani. Már az én időmben sem azért kezdett el zenélni valaki, mert a világra akart reagálni vagy a gondolatait akarta kifejezni. És ez nem baj vagy bűn. Hanem hogy jól érezze magát, jó zenét játsszon, sikerei legyenek, legyenek nők, pénz és a többi. Az önkifejezés vagy az igazi mélyre hatoló minőség nagyon ritka. Mikor kezdtem, nekem sem volt más szándékom. Csupán azt a zenét akartam játszani, amit szeretek. Más célom nem volt vele, és 1978-ban eszembe sem jutott, hogy valaha is befutok. Mikor én magamra ébredtem, a Rolling Stones, a Doors, Bob Dylan, Jimi Hendrix, a Pink Floyd voltak a nagy nevek, de ők meg is maradtak annak, mert önkifejezők voltak.

Magyarországon – én csak ezt az országot ismerem – nem alakult igazán kultúrává a mély tartalommal bíró zenélés. Van egy óriási szakadék az 1960-as évek zenekarai és nagy egyéniségei után, Demjén, Charlie, az Omega és a mai fiatal zenészek között. Nincs átmenet. Ha majd ezek a veteránok kidőlnek, teljesen eluralkodik ez a fajta zene, amit nem is tudok minősíteni. Ha arra gondolok, hogy milyen zenét játszanak manapság, egy szóval tudnám jellemezni: pocsék. Csak egy példa: a már magyarul is alig beszélő zenekarok angolul írják a számaikat. Ez egy rossz vicc! Rendkívül szomorú a felismerés, hogy egy zenészember saját művészetében nem az anyanyelvét használja. Hogyha ezt a fajta közízlést, a fiatalság ízlését nézem, elkeserítő a tapasztalat.

– Ha már szóba jött a lázadás… Mennyire fontos ez egy társadalomban?

– Nagyon. Az a helyzet, hogy ha valakinek nem tetszik valami, és azért fellázad, azt nagyon jól teszi. De az nem jó, ha közben esetleg hátulról irányítják ezeket a lázadókat. Fontos és elismerésre méltó, ha valakinek nem tetszik valami és fellázad. Vagy ha nem, legalább nem nyugszik bele. Ha a saját utamra visszanézek – most írok erről egy könyvet –, ha gyerekkoromban nincsenek azok a nehézségeim, amit el kellett viseljek, nem lettem volna ilyen ember. Hasonlóképp felnőttkoromból: ha nem tiltják be a dalaimat, nem vernek el a rendőrök koncert után, valószínűleg szintén más ember lennék ma. A lázadás jó, meg az is, ha az ember megtanul veszíteni. De 1988-ban, amikor már volt egy-két balhé a hátam mögött, még akkor sem gondoltam, hogy az oroszok kimennek innen. Azt hittem, hogy soha nem fognak elmenni, de mégis csináltam, amit csináltam. Ha a saját, akkori helyzetemet kellene meghatároznom, az „Ars bluesica”-ból idéznék: „Szelep vagyok az ország fenekén.” Hiszen csak azért engedtek játszani meg lemezeket készíteni, hogy elmondhassák, a „legvidámabb barakkban” ezt is szabad. Meg persze jó üzlet is volt számukra. Ezért mondhattam el a véleményemet. Ez volt az udvari bolond látszólagos szabadsága.

– A saját életútjáról írt könyvet. Úgy érzem, ez sokszor rögös út lehetett.

– Az életem nem diadalmenet. Nagy árat fizettem azért, aki lettem. És még nagyobbat azért, hogy lett családom. Nem ajánlom másoknak, hogy ez én utamat járják. De megérte, mert most a közönség hihetetlen szeretetéből kifolyólag szabad vagyok, elfogadtak, és még sikerem is van. Nekem van a világon a legjobb dolgom. Zenélek, verseket mondok, írok, családom, otthonom van. Hát ebből egy sem volt nagyon sokáig. 33 éves koromig fogalmam sem volt, hogy ki vagyok. Csak azt tudtam, hogy ki nem szeretnék lenni, Földes László miniszterhelyettes fia. Sok tévúton jártam, sokat tévedtem, de hazudni sosem hazudtam. Amit leírtam, mind igaz. A könyvet hét hónapig írtam, három-négy hónap, amíg átdolgozom, kijavítom. Jövőre jelenik meg, lesz benne két lemez, egy teljesen új meg egy a nekem legfontosabb fontos dalokból. „Térdig a szarban, fülig a szeretetben.” Ez a címe.

– Mi volt a gond az apjával? Nem a politikai háttérre gondolok.

– Folyamatosan azt mondta, hogy csavargó vagyok. Úgy gondolom, igaza is volt, az lettem. Csak akkor még nem tudtam, hogy kétféle csavargó létezik. Az egyik nekivág, hogy megismerje a világot, a másik az, akinek menekülnie kell. Nekem az utóbbi jutott, az meg nem jó. Ahonnan jöttem, onnan nem jött senki. A kommunista felső tízezerből szöktem meg többször, aztán 18 éves koromban végleg. Semmit sem hoztam magammal, mert ott nem volt semmi: csak Marx, Engels, Sztálin, csak a kommunista politika és annak az igazolása. Nem volt József Attila, Vörösmarty Mihály vagy Bartók Béla. Nem volt kitől tanulni. Sokáig tagadásban éltem, és jó dolog, hogy megtagadtam azt, ami nem tetszett, de ez kevés az élethez. Valahova tartozni kell, találni kell valamit, amiben az ember hisz. És nekem a zene volt az. Ha megkérdezik tőlem 75 éves koromban, hogy mi az a dolog, amiben soha nem csalódtam, azt mondom: a Rolling Stones-ban. Röhejes, mi?

– Ez az apatéma a mai napig él és virul, ugye?

– Persze. 75 éves vagyok, és még mindig azzal jönnek, hogy az apám kommunista miniszterhelyettes volt. Ez van. Nem az a fontos, amit az ember csinál, hanem amit mond ezeknek. Érti? Hallgassa meg akármelyik lemezemet, megtalálja benne a Múltat vagy a Jelent. A Jövőt sajnos nem. Csak a sok szerencsétlen kommentes vagy firkász nem jut el odáig, hogy eljöjjön egy koncertre vagy meghallgasson egy lemezt. Azt sem tudja, mit csinálok. Engem gyűlöl, mert a munkáimba nem tud belekötni. Azt mondják, könnyű volt lázadni az apám miatt. Az senkit sem érdekel, hogy akkor már 15 éve nem éltem az apámmal. És ha visszakérdezek: lázadt még valaki? Hát, nem kerültek elő az asztalfiókokból a betiltott lemezek. Tatán 1979-ben lejöttem a színpadról, a rendőrök rám küldtek két kutyát, lefújtak és péppé vertek. Benkő Laci szabadított ki. Hol volt akkor az apám mint mentőangyal?

– Mi az elmúlt 75 év legfontosabb tanulsága?

– A legnagyobb tanulság: annak ellenére, hogy ha az ember többször is veszít, akkor se adja fel! Nagyon sok tehetséges embert, barátot kiüldöztek innen az országból, sokan halálra itták magukat, disszidáltak vagy öngyilkosok lettek. De három vereség mindenképpen többet segít a fejlődésben, mint három győzelem. Mert a győzelemtől az ember elragadtatja magát, a vereségekből pedig megtanulja, hogy ha az egyik úton nem lehet továbbmenni, akkor megpróbál egy másikat. De ehhez kitartás és erő kell.

(hajonaplo.ma)