Interjú az Európa-éremmel kitüntetett Varga Bélával

A kárpátaljai magyar közösség szolgálatában három évtizeden át folytatott újságírói munkájának elismeréseként idén Varga Bélának, a Magyar Távirati Iroda (MTI) volt ungvári tudósítójának, a Karpat.in.ua című kétnyelvű híroldal munkatársának ítélték oda az Európa-érmet. A rangos magyar újságíró-kitüntetést Budapesten Molnár Páltól, a Balassi Kard Művészeti Alapítvány elnökétől és Csóti Györgytől, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatójától vette át a szakmai berkekben elismert kárpátaljai újságíró, akit eszenyi otthonában keresett fel a Kárpátalja hetilap tudósítója.

– Számos kitüntetése mellé idén ön vehette át az Európa-érmet, azt a magyar alapítású nemzetközi újságíródíjat, amelyet 2000-ben történt megalapítása óta csak kiemelkedően jó újságírók kaptak meg. Mit jelent ez az ön számára?

– Nagyon meglepődtem és meg is hatódtam, amikor megtudtam, hogy idén én kapom az Európa-érmet, amelyet évente csak egy újságírónak adományoznak. Eddig velem együtt 23-an kapták meg.

– Az eddigi díjazottak között van személyes ismerőse?

– Kicsi a világ. Jonathan Sunley konzervatív brit újságíró, aki 2000-ben, az elsők egyikeként kapta meg az Európa-érmet, 1994-ben ott ült, ahol most ön, az eszenyi házunkban. Akkor én tájékoztattam az ukrajnai helyzetről a parlamenti választások előtt. Az első évben kivételesen két díjazott is volt, a másik Szaniszló Ferenc, aki televíziósként szintén járt itt nálam. Említhetném még Grzegorz Górny varsói lengyel újságírót is, aki 2011-ben kapta meg az Európa-érmet. Vele most augusztusban találkoztam itt, a szomszédban, jót beszélgettünk. A szomszédasszonyomnak, Tagyi Klárának a másod-unokatestvére Górny felesége, gondolom az anyai ágon magyar nejével is magyarázható a magyarok iránti nyitottsága és barátsága. Rajtuk kívül még számos korábbi díjazottat ismerek személyesen. Arra is büszke vagyok, hogy Kovács Elemérrel együtt elmondhatom, hogy most már két kárpátaljai magyar újságíró díjazottja is van a kitüntetésnek. Elemér hivatásos újságíró volt egész életében, én viszont párhuzamos hivatásként folytattam a tudósítói munkát a kárpátaljai magyar tankönyvkiadás irányításával.

– Az érem átvételét követően mondott köszönőbeszédében mi volt az a gondolat, amit kiemelt?

– Először is köszönetet mondtam az adományozó Balassi Kard Művészeti Alapítványnak és Brenzovics Lászlónak, aki ajánlott erre a kitüntetésre. Ő azért is külön köszönetet érdemel, mert javarészt neki köszönhetem, hogy elindultam ezen a pályán, 1995-ben ő javasolta, hogy én legyek a Magyar Távirati Iroda ungvári tudósítója, illetve Debreceni Mihály barátom segített még abban, hogy belevágjak abba a munkába, amit 25 évig csináltam. Egyúttal köszönetet mondtam a magyar államnak is, amiért lehetőséget biztosított számomra, hogy évtizedeken át szolgálhassam munkámmal a kárpátaljai magyarságot és egyben a mindig hazámnak tekintett anyaországomat.

Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója az érem átadásakor idézte az Illés együttes dalát: „A szó veszélyes fegyver.” Hangsúlyozta, hogy mennyire fontos az újságírás és a média a magyarság összetartozása szempontjából.

– Fegyver, hisz korábban sok esetben a magyar hírügynökségnek leadott tudósításainak is köszönhetően sikerült megakadályozni, hogy kárpátaljai magyar közösségünket komoly jogsértések érjék…

– Némely esetben talán nem túlzás ezt állítani. Nem utolsósorban a tudósításaimnak volt köszönhető a kétezres évek elején, hogy leállították a beregszászi főiskola ellen indított támadást, amikor el akarták az intézménytől venni az épületet. Az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház ellen is folyt támadás, ugyancsak a kétezres évek elején, őket is a nemzetközi nyilvánosság erejével sikerült megvédeni. A 90-es évek végén meg akarták szüntetni az Ungvári Televízió magyar szerkesztőségét, akkor is az én hírem jelent meg leghamarabb, terjedt szét leggyorsabban a magyar és az ukrán sajtóban is. Hivatalosnak tekintették, és reagáltak is rá azonnal Magyarországról, diplomáciai úton nyomást gyakoroltak. Igaz, mára megszűnt a szerkesztőség, de utána még működött húsz évig.

Már 2008-ban meg akarták szüntetni a magyar nyelvű oktatást Kárpátalján, leállították a magyar nyelvű tankönyvek kiadását is, annak a megakadályozásában is aktív szerepem volt a magyar hírügynökség tudósítójaként.

– 2000-ig mint az MTI tudósítója folyamatosan figyelte az ukrán sajtóban megjelent híreket, de ezzel ma sem állt le, ha lehet, még többet ír a Karpat.in.ua internetes hírportálnak, mint tette ezt hírügynökségi tudósítóként…

– Valóban sokkal többet írok. Majdnem ugyanazt csinálom, amit az MTI-nél, magyarok számára emészthetővé, olvashatóvá írok át ukrán híreket.

– Összehasonlítva milyennek látja a jelenlegi ukrán és magyar sajtót?

– Manapság minden tekintetben jobb helyzetben van a magyar sajtó. Ukrajnában az utóbbi években erősen korlátozzák a sajtószabadságot, ellenzéki tévécsatornákat zártak be, internetes hírportálokat tiltottak be, lapokat szüntettek meg, mindenkit utolér a hatalom keze, aki egy kicsit is bírálni meri az ukrán vezetést.

Magyarországon a rendszerváltás óta mindig szabad volt a sajtó. Horn Gyula miniszterelnöksége idején vertek szét a nemzeti oldalhoz tartozó szerkesztőségeket, a Fidesz sajtó elleni retorziókkal soha nem élt. Mára Ukrajnában megszűnt a sajtószabadság.

– Ez viszont csak az utóbbi években van így, korábban nem kellett félnie retorzióktól?

– Amíg meg nem romlott az ukrán–magyar viszony, addig szabadon írhattam. Elmondhatom, hogy több bírálatot kaptam a magyar diplomácia részéről, mint ukrán részről. Az ukránok soha nem szóltak, hogy milyen arányban adok le negatív és pozitív híreket az országról, azt mondták, hogy ami megtörtént, arról hírt kell adni. Ellenben volt olyan kijevi magyar nagykövet, aki azt kérte, hogy ne adjak le annyi negatív hírt Ukrajnáról, mert elriasztom a befektetőket. Az MTI-nél erre azt reagálták a főnökeim, hogy ha valami fontos történik itt, nálunk, arról Magyarországon tudni kell a befektetőknek is, még ha negatív dologról van is szó.

– Ma nehezebb dolga van az MTI tudósítójának, mint korábban volt?

– Úgy gondolom, igen. Szünetelnek a magas szintű látogatások és találkozók, legalábbis ahhoz képest, ami korábban volt, a mostani arány elenyésző. A megromlott államközi kapcsolatok miatt nagyon oda kell figyelni, hogy hogyan fogalmaz a magyar hírügynökség tudósítója. Korábban is igyekeztem persze finoman fogalmazni, de ma erre még jobban oda kell figyelni.

– 2020 januárját követően meglepően nagy olvasottságú, kitűnő elemzéseket írt az ukrajnai és kárpátaljai helyzetről, egy-egy esemény hátteréről a Karpat.in.ua hírportálnak. Ma már kizárólag az ukrán sajtóban megjelent híreket és véleményeket közvetíti a magyar olvasók felé. Nyilván ez nem véletlen.

– Nem véletlen. Nem szeretném, ha miattam támadnák vagy tiltanák be a hírportált. Mint mondtam, ebben az országban már nem szabad a sajtó. Ennek ellenére még akadnak ukrán kollégák, akik objektíven tájékoztatnak ukrajnai eseményekről, értő módon elemzik a helyzetet, ezt kell megtalálnom, és közérthető módon magyarul tolmácsolnom. Hírügynökségi tudósítóként sem írhattam le a személyes véleményemet, mégis tudtam a kárpátaljai magyarság ügyét segíteni, mert mint tudjuk: „A szó veszélyes fegyver.”

(Badó Zsolt/Kárpátalja hetilap)